Segítés, ismeretterjesztés, gyógyítás – csak néhány azok közül a kifejezések közül, amelyekkel Szűcs Teri új kötetének lehetséges funkcióit a kötet eddigi méltatói megragadták.^[1] A szerzőnek az édesanyja otthonápolásáról írt blogbejegyzéseit korábbról ismerve a Visszatért hozzám az emlékezet számomra az idei év egyik legjobban várt kötete volt.

A borítón szereplő információk ugyanakkor nem igazán orientálnak azt illetően, hogy hogyan helyezhető el ez a kötet Szűcs Teri korábbi munkáihoz képest, vagy akár a tágan értett irodalmon belül. A szerző neve és egyéb adatai mellett a hátlapon egyedül az „irodalomtörténész, kritikus” megnevezések olvashatóak, a fülszöveg pedig a némiképp homályos „könyv” kifejezéssel él és a kötet keletkezéstörténetére is csupán közvetetten utal: mert igaz ugyan, hogy Szűcs Teri akkor kezdte írni „feljegyzéseit”, amikor édesanyjánál demenciát diagnosztizáltak, ám ezek a napló, esszé és vers formájában közölt szövegrészletek a szerző által létrehozott blogfelületen korábban már olvashatóak voltak, jelentős részüket egy időben a Litera irodalmi portál is közölte. Az idén megjelent kötet ezeknek a bejegyzéseknek a legnagyobb részét tartalmazza, helyenként szerkesztett, módosított változatban, és a sorrendi, szerkezeti változások mellett néhány olyan darabbal is kiegészült, amelyek korábban nem jelentek meg egyik említett felületen sem.

Nem az a kérdés számomra, hogy egy blogbejegyzésekből összeállított kötet tekinthető-e irodalomnak, főleg nem egy magától értetődő, változatlan esztétikai minőség értelmében; ahogyan nem is elsősorban az foglalkoztat, hogy a részek összerendezésével és átstrukturálásával kirajzolódik-e valamiféle magasabb rendű, koherens egész. A szerzői szándékot komolyan véve^[2] ehelyett azt a kérdést állítanám a középpontba, hogy egy, a magyar irodalomban kevéssé feldolgozott téma emancipálása mellett milyen gyakorlati következményekkel jár, illetve milyen új kontextust teremt a szöveg szépirodalmi megjelentetése. Másképpen fogalmazva:

hogyan értelmezhetőek a nyitómondatban felsorolt kifejezések, ha nem egy, az otthonápolással kapcsolatos személyes tapasztalatokat megosztó blogról és nem is egy orvosi vagy pszichológiai témájú ismeretterjesztő kiadványról van szó?

Egy szerzői blog és egy azzal szövegszerűen nagyrészt egybeeső, a Magvető gondozásában kiadott kötet között nem a nyelvi megformáltság mikéntjében látom az alapvető különbséget, hanem többek között a szerző és a szövege közötti viszonyban, az értelmezői aktivitás mozgásterében, illetve a szerző és az olvasók közötti kapcsolattartás lehetőségfeltételeiben.

Amíg ugyanis egy blog esetében kézenfekvő például a feltöltött bejegyzéseket a szerző saját verbális megnyilatkozásaiként olvasni, és lehetséges is ebben a minőségben hozzászólni azokhoz, vagy akár közönségtalálkozót szervezni a kötetlenebb beszélgetéshez, addig egy irodalmi szöveg esetében kevéssé tűnik megspórolhatónak az azon való merengés, hogy a szövegben megszólaló figura milyen (el)beszélői helyzetbe ágyazódik, a fiktivitás milyen kódjai érvényesülnek, illetve a közvetítettségnek milyen formái jelennek meg.

Így van ez akkor is, ha egy személyesebb hangvételű blog és mondjuk egy önéletrajzi regény egyaránt értelmezhető az én színrevitele és nyilvános megformálása felől. A közvetítettség kérdésének relevanciáját az önéletrajziság mozzanata sem semlegesíti, az irodalom úgynevezett „valóságvonatkozásaira” utaló műfajjelölő kifejezések (tényirodalom, autofikció, önéletrajzi regény stb.) megszaporodása is azt mutatja, hogy nem csupán a referencialitás fogalmi megragadására és a referenciális olvasás gyakorlatára irányuló kérdésfelvetés élénk. Azoknak a szövegeknek a népszerűsége és sokszínűsége is megnőtt egyúttal, amelyek olvasásakor kevéssé tűnik termékeny kiindulási alapnak a társadalmi valóságtól vagy a szerző személyétől való merev elválasztottság hangsúlyozása, de legalábbis amelyek  ezeknek a fogalmaknak és a közöttük lévő viszonynak az újragondolására késztetnek.^[3] Mintha erre felelne a Visszatért hozzám az emlékezet alábbi szakasza is:

