Új-Kaledónia ellenállási küzdelmét az utóbbi hónapokban ugyan zárójelbe tette a párizsi olimpia és a súlyos franciaországi politikai válság, amelybe Emmanuel Macron államelnök kormányozta az országot, de a szigetcsoport körüli konfliktusok továbbra is izzanak. A majd’ 270 ezres lakosságú Új-Kaledóniát május közepétől komoly zavargások rázták meg, amelyek közvetlen kiváltó oka a párizsi központi kormányzat alkotmánymódosítási tervezete volt.

A tervezet választójogot adott volna mindazoknak, akik – például az anyaországból átköltözve – legalább tíz éve Új-Kaledónián élnek. Az őslakos kanakok ezt a rendelkezést a „tengerentúli terület” függőségét fenntartó, újabb elnyomó lépésként értelmezték. A konfliktusnak eddig 13 halálos áldozata és több száz sebesültje volt, nem is beszélve az alsó hangon kétmilliárd euróra taksált anyagi károkról, amelyek az épületek, üzletek és infrastrukturális létesítmények megrongálása és felgyújtása nyomán keletkeztek. A rendőrök válaszul teljes városrészeket vontak blokád alá. Bár a törvénytervezetet pár napja egyelőre visszavonták, az indulatok több helyen továbbra sem csitultak.

Ebben a cikkünkben igyekszünk összefoglalni és történelmi keretet adni azoknak a társadalmi-politikai folyamatoknak, amelyek a jelenlegi, kvázi polgárháborús helyzethez vezettek. Nem ez az első eset ugyanis a szigetcsoport történetében, hogy a helyi választójog módosítása heves ellenállásba ütközött.

Új-Skócia, francia Ausztrália, gall Dél-Afrika, Óceánia Észak-Írországa?

A nevét Skócia latin nevéből kölcsönző Új-Kaledónia kapcsolata a nyugati világgal 1774-re nyúlik vissza, amikor James Cook második csendes-óceáni utazása során partot ért a szigetcsoport legnagyobb tagjának, Grande Terre-nek partján. A 18-19. század fordulóján még semmi nem vetítette előre, hogy Új-Kaledóniából egyszer francia gyarmat lesz. Az európai jelenlét sokáig kimerült a szantálfa és a Kínában nagy mennyiségben fogyasztott tengeriuborkák után kutató kereskedők érkezésében, illetve a katolikus (főleg francia) és protestáns (leginkább brit és tongai) misszionáriusokéban, akik hasonlóan a csendes-óceáni szigetvilág jelentős részéhez, viszonylag rövid időn belül Új-Kaledóniában is áttérítették a lakosság nagy részét a kereszténységre.

Óceánia térségének előszámú gyarmattartója, Nagy-Britannia további megerősödésétől tartva végül Franciaország 1853. szeptember 24-én úgy döntött, hogy az irányítása alá vonja Új-Kaledóniát. Ha a III. Napóleon császár vezette francia állam kezdetben még nem is tudta pontosan, mihez akar kezdeni ezzel a 18 ezer négyzetkilométeres területtel,

Párizs néhány éven belül megtalálta a „legjobb” módját a gyarmat hasznosításának: a Toulonban, Le Havre-ban, Brestben és más tengerparti városokban működő fegyenctelepeket helyezte át ide.

Az első számú célállomás a dél-amerikai Francia Guyana volt, azonban az elítélteket tizedelő trópusi betegségek és rossz körülmények miatt a hatóságok az 1850-es, 60-as években alternatívák után kezdtek kutatni. A barátságosabb éghajlatú, ivóvízzel rendelkező Új-Kaledónia kitűnő választásnak bizonyult, így 1864-ben az Iphigénie fedélzetén meg is érkezett az első 250 fegyenc, akiket 1897-ig bezárólag több mint 22 ezer követett.^[1]

A nyolc évnél rövidebb büntetésre ítélteknek szabadulásuk után a büntetésükkel azonos időt kellett eltölteniük a gyarmaton, az ennél hosszabb időre elítéltek sorsa pedig az örökös száműzetés volt. Az eredeti elképzelés szerint a börtönkolónián elvégzett kemény munka „megtisztítja” az erkölcsileg züllött rabokat, akikről szabadulásuk után a francia állam termőföldek biztosításával gondoskodik.

Termőföldből pedig volt bőven.

