Angyal István hiába volt szocialista, az állampárt rendszerében ki se lehetett ejteni a nevét. Hiába volt 56-os, a rendszerváltás utáni baloldali és liberális köztudat alig őrizte a nevét. Hiába volt a pesti srácok egyik vezére, a jobboldali 56-elmesélésből is kiszorul. Angyalról mi is írtunk korábban, de most Nyáry Krisztián 2015-ös szövegével emlékezünk az 56-os forradalom egyik legtudatosabb, legtisztább szereplőjére:
Amikor 1956. november 4-én a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot, a forradalom vezetői rögtön tudták, hogy az ország sorsa megpecsételődött. Budapest néhány pontján, így a Ferencváros egy apró szegletében azonban még napokig tovább folytak a fegyveres harcok. A Tűzoltó utcai felkelők a 28 éves Angyal István vezetésével városi gerillaként harcoltak a tankok ellen. Nemcsak abban különböztek a forradalmárok többségétől, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem tették le a fegyvert, hanem abban is, hogy mindannyian kommunistának vallották magukat. November 7-én Angyal javaslatára nemzeti színű és vörös zászlókat tettek ki az utcákra, hogy a szovjet katonák lássák: ők képviselik a valódi kommunizmust, nem a kádári hatalom. A fegyveres harc bukása után Angyal továbbra sem hátrált meg: a Péterfy Sándor utcai kórház pincéjében röplapokat írt és sokszorosított. Akkor már napok óta nem aludt, koffeininjekciókkal tartotta ébren magát. Bajtársai megpróbálták rávenni, hogy szökjön velük külföldre, de nemet mondott. Ő volt az egyik utolsó forradalmár, aki a legtovább kitartott. Amikor november 16-án karhatalmisták törtek be a kórházba, és megkezdték a gyanús személyek letartóztatását, Angyal társai szabadon bocsátását követelve eléjük rohant a rejtekhelyéről. Még a kihallgatószobából is röpcédulát dobott ki az őt őrző rendőröknek. Közölték vele, hogy másnap kivégzik, és egy éjszakát kap rá, hogy megírja szerepét a forradalomban. Megírt kendőzetlenül mindent. Végül nem ölték meg azonnal, három kirakatpert is végigcsináltak vele. A sztahanovista élmunkásból lett forradalmárt, aki az előző rendszerben megjárta Auschwitzot is, rabtársai a valaha volt legtisztább lelkű embernek tartották. A siralomházból verset és szerelmes leveleket küldött elvált feleségének. A hatalom gyűlölte, mert valóban kommunista volt. Ezért aztán különösen kegyetlenül végezték ki 30 éves korában. Kora alapján még mindig köztünk lehetne.
1928-ban született Magyarbánhegyesen, egy kispénzű zsidó családban. Apja cipőfűző készítő kisiparos volt, három gyereket tartott el. A szülők szerették volna, ha fiuk a négy polgári után tovább tanul, de a zsidótörvények miatt erre nem volt lehetőség. A 16 éves fiú kétkezi munkát keresett, amikor megkezdődtek a deportálások. Az apa és egyik nővére éppen Pesten voltak, így csak az anyát, a másik nővért, és Istvánt hurcolták el Auschwitzba. A fiú nővére, Angyal Vera nem úgy halt meg, ahogy a legtöbb áldozat. a lány megpróbált megszökni a lágerből, ezért a tábor lakóinak szeme láttára nyilvánosan felakasztották. Hamarosan Angyal Istvánt is bátorságáról ismerték meg rabtársai. Egy nála két évvel fiatalabb magyar fiút a lengyel rabok agyon akartak verni, amikor a vetkőzésnél kiderült, hogy nincs körülmetélve. Angyal a háttérből német vezényszót ordított, mire a lengyelek vigyázzba álltak. A vérző arcú áldozat így el tudott menekülni, s helyette segítője verekedett meg a támadókkal. Angyal István csak a tábor felszabadulása után tudta meg, hogy nővére mellett édesanyja is odaveszett. Tífuszból felgyógyulva, krónikus evési és alvási zavarokkal küzdve tért haza. Letette az érettségit és sikeres felvételit tett a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra.
Már 18 évesen meggyőződéses kommunistának tartotta magát, hitt abban, hogy megteremthető egy igazságosabb világ. Sok társától eltérően azonban soha nem lépett be a pártba, kommunizmusa mélyen megélt belső hitből fakadt. Éppen ezért a magát kommunistának nevező rendszerben egészen korán csalódnia kellett. Amikor egyetemi professzorát, Lukács Györgyöt azzal támadták, hogy nem becsüli eléggé a szovjet irodalmat, egy egyetemi gyűlésen nyíltan a védelmére kelt. Azonnal kirúgták az egyetemről. Csalódottságában Sztálin fotóját fejjel lefelé akasztotta fel a vécéjében, ami akkoriban nem volt kockázat nélküli cselekedet. Az épülő Sztálinvárosba került építőmunkásnak. Sorsát nem büntetésként élte meg: kitanulta a vasbetonszerelő szakmát, szorgalma miatt előbb művezető technikussá, majd építésvezetővé léptették elő. Munkásai lelkesedtek érte, mert velük együtt keményen dolgozott. Elhivatott kommunistaként a pihenőidőben Lenintől és Marxtól való idézeteket olvasott fel nekik, – legtöbbször olyanokat amelyeket a Rákosi-rendszer kritikájaként lehetett értelmezni.
Angyal István a munka mellett egy amatőr színjátszó csoportba is eljárt. 22 éves korában itt ismerkedett meg egy mindössze 17 éves gimnazista lánnyal, Sánta Ágnessel, akivel a próbák alatt egymásba szerettek. A lány szüleinek nem tetszett a kommunista és zsidó udvarló, de a fiatalokat ez nem gátolta meg abban, hogy egy évvel később összeházasodjanak. „Két konok ember, aki nagyon szerette egymást, de sohasem tudott összecsiszolódni” – jellemezte házasságukat Ágnes, s valóban: a romantikus órákat gyakran váltotta tettlegességig fajuló veszekedés. A házaspár 1953-ban költözött Pestre, Üllői úti lakásukban nagy társasági éltet éltek, munkások, művészek, egyetemi emberek voltak mindennapos vendégeik. Társaságukhoz tartoztak Fejes Endre, Galgóczi Erzsébet és Abody Béla írók is, valamint Eörsi István, akivel Angyal életre szóló barátságot kötött. A feleség már a színiakadémia növendéke volt, amikor 1954-ben kisfiuk született. A viharos házasságot azonban már nem lehetett megmenteni. „Öt évig voltunk házasuk: öt gyönyörű évig, amit végigveszekedtünk. Szeretett és mégis folyton sértett. Szerettem és mégis mindig otthagytam” – emlékezett a feleség, aki a válás után néhány hónappal hozzáment a családi baráthoz, Abody Bélához. Angyal ezután is tartotta a kapcsolatot Ágnessel, és jóban maradt Abodyval is.
Bár ott volt a Petőfi-kör vitáin, Angyal maga már nem hitt abban, hogy a rendszer megreformálható. Eörsi István szerint társaságukban barátja volt az egyetlen, aki már október 23-a előtt számolt a forradalom lehetőségével: „Sétáltunk hárman, a szeptemberi Károlyi kertben, és ő halálosan komolyan tudatta velünk: »Forradalom lesz.« Úgy néztünk rá, mint valami hibbantra.” Angyal 1956. október 23-án Esztergomban dolgozott egy építkezésen, ott értesült a készülő diáktüntetésről. Budapestre érve a Bem-szobornál csatlakozott a Parlament elő vonuló tömeghez. Este a rádió épületéhez ment, mert nem akarta elhinni azt a hírt, hogy ott a fegyvertelen tüntetőkre lőnek. Ennek ellenére, amikor másnap valaki azt mondta neki, hogy Magyarországon megbukott a kommunizmus, így felelt: „Itt éppen a kommunisták, a szocializmus eszméivel fűtött és azon nevelkedett fiatalok mozdultak meg a szocializmus eltorzításával, eltorzítóival szemben, tehát most lesz csak igazán szocializmus Magyarországon.” Egyre aktívabban vett részt a forradalmi eseményekben. Előbb forradalmi újságokat és röpcédulákat terjesztett a városban, majd élelmet és kötszert szállított a felkelőknek és a gyermekes családoknak. Ekkor került kapcsolatba a Tűzoltó utcai ellenállók csoportjával, akik között többségben voltak a magukat valódi kommunistának tartó fiatal munkások. Noha senki nem választotta meg a posztra, a csoportból egy idő után mindenki Angyalt tekintette parancsnoknak. Nemcsak a fiatal, hanem a nála 30-40 évvel idősebb felkelők is felnéztek rá, és hallgattak a szavára. A Tűzoltó utcaiak sikeresen vettek részt a város fegyveres védelmében, sok tankot megsemmisítettek. Egy nap Angyal társai egy szakasz ávós sorkatonát ejtettek foglyul. A parancsnok nem engedte, hogy bárki rajtuk töltse ki a dühét, a katonákat etette és védelmezte a harcok végéig. Egyikük később ennyit mondott róla: „Valóban angyal”. Egyre növekvő elfogadottságát mutatja, hogy a felkelők képviseletében Nagy Imrével és a honvédelmi miniszterrel is tárgyalt a rend fenntartásról. A forradalmárok oldalára állt kommunista vezetők közül a Rákosi börtönét is megjárt Kádár Jánosban bízott legjobban. A Köztársaság téri lincselések után fel is kereste a politikust a Parlamentben, és ígéretet tett neki, az Akadémia utcai pártház védelmére fegyveres őrséget állít. Meghívta Kádárt a Tűzoltó utcába is, hogy találkozzon a fegyveres baloldali fiatalokkal, sőt, azt is felajánlotta neki, hogy vegye át jelképesen csoportja vezetését. Kádár János ígéretet tett erre, de végül nem a felkelőket látogatta meg, hanem a Szovjetunióba távozott. Soha nem bocsátotta meg Angyalnak, hogy tanúja volt árulásának.
Angyal a forradalmi napokban tüdőgyulladásban szenvedett. Aludni nem tudott, koffeintablettákon és injekciókon élt. Így is szakított rá időt, hogy rendszeresen látogassa kisfiát. A látogatások ideje alatt volt felesége újra beleszeretett felkelőparancsnokká lett férjébe, s érzelmei viszonzásra találtak. Nem tudjuk, hogyan alakult volna a pár sorsa, ha a történelem engedi ismét kibontakozni kapcsolatukat, de erre már nem jutott idő. Kádár János behívta a szovjet csapatokat, a forradalmat leverték. Angyal István az utolsó pillanatig harcolt a túlerő ellen. Amikor a Péterfy kórházban letartóztatták, pontosan tudta, mi vár rá. Mint egy fegyveres felkelőcsoport parancsnoka „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetőjének” számított, a halálos ítéletet nem kerülhette el. Írásos önvallomásaiban nem próbálta mentegetni magát, így azok a vád szilárd alapját képezték. Részletesen beszámolt a Kádárral folytatott találkozóról is, amivel végképp megpecsételte a sorsát. A bíróság előtt is büszkén és őszintén mondott el mindent forradalmi szerepéről. „Pista nyugodt volt és fegyelmezett. Mondhatni fölényes.” – írta később Abody Béla, aki Sánta Ágnessel együtt ott ült minden tárgyaláson. Minden bizonnyal Kádár Jánosnak is döntő szava volt abban, hogy a bíróság halálos ítéletet hozott. Angyal nem kért kegyelmet, de védője fellebbezett. A másodfokú tárgyaláson Kádárt akarta tanúnak megidéztetni, és hozzá beszélt a későbbiekben is: „helyeselted mindazt, amiért most lapulva a halálba küldesz”. Az utolsó szó jogán elmondott beszéde alatt a sokat látott jegyzőkönyvvezető nő sírva fakadt. „Nem kívántam vezetni embereket, csupán állampolgár kívántam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat, a törvények számomra 1945-ig halált jelentettek, sok esetben ezt jelentettek 1945 után is. A kétfajta törvényesség között kerestem valahol az igazságot. Nem találtam meg. Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet.”
Gondja volt rá, hogy mindenkitől elbúcsúzzon. Már halálra ítélték, amikor sikerült egy vécépapírra ceruzaheggyel írt búcsúüzenetet eljuttatnia Eörsi Istvánnak, aki szintén büntetését töltötte. Az író kívülről megtanulta a szöveget, majd megsemmisítette a papírt. A siralomházból többször írt levelet Ágnesnek, aki néha meglátogathatta a beszélőn is. Neki küldte el Még élek című versét is: „(…) Kereslek, mint múltat az emlék / Mint hitet a tévelygő elmék / Mely rémiszthetne zord hatalmakat / Amíg tudtam, hogy elválasztanak.” Abody Bélának őszintén megírta, hogy újjáéledt a szerelme feleségével.
1958. december 1-jén végezték ki a hírhedt Tutsek vérbíró és az ügyész jelenlétében. „Inkább meghalok, sem hogy olyan szégyenteljesen éljek, mint ti” – búcsúzott tőlük. Talán ezért a mondatáért, talán rendíthetetlen kommunizmusáért kellett még huszonnyolc percig szenvednie a bitófán. Darvas Iván, aki szintén rabtársa volt, így emlékezett rá: „Meg tudott őrizni egyfajta személyes szuverenitást, megközelíthetetlenséget, érinthetetlenséget, a közös nyomorúság eme poklában – igenis – egyfajta személyes szabadságot. Azzal áltatom magam, hogy így is halt meg.”