„Egy ideje nem olvasok, csak regényeket mesélek. […] Nem olvasok – mintha az irodalom eszképizmus lenne, én pedig lehorgonyoztam a realitásban. Mintha nem engedhetném meg magamnak az eloldozódást a realitástól. Mintha nem csak alvászavarom lenne, hanem éjjeli őrségben lennék. Mintha most nem tudnám megkötni a befogadás szerződését, a közvetítettségét. Beszéljenek hozzám! Mintha nem lenne lehetőségem, erőm, időm a belefeledkezésre, csak töredékekre.” (155.)

Az idézetben előforduló szerződés kifejezés az irodalomértelmezés egy bevett metaforája annak az aktusnak a leírására, amelynek során az olvasó a szöveg különböző formai, műfaji és kontextuális elemei alapján meghatározza a saját adekvátnak tekintett viszonyulásmódját az olvasott szöveghez. Ebben az értelemben a valószerűség kritériumai és a szöveggel való bánásmód keretei meglehetősen eltérőek lehetnek egy rémtörténet, egy krimi és egy önéletrajzi szöveg esetében – noha semmi nem zárja ki, hogy ezek a műfajok akár egyszerre legyenek jelen. A metafora termékenysége akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a felállított előfeltevések valamilyen ellenállásba ütköznek, és a szerződés megsérül.

A fenti idézet egy blogbejegyzés részeként az írás idejében aktuális állapot egyszerű konstatálásaként hat, a benne foglaltak pedig az otthonápolás mentális és fizikai megterheléséből adódó fáradtságérzet érthető velejárójaként. Egy irodalmi kötet esetében azonban nem magától értetődő, hogy a szerző igényt tart-e arra, hogy a szöveg megszólalójának kijelentéseit – különösen, ha a neve egyetlenegyszer sem tűnik fel a kötet lapjain – a címlapon szereplő szerző személyének valamikori jelenével kapcsoljam össze, és így a szöveg valóságalapját a mondottak igazságértékéhez kössem. Ugyanígy adódik a kérdés:

ha az irodalom eszképizmus, a realitástól való menekülés, és a szerző önmagát a valóságban horgonyozza le, milyen fénytörésbe helyezi ezt az állítást és a közvetítettség szerződésének elutasítását a szöveg irodalmi megjelenése?

Kétségtelen, hogy önéletrajzi szöveg és önéletrajzi szöveg között is van különbség. Az édesanya ápolásának története elbeszélhető lett volna egy relatív értelemben vett utólagos értelmezés perspektívájából, de egy olyan elbeszélői karakter beiktatásával is, amely nagyobb távolságot tart a szerző személyétől. Szűcs Teri kötetében azonban a retrospektíven megalkotott egységes narratíva helyett az egyidejűség és az epizodikusság szempontjai érvényesülnek. A négy részre osztott kötetet a diagnózis menete köré épülő részegység kivételével az idő dátumokkal jelölt múlása tagolja, a diagnózistól számított legkorábbi feljegyzésektől (2018. május – 2019. augusztus) az öt évvel későbbi helyzetrajzokig (2022. január – 2023. szeptember). A címekkel ellátott ciklusok (Első változat; Tanulékony demens; Diagnózis; Asszonyok, lányok) egymásutánisága azonban nem jár együtt az édesanya állapotváltozásához igazodó és ekként ritmizálódó mindennapok (akár naplószerű, de mindenképp lineárisan előrehaladó vagy monoton) elbeszélésével.

A kötetet inkább egy olyan feltérképező figyelem és értelmező munka szervezi, amely különböző tematikus blokkokban reflektál az otthonápolás folyamatát kísérő interszubjektív és gyakorlati változásokra, valamint a hazai demensgondozás társadalmi kereteire és strukturális viszonyaira.

Ez a szerkezeti megoldás értelmezésem szerint az első mondat felől is megközelíthető:

„Hogy a saját ágyában haljon meg, ezt szeretném.” (7)

– olvasható a legelső töredékben, és

mintha a kötet egésze megragadható lenne annak a kérdésnek az analitikus körbejárásával, hogy ez a vágy mennyire tekinthető valószerűnek és megvalósíthatónak az egészségügyi ellátórendszer, illetve a gazdasági és politikai viszonyok kortárs kontextusában.

