Az Emmanuel Macron számára súlyos kudarcot jelentő európai parlamenti voksolás hatására kiírt előrehozott francia törvényhozási választások második fordulójának eredményei jelentősen rácáfoltak az előzetes várakozásokra.
Bár a közvéleménykutatások az első fordulóban élen végző , szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement national – RN) győzelmét jósolták meg, a választás végül óriási meglepetésre és sokak kitörő örömére a szélsőjobboldal vereségét és a baloldali összefogás, az Új Népfront (Nouveau Front Populaire – NFP) előretörését hozta el. A történelmi jelentőségű választáson a francia nép adott egy utolsónak tűnő esélyt a progresszív erőknek, az viszont továbbra sem világos, ki vezetheti majd Franciaország következő kormányát: az 577 fős Nemzetgyűlésben három nagy tömb alakult ki, és mindegyik elmarad az egyedüli kormányzáshoz szükséges 289 fős többségtől.
A várakozásokon alul teljesített a szélsőjobb
A kimagasló, csaknem 67%-os részvétel mellett győzelmet arató Új Népfront 182 mandátumot szerzett, így
a szocialista François Hollande 2012-es elnökké választása után néhány héttel tartott nemzetgyűlési választások óta először fordult elő, hogy a baloldal végzett az élen egy törvényhozási megmérettetésben.
Erre egyébként az Ötödik Köztársaság 1958-as kikiáltása óta is csak néhány alkalommal, még 1981-ben, 1988-ban és 1997-ben volt példa.
Az első forduló során 222 választókörzetben első helyen végző és 39 mandátumot már meg is szerző
szélsőjobb eközben alulmúlta a várakozásokat, az általuk végül elnyert 143 képviselői mandátum ugyan jelentős előrelépés az eddigi 88-hoz képest, de ez csak a harmadik helyre volt elég
az Emmanuel Macron elnököt támogató pártok, Együtt (Ensemble) szövetsége mögött, amely 168 mandátummal a második helyen végzett. Bár az első fordulóhoz képest javított eredményén, a macronista tábor visszaesését jól mutatja, hogy a legutóbbi, 2022-es választásokat követően ugyan abszolút többséget nem alkottak a Nemzetgyűlésben, de a maguk 250 mandátumával még mindig ők számítottak a legnagyobb „kisebbségnek” – ezt a titulust most kénytelenek átadni a baloldalnak.
A választás eredményeit nemcsak a nemzetközi közvélemény fogadta örömmel és megkönnyebüléssel, de a szélsőjobbot csökkenő mértékben ugyan, de alapvetően továbbra is nagy többségében elutasító francia választópolgárok jelentős része is. Ahogyan az a helyszíni tudósításunkból is látszik, a radikális baloldali La France Insoumise (Engedetlen Franciaország- LFI) párizsi eredményvárójának résztvevői a pontban este nyolc órakor közölt első exit pollok eredményeit látva rögtön üdvrivalgásban törtek ki, és országszerte számos helyen szerveződtek spontán utcai megmozdulások a szélsőjobboldali hatalomátvétel elmaradásának megünneplésére.
Macron cinikus hatalomtechnikai megfontolásairól, a törvényhozás közvetlenül választott alsóházának idő előtti feloszlatásáról és a kiírt választás első fordulójának tanulságairól itt írtunk korábban.
A La France Insoumise 2017-es és 2022-es elnökjelöltje, a pártot indirekten továbbra is vezető Jean-Luc Mélenchon a híres francia énekes, Jean Ferrat Ma France (az én Franciaországom) című örökzöldjét is megidéző beszédében kijelentette, hogy
a bevándorlásellenes Nemzeti Tömörülés veresége fellélegzés a francia társadalom többsége számára.
Ezt követően felszólította Emmanuel Macron köztársasági elnököt, hogy minél előbb adjon kormányalakítási megbízást az Új Népfrontnak. Mélenchon szerint egy új baloldali kormány parlamenti többség nélkül, rendeletekkel is visszavonhatná az olyan sokat bírált megszorító intézkedéseket, mint a nyugdíjreform vagy a munkanélküli segélyek rendszerének átalakítása.