Az Új-Kaledóniában gyakorolt francia gyarmatosítási politika másik sarokköve ugyanis az őslakos kanakok számára komoly spirituális jelentőséggel bíró termőföldek elkobzása és az őslakosok rossz adottságú rezervátumokba zárása volt.

Ezekben a rezervátumokban a gyarmatosítók által létrehozott „törzsekbe” szervezték az őslakosokat – a klánokra, vagyis kiterjedt családokra épülő kanak társadalmi berendezkedésre fittyet hányva. A törzsek élén a franciák által kinevezett törzsfők álltak. Ezek az elöljárók bár gyakran hajlandóak voltak kiszolgálni a francia államot, sok esetben nem rendelkeztek valódi legitimitással.

A gyarmati politika leginkább a kanakok lassú kihalását várta annak érdekében, hogy kiürülő hazájukban létrehozhassák a „France Australe-t”, vagyis a déli félteke Franciaországát. A kanakok eltűnését vizionáló okfejtések már csak azért is megalapozottnak tűnhettek, mert a behurcolt betegségek és a hadsereg által elkövetett mészárlások következtében egyes kutatások szerint az őslakos népesség 1850 és 1900 között 80 százalékkal csökkent.

A gyarmati gazdaság működtetéséhez Franciaország ezért elsősorban nem is a kanakokra, hanem sokáig az európai fegyencekre támaszkodott. A 19. század utolsó harmadától kezdve több tízezer vendégmunkást is toborzott a szomszédos Új-Hebridákról, Japánból, Francia Indokínából, a holland kézen lévő Jáva-szigetéről, Franciaország indiai területeiről, illetve a La Réunion szigetéről, ahová korábban jelentős számú indiai vendégmunkást importáltak a francia gyarmatosítók.

Bár sikeresen marginalizálta őket, a francia kormányzat továbbra is tartott annyira az őslakosoktól, hogy súlyosan diszkriminatív törvényekkel korlátozza jogaikat és minél nagyobb kontrollt valósítson meg felettük.

A kontroll megkerülhetetlen eleme volt a sok más francia fenségterületen gyakorolt, helyben 1887-ben bevezetett indigénat, vagyis a kizárólag az őslakosokra és jogilag velük azonos státuszúra redukált csoportokra (mint például az ázsiai vendégmunkások többségére) érvényes jogrendszer. Az indigénat korlátozásai alá vetettekre esti kijárási tilalom vonatkozott, nem léphettek be az európaiak (és a velük azonos státuszúak) területeire, nem fogyaszthattak alkoholt és nem viselhettek fegyvert. A kanakoknak pedig egy javadalmazás nélküli, főleg a kormányzat által elrendelt infrastrukturális projekteken elvégzett munkában meghatározott adót is kellett „fizetniük”.

A súlyos elnyomásnak a kanakok közel sem voltak passzív elszenvedői.

1878-ban és 1917-ben jelentős, ám végül brutálisan levert felkeléseket robbantottak ki a gyarmatosítók ellen. Az 1917-es lázadásban az is szerepet játszott, hogy a kanakok bár állampolgársággal nem rendelkeztek, de sok esetben erőszakkal sorozták be őket a hadseregbe, hogy a nyugati front számos ütközetében részt vegyenek az első világháború során. Miközben a két világháború közötti gyarmati „boldog békeidőkben” nem került sor jelentős megmozdulásokra, a második világháború időszaka jelentős mértékben hozzájárult a kanakok politikai öntudatra ébredéséhez. Hasonlóan megannyi más gyarmathoz, a Philippe Pétain marshall által elrendelt francia fegyverletétel után Új-Kaledónia is az ellenállást választotta, csatlakozva a de Gaulle tábornok vezette Szabad Franciaországhoz.

A háború idején a szigetcsoport volt a japánokkal küzdő amerikai hadsereg egyik legfontosabb támaszpontja és több tízezer amerikai katona állomásozott itt. A katonák nem csak a jazz zenét, a hollywoodi filmeket és Lucky Strike cigarettékat hozták magukkal, de a gazdaság működtetését szinte átvevő amerikai hadsereg a francia kormányzatnál kevésbé volt érdekelt az új-kaledóniaiak etnikai alapú diszkriminációjában, a társadalom szélére száműzött kanakok pedig azt is láthatták, hogy a tisztek között afroamerikaiak is voltak.