Az édesanya élettörténetének megörökítése kiegészül tehát az otthonápolás lehetőségfeltételeinek feltérképezésével, és ez a szerteágazó figyelem formai-műfaji hibriditással is jár: az alkalom- vagy naplószerű feljegyzések mellé kerülnek esszéisztikus darabok, verssé tördelt és lírai próza, valamint egy játékos-szatirikus gondolatkísérletbe ágyazott politikai kiáltvány is. Vagyis: noha néhány szakasz mintha kifejezetten a szerző és az olvasók közötti transzparens párbeszéd képzetére építene (például a különböző gyógyszertípusok kapcsán: „Azoknak, akik ugyanebben vannak: kipróbáltuk a Kventiaxot, nem segített” [63]), ez a közvetlenség semmiképpen sem jelent közvetítetlenséget, a szöveg megszólalója nem oldódik fel az egyidejűség beszédhelyzetében.

A fent idézett belefeledkezéssel szembeállított éberséget, „éjjeli őrséget” ebben az értelemben leginkább abban a többirányú, reflektált figyelemben látom érvényesülni, amely egyaránt irányul az anyában zajló kognitív és fizikai változások megértésére és mindennek az anya élettörténetének kontextusában való elhelyezésére, a demencia körüli társadalmi diskurzus (nyelvkritikai) elemzésére, valamint az ápolás és az írás helyzetének gazdasági, politikai és kulturális meghatározóira.

A demencia és a demensgondozás mint központi téma ebből a szempontból nem másodlagos: a betegség és az ápolás folyamata olyan, a személyiséget, az emlékezetet, a gondoskodás társadalmi, gazdasági és etikai vonatkozásait érintő kérdések köré szerveződik a kötetben, amelyek az élettörténet elmondására, anya és lánya kapcsolatának alakulására, valamint a tudás, a nyelv és az identitás fogalmainak értelmezésére is hatást gyakorolnak.

Hogy a betegséggel járó állapotváltozás, amely a demenciával élő személyt és az őt gondozókat egyaránt érinti^[4], egy olyan kettős folyamatot idéz elő, amelyben egyszerre szűnik meg a gondozott és a hozzátartozó(k) közötti korábban közös tapasztalati valóság és jön létre egy, a kívülállók számára hozzáférhetetlen intim tér, azokban a töredékekben a legszemléletesebb, amelyek a napi és heti rutint alakító, eseményértékű feladatokat járják körül.

Csupán egy példa erre a többszörös egymásrautaltságra, egy-egy mikrojelenet összetettségére: fontos, hogy a zuhanyzást leíró töredékben nem az anya fürdetéséről, hanem fürdésről van szó, amely koncentrált figyelmet és a testek összehangolt működését igényli, és amelyben egyfelől etikai feladatot jelent az anya méltóságának megőrzése, másfelől összeegyeztetendőnek bizonyul az anya–lánya és a gondozotti–gondozói szerepkör.

A kötet talán legmeghatározóbb vonása az a nézőpont, amely sem a demensgondozást nem romantizálja^[5], sem a női gondozói szerepkört nem tünteti fel „természetesként”. Annak olvashatóvá tételével, hogy a demenciával élő anya igényeinek kielégítéséhez az őt gondozó hozzátartozóknak (az édesapának, a lánynak és az ő élettársának) milyen képességeket kell elsajátítaniuk és a tudásnak milyen új formáit kell mozgósítaniuk – a legapróbb testi rezdülések olvasásától kezdve az anya szovjetunióbeli nemi szocializációjának és zsidó identitásának történeti megértésén keresztül a kórtörténet rekonstruálásáig –,

a kötet a gondozói szerepet nem nemi adottságként vagy magától értetődő kötelességként mutatja meg, hanem egy folyamatos éber figyelmet igénylő munkaként, amelynek a gondozó csak úgy tud eleget tenni, hogy az állam feladatait kényszerűen magára vállalva egyre inkább önnön erőforrásait éli fel.

Ennek megfelelően azoknál az egyes töredékekben megfogalmazott következtetéseknél, hogy az édesanya esetében az egyéni szocializáció során elsajátított szemléleti és habituális jegyek fokozatos lehámlása a személyiségnek egy sértetlen és idealizált morális értékrenddel bíró magjához vezet, számomra meggyőzőbbnek bizonyulnak azok a megfigyelések, amelyek nem a különböző rétegek („a héjszerkezet”) feszültségmentes egymásba ágyazódásának koncepciójára építenek, hanem az összeegyeztetés belső ellentmondásait érzékeltetik. A kötet egyik legemlékezetesebb jelenete is éppen ahhoz a szövegrészhez köthető, amelyben a szerző a leszbikus női identitás belső feszültségterét abban a rendszerszintű apóriában vagy önellentmondásban helyezi el, amely a demensgondozói szerepkör betöltésére irányuló elvárások genderaspektusai és az anyaság intézményének politikai ellehetetlenítése közötti kontrasztban nyilvánul meg:

