Nagy kár, hogy a miniszterelnök bocsánatkérésre szólította fel segítőjét. Jobb lenne, ha Orbán Balázs ‘56-os forradalomról szóló kijelentése javítás nélkül állna a krónikában. Az ellenforradalmi rendszer kádere nem is gondolhatna mást 1956-ról: a forradalomról, amely egyáltalán nem pusztán a nagyhatalmak segítségében, hanem a dolgozók nemzetközi szolidaritásában bízott – hiába.

Nem is olyan régen a kezembe került egy 2012-es tanulmány-vázlat, aminek nemzetbiztonsági titkosítását az amerikai kormány nem is olyan régen oldotta fel. Az Egyesült Államok Nemzeti Archívuma és a George Washington Egyetem honlapján közölt anyagot 2012-ben írta Ronald D. Landa, a Pentagon történeti irodájának akkor már nyugalmazott kutatója az Obama-kormányzat részére. A tanulmány újonnan feloldott minősítésű, amerikai kormányzati dokumentumok elemzésével keresi arra a választ, valójában mit tett és mit nem tett meg a washingtoni kormányzat az 1956-os forradalom és a lázadó Magyarország érdekében, a Szovjetunió ellen.

A 2017 májusában, a Trump-kormány által feloldott titkosítású anyag kevés valódi figyelmet keltett itthon, egyes történész körökön kívül, noha figyelemre méltó. Számos példán keresztül úgy érvel ugyanis, hogy az Eisenhower-kormány a közkeletű vádak ellenére nagyon is sokat tett a lengyelekért, kelet-németekért és magyarokért forradalmaik alatt, 1953 és 1956 között. Ha többet tesznek, azzal a kormány szerint inkább kárt és pusztulást hoztak volna a szabadságra vágyóknak. A szakcikk szó szerint idézi a jegyzőkönyvből, ahogyan az akkori külügyminiszter, John Foster Dulles az 1953-as kelet-berlini és 1956-os poznańi felkelés után, arra a televíziós kérdésre, nem kellene-e az „elnyomott kelet-európai nemzetek” segítésének keretében katonailag is beavatkozni Lengyelországban, egyszerűen a következőt válaszolta:

„Nem hinném, hogy fegyveres erőinket Lengyelországba, vagy Kelet-Németországba kellene küldenünk ilyen körülmények között. Kétlem, hogy ez hasznos és kívánatos dolog lenne. Ez az a lépés, amit ezeknek az embereknek, akik a függetlenségüket kívánják visszanyerni, a legkevésbé kellene akarniuk. A beavatkozás teljes, általános világháborút eredményezne, ennek valószínűsíthető eredménye pedig az lenne, hogy ezek a népek és emberek eltűnnek a Föld színéről.”

Dulles 1956-os, még a magyar forradalmat és szabadságharcot megelőző interjúrészlete jutott eszembe, amikor Orbán Balázsnak a miniszterelnök politikai igazgatójának interjúját és annak sokak által felháborodással kísért kijelentését megláttam. Az egyik mondata szerint Orbán azt gondolja,

„[p]ont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

A nagy karriert befutott kijelentésnek a kontextusa is fontos természetesen, mert a beszélgetésben a felek a kelet-európai kis népek szabadságvágya, és az elnyomó és „felszabadító” birodalmak viszonyáról fejtették ki a kurzus álláspontját. Ez pedig számunkra valóban rendkívül tanulságos, nem csak az ukrajnai háború és 1956 összefüggésében. A kérdés az, hogy mi, magyarok, ukránok, kiktől várhatjuk, hogy „elhozza a szabadságot”?

De a legérdekesebb mégis az, mennyire hasonlít Orbán Balázs véleménye Dulles amerikai külügyminiszter 1956-os kijelentésére. Sőt mintha Orbán magát az Egyesült Államokat kérné számon, amiért ukrajnai politikai szerepvállalásukkal mintha felmondták volna a klasszikus kelet-európai politikát.

A haza „támaszai” a CIA-tól Soros Györgyig

Kohán Mátyás, a Mandiner munkatársa és Orbán szerint 1956 fő tanulsága ugyanis az lehet, hogy az Egyesült Államok „éles helyzetben” általában magára hagyja a szövetségeseit. Amíg az ellenséges szovjet blokk vezetőinek orra alá kell borsot törni, addig persze ment a lázadók biztatása, de amikor arra a témára került a sor, hogy az ENSZ, vagy a nyugati hatalmak más formában segítsenek-e a védekező magyaroknak a rájuk küldött szovjet csapatok ellenében, a verbális támogatás mellett a geopolitikai mérsékletesség is megjelent, Washington pedig Európában sohasem támogatott sem fegyveres puccsot, sem pedig nyílt, fegyveres felkelést az egykori szovjet blokk területén.

Igaz, hogy Kohán a beszélgetés egy pontján ezt az álláspontot tévesen a „Brezsnyevi doktrínának” tulajdonítja (ez értelemszerűen csupán később, Leonyid Brezsnyev 1964-es főtitkárrá válása után jöhetett be a képbe, tehát a „prágai tavasz” 1968-as elfojtása körül), az alapállítás, amely szerint a szovjetek az amerikaiak és a NATO lényegi tétlensége mellett, nyugodtan elfojthatták az 1956-os magyar forradalmat – és tehetnénk hozzá, az 1953-as kelet-berlini és 1956-os lengyelországi felkelést is – valójában igaz.

Orbán Balázs erre gondolhatott tehát főként, amikor azt mondta, nem tanácsolták volna Ukrajnának, hogy 2022 februárjában honvédő háborúba kezdjenek. Ez a mondat nyilván egyrészt azt jelenti, hogy ehelyett egy diplomáciai tárgyalásos formát tartanának jónak – nem pedig úgy, ahogyan például Magyar Péter és a teljes ellenzéki térfél értelmezte: hogy Ukrajna elnökét teljes megadásra és az orosz csapatok tárt karokkal fogadására szólította volna fel.

Ezen túlmenően a botrány nyilván nem az Ukrajna vezetésének nyújtott, kéretlen tanácsok körül keletkezett. Valódi lényege annyi, hogy Orbán Balázs udvariatlanul és kendőzetlenül felfedte, mit gondol a jelenlegi kurzus egyik főideológusa, az elitképzőnek is beillő MCC hálózat kuratóriumi elnöke arról az 1956-ról, amelyhez a kormányzó párt alapító mítosza kötődik, és amelyhez való viszonyát a kormányzat eddig mégis sikeresen takarta el.

Az a gondolat, hogy 1956 „fő tapasztalata” az lenne, hogy nem szabad 1956-hoz hasonló forradalmat csinálni, pusztán azért, mert nem számíthatnak a forradalmárok nyugati intervencióra.

Ebben pedig úgy tűnik, az Orbán-rendszer fő alakítói egyetértenek az 1956-ot leverő Kádár-rendszer fő alakítóival, akik eleve úgy gondolták, október 23-a nem történhetett volna meg „a Nyugat” biztatása nélkül, másrészt pedig azt hangsúlyozták, az 1956-os forradalmárok által követelt szabad gondolat, szabad munka, szabad haza háromságnak, ha nem is minden, de a legfontosabb elemei fegyveres munkásharc nélkül, az ő jótékony vezetésükkel, „jóléti reformok” formájában megvalósíthatóak. A Kádár-rezsim elején a propagandisták mint Hollós Ervin, még az „ellenforradalomnak” hazudott forradalom „fasiszta veszélyével” riogattak, és a „CIA szerepét” hangsúlyozták az eseményekben. Utóbbi később is fontos elem maradt,

hiszen ha a CIA-t, Washingtont, vagy éppen Soros Györgyöt állítjuk fő aktorként a színpadra, meggyőzően lehet érvelni amellett, hogy szegény, passzív, buta és megvezetett felkelők, lázadók, tüntetők nem a saját sorsuk urai, és nem is tudták, mit csinálnak, hiszen ilyesmit csak nagy hatalommal rendelkező, okos és fontos emberek tudnak.

A Kádár-korszak egyes sztereotípiái és hazugságai szívós és makacs gondolatok maradtak. Utólag úgy látszik, az 1957 utáni korszak egyik legfőbb motívuma ez az ellenforradalmi gondolat, ennek pedig még az 1989-1990-es rendszerváltás folyamat sem szab határt – sőt lángba borítja az immár újfasiszta irányba udvarló 1956-os összeesküvés-elméletek kanócait. Az 1989 és 2010 közötti korszak ebből a szempontból az eldöntetlen, ökölre menő szócsaták időszaka volt, amelyekben az 1956-ot tisztelők csaptak össze rendre a forradalom és szabadságharc kritikusaival.

Ahhoz, hogy a ma uralkodó jobboldal történelmi látásmódját megértsük, látnunk kell, hogy a rendszerváltást követően ebben a kérdésben nem a jobb- és szélsőjobboldal csapott össze az MSZ(M)P körüli pártnómenklatúra maradékával: hiszen míg a magyar liberális, és polgári jobbközép erők 1989 után 1956-ot mint a „Nyugathoz tartozás” és egyszerűen a „nemzeti függetlenség” küzdelmét mutatták be, addig az etnicista jobboldal igen korán saját, autonóm és lényegében ellenforradalmi álláspontot alakított ki ezzel kapcsolatban, hozzájuk pedig a széteső pártállam számos egykori híve csatlakozott ebben.

Hiszen a korabeli parlamenti szélsőjobb vezetője, Csurka István és a kései Rácz Sándor munkástanács-vezető 1990-es évek elején induló gondolkodása (Csurka: Magyar Szemmel, 2003; ill. Parázsló szándék. Emlékek és tények 1956-ból; Rácz S.–Rácz A., Izsák, 2005) 1956-ról ugyanis nyíltan elfogadja immár a kádári propaganda néhány tézisét, így például Csurka maga mint a „Csurka-dolgozat” szerzője és a MIÉP – a proto-Jobbik és a proto-orbánizmus pártja – alapítója már igen korán leszögezte, egykori felkelőként és nemzetőrként is hisz abban, hogy a forradalom során átverték a magyar nemzetet „a háttérhatalmak”, és hogy Washington ugyanolyan hibás mint Moszkva. Ez lett aztán később, az Orbán-rendszer felvállalt mítosza 1956-ról: valahogyan olyan formában, hogy a tiszta arcú romlatlan pesti srácok csak lőttek-lőttek a tankokra, nem is sejtve, hogy a fejük felett, füstös szobákban már döntöttek a sorsukról.

Ez egészen közel áll ahhoz, amit Orbán Balázs mondott. Nevezetesen, hogy a forradalmi felkelőknek nem volt esélyük a birodalmi reálpolitika területén, ezt valójában be kellett volna látniuk, és ezért volt elhibázott Ukrajna 2014-es, illetve 2022 utáni honvédő politikája is. Ez persze új elem, de lényegében illeszkedik a logikai sorba. Orbán Viktor maga, zalaegerszegi beszédében, 2022 október 23-án már hasonló húrokat pengetett:

„Magyarok százezrei vettek részt a forradalomban, a szovjetek összezavarodtak, és ha a Nyugat nem árul el minket 1945 után másodszorra is, sikerrel járhattunk volna, de a Nyugat támogatásának hiányában a szovjet vezetők meggondolták magukat, visszafordították a tankokat, és újra katonai elnyomást, kommunista bábkormányt ültettek a nyakunkba. Ügyünk reménytelenné vált, és egy ország várta dermedten a sorsát” – szónokolta ekkor.

A miniszterelnöki főtanácsadó szavait beágyazottságuk és a fideszes, populista emlékezetpolitikának való megfelelése ellenére mégis óriási felháborodás kísérte. A Telexen olvashattuk Ungváry Krisztián szenvedélyes filippikáját arról, hogy a tanácsadó, és vele együtt főnöke és az egész kormány „nemzetáruló” jellegű, és ezt az interjú és a kijelentés is bizonyítja mert „egy felelős magyar politikus szerint a szabadság és a függetlenség, vagy másképp megfogalmazva az önálló nemzeti és állami lét az »semmi«, Oroszország hadicéljaival kapcsolatosan pedig a legcsekélyebb kritika említése sem szükséges.”

Lipták Béla 1956-os emigráns a VálaszOnline-on reagált élesen, ő azt írta: „A pesti srácoknak is köszönhető, hogy összeomlott a Szovjetunió, és ugyanígy lesz most is: Volodimir Zelenszkij hős katonái megvédik majd nemcsak Ukrajnát, de megleckéztetik Putyint is. […] A mai egyetemistáknak tudniuk kell, hogy fellépésükkel nemcsak az ukrán szabadságot támogatnák, de megszereznék a világ jóindulatát, amelyre szükségünk van többek között ahhoz is, hogy kárpátaljai honfitársaink elnyerjék a helyi önrendelkezést, az autonómiát.”

A kritikák tehát nem léptek ki az 1956-ot egyszerűen nacionalista, függetlenségi felkelésnek tekintő nézetrendszerből. Megfogalmazóik szerint viszont Orbán Balázs egyszerűen „rosszul nacionalista”, rosszul jobboldali, a kirántott kard rossz felé néz, és Moszkva felé kellene végre fordítani, méghozzá „a világ jóindulatának megszerzése” céljából, mintha a kárpátaljai magyaroknak az önrendelkezés nem járna, hanem még bűneink okán, kegyadományként ki is kellene azt érdemelnünk számukra.

1956 szuverenitása

Az igazság viszont az: mind a csurkai, mind pedig a most feltámadó, (keresztény)-nemzeti-liberális ellenzéki 1956-felfogás alapvetően tévút és a forradalom valóságáról fikarcnyit sem árul el.

Az ilyen megfontolások 1956-ról a legjobb esetben (Lipták és Ungváry) is jobboldali revizionisták, míg a legrosszabb esetben (Orbán Balázs és Kohán Mátyás) egyenesen jobboldali ellenforradalmi meglátások.

Ha ugyanis valaki az 1956. október 23-át megelőző legfontosabb értelmiségi kör, a Petőfi-kör vitáiba (különösen a közgazdász- és filozófusvitába) beletekint, könnyedén rájöhet, hogy a forradalmárok sem nacionalizmust, sem pedig polgári államot nem akartak: egyrészt a már elhunyt Sztálint, és politikai gyakorlatát elítélő, 1956-os hruscsovi „titkos beszéd” nyilvánosságra kerülése után kiállnak mindenféle rendű-rangú kapitalista restauráció ellen, hivatkoznak a korábbi poznańi és 1953-as kelet-berlini általános sztrájkra és felkelésre.

Nemzeti függetlenségről csak olyan értelemben esik szó, hogy a többi kelet-európai néppel és az oroszokkal egyenlőek vagyunk, sőt, a Szovjetunió reformfolyamataival párhuzamosan kell itt is azokat az ideálokat (például a valóban a munkások által irányított ipari termelést, és a valóban szuverén államot) kivívni, amelyeket ugyanezek a kommunisták, szociáldemokraták, parasztpártiak, polgári pártiak, kisgazdák még 1945-ben, a második világháború után, teljes egyetértésben kitűztek maguknak, de amit a már eleve forradalom- és munkásellenes, reakciós sztálinista uralom szétzúzott és ellehetetlenített.

1945 ígéreteinek megvalósításába fogott bele 1956 október végétől az általános sztrájkot hirdető – és irányító – magyarországi munkástanácsok sora, és a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács is, ami a Nagy Imre-kormány november 4-e előtti gyengülésével és november 4-e utáni, fokozatos eltűnésével párhuzamosan a forradalmi, sztrájkoló tömeg irányító erejévé nőtte ki magát. Eredeti központi szervük, a Munkástanácsok parlamentje október 31-én céljaival kapcsolatban így fogalmazott egy kiáltványban:

„Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.

1. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.

2. A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.

3. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat. […]”

Az eredetileg a gyárak és a termelés üzemeltetésére vonatkozó, főbb irányelvek november 14-én szélesebb, a kül- és belviszonyainkra is alkalmazott világnézeti kiáltvánnyá bővülnek a forradalom előrehaladása, és a november 4-i szovjet megszállás után. A határozat követeli a szovjet csapatok azonnali kivonását, majd kinyilvánítja:

„Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti […] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; […] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; […] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; […] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal […]”.

Ez volt tehát az 56-os szuverenitása, amely nem Eisenhower elnök jóindulatára, vagy az ENSZ határozatokra épített, ahogyan azt mai vezetőink elképzelik.

Ez, és a Petőfi-kör megállapításai, Angyal István felkelővezér szavai is egyértelműek. Az 56-os forradalmat és a fegyveres ellenállást és sztrájkmozgalmat nagyban irányító fórumok ellentmondást nem tűrően és tisztán kijelentették: földet, gyárat vissza nem adnak, a kizsákmányolás pedig tilos.

Mindebből csak a forradalom egyedül maradása, leverése, és a kádári megtorlások következtében változik az évtizedek során át 1956 értékelése. Rácz Sándor, akit a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egyik vezetőjeként 1956 végén bebörtönöznek, elfogása előtt még antikapitalista volt. Személyes korabeli barátja, Eörsi István erről később úgy írt, ha valaki a munkástanács előtt a kapitalista állam visszaállításáról szónokolt volna „kidobták volna az ablakon.” 1988-ra, amikor az idős, börtönviselt Rácz ismét csatlakozott a demokratikus ellenzékhez, a helyzet merőben megváltozott.

Az ez évben megalapított, és Nagy Imre újratemetését intéző Történelmi Igazságtétel Bizottságban részt vett még mind Rácz, mind pedig Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök, aki 1956 után mint értelmiségi ült a börtönben. Göncz és Rácz vitái azonban 1989 után hamar kijöttek, kiderült: a munkástanács volt antikapitalistája Horthy Miklós tisztelőjévé vált, míg Göncz 1956-ot mint a nemzeti önrendelkezés és függetlenség sarokpontját (ahogy a Fidesz Alaptörvénye által is elfogadott 1990-es országgyűlési nyilatkozat fogalmazott, „a magyar szabadság forrásvidékét”) értelmezte. Ebben nyilván a munkások jogai, szakszervezeti jogok is benne foglaltattak, a forradalmi tartalomtól viszont 1956 ügye az 1990 utáni politikai szimbolikában és vitában lényegében megfosztatott.

1989 utánra tehát, éppen a proletárforradalom, avagy nemzetközi forradalom gondolatát elnyomni kívánó kádári pártra született reakciók két csoportra oszlottak: a forradalom munkásforradalmi tartalmát szemérmesen elhallgató, és azt nemzeti felkelésként értékelő revizionista, illetve a teljes forradalom történelmi hátterét és így utólagos értelmét is megkérdőjelező új ellenforradalmi (jobboldali-populista) nézetekre.

Az új jobboldali ellenforradalmi narratíva (tehát a valós, megtörtént dolgokkal szemben előadott mese) legújabb kori fejlemény: de forrásvidéke a „kommunista” Nagy Imrével, a legszélesebb körben értelmezett „bolsevista utódokkal” szembeni, a Kádár-korszak megtorlásaiban gyökerező gyanakvás: Csurka István, Pongrácz Gergely, és éppen két Munkástanács-alapító: az idős Rácz Sándor és Dénes János vádjai. 1956–ban mindannyian szocialisták voltak, de 1956 után Kádár emberei, szilenciummal, kirúgással, gumibottal „faragtak” belőlük reakcióst. De Rácz még így, még Horthy-támogató (majd élete végén jobbikos) politikusként is hitt abban, Hannah Arendttel együtt, hogy az 1956-os budapesti munkástanácsok „meghaladták a francia forradalmat”, végig ragaszkodtak a szabadsághoz és „megszüntették volna az egyetemes emberi kizsákmányolást”. Lelke mélyén így mégis lényegében szocialista maradt, a „kommunistának” nevezett pártot és utódpártját viszont gyűlölte – méltán.

Az újdonság, ami mindkét Orbán: Viktor és Balázs gondolatvilágában megjelenik, az, hogy a  2010 utáni kurzus lényegében a teljes forradalommal szemben idegenkedik,

idegenkedését viszont nehezen vállalja fel. Az eredmény ismert: a kudarcos 2016-os, orbánista emlékév: a hamukázó, néhai Dózsa László, és a „pesti srácok” kiüresedő kultusza. És ezzel párhuzamosan lezajlott a reálpolitikai-gazdasági-kereskedelmi ideológiai irányú közeledés a megszilárduló putyini Oroszországhoz. Ezek nem újdonságok: Horn, Medgyessy és Gyurcsány is szívélyes viszonyra törekedett a mindenkori orosz vezetéssel, szakítás fel sem merült – 2014, és az ukrajnai Majdan előtt még a nyugati hatalmak sem követeltek ilyesmit. A különbség Orbánék ideológiai azonosulása a minden elemében ugyancsak ellenforradalmi lázban égő moszkvai vezetéssel.

A koronát az új, immár elvi azonosulásra Orbán Balázs őszinte szavai tették fel. Ezek arról szóltak, hogy – az egykori Szovjetunióval, sőt az egykorú amerikai kormánnyal összhangban – a felkelést tragikus malőrnek, tévedésnek látja. Tovább megy ezzel mint a forradalom lényegéről ugyancsak nem szívesen értekező revizionista asztaltársaság, és nyíltan kifejezi a forradalmárokkal szemben is őszinte sajnálatát, képzelt „brezsnyevi doktrínák” hatása alatt. Teszi ezt úgy, hogy meg van róla győződve, az 1956-ban felkelő magyar munkásnak csupán az amerikai fegyverek adhatták volna meg a győzelmet. Bele sem gondolva, hogy amire 1956-ban igazán szükségük lett volna, az a nemzetközi tömegsztrájk. Ezt végül, a forradalom gyors alakulása és az események gyors egymásutánisága nem tette lehetővé.

Ki tudja, ha akár további fél évig ki tudott volna tartani egy (sokkal jobban megszervezett) magyarországi forradalom, könnyen lehet, hogy a kelet-németek, lengyelek, csehek, szlovákok, sőt még a Szovjetunió egyes ipari központjai is leálltak volna.

Ahogyan a magyarországi forradalomra, úgy a mai ukrajnai színtérre is igaz, hogy a megmentést nem a NATO fegyverei, hanem a dolgozók hozhattak volna el, hiszen a háborút is csak ők tudják megállítani. Orbán Balázs azáltal, hogy a kis népek sorsát a birodalmak jóindulatához köti, nem csupán ferdít, hanem felfedi a szuverenitás-propagandája mögötti, pőre valóságot is: hogy ez nem a sorsukat akár forradalmi úton kezükbe vevő magyarok szuverenitása, hanem csupán a nemzetközi rendbe simuló, szilárd uralomra vágyó elit szuverenitása. Ez a beszédmód, ez az 1956-kép valaki számára hitelessé, elfogadhatóvá csupán azért válhat, mert a jobbközép-liberális beszédmód a vitában ugyancsak hiteltelen: 1956-ot nem az összeesküvés, és nem a Nyugat tétlensége buktatta meg, de nem is volt valamiféle nemzeti-polgári forradalom (korai EuroMajdan), ahogy a most árulózó kritikusok gondolják.

Nagy kár, hogy Orbán Viktor csütörtökön reggel bocsánatkérésre szólította fel Orbán Balázst. Jobb lenne, ha ez a kijelentés így, javítás nélkül állna a krónikában. Legalább egyetlen egyszer elismerte véleményét egy sorskérdésről a rendszer képviselője.