A kormány újra és újra megmutatja, hogy hatalma fenntartásán túl minden társadalmi kérdés érdektelen számára, így az oktatás ügye is. Mészáros Csaba, a Madách Imre Gimnázium felmentett igazgatója, az iskola diákjai és tanári kara a legújabb áldozatok a több mint egy évtizede zajló rombolásban, amit egyentankönyvek, iskolaőrök, alulfizetett pedagógusok, szakemberhiány és a gyerekek érdekeit figyelmen kívül hagyó döntések jellemeznek.

Az oktatásirányítás szégyenteljes döntése az igazgató felmentéséről egy új szabályozás kapcsán született: szeptember elsejétől lép érvénybe a kormányrendelet, amely korlátozza az iskolákban az okoseszközök használatát. Tanárok, szülők, gyerekek, politikusok és kutatók egyaránt megfogalmaztak a rendeletet éltető és azt elítélő véleményeket, amelyek rengeteg kérdést vetnek fel: Hogyan tekintsünk ebben a helyzetben a digitális eszközökre? Ördögtől való dolog az okostelefon, vagy lehet, hogy a fejlődés záloga? Hogyan mérlegeljük az egyéni szabadságjogokat, a közösségi érdeket és a digitalizációt alakító szereplők érdekeit? Jó-e a gyerekeknek, ha telefonozhatnak az iskolában? Milyen felelősséget lehet egy nyolcéves, és milyet egy tizenhét éves gyerek vállára tenni? Kinek a felelőssége, hogy megvédje a gyerekeket a digitalizáció veszélyeitől, és kié az, hogy felkészítse őket a tudatos eszközhasználatra? Ha egy iskola igazgatója nem ért egyet a korlátozó rendelettel, kinek az érdeke, hogy eltávolítsák őt a posztjáról?

Mielőtt válaszokat keresünk a felmerülő kérdésekre, nézzünk rá a tágabb környezetre, amiben az iskolák léteznek.

Az iskola is piac, a gyerek is felhasználó

A globális technológiai vállalatok számára óriási piacot jelent mind az iskola, mind a gyerek: évről évre növekszik a kiskorúak számára eladott okostelefonok, tabletek, laptopok, és más digitális eszközök száma, és azoknak a szoftvereknek, főként játékoknak és közösségi média felületeknek az elérése, amelyek felhasználói kisebb vagy nagyobb részben gyerekek. Nehéz pontos adatokat mondani arról, hogy egy-egy techcég bevételének mekkora részét képezi a kiskorú felhasználók által generált összeg, de az olyan – főleg gyerekek által használt – játékok, mint a Roblox vagy a Fortnite éves bevétele milliárd dolláros, és a gyerekek által is nagy számban használt legnépszerűbb közösségi média platformok még magasabb bevétellel működnek: a Meta 2023-ban 135 milliárd dolláros bevételt tudhatott magáénak, míg a TikTok 16 milliárdot. Azt biztosan elmondhatjuk, hogy a techóriások érdekében áll, hogy minél több gyereket minél több ideig a képernyő előtt tartsanak, miközben a gyerekek minél több adatot szolgáltatnak magukról.

A gyerekek érdeke pedig, hogy jól legyenek, hogy kiegyensúlyozottak és egészségesek legyenek, biztonságos és szerető környezetben nőjenek fel, tudjanak közösségben lenni, legyenek barátaik, szeressenek és tudjanak tanulni és kritikusan gondolkodni.

Azt pedig már nemcsak a szülők és a tanárok mindennapi megélése, de egyre több kutatás és tanulmány is alátámasztja, hogy a digitális eszközök korlátlan használata nem szolgálja a gyerekek egészséges fejlődését. Amellett, hogy egy digitális eszköz segítheti a tanulást, a tájékozódást, az információhoz való hozzáférést és a kapcsolódást, súlyos károkat is okozhat: függőség, erőszakos és pornográf tartalmakhoz való hozzáférés, távolság a másik embertől, cyberbullying (online bántalmazás), grooming (behálózás, becserkészés), a közösségi média önbecsülésre gyakorolt negatív hatása. Nem tagadva, hogy léteznek olyan, a globális technológiai ipar által gyártott eszközök, amelyek pozitívan járulnak hozzá a gyerekek életéhez, összességében azt mondhatjuk,

hogy ez a két érdek ütközik, a küzdelem a kettő között pedig egyenlőtlen: gyerekek az egyik oldalon, globális techcégek a másikon.

Okostelefonok az iskolában

A digitális eszközök részben segítik a gyerekek fejlődését, mindennapiak viszont az olyan esetek is, ahol tetten érhetjük az okostelefonok elidegenítő, figyelemelterelő, a gyerekek számára káros tartalmakat közvetítő szerepét: a tanulószobán a tízéves kisfiú pornót néz a telefonján, amiért igazgatói figyelmeztetést kap. Az udvaron néhány gyerek focizik, néhány gyerek pedig a fal mellett ül, egymástól másfél méteres távolságban és a telefonjukon különböző lövöldözős vagy süti készítős játékot játszanak. A magyarórán a kiskamasz lány nem tud jegyzetelni, mert elvesztette a fonalat, miközben a szomszéd teremben tanuló barátnőjével csetelt. A földrajzórán előveszik a gyerekek a telefonokat, hogy egy játékos applikáció segítségével Magyarország megyéit tanulják, de a tanulók egy része elkalandozik, mert ránéztek az értesítésekre, amik a telefonjaikra érkeztek.

Ezek mind elkerülhetőek lennének, ha nem lenne a gyerekeknél telefon. Pornó helyett lehet, hogy a délutáni tanulószobán beszélgetés, társasjáték vagy házi feladat lenne a program, az udvaron közösségi élet, és a magyarórán is könnyebb lenne egymásra figyelni.

A tiltás kritikái részben azzal érvelnek, hogy nem fogják megtanulni a gyerekek az okoseszközök egészséges használatát akkor, ha ezeket elvesszük tőlük. Én inkább amellett érvelnék, hogy sokkal nehezebben fognak bármit megtanulni, ha ezt nem tesszük. Elvárhatjuk-e egyáltalán egy tízéves gyerektől, hogy a telefonnal a zsebében ne csetelgessen, és ne játsszon a pad alatt Brawl Stars-t a matekóra közben? Amikor ezen gondolkodunk, ne felejtsük el, hogy egy olyan eszközről és olyan szoftverekről beszélünk, amiket azzal a céllal terveztek, hogy minél nehezebb legyen elszakadni tőlük.

Versenyezhet-e egy pedagógus a globális technológiai ipar által mérhetetlen erőforrásokból fejlesztett eszközökkel és algoritmusokkal? Kell-e olyan helyzetet teremtenie az oktatásirányításnak, ahol ilyen versenyre kényszerítjük a tanárokat?

Az okostelefonok, játékok és közösségi média addiktív hatásait sok kutatás bizonyítja. Kell-e olyan helyzetet teremteni, ahol a gyerekeket folyamatos önszabályozásra kényszerítjük? Nem teszünk-e sokkal jobbat a gyerekekkel, ha nyugodt, a külvilággal való kommunikációt kizáró tanulási környezetet biztosítunk számukra?

Az okostelefon nem fegyver, a tanárok pedig így is túlterheltek

A közoktatás teljes körű és nagyon sürgős reformokra szorul. A kormányrendelet ilyen körülmények között hoz új szabályozást, tehát akarva sem tudna többet tenni az oktatásért lyukak tömködésénél. A digitális eszközöket tiltó rendelet több ponton is súlyos hibákat vét, amiket a tanári szakszervezetek és a témával foglalkozó kutatók is megfogalmaztak már korábban (lásd például itt és itt és itt):

• Nem jó, hogy az okoseszközök szabályozása egy rendeletben szerepel az életveszélyes fegyverekre vonatkozó tiltással – az okostelefon nem halálos fegyver, és semmi szükség arra, hogy a kettőt egybemossuk.
• A rendelet felesleges és teljesen életszerűtlen adminisztratív és logisztikai terheket tesz az egyébként is túlterhelt tanárok vállára.
• A tanárok feladatkörébe helyezi a tiltott és korlátozott eszközök ellenőrzését, amivel a támogató és fejlesztő pedagógiai szerep helyett a szigor és a fegyelem őrének szerepét erősíti a szabályozás.
• Nem biztosítja a reggelente beszedett telefonok tárolásának megfelelő és biztonságos körülményeit.
• Hiba, hogy nincs korosztályos bontás, egy nyolcéves gyerekre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint egy végzős tizenkettedikesre.

Akkor most tiltsuk vagy ne tiltsuk?

A technológia nem egy tőlünk függetlenül létező, ördögi ellenség. Emberek által létrehozott és szabályozott eszközökről beszélünk, amelyek részben segítik a mindennapjainkat és a közösségeink életét. Másrészt azonban visszahatnak ránk, az egyéni működésünkre és a társas kapcsolatainkra. Azok a technooptimista vélekedések, amelyek szerint minden technológiai fejlődés a társadalmat szolgálja, a történelem során megannyiszor tévesnek bizonyultak.

A felnőtt társadalom felelőssége, hogy a globális techcégek és a gyerekek közötti érdekütközésben kinek az oldalára áll. A feladat részben az, hogy amennyire lehet, felkészítsük a gyerekeket a digitális eszközök tudatos és biztonságos használatára. Mindeközben az önvédelem felelősségét nem tehetjük a vállukra – nem várhatjuk el tőlük, hogy saját magukat védjék meg minden online megjelenő veszéllyel szemben. A másik oldalon korlátozásokkal és szabályozással kell élni, úgy kell alakítani a technológiai ipar működési környezetét, hogy a digitalizáció minél inkább a társadalom érdekét szolgálja, és a technológia használata ne váljon öncélúvá.

Ezeknek a korlátozásoknak az egyik eleme lehet az, ha olyan iskolai környezetet teremtünk a fejlődésben lévő gyerekek számára, ahol nincsenek kitéve az erőteljes növekedésben lévő, és az iskolára piacként tekintő technológiai iparágnak. Ez azt is jelenti, hogy nagyon fontos megtanítanunk a gyerekeket a digitális eszközök használatára, médiatudatosságra, a programozás alapjaira, de ennek nem az a módja, hogy történelemről próbálunk velük beszélgetni, miközben ők a zsebükben lapuló okostelefonra gondolnak.

Részben erre való a digitális kultúra óra, részben pedig a többi tanórán is lehet digitális eszközökkel dolgozni. Amikor valóban van értelme és hozzáadott értéke, akkor elő lehet venni az okostelefonokat is (ezt nem tiltja egyébként az új szabályozás sem). A többi felmerülő problémára van megoldás: a szülők és az iskola sürgős esetben elérik egymást a gyerekek okostelefonja nélkül is, a biztonságos tárolást sem lehetetlen megoldani, (persze erre pénzt kellene költenie az oktatásirányításnak). Sok iskolában egyébként már most is összeszedik reggelente a telefonokat.

Mindeközben fontos mérlegelni, hogy a gyerekek különböző életkorban különböző mértékben képesek szabályozni saját viselkedésüket. Amit nem várhatunk el egy nyolcéves gyerektől, azt már lehet, hogy elvárhatjuk egy 17 évestől, de két 17 éves is egészen másképp működhet.

Ezért lenne fontos, hogy a tanár, aki ismeri a saját tanítványait, látja, hogy milyen módon viszonyulnak a digitális eszközökhöz, eldönthesse, hogy hogyan és milyen célból használhatják az okostelefonokat az iskolákban.

Egyébként pedig nem tudjuk a gyerekeket sem a digitalizált világban való működésre, sem másra felkészíteni, amíg nincsenek méltó fizetésért dolgozó, megbecsült és jól felkészült, autonómiával rendelkező tanárok. Hiába a jól kidolgozott digitális kultúra tanterv és a megfelelő digitális eszközök, ha fájó hiány van digitális kultúra tanárokból, nincs szexedukáció, nincs elég iskolapszichológus, és szétesőben van a szociális ellátórendszer.

Lehet például, hogy az iskolai digitalizációra fordított sok milliárd forintot érdemes lenne a szertárban porosodó digitális eszközök helyett a pedagógusokra, pszichológusokra és szociális szakemberekre fordítani. Mert hiába van Bee-Bot, microbit vagy akár 3D nyomtató egy iskolában, ha nincs aki megismertesse ezeket a gyerekekkel.

A kirúgásokkal és fenyegetéssel továbbra is a rombolást erősíti a kormány, miközben égető szükség lenne a digitalizációról szóló társadalmi párbeszédre. Amíg pedig erre nincs tér, fejezzük ki szolidaritásunkat minden fenyegetett tanár mellett, elsőként szeptember 2-án, hétfőn tüntessünk a Madách Gimnázium igazgatójának felmentése ellen.