„Anyám teste a betegségei során összement. A demenciaszínházban sokszor gyermeket játszik, feltétel nélkül szeretett lényt. Amikor próbálom a lehető legóvatosabban kitisztítani a fülét babáknak készült pálcikával, vagy felhúzom a zoknit a lábára – puhát, hogy jólessen, vagy amikor végigvesszük, hogy mennyi egy meg kettő, egy meg három, amikor úgy takarom be éjjel, hogy később ne takarózzon ki, amikor megmosom a fogát, amikor falatonként elmondom neki, mit eszik, akkor nem csak azt csinálom, amit megengednek, hanem azt, amit elvárnak, sőt törvénybe foglalnak. De hogy ugyanezt egy gyerekkel, egy gyerekért csináljam, megtiltják.” (61)

Visszatérve a nyitókérdéshez: hogyan értelmezhető a közvetlenség képzetére építő hang és a különböző mikro- és makroszintekre irányuló értelmezői munka direkt színre vitele egy irodalmi kötet kontextusában? Milyen szerződés az, amit felkínálhat ez a szöveg? A korábbi idézet abból a töredékből (Ötven új Ulickaja-regény) származik, amelyben az anya, aki számára az irodalmi szövegek már felolvasva sem befogadhatóak, arra kéri a szerző-elbeszélőt, hogy inkább mesélje el neki a regényeket:

„Aztán megértettem – a szöveg követhetetlen volt. A tempó. Túl lassú, túl gyors. Túl távoli. Túl kuszák a leírások, a dialógusok, a hosszú mondatok. Nem ezekre van szükség, hanem valami közvetlenebbre. Az irodalomra van szükség, közvetlenül. Ekkor meséltem el neki az első regényt.” (152)

A létező regények saját szavakkal történő újramondását később új „regények” kitalálása követi, az anya és a nagymama élettörténetéből vett motívumok beemelésével. Nem a szerző az egyetlen azonban, aki a regénymesélés gyakorlatával él. Az „emlékezet visszatérésének éjszakáin”, azokon az estéken, amelyeken felvillannak életének régmúlt emlékei, az anya saját élettörténetét beszéli el, különböző verziókban:

„Most azon vagyunk, amíg az utolsó darabka is kitart a hosszú távú memóriájából, hogy minél többet felidézzünk a leningrádi életéből, és az azutániból, hogy minél több szétszakadt szálat összecsomózzunk. Hogy anyám története elmesélhető legyen. Ha hozzá visszatér az emlékezet, akkor hozzám is, férceljük az én történetemnek ezt a szakadását is.

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt ezt jegyeztem le: hirtelen mindenből regény lett. Anyám szüntelenül beszél, és egy soha véget nem érő regényt akar elmesélni. A regény számtalanszor befejeződik, de ezt elfelejti – a beszéd, a megszólalás kényszere hajtja. Inkoherens és idegesítő. De kitalálta a maga műfaját. Vagy rájött az én regénymesélős trükkömre: hogy az életünkből meg mások életéből lopok epizódokat.” (38)

Maga a történetformálás ebben az értelemben elválaszthatatlan az emlékezés és az önértelmezés kölcsönösségétől, a regény pedig ennek a folyamatnak egyszerre közege és foglalata. Adódik tehát a következtetés, hogy Szűcs Teri kötetét is saját regényfogalma felől közelítsem meg:

közvetlen, közösen mesélt, egymásra és egymás emlékezetére utalt.

De az irodalmi kontextus, a közvetítettség szerződése, talán egy másik értelmezést is megenged. Ahogyan ugyanis az egyes töredékek feltérképezik és láthatóvá teszik a gondoskodási munka társadalmi kereteit és gazdasági lehetőségfeltételeit, valamint az otthonápolással járó belső konfliktusokat és örömöket, úgy mintha a kötet maga sem akarná egészen elrejteni saját keletkezési körülményeit, időhöz, materiális feltételekhez és személyekhez kötöttségét.

Az irodalmi munka ilyen módon egybeesik a gondoskodási munkával:

a Visszatért hozzám az emlékezet egy koncentrált és gondoskodó figyelem reflektált nyelvi dokumentuma, amely lemond az utólagos perspektívához kötődő tudáskeretről, az eltávolítás és a fikcionalitás lehetséges eszközeiről annak érdekében, hogy formailag is megőrizzen valamit az anyáról való gondoskodás éveiből.