A második helyen végző macronista tábor nevében Gabriel Attal miniszterelnök szólalt fel. Beszédében kiemelte, hogy bár az elnököt támogató erők elkerülték a számos közvéleménykutató által jósolt katasztrofális vereséget, ugyanakkor a választások azt is megmutatták, hogy az általuk támogatott politikai projekt nem rendelkezik többséggel az új Nemzetgyűlésben, ezért az Ötödik Köztársaság legfiatalabb kormányfője bejelentette a lemondását.
Az általában az elnök megválasztása utáni hetekben tartott törvényhozási választások után bevett gyakorlatnak számít, hogy a tisztséget éppen betöltő miniszterelnök benyújta a lemondását, hogy aztán új kormányalakítási megbízást kapjon az őt kinevező államfőtől. Bár az idei választások különleges kontextusát figyelembe véve nem lett volna elképzelhetetlen, hogy Macron elfogadja Attal lemondását, erre végül nem került sor, a 35 éves politikus egyelőre a helyén maradhat az „ország stabilitásának megőrzése érdekében”.
Érdekesség: Attal 58 százalékos eredményével meggyőző fölénnyel nyerte meg a Párizzsal szomszédos, vagyonos elővárosok alkotta választókerületét, a legrosszabbul viszont pont a legszűkebb pátriájában, Vanves-ban szerepelt, ahol 2014-ben még a szocialista párt színeiben választották meg önkormányzati képviselőnek. A 28 ezres lakosságú, mindössze másfél négyzetkilométeres városban most kevesebb mint 600 szavazattal előzte meg baloldali riválisát.
A harmadik helyre befutó Nemzeti Tömörülés nevében a párt elnöke és miniszterelnök-jelöltje, Jordan Bardella értékelte a választásokat. A 2019 óta EP-képviselőként tevékenykedő 28 éves Bardella szerint pártja győzelmét csupán az egymás javára több mint 200 választókerületben visszalépő baloldali és macronista pártok „dicstelen szövetsége” akadályozta meg, de hozzátette, hogy az RN történelmi eredménye „egy régi világ bukásának kezdetét” jelenti. A párt taktikusan a választások utánra időzítette a magyar kormánypárt által szervezett új EP-frakcióhoz való csatlakozásának bejelentését is.
A Bardella által kritizált visszalépések egy, a francia politikát az elmúlt évtizedekben meghatározó politikai eljárás,
az úgynevezett „köztársasági front” részei. Ennek lényege, hogy a különböző választások két fordulója között a Nemzeti Tömörüléssel szembenálló jobb- és baloldali pártok jelöltjei visszalépnek egymás javára, hogy megakadályozzák a szélsőjobb hatalomra kerülését,
és az RN ellenfelének támogatására buzdítják híveiket.
„Köztársasági fronttal” a Népfrontért
A köztársasági frontból idén leginkább az Új Népfront profitált. Mindezt annak ellenére, hogy a kormányoldal igencsak finnyásnak mutatkozott egyes jelöltjeik támogatásában, kiváltképp ha azok a radikális baloldali La France Insoumise-ből érkeztek. A nevét a Léon Blum 1936-os Népfrontjától kölcsönző baloldali összefogás a vidéki nagyvárosokon (Avignonban például egy hatóságok által megfigyelt ismert antifasiszta aktivistát, Raphaël Arnaul-t választották meg képviselőnek) és a spanyol polgárháború után több ezer köztársaságpárti menekültnek új otthont biztosító délnyugat-Franciaországon túl leginkább a főváros térségében ért el jó eredményeket.
A baloldal emellett bebiztosította a dominanciáját a politikailag alapvetően megosztott Párizsban is, ahol a vagyonos nyugati kerületek és a belváros egy része hagyományosan egyébként jobbra szavaz, míg a keleten és északon található, hátrányosabb helyzetű negyedek választják a baloldali pártokat. A 18 párizsi körzetből 11-et idén az NFP hozott el, és újból mandátumot nyert a baloldali Danielle Simonnet, aki miután bírálta Mélenchont, bosszúból egy népfrontos jelöltet is kapott a nyakába. A két évvel ezelőtti baloldali összefogás, a NUPES korábban csak 9 körzetben végzett az élen. Teljes kiütéssel győzött a baloldal a Párizstól északra található Seine-Saint-Denis megyében is: 12 választókerületet az Új Népfront hozott el, egy körzetben pedig a Mélenchonnal kritikus egykori radikális baloldali LFI-s képviselő, Alexis Corbière diadalmaskodott.