Nikkelláz a kanak ébredés árnyékában

A háború után a francia állam a bolygó majd’ minden szegletére kiterjedő birodalma megőrzése érdekében „tengerentúli területeket” hozott létre a gyarmataiból, 1946-ban eltörölte az indigénat rendszerét, és állampolgárságot, valamint szavazati jogot adott az őslakosoknak. (Igaz, ez utóbbi csak 1957-ben vált teljes körűvé). A csaknem száz év elnyomás után politikai jogokat kapó kanakok körében rövid ideig nagy népszerűségnek örvendett a kommunizmus eszménye – egy franciaországi mozgalmár, Jeanne Tunica alakította párton keresztül –, de a baloldal előretörését megelőzvén végül inkább a nagy befolyással rendelkező katolikus és protestáns egyházak hozták létre az őslakosok érdekeit képviselő pártokat.

A háború utáni időszak fontos gazdasági és társadalmi változásokat hozott Új-Kaledónia életében.

A hatvanas években fellendült az 1875 óta bányászott nikkel iránti kereslet, amely a mai napig az új-kaledóniai gazdaság egyik húzóágazata,

mivel ma a szigetcsoport rendelkezik a világ ismert nikkelkészleteinek legalább 25 százalékával. A „nikkelboom” jelentős munkaerő-keresletet eredményezett, kiváltképp mivel az évtizedeken át a bányaiparban dolgozók derékhadát adó vietnámi és indonéz vendégmunkások az ötvenes évek második felétől nagyrészt visszatértek a gyarmati iga alól felszabaduló országaikba.

Helyettük a francia állam egyrészt az európai Franciaországból, illetve a Wallis-és-Futuna nevű polinéziai tengerentúli területéről toborzott embereket, de szép számban telepedtek meg Új-Kaledóniában olyan európai származású, pieds-noirs-oknak (feketelábúak) hívott algériaiak is, akik a magrebi ország 1962-es függetlensége után több mint egymillióan hagyták el szülőhazájukat. Ahogyan arra Pierre Messmer egykori miniszterelnök és a kameruni függetlenségi háború véres megtorlásának levezénylőjének egy 1972-ben kelt levele is rámutat,

a francia állam deklarált célja volt, hogy kisebbségbe szorítsa a kanakokat, ezzel előzvén meg a függetlenségi törekvéseik erőre kapását.

Bár az előbbi a hetvenes évek második felére sikerült, ebben az időszakban olyan mozgalmak is megjelentek, amelyek a kanak identitás és kultúra megerősödését és alárendelt státuszának meghaladását, illetve végső soron Új-Kaledónia függetlenségét követelték. Ezekben a mozgalmakban döntő szerepet játszottak olyan kanak törzsfők gyermekei, akik tanulmányaik egy részét Franciaországban folytatták. Példaként említhetjük a 68-as eseményekből jelentősen inspirálódó Nidoïsh Naisseline-t vagy a kanak függetlenségi mozgalom máig szimbolikus figuráját, Jean-Marie Tjibaou-t.

A kanak függetlenségi törekvések lendülete radikalizálta a szigetcsoport francia fennhatóságát támogató, nagyrészt (de nem kizárólag) európai származású lakóit, akik fegyverrel is hajlandóak voltak megakadályozni Új-Kaledónia függetlenné válását. A feszültségek szításában komoly felelősség terheli a francia államot, amely az őslakosok békés tiltakozásait erőszakkal verte le. A helyzet fokozatosan elmérgesedett.

1981-ben ismeretlen tettesek merényletet követtek el egy Franciaországban született függetlenségi mozgalmár, Pierre Declercq ellen. A gyilkosságot több hetes zavargások követték.

Az őslakosok kezdeti bizakodására is hamar rácáfolt a szocialista francia kormány: mivel ragaszkodott ahhoz, hogy a helyi választásokon a szigetcsoporton csak néhány éve letepeledett emberek is részt vehessenek, 1984-re tulajdonképpen polgárháborús helyzet alakult ki Új-Kaledóniában.

Polgárháború és béke

A különböző függetlenségpárti mozgalmakat tömörítő, Jean-Marie Tjibaou vezette Kanak és Szocialista Nemzeti Felszabadítási Front (Front nationale de libération kanak et socialiste – FLNKS) 1984-ben egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget, az útblokádokkal irányítása alá vont településeken pedig átvette az irányítást a francia adminisztrációtól, miközben a saját, kanak elvek szerint működő iskolarendszerét is létrehozta.

Az 1988-ig tartó, némi eufemizmussal „Eseményeknek” ( Les Événements) nevezett konfliktusnak körülbelül 90 halálos áldozata volt, és több százan voltak kénytelenek elmenekülni otthonaikból.

A nevén nem nevezett polgárháború bővelkedett sötét pillanatokban.

1984. december 5-én a függetlenséget ellenzők egy métis csoportja tíz kanakot gyilkolt meg a Hienghène nevű településhez közeli Waan Yaatnál, köztük Jean-Marie Tjibaou számos családtagját. Az elkövetőket tettükért sosem vonták felelősségre, a bíróság „jogos önvédelemre” hivatkozva mentette fel a gyilkosokat.

Nem sokkal később, 1985 elején a francia csendőrség különleges alakulatának, a GIGN-nek mesterlövészei kivégezték a radikális függetlenségi vezetőt, Éloi Machorot, majd miután a függetlenségpártiak egy csoportja megölt egy 17 éves európai fiút a szülei birtokán, súlyos zavargások rázták meg Nouméa-t, ahol a Franciaországhoz hű tiltakozók felgyújtották a „kanakpártisággal” vádolt európaiak és vietnámiak házait, valamint üzleteit.

Az „Események” máig legemblematikusabb mozzanata, melyet a magyar származású francia filmrendező, Mathieu Kassovitz filmre is vitt, az Ouvéa-szigetén található Fayaoué csendőrlaktanyája elleni támadás és túszejtés. 1988. április 22-én egy Alphonse Dianou vezette függetlenségpárti csoport támadást indított a laktanya ellen, melyben három csendőr vesztette az életét és 24-üket túszul ejtették. Közülük 15-öt egy közeli barlangban tartottak fogva heteken át. A francia hatóságok ugyan elzárták Ouvéa-t a külvilágtól, ám kezdetben a GIGN túsztárgyalója, Philippe Legorjus igyekezett békés megoldást találni a helyzetre, amire a függetlenségpártiak is hajlandónak mutatkoztak.

Végül közbeszólt az az évi francia elnökválasztás: az első fordulóban a hivatalban lévő François Mitterrand-al szemben alulmaradt Jacques Chirac miniszterelnökként a második forduló előtt pár nappal, május 5-én példátlan módon elrendelte a hadsereg bevetését Franciaország állampolgárai ellen – feltehetően nem volt véletlen az időzítés. Az algériai háborúban edződött ejtőernyős alakulat tagjai 19 túszejtővel végeztek (köztük olyanokkal is, akik megadták magukat vagy sebesülten feküdtek a földön), miközben kínvallatásnak vetették alá a közeli Gossanah törzs tagjait.

Ouvéa fordulópontot jelentett az új-kaledóniai konfliktusban. Belátván, hogy a helyzet deeszkalálódása nélkül egy északír típusú elhúzódó háború vár a szigetcsoportra, a felek a hatalomba visszatérő szocialisták felügyelete mellett tárgyalásokba kezdtek. Ezek eredménye lett az országos népszavazáson is megerősített Matignon-oudinoti egyezmény, amely kimondta, hogy az új-kaledóniaiak egy tízéves átmeneti időszak végén (melyet végül harminc évre toltak ki) népszavazáson dönthetnek arról, hogy Franciaország részei kívánnak-e maradni.

A tárgyalások emblematikus pillanatává vált Jean-Marie Tjibaou és Jacques Lafleur, a Franciaországhoz hű „lojalisták” vezetőjének megbékélő kézfogása, melyet azóta Nouméa főterén szobor formájában is megörökítettek. Az kétségtelen, hogy

mind Tjibaou, mind pedig Lafleur részéről példátlan politikai bátorságot jelentett a békefolyamat elfogadása. Azonban ahogyan arra az éveken át Budapesten élő és Krétakörben is dolgozó francia író, Alice Zeniter legújabb regénye, a Frapper l’épopée is felhívja a figyelmet, ennek a békének a támogatása közel sem járt ugyanakkora áldozattal a két fél részéről.

Lafleur az egyik leggazdagabb kaledóniai családból származó, milliomos bányatulajdonos, míg Tjibaou nemcsak családja egy jelentős részét vesztette el az Események idején, de egy évvel később életét is vesztette, amikor az egyezményt elutasító, az ouvéai túszejtés után börtönbe zárt radikális függetlenségpárti Djubelly Wéa merényletet követett el ellene.

Az Események lezárulta után 10 évvel, 1998-ban újabb egyezmény született, amely azon túl, hogy a legtöbb területen autonómiát biztosított Új-Kaledóniának, létrehozta a helyi választásokon való részvételt biztosító, hosszabb, legalább 10 éve tartó életvitelszerű tartózkodás esetében megszerezhető kaledóniai állampolgárságot, illetve meglepő nyíltsággal ismerte be a gyarmatosítás bűneit. A nouméai egyezmény hitet tett amellett, hogy az etnikailag sokszínű új-kaledóniai társadalom viszonyait a jövőben nem a gyarmati dinamikák, hanem a különböző népcsoportok „sorsközössége” (le destin commun) határozza meg.

Az 1988-ban elindult békefolyamat minden korlátja és ellentmondása ellenére évtizedeken át alapvetően sikeresnek volt mondható, főleg ha az egykori Francia Birodalom többi gyarmatának függetlenné válásával vetjük egybe. A sikerhez elengedhetetlen volt, hogy a két hagyományos politikai tábor, vagyis a matignoni és nouméai egyezményekkel történelmi tettet végrehajtó szocialisták és az egykoron kanak származású francia állampolgárok lemészárlásától sem visszariadó gaullista jobboldal egyaránt viszonylag semleges álláspontot képviselt abban, hogy Új-Kaledónia francia fennhatóság alatt maradjon-e.

A macroni makacsság ára

A francia állam hozzáállása Emmanuel Macron 2017-es hatalomba lépésével változott meg radikálisan, főleg miután 2020 után távozott a miniszterelnöki posztról Édouard Philippe. Bár az észak-nyugati Le Havre korábban jobboldalon politizáló polgármestere nem minden esetben híve a párbeszédnek – ő irányította a sárga mellényes tiltakozásokra válaszul adott brutális rendőri beavatkozásokat–, az kétségtelen, hogy az új-kaledóniai ügyet megfelelő érettséggel kezelte. Munkájáról nemcsak a függetlenségpártiak és lojalisták, de még a politikáját egyébként kérlelhetetlenül bíráló baloldal is elismeréssel nyilatkozott. Lemondása után

gazdátlanul maradt Új-Kaledónia kérdése a kormányban, amit jól szemléltet a szigetcsoport függetlenségéről szóló, 2021-es referendum botrányos lebonyolítása.

A 2018 és 2021 között tartott három népszavazást a korábban említett, a gyarmati dinamikák helyett a különböző népcsoportok „sorsközösségét” hangsúlyozó nouméai egyezmény vetítette előre. Az első két voksolás rendben zajlott le, és a franciapártiak legnagyobb megdöbbenésére a vártnál sokkal szorosabb eredményt hozott: míg 2018-ban csak a választók valamivel több mint 43 százaléka szavazott a függetlenségre, addig a magasabb, 85 százalékos részvétel mellett tartott 2020-es voksoláson ez az arány már majdnem 47 százalék volt. Sokan azt várták, a harmadik és végső szavazáson többségbe kerülnek a függetlenségpártiak.

Ám az élet közbeszólt: a covid-járvány számos áldozatot szedett az átlagosan szegényebb és rosszabb egészségügyi állapotú kanakok körében. Ezért a függetlenséget támogató pártok a 2021. december 12-re kitűzött harmadik népszavazás elhalasztását kérték 2022 végére, azzal érvelve, hogy nem lehetséges valódi politikai kampányt folytatni akkor, amikor a kanakok a kultúrájukban kiemelt fontosságú gyászon mennek át. Ettől a kéréstől a francia kormány teljességgel elzárkózott a 2022-es elnökválasztásra hivatkozva, hozzátéve, hogy a függetlenségpártiak akár online is lefolytathatják a kampányukat – tanúskodván ezzel a kanak kultúra teljes figyelmen kívül hagyásáról.

Az állam makacsságát látva a függetlenségpártiak a harmadik referendum bojkottálására szólították fel a híveiket, melynek következtében a részvétel kevesebb mint 44 százalék volt, jelentősen aláásva a függetlenséget 96,5 százalékban elutasító eredmény legitimitását. A népszavazás legitimitásának komoly jelentősége van a választójog módosítását célzó alkotmánymódosítási tervezet szempontjából is. A jelenlegi törvény értelmében az kaphat új-kaledóniai állampolgárságot (amely része a francia és európai uniós állampolgárságnak), így szavazati jogot, aki legalább 1988 óta a szigetcsoporton él, vagy ilyen szülők gyermeke. Bár a szavazók körének folyamatosan bővülnie kellett volna, az elindult „dekolonizációs folyamat” miatt a választási névjegyzéket 2007-ben befagyasztották.

A rendszer jelenlegi formájában valóban fenntarthatatlan, a függetlenségpártiak támogatnák is, hogy a helyben születettek választójogot élvezzenek, azonban attól tartanak, hogy az Új-Kaledóniára költözők esetében a párizsi központi kormányzat visszaélne a szavazati jog adta lehetőségekkel.

A „dekolonizációs folyamat” végét eredetileg a három népszavazás lefolytatásához kötötték, ám az utolsó népszavazás méltánytalan lebonyolítása ezt is kétségbe vonja.

Macron újraválasztása után a francia kormányzat ráadásul a nyílt színi provokációt és a függetlenséget ellenzők egyoldalú, közel sem titkolt támogatását választotta.

Sonia Backèst nevezték ki például állampolgárságért felelős államtitkárnak, aki a függetlenséget ellenzők radikális jobboldali csoportjának kompromisszumképtelen és konfliktuskereső vezetőjeként még a mérsékelt franciapárti tisztségviselőket is annyira elidegenítette, hogy a 2023-as szenátusi választásokon egy részük inkább átszavazott Robert Xowie-ra, akiből így az első függetlenségpárti szenátor válhatott.

Sonia Backès mentalitását jól tükrözi az a nyáron tett megjegyzése, mely szerint a sorsközösségre épülő politikai projekt megbukott, mivel „miképpen a víz is elválik az olajtól”, úgy a nyugati és a kanak kultúra sem képesek együttélni egymással. A „konfliktusok elkerülése érdekében” szerinte jobb lenne szétválasztani egymástól a szigetcsoport relatív európai többségű, népesebb déli provinciáját és a nagyrészt kanakok lakta északi provinciát, valamint a közeli Hűség-szigeteket. Bírálói szerint Backès ezzel tulajdonképpen a Dél-Afrikai apartheid korszakából ismert „bantusztánok” létrehozása mellett tette le a voksát.

Felemás eredmények és belső viszályok a függetlenségpártiak oldalán

A feszültségek május közepi kirobbanása után nem sokkal került sor az előrehozott nemzetgyűlési választásokra, amelyen Új-Kaledóniában két választókerület sorsa volt a tét. A kettes számú, többségében kanakok lakta vidéki területeket (amelyre gyakran mint csak Brousse, vagyis a „bozótos”-ként hivatkoznak helyben) magába foglaló körzetben az FLNKS és a baloldali összefogás által támogatott Emmanuel Tjibaou-t választották képviselőnek. A korábban a kulturális szférában dolgozó Emmanuel győzelmével 1986 óta először van függetlenségpárti képviselője Új-Kaledóniának. Édesapja az 1989-ben meggyilkolt függetlenségi vezető, Jean-Marie Tjibaou volt, aki az 1980-as évek, eufemizmussal csak „Eseményeknek” hívott, polgárháborús helyzetét lezáró békefolyamatban játszott elengedhetetlen szerepet.

A súlyos egyenlőtlenség sújtotta, erősen „lojalista” és jelentős európai lakossággal rendelkező fővárost, Nouméát és a szinte kizárólag őslakos kanakok lakta távoli Hűség szigeteket (Îles Loyauté) tömörítő egyes számú választókerületet a függetlenségpártiakkal bárminemű kompromisszumot elutasító Nicolas Metzdorf nyerte el, aki egy, a szigetcsoport gazdaságában már a gyarmati időszak óta jelentős befolyással rendelkező család sarja. Itt is elmozdulás tapasztalni azonban: miközben ebben a térségben hagyományosan a különböző függetlenséget ellenző jobboldali pártok küzdöttek egymással, addig idén Mezdorf mindössze a szavazatok 52 százalékát szerezte meg függetlenségpárti baloldali kihívójával, Omayra Naisseline-nel szemben, aki a történelmi kanak függetlenségi vezető, a néhai Nidoïsh Naisseline menye.

Ezek a választási eredmények egyértelműen a francia fennhatóságot támogató pártok visszaszorulásáról tanúskodnak.

Már csak azért is, mivel szemben a kizárólag régóta helyben élők számára nyitott régiós választásokkal, a törvényhozási voksoláson minden Új-Kaledóniában élő francia állampolgár részt vehet – beleértve azokat az Európából érkező, főleg az oktatás, egészségügy, rendvédelem, államigazgatás területén dolgozókat is, akiknek feltételezhetőleg kevéssé áll érdekében a szigetcsoport elszakadása az „anyaországtól”.

A nemzetgyűlési választások függetlenségpárti sikerét ellensúlyozta az Új-Kaledóniát alkotó három megye közgyűlésének tagjaiból álló helyi törvényhozás, a Kongresszus elnökségének elvesztése. A helyi törvényhozás lehet befolyással például arra, hogy az elektromos meghajtású járművek gyártásának fellendülése miatt nagy érdeklődésnek örvendő, szigetcsoporton fellelhető nikkelt helyben dolgozzák-e fel, vagy a kibányászott nyersanyagot azonnal exportálják. A függetlenségpártiak álláspontja szerint az előbbi stratégia a független Kanaky-Nouvelle-Calédonie gazdasági sikerességének egyik záloga lehetne.

Bár a 2019-es választáson jól szereplő, a wallis-és-futunaiak^[2] érdekeit képviselni hivatott Óceániai ébredés ( L’Éveil océanien) a függetlenséget csak hosszabb távon és Franciaországgal való szoros együttműködésen keresztül képzeli el, harmadikutas politikájuk részeként a függetlenségpárti Roch Wamytant támogatták végül a Kongresszus házelnöki posztjára. Emellett 2020 óta a Franciaországtól való elszakadást támogató, baloldali elveket valló pártokkal szavaztak együtt a törvényhozásban.

Ez a törékeny szövetség azonban az évek során folyamatosan felbomlott, köszönhetően a függetlenségpártiak egyes sokat bírált lépéseinek – ezek közé tartozott, hogy a korábban említett Omayra Naisseline bármiféle egyeztetés nélkült írt alá a Kongresszus nevében egy együttműködési megállapodást a magát újabban álságos módon antiimperialista középhatalomként újrapozícionálni kívánó Azerbajdzsán parlamentjével. Az Óceániai ébredés idén már nem támogatta Roch Wamytan újraválasztását, és végül egyik tagjuk, a mérsékelt Veylma Falaeo lett a törvényhozás új elnöke a függetlenségellenes pártok szavazatainak hála.

Ha ez nem lenne elég, az elmúlt hetekben komoly feszültségek ütötték fel a fejüket függetlenségpárti erőket összefogó ernyőszervezeten, a Kanak és Szocialista Nemzeti Felszabadítási Fronton (FLNKS) belül is.

Az FLNKS-t derékhadát négy párt alkotja. A legbefolyásosabb közülük az európaiak által alapított „két bőrszín, egy nép” elv nevében kanak-európai együttélést hirdető, a szigetcsoportot évtizedeken át kormányzó Kaledóniai Unió (Union calédonienne – UC), amely a hetvenes évek második felében feladta a korábban vállalt autonomista álláspontját és nyíltan kiállt Új-Kaledónia függetlensége mellett (elidegenítve magától ezzel az európai szimpatizánsok egy jelentős részét). Hozzájuk csatlakozott két korábban radikális, marxista és trockista indíttatású, azóta jelentősen mérséklődött párt, a Kanak felszabadulás pártjak (Parti de libération kanak– Palika) és Melanéziai Progresszív Unió (Union progressiste mélanésienne- UPM), valamint a függetlenségpárti wallis-és-futunaiakat támogató Óceániai Demokratikus Tömörülés (Rassemblement démocratique océanien – RDO).

A köztük húzódó, közel sem elhanyagolható ideológiai és habitusbeli különbségek ellenére ez a négy párt eddig képes volt közösen dolgozni a függetlenség ügyéért. Egészen az FLNKS augusztus végi kongresszusáig, ahol a zavargások kirobbanása óta Mulhouse-ban fogvatartott, a tiltakozások megszervezésében aktív szerepet vállaló Helyi Akciók Koordinációs Sejtjének (Cellule de coordination des actions de terrain– CCAT) vezetőjét, Christiane Teint választották szimbolikusan a szervezet elnökévé. A szavazáson a Palika és az UMP nem vett részt, és az UCC és CCAT radikalizmusát bírálva átmenetileg felfüggesztették részvételüket a felszabadítási frontban. Ez már csak azért is aggasztó, mivel az elmúlt évtizedekben pont a szervezeten belüli egység tette lehetővé, hogy a függetlenség ügyét a társadalom egy jelentős része a magának érezze.

A közös ország

Bár a nyugati baloldali pártok és véleményformálók

az Új-Kaledóniát megrázó válságot leginkább leegyszerűsítő módon az imperializmus, a rasszizmus és a kapitalizmus hívószavaink keresztül próbálják magyarázni, a helyi sajátosságok megismerésének mindennemű szándéka nélkül nem lehet a konfliktusra válaszokat adni.

Nem lehet szimpla gyarmati konfliktusról, fehér-fekete szembenállásról beszélni egy térségben, melynek lakossága bár alig haladja meg Vas megyéét, de a társadalma annyira összetett, mint bármelyik országé. Új-Kaledóniában a mindennapok merőben más képet mutatnak a 19. század földrablásaitól és telepes gyarmatosításáról megkímélt Hűség-szigeteken, mást Nouméban, a szegregáció és az egyenlőtlenségek – a Porsche Cayenne-nek, a pompás vitorláshajók, a hatalmas kerítéssel elzárt luxusvillák és áram nélküli bádogházak – városában, és megint mást a vidéki településeken, ahol sok helyen békében élnek együtt a különböző közösségek. A vidéki területeken egyébként az sem egyértelmű, hogy ki számít „fehérnek”, és gyakran találkozni arab nevekkel, mivel sok politikai foglyot és elítéltet deportáltak ide Algéria területéről.

Új-Kaledónia sokszínű társadalom, ahol az őslakos kanakok mellett ugyanúgy joga van élni az Európából és a francia gyarmatbirodalomból ide száműzöttek leszármazottainak, az évtizedek óta itt élő franciáknak, a szegénység és kilátástalanság elől elmenekült wallis-és-futunaiaknak, mint azoknak a japánoknak, indonézeknek és vietnámiaknak, akik a vendégmunkásként őket érő megannyi megaláztatás ellenére is a szigetcsoportot választották otthonuknak. A kanak politikai vezetők ezt már 40 éve felismerték, amikor kijelentették, hogy „a történelem veszteseivel” közösen kívánnak létrehozni egy népet, amely közösen dönthet arról, milyen viszonyt kíván kialakítani Franciaországgal, beleértve a teljes függetlenség mellett akár az Óceániában több helyen alkalmazott társult állami státuszt is^[3].

Ez természetszerűleg azt is magával vonja, hogy a francia fennhatóság támogatása is ugyanannyira legitim politikai vélemény.

A probléma az, hogy a jelenlegi francia vezetés úgy döntött, felhagy a tárgyaláson és kölcsönös megértésen alapuló, korábban jelentős eredményeket felmutatni képes stratégiával, sőt a nyílt színi provokációt és karhatalmi megtorlást választja.

Ebbe egész városrészek blokád alá vonása is belefér – ezt látjuk most a Nouméa agglomerációjában található Mont-Dore területén fekvő Saint-Louis törzs lakhelyén is, ahol a csendőrök néhány hete két tiltakozóval végeztek.

A sorsközösségen alapuló soknemzetiségű új-kaledóniai társadalom létrejöttének első számú kerékkötője tehát maga a francia állam, amely egy évszázadon át dolgozott azon, hogy mesterségesen megossza és egymás ellen fordítsa a szigetcsoport lakóit.

Ennek a politikának is megvannak azonban a határai. Egy Óceánia társadalmairól szóló egyetemi tantárgyam utolsó óráján a fentebb már említett 1984-es hienghène-i mészárlásról néztünk meg egy dokumentumfilmet (Waan Yaat – a Francia Köztársaság földjén – Waan Yaat – sur une terre de la République française). A vetítésen az egyik rendező mellett több Párizsban tanuló új-kaledóniai diák is részt vett – nem gyakori esemény ez, mivel szemben más tengerentúli területekkel, Új-Kaledónia lakói ritkán döntenek a „métropole-ba” költözés mellett.

Dorothée Tomparent és Emmanuel Desbougies 2022-es filmje mindnyájunkat felkavart: a tíz ártatlan kanak életét követelő mészárlás rekonstrukcióját és a gyilkosok felmentését követhettük végig. Az elkövetők egyike egy harminc évvel későbbi találkozó során sem volt hajlandó bocsánatot kérni Emmanuel Tjibaou-tól, akinek a nagybátyjait megölte.

A stáblista legördülése után síri csend állt be a tanteremben. Egy velem átellenes oldalon ülő, európai származású, de egész életét Új-Kaledóniában töltő diák csak nézett maga elé könnyektől vöröslő szemekkel. A mellette ülő, szintén megilletődött kanak barátja szó nélkül elővett egy zsebkendőt és átnyújtotta neki. Úgy tűnik, szemben a hivatásos gyűlöletkeltők riogatásaival, az olaj mégiscsak vegyül a vízzel…