Homályos motivációval vonult ki Magyar Péter és a TISZA Párt október 5-én az MTVA III. kerületi székháza elé, hiszen a demonstrációnak nem volt közvetlen előzménye. Az állami média a tüntetés bejelentése előtt sem csinált igazán máshogyan semmit, mint a megelőző tizennégy évben. Ebbe persze nem kell beletörődni, de kétséges volt, hogy mi az az apropó, ami éppen oda vezérel majd ezreket, hiszen aktuális ügyben éppen nem borzolta a kedélyeket az MTVA – illetve a napi rutinjuknál nem jobban –, egyébként pedig a magyarok problémalajstromának élmezőnyében hiába keressük a „nem rendeltetésszerűen” működő közmédiát. Később kiderült, sokkal inkább a TISZA amúgy is zajló erjedése ösztönzi majd a tüntetőket – akik között szép számmal akadtak (még) nem a Magyar-féle párttal szimpatizáló ellenzékiek is – , mint a köztelevízió iránti felháborodás, hiszen beszédének olyan 50-60 százalékát Magyar Péter pártelnök bármelyik helyszínen, bármilyen alkalmon elmondhatta volna, annak sok köze direkt módon nem volt az állami médiához, s általában a médiához sem.  

A tüntetést magát „a kormányzati propaganda folyamatos hazugságai” ellen hirdették meg, Magyar pedig a demonstráción elmondott beszédének ténylegesen a sajtóval foglalkozó részében a „propagandagyár székházanként” hivatkozott az MTVA épületére, 1848 és 1956 történelmi példáival pedig azt implikálta, hogy az óbudai székház Landerer nyomdájához és a Magyar Rádió egykori épületéhez hasonlóan kulcsfontosságú a demokratikus viszonyok elérése szempontjából.  Érdemes próbára tenni, hogy  ez a jelenlegi médiaökoszisztémában ténylegesen így van-e, de még mielőtt a közmédia objektív súlyával foglalkoznánk, érdemes látni azt is, hogy 

maga Magyar – és ebben nem kivételek a „régi” ellenzéki szereplők sem – is súlyosan ellentmondásosan jellemzi a közmédia szerepét. Egyszerre állítja ugyanis azt, hogy a köztelevízió felelős „honfitársaink millióinak félrevezetéséért”, és dicskeszik azzal, hogy az ő segítsége szükséges ahhoz, hogy „ne csak 18 nézője” legyen az M1-nek.

Az igazság valahol a két véglet között van: a politikai tájékozódást tekintve a köztelevíziónak semmilyen kiemelt szerepe nincs, de az sem igaz, hogy senki sem nézi. Mint azt Magyar Péter legutóbbi, közmédiában tett váratlan látogatása után újra leszögezte például a Telex is,  a közmédia nézettségi adatairól nem igazán léteznek publikusan elérhető információk, tehát közvetetten lehet állításokat tenni arról, hogy mégis mekkora impaktfaktorral bír a „propagandagyár”. A Nielsen Közönségmérés Kft. hetente közzétett, műsorok szerinti bontásban megjelenített 15-ös nézettségi toplistájába az M1, sőt az MTVA csatornáinak bármelyik műsora (egy-egy sportközvetítés kivételével) gyakorlatilag csak véletlenül kúszik fel, ami azt jelenti, hogy a listában már rendre szereplő, 300 ezres tartománynál stabilan kevesebben nézik őket. Ennek az adatnak az értékeléséhez hozzá kell tenni, hogy a két nagy kereskedelmi televízió, a Mészáros Lőrinctől egy lépés távolságra tartózkodó TV2, valamint az RTL Klub Híradói (tehát kifejezetten politikai tájékozódásra befolyással levő műsorok) viszont rendre ott vannak ezeken a toplistákon. A HVG múlt héten megjelent, a  beszédes, „Közérdektelenség” címet viselő összeállítása az érthető módon kiugró érdeklődéssel kísért, májusi EP-listavezetői vita 600 ezres nézettségének mindössze hatodára – tehát körülbelül százezerre – becsli egy átlagos napi M1 híradó nézőszámát. 

Az érem másik oldalát a Mérték Médiaelemző Műhely és a Medián koprodukciójában általában évente megjelenő kutatás mutatja meg, amely a politikai tájékozódás forrásait kutatja reprezentetív felmérésekkel. A 2023-as vizsgálat újra megmutatta azt, hogy ha az össznépességet a Fidesz-szavazókra szűkítjük (akik, mint tudjuk, június 9-én is legalább 2 048 211-an voltak), az ő preferenciáikban a köztévé csatornái máris előkelő helyre kerülnek: legalábbis abban az értelemben, hogy a többségük az állami médiához ragaszkodik leginkább (a kutatás során feltett kérdés egészen pontosan az volt, hogy melyik médiumot választanák, ha csak egy forrásból tájékozódhatnának). Ugyancsak a köztévé kiugró népszerűségét találta a kormánypárti szimpatizánsok körében Republikon és a Závecz még 2021-ben. Ezekre az adatokra célozhatott Magyar Péter is szombaton, amikor következetesen arról beszélt, hogy az M1-ben elhangzottakon múlik legnagyobbrészt, hogy a Fidesz szavazói meghallják-e a valóságot. Ez azonban a valóságban csak részben igaz: a Mérték kutatásai hosszú évek óta rámutatnak, hogy bár például az M1-et szinte kizárólag a fideszesek nézik, az ő „buborékjuk” sem tökéletesen zárt, és minden ellenkező vélekedéssel szemben van átfedés a kormánypárti és az ellenzéki szavazók hírfogyasztása között.

Amikor tehát a „hazugsággyár” elleni fellépés helyszíne a Kunigunda útján van, érdemes azt is mérlegelni, hogy a például ezen a Wikipédia-oldalon lajstromba szedett, az MTVA-nál legyártott és onnan sugárzott tengernyi galádság, valamint a Fidesz politikai ellenfeleinek láthatatlanná tétele a saját képernyőjén az elmúlt években a nézők nagyon korlátozott számához jutott el „szűretlenül”. Ez sok más, kormányhoz láncolt csatornára kevésbé igaz, és erre Magyar Péter is reflektált, amikor nagyon helyesen megállapította, hogy – ezzel némileg ellentmondva addigi érvelésének és az egész rendezvény színpadképének – a közmédia bizony nem a hazugsággyár szíve közepe,  „csak a propaganda egyik csápja”.  

A Mészáros Lőrinc-közeli TV2, amelyen a valótlan állításaiért számos alkalommal elmarasztalt, mégis stabilan az ország legnézettebb – még ha az RTL Híradóját általában kevéssel is előzi csak –  televíziós hírműsora, a Tények fut; az előfizetős formában híreket fogyasztók körében az erős beágyazottság és a megszokás miatt még mindig legnépszerűbb megyei lapok; vagy éppen a TISZA tüntetésen is többször emlegetett, förtelmesen hatékony Megafon – amelynek papírja van már arról, hogy a Telex megalapozottan következetett arra, hogy közpénzből működik –; de akár a Magyar Péter barátnőjével interjút közlő Index valóban brutális fegyverek a Fidesz kezében. Hogy melyik csápja mennyire erős a propagandának, annak megállapításához érdemes visszanézni a 444 nagy sikerű, fekete kampányokat bemutató dokumentumfilmjét, s összehasonlítani, fajlagosan mekkora az M1 súlya ezen a piszkos rendszeren belül. A TV2 székházánál azonban talán csak 2019-ben volt egy kisebb tüntetés, a Mediaworks budapesti épületénél azóta sem (a pécsinél annál inkább), de ugyanez igaz az új Indexre és a Megafonra is. 

Ebből a szempontból az MTVA csatornáin túlra, a ”minden propagandatermékre” kiterjesztett általános bojkott, amelyre szimpatizánsait kérte Magyar, logikus és a mai médiakörnyezetben sokkal értelmezhetőbb is a régi jelentőségét és ethoszát rég hátrahagyott állami televízió elleni szélmalomharcnál.

Ez egyben az eddigi legsikeresebb akció is lehet a NER által felhúzott médiafegyver-rendszer ellen:

szervezett, tudatos bojkottot ilyen népszerű politikai erő ugyanis eddig nemigen hirdetett, az pedig tudható, hogy ínséges időkben megfelelő költséghatékonyság és mérhető hatásfok nélkül bizony a csatasorba állított médiatermékek egy részére is bezárás vár. Magyar felhívásának külön kiemelendő, s valóban nagy tudatosságra valló része, hogy nemcsak a dedikáltan politikai tartalmakat szóró csatornák kerülésére hívott fel, hanem azokéra is, amelyeken adott esetben a nézők kedvenc szórakoztató vagy bulváradásai mennek.

Nincs olyan adat tehát, amely alapján ténylegesen „Halálcsillag”, a Fidesz-propaganda gravitációs közepe lenne az MTVA. Persze más médiumoktól eltérően célzott támogatásból, a „mi adónkból” működik, de ha összevetjük a propaganda egyéb „csápjaival”, az amúgy óriásinak számító 140 milliárdos éves büdzsé nemigen marad el attól a pénzmennyiségtől, amelyet az állam és cégei hirdetésekre (tehát propagandára) ugyancsak közpénzből elvernek.  

Ezzel együtt a közmédiával kapcsolatos diskurzusokban, így a szombati tüntetésen is általában háttérben marad az MTVA  költségvetési vonzata. Ez a szempont a legritkábban artikulálódik a közmédia elleni tüntetéseken, leginkább csak a „140 milliárdból kitartott” eposzi jelző részeként, mint egyfajta morális teher (ennyi befizetett adóból ennyi hazugság) jelenik meg, pedig sokan leírták már, hogy a jelenlegi állami médiakonglomerátum sokkal inkább hirdetőcégek és alkalmazottak kifizetőhelye, mintsem egymagában hatásos szuperfegyver a propagandaarzenálban és a demokratikus politikai versengés fő akadálya. Márpedig – ezen a ponton vitatkozva Nagy Bandó András humoristával, a szombati tüntetés felszólalójával – demokrácia nem akkor lesz, amikor a TISZA-ról beszámol a Duna TV, hanem sokkal inkább akkor, amikor az közmédiáéhoz hasonló százmilliárdos tételek a megfelelő helyen végzik: mondjuk a közszolgáltatásokban, a nem csak nyelvbotlásszerűen felmerülő családipótlék-emelésben, vagy ahogyan éppen Magyar Péter jegyzte meg beszéde végén: „az eddig kisemmizett társadalmi csoportok valós bérrendezésében”.