A szomszédos Val-d’Oise megyében a baloldal 10-ből 8 mandátumot hozott el, míg egy helyen a Nemzeti Tömörülés, egy helyen pedig a kormányoldal jelöltje nyert, utóbbi érdekes módon a szélsőjobbos jelölt visszalépésének köszönhetően. A Budapestről induló fapados járatairól ismert Orly-reptér egy részét magába foglaló Essonne megyében pedig az Új Népfront egy igazi old school szélsőjobbost küldött nyugdíjba. A korábban sokáig jobbközép színekben politizáló és 1997 óta eddig minden alkalommal képviselővé választott Nicolas Dupont-Aignan mikropártja, a Talpra Franciaország (Debout la France) ugyan nem rúghat labdába Le Penék mellett, de Dupont-Aignan a legutóbbi elnökválasztáson elért 2,06 százalékos eredményével még képes volt megelőzni például Párizs katasztrofálisan szereplő szocialista főpolgármesterét, Anne Hidalgót.
Születtek azonban nem várt baloldali vereségek is a főváros térségét magába foglaló Île-de-France régióban. Vegyük például az Asterix és Obelix: Kleopátra küldetésből ismert Jamel Debbouze és az Életrevalókkal világhírűvé vált Omar Sy szülővárosát, a Versailles-tól nem messze fekvő Trappes-ot magába foglaló körzet esetét. Itt az eddigi képviselő, az LFI-s William Martinet szoros versenyben kikapott macronista ellenfelétől. Val-de-Marne megyében pedig a hírhedt börtönéről ismert Fresnes városát és térségét tömörítő körzetben az a két évvel ezelőtt megválasztott Rachel Kéké maradt alul, aki korábban az Ibis-hotellánc takarítónőjeként szervezett történelmi sztrájkot. Kihívója l’Haÿ-les-Roses jobbközép polgármestere, Vincent Jeanbrun volt, aki a Franciaországot tavaly nyáron megrázó zavargások során azzal került be a hírekbe, hogy a tüntetők egy csoportja autóval tört be a házába, megsebesítve az ott tartózkodó feleségét és gyermekeit.
Macronék vereségét mérsékelték a baloldali jelöltek visszalépései
Bár támogatottságuk az elmúlt években jelentősen visszaesett, az Emmanuel Macront támogató formációkat tömörítő Együtt szövetség is örülhet a „köztársasági frontnak”. Hiszen miután az első fordulóban országosan a harmadik helyre szorultak vissza,
a baloldali visszalépéseknek hála a macronista tábor végül az új Nemzetgyűlés második legnagyobb blokkját adhatja, és megtartották pozícióikat a Párizs vagyonos elővárosaiban és leginkább Bretagne-ban található bástyáikban.
Az új népfrontos jelöltek kihátrálásának köszönhetően megőrizhette normandiai választókerületét a népszerűtlen nyugdíjreformjáról ismert egykori miniszterelnök, Élisabeth Borne, de ismét nyerni tudott az elnöki ambíciókat dédelgető, rendpártiság kérdésében Marine Le Pent emlékezetes módon gyengekezűséggel vádoló Gérald Darmanin is a Belgiummal határos egykori textilipari központ, Tourcoing térségében.
Évtizedek óta először választottak függetlenségpárti képviselőt a polgárháború szélére sodródott Új-Kaledóniában
Számos tengerentúli területének köszönhetően Franciaország továbbra is egyike azon kevés országnak, ahol sosem megy le a nap.
A 27 tengerentúli választókerület nagyrészt a baloldalnak és kisebb részben a Nemzeti Tömörülésnek kedvező eredményei alapjaiban fogják meghatározni a francia belpolitika alakulását.
A legizgalmasabb megmérettetéseket az Ausztáliától keletre, Melanéziában fekvő Új-Kaledóniában hozták a választások, ahol polgárháborúba hajló válságot okozott a macronista kormányzat által tervezett választási reform. Az etnikailag sokszínű, 270 ezres Új-Kaledónia lakói két képviselőt küldhetnek a 17 ezer kilométerrel arrébb lévő Nemzetgyűlésbe. A jelenlegi politikai válság sok tekintetben idézi a nyolcvanas évek kvázi polgárháborús helyzetét, és a függetlenségpártiak, illetve a francia fennhatóságot támogató „lojalisták” is egyaránt olyan jelölteket indítottak, akiknek jelentősége a szigetcsoport történelmének ismeretében érthető meg.
A súlyos egyenlőtlenség sújtotta, erősen „lojalista” és jelentős európai lakossággal rendelkező fővárost, Nouméát és a városhoz túl sok szállal nem kötődő, szinte kizárólag őslakos kanakok lakta távoli Hűség szigeteket ( Îles Loyauté) tömörítő választókerületet az a függetlenségpártiakkal bárminemű kompromisszumot elutasító macronista Nicolas Metzdorf nyerte el, aki egy, a szigetcsoport gazdaságában már a gyarmati időszak óta jelentős befolyással rendelkező család sarja. Függetlenségpárti kihívóként Omayra Lisa Meun Naisseline állt vele szemben, akinek egykori apósa a 68-as diáklázadások hatására az egyik első függetlenségpárti szervezetet megalapító, 2015-ben elhunyt Nidoïsh Naisseline volt.
A kettes számú választókerületben viszont már a baloldali, függetlenségpárti Emmanuel Tjibaou végzett az élen, így 1986 óta most először fordul elő, hogy Új-Kaledóniának függetlenségpárti képviselője is van.
A kulturális szférában aktív Emmanuel annak a Jean-Marie Tjibaou-nak a fia, aki az 1980-as évek, eufemizmussal csak „Eseményeknek” hívott polgárháborús helyzetét lezáró békefolyamatban elengedhetetlen szerepet játszott, és akit 1989-ben egy radikális függetlenségpárti merénylő gyilkolt meg. A különböző etnikumok és politikai irányzatok közötti megbékélést hirdető, de határozottan függetlenségpárti Tjibaou – aki nemcsak az apját veszítette el 13 évesen, de több nagybátyját is, akiket a függetlenséget ellenző, később a bíróságon felmentett „métisek” egy csoportja gyilkolt meg 1984-ben – eredménye így nemcsak a macroni politika kudarcát szemlélteti Új-Kaledóniában, hanem régebbre nyúló, fontos szimbolikus győzelem.
🗞️ A la une du 𝕸𝖔𝖓𝖉𝖊 pic.twitter.com/VZ6iHCogbN
— Le Monde (@lemondefr) July 1, 2024
A Le Monde címlapja JÚLIUs 1-jén, az első fordulót követően. Az ország „barnába borulása” jól mutatTa, hogy a szélsőjobb egyre beágyazottabb.
Csontvázak a konszolidálódni vágyó szélsőjobb szekrényében
A néhány nappal ezelőtt még kormánytöbbséget, a kettős állampolgárok munkavállalásának korlátozását és a rendőri erőszak elleni fellépés ellehetetlenítését vizionáló
Nemzeti Tömörülés láthatóan súlyos pofonként értékelte a választási eredményét, melyben a pártvezetőség szerint is súlyos felelőssége van az egyes választókerületekben nagy botrányt kiváltó jelöltjeiknek.
Az 1972-ben még Nemzeti Front néven alapított formáció az elmúlt évtizedekben sokat dolgozott azért, hogy a választókban ne egy olyan párt képe éljen, ahol a Waffen SS-t megjárt, a felszabadulás után a nácikkal való kollaborációja miatt eredetileg halálra is ítélt és saját elmondása szerint egy „Breszttől Vlagyivosztokig érő fehér Európáért” küzdő Pierre Bousquet lehetett a pártpénztárnok.
Vagy amelyben az algériai függetlenségi háború idején katonaként feltehetőleg a lakosság kínzásában is részt vevő, egy időben fekