A baloldal bizalmatlansági indítványát a szélsőjobb is megszavazta, ezzel december 4-én este megbukott Franciaországban a Michel Barnier vezette kormány. Az utóbbi 80 év első olyan francia kormánya, mely a szélsőjobb külső támogatásával működött; igaz, mindössze 3 hónapig. És ugyanez a szélsőjobb buktatta meg. Csatlakozva a baloldalhoz, amely épp e szélsőjobboldali támogatás miatt bírálta Barnier kormányát a leghevesebben.

„Az ellenségem ellensége az ellenségem barátja; ezt ellenzem”. Valahogy így gondolkodtak a négy baloldali frakció, az Új Népfront képviselői.

Barnier elhitte, hogy majd bizonyos engedményekért cserébe Marine Le Pen és Jordan  Bardella pártja, a Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National, RN) nem szavazza le a kormányt, egészen a bizalmi szavazást megelőző napig számos gesztust tett feléjük. S ez valószínűleg így is történt volna, hiszen Le Pen évek óta Giorgia Meloni, olasz kormányfő nyomdokaiban jár: igyekszik mérsékeltnek, pragmatikusnak mutatkozni. Két hete azonban fordult a kocka,  mert egy sikkasztási ügyben, amelyben a párt több tagját elítélhetik, a közügyektől való eltiltást kockáztatja, s ha tényleg így dönt a bíróság, nem indulhat a következő elnökválasztáson. Akkor viszont dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Autoriter kapitalizmus

Egyrészt van persze ez a világtrend, a posztfasiszták menetelése a hatalomba, amit a fokozódó káosz elősegít; tehát a saját szempontjukból ez a kormánybuktatás nagyon is racionális döntés. Ennek a trendnek a mozgatórugója baloldali körökben viszonylag közismert, a neve: kapitalizmus.

Pontosabban, Scheiring Gábor kifejezésével, autoriter kapitalizmus, ami korántsem közép-európai sajátosság, TGM megfogalmazásában:

„Macron pár éve a liberális világrend megmentőjeként robbant be a politikába, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kifejezetten autoriter eszközökkel lépjen fel a népnyúzó neoliberalizmusát ellenzőkkel szemben, és abban sem, hogy szélsőjobbos ellenfelét jobbról előzve szálljon fel az iszlamofób vonatra.”

De lássuk bővebben!

1) A jóléti állam, a közszolgáltatások leépítése. Franciaországban is orvoshiány van például, a bölcsődékben meg hosszú-hosszú várólista (ezekről a kérdésekről itt írtam részletesebben). Ez a folyamat a 70-es években kezdődött, nem tegnap, de hogy képtelenek megállítani, azt jól illusztrálja a francia diákok gyatra iskolai teljesítménye, mint azt a friss TIMSS-mérések is mutatják; matekból Európában az utolsók! Igen, sikerül bőven alulmúlniuk még az Orbán-sújtotta magyar közoktatást is ezen a téren.

2) A dolgozók kiszolgáltatottságának növelése. Az előző, Gabriel Attal vezette Macron-kormány 6-ról 8 hónapra kívánta növelni a munkanélküli segélyre való jogosultság megszerzéséhez szükséges „várakozási időt”. A doktríner neolib gondolkodásukra jellemző, hogy ezt még a munkaadók is ellenezték, és – már az Attal-kormány bukása után – megállapodtak a szakszervezetekkel, hogy nem fosztogatnak, hanem osztogatnak; nem 8 hónapra növelik, hanem 5 hónapra csökkentik ezt az időtartamot. Macron pápább akart lenni a pápánál, tőkepártibb a tőkéseknél. De Barnier sem volt rest: három napra növelte volna a közalkalmazottak esetében a ki nem fizetett táppénzt.

3) A kizsákmányolás fokozása. Újabban már a nyugati világban 150 éve tartó trend visszafordítását is javasolta a szenátus egyik macronista frakciója: a munkaidő növelését. A nyugdíjreformnak nevezett nyugdíjkorhatár-emelésről itt írtam, az is erről szól. A tőke/munka párosból pedig egyértelműen a tőkét választották Macronék, csak „kínálaterősítő gazdaságpolitikának” nevezik. Macron előző miniszterelnökének, Gabriel Attalnak az egyetlen érdemi feltétele – a Barnier-féle költségvetés-tervezet támogatásáért cserébe – az volt, hogy úgymond ne növekedjenek a munkaadók terhei. A profit minden előtt!

4) A munkásosztálynak és az alsó középosztálynak a társadalom perifériájára szorulása a szó szoros értelmében: térbeli, földrajzi elkülönülésük. A munkások kiszorulnak a városokból, sőt, már a külvárosokból is. Ez részben a lakhatási válságból, a nagyvárosokban elszálló ingatlanárakból fakad, részben a jobb életminőség iránti igényből, ami aztán visszájára fordul (erről a sárgamellényesek kapcsán írtam), hisz’ a napi sokórás ingázás nem egy leányálom, a jóléti állam leépítése meg épp ezeken a településeken érződik a legjobban.

5) Végül, de nem utolsósorban: az egyenlőtlenségek növekedése. A szupergazdagok és a Föld pusztulásán serénykedő óriásvállalatok (pl. TotalEnergie) tényleg pofátlan gazdagodása, rekordprofitja, amit a Macron-féle neolib jobboldal tudatosan támogat. A vagyonadó eltörlésére Macron még büszke is – Barnier egyébként nem zárkózott volna el az újra bevezetésétől, de a köztársasági elnök nem hagyta. Az egyenlőtlenségeket még ma is tompítja a jóléti állam (hiába rombolják, még nem szűnt meg!), de így is fokozatosan növekednek.

Mindemellett, ahogy TGM is írja, az elnyomás egyre fokozódik; nemcsak a nagyvárosok utcáin a megszorítások ellen tüntetők elleni rendőri fellépés erőszakos, a zöldmozgalmárok elleni represszió is brutális.

Három korrekciós mechanizmus egyidejű kudarca: foglalkoztatottság-növelés, Covid-támogatások, antizöld fordulat

De ne legyünk igazságtalanok! A liberális elit egy része felismerte, hogy túltolta a biciklit, ezért az elmúlt öt évben három jelentősebb korrekciós mechanizmust is igyekezett működésbe hozni, hogy kifogja a szelet a populista jobboldal, a szélsőjobb vitorlájából. Nem, nem tiltotta be a TikTok-ot, hanem próbált a globalizáció veszteseinek a kedvében járni.

 

Foglalkoztatottság. Van egy látszólag munkásbarát, ám téves elképzelés arról, hogy a munkanélküliség csökkentése, a foglalkoztatottság növelése a legjobb „szociálpolitika”; ezzel kihúzzák a demagógok és populisták lába alól a talajt, mert akinek munkája van, az nem szakad le, így nem lesz a „lumpenproletariátus” a szélsőjobb martalékává. Márpedig Biden meg Macron alatt is szépen nőtt a foglalkoztatottság. De november 5-én láttuk, hogy ez nem vált be az Egyesült Államokban, mivel a leszakadás érzetét jobbára más táplálja. Mondjuk a megélhetési nehézségek. Ugyanezen okoknál fogva

Franciaországban sem jött be a munkaalapú társadalom. Ezért vesztette el Macron csapata a Nemzetgyűlés feloszlatásával előidézett választásokat idén. A munkanélküliek körében tényleg kiemelkedő a szélsőjobb támogatottsága, de így is alig haladja meg a dolgozók körében mért arányt.

Keresletélénkítés. A sárgamellényes mozgalom hatására, aztán pedig a pandémia ideje alatt Macron átmenetileg viszonylag bőkezű, keresletélénkítő, az egyenlőtlenségeket mérséklő politikára váltott. Legalábbis részben. Ez azonban nem akadályozta meg Le Pent abban, hogy tovább erősödjön, és 40% feletti eredményt érjen el a 2022-es elnökválasztáson. Barnier is alacsonyabb nyugdíjak értékállóságát ígérte már, ahogy közeledett a bizalmi szavazás, s csak a magasabbaknál csúsztatta volna el a nyugdíjemelést. Igen ám, de ha a tőkét és a vagyont nem adóztatják meg, nincs miből keresletet élénkíteni, hiszen a deficit és az államadósság tényleg elszállt. Így viszont maradnak a megszorítások.

Antizöld fordulat. A Covid-válság másik súlyos következménye az antizöld fordulat volt. Ez persze már szintén elkezdődött a sárgamellényesek mozgalmára adott válaszokkal, de aztán a koronavírus-járvány által kiváltott egzisztenciális fenyegetettség miatt felerősödött.

A zöldpolitikát sikeresen címkézte népnyúzásnak a leggátlástalanabb tőkésosztály és a vele szövetséges posztfasiszta politika. Az üzemanyagár-emelés, az ökoadó tabutéma lett, a növényvédő szerek egészségügyi, fogyasztóvédelmi, klímavédelmi szempontból indokolt korlátozását megfúrta az agrárlobbi, a szélerőművek elleni küzdelmet elnökjelölti kampányának a középpontjába állította Marine Le Pen.

A zöldek elleni hergelésből Le Pen tudott politikai tőkét kovácsolni, de ez fordítva nem igaz: azzal, hogy az egymást követő Macron-kormányok (Borne, Attal, majd Barnier) az agrárlobbi követeléseit szinte maradéktalanul teljesítették, még nem nyerték el a gazdák támogatását, s nem is csillapították érdemben a dühüket. Amit – és itt jön a saját farkába harapó klímakígyó – épp az táplál, hogy a klímaválság hatására egyre szélsőségesebb időjárás miatt egyre bizonytalanabb a megélhetésük.

Ugyanez igaz a bevándorlás és bűnözés témára is. Minél jobban keménykednek az egymást követő Macron-kormányok, minél inkább átveszik a szélsőjobb harcos és rasszista retorikáját, anélkül hogy képesek volnának például a számos nagyváros szegénynegyedeit valóban rettegésben tartó drogbandákat felszámolni (pusztán karhatalmi eszközökkel nem is lehet!), annál jobban erősödik a szélsőjobb.

Összefoglalva: sem a munkanélküliség visszaszorítása, sem a járvány idejére korlátozódó „osztogatás”, sem a zöldek látványos püfölése nem volt, nem is lehetett elég ahhoz, hogy a munkásosztályt és a vidéken élőket kiszabadítsa a szélsőjobb öleléséből, mivel annak strukturális okai vannak. Az elnyomók és elnyomottak közötti különbség nem csökkent. Hiába van munkája valakinek, ha éhbérért dolgozik, miközben a részvényesek dőzsölnek, hiába kap támogatást a járvány idejére, ha azt utána elveszik, és hiába „harcol” a gazdák érdekeiért a kormány Brüsszelben (milyen ismerős!), ha abból is csak az óriás agrárcégek húznak hasznot. Nem lesz kutyából szalonna, nem lesz a tőkés elitből a nép barátja.

…Na de hol marad a baloldal?

A munkásosztály és a baloldal hasadása

Meggyőződésem, hogy azoknak van igazuk, akik szerint semmi értelme újra és újra a „gazdasági okok” kontra „kulturális okok” meccset lejátszani. Méghozzá mindig ugyanazzal az abszurd eredménnyel, miszerint a marxi alapokra, a kapitalista kizsákmányolásra vezethető vissza minden, lásd Marx, Engels, Bill Clinton.

Döntsd a tőkét, It’s the economy, stupid! Igazi baloldali nem is gondolhatja másképp. Ugyanakkor persze – mert ütni kell a liberálisokat is közben – „a woke az oka mindennek, de különösen a transzok”, vesszen az identitáspolitika! Lám Kamala Harrist is az infláció buktatta meg. És a nemváltoztatás tb-támogatása melletti kiállása. Na de most akkor melyik is?

A helyes megfejtés az, hogy ezek az okok nem zárják ki egymást, és szétválaszthatatlanul összefonódnak. Hogy mást ne mondjunk: az anyagi kiszolgáltatottságban, létbizonytalanságban élő prekariátus az, amely a coviddal kapcsolatos összeesküvés-elméletekre, oltásellenességre a leginkább fogékony, már csak azért is, mert épp az ő munkaerőpiaci helyzetét rendítették meg a legjobban a lezárások.

A franciákhoz visszatérve,  Didier Eribon nagyszerű könyve ugyanerre a következtetésre jut: „De miért kellene választanunk az uralomgyakorlás különböző fajtái ellen vívott különböző harcok között?”^[1] Sajnos ez a pofonegyszerű felismerés még nem vált közkeletűvé.

A francia baloldalon, minden ellenkező híresztelés dacára még mindig működik, úgy-ahogy a négy párti szövetség.

Pár hónappal ezelőtt sikerült közös miniszterelnök-jelöltet állítaniuk, Lucie Castets személyében, és most is közösen szavazták meg a bizalmatlansági indítványt. Annak ellenére, hogy a Mélenchon-féle LFI (Lázadó Franciaország) és a szocialisták között dúl a dominancia-harc. De ez kevésbé érdekes, hisz’ a radikálisabb és mérsékeltebb baloldal küzdelme évszázados múltra tekint vissza. Ami új és izgalmas, az a stratégiai vita, amely a radikálisabb szárnyon belül bontakozott ki. Mélenchon stratégiáját olyanok is vitatják, akik nem a rendszerkritikáját sokallják, hanem a módszerével és a célcsoport meghatározásával nem értenek egyet.

Ugyanis Mélenchon pont azt a hibát követi el, amivel most a radikális baloldal Kamala Harris választási kudarcát magyarázza: mindketten a munkásosztály egy részét, de csak egy részét szólítják meg, éspedig a színesbőrű, illetve bevándorló hátterű munkásokat, a szegénynegyedek, illetve a külvárosok, a lakótelepek népét. Miközben a francia munkásosztály többi része még messzebbre költözött a városközponttól, azokba a 20-30-40-50 kilométerre található alvóvárosokba, amelyekben kitört a sárgamellényesek lázadása. Hozzájuk Mélenchon, az LFI nem beszél, a szélsőjobb annál inkább. És itt érkezik François Ruffin, az egyik potenciális baloldali elnökjelölt, vidékről, Pikárdiából; ő épp azért szakított Mélenchonnal, mert utóbbi lemondott a vidéki szavazókról, mondván, ők már úgyis Le Pennél vannak. Mélenchon állítólag azzal indokolta mindezt, hogy „a háború után is 25 év kellett, hogy nácitlanítsák Németországot”. Ez az az a fajta „lefasisztázása” a vidéki (értsd: a nagyvárosok távolabbi vonáskörzetében élő, onnan ingázó) választóknak, amit a liberális elittől várnánk, nem a baloldal vezérlőcsillagától.

Hogy Ruffin, aki eredeti foglalkozását tekintve antikapitalista dokumentumfilm-rendező, „a francia Michael Moore”, ezzel szemben meg tud-e fogalmazni egy koherens és vonzó rendszerkritikus alternatívát, az a jövő zenéje.

Mélenchon karizmatikus. Tud-e Ruffin sármos lenni? Ami azt jelentené, hogy hitelesen lép fel „a nép egyszerű gyermeként”. Az biztos, hogy képes frappánsan, jól érthetően fogalmazni, mint mikor a gazdaságpolitikáját így definiálja: „a kicsik fizessenek keveset, a nagyok fizessenek sokat”. Mindenesetre az a politikai-társadalmi válság, amibe Macron és az autoriter kapitalizmus sodorta az országot, megnyitja a teret; mindenekelőtt Le Pen és Jordan Bardella, de talán a baloldal előtt is.

Elvégre Franciahonban az elmúlt 200 évben minden restaurációt újabb és újabb forradalom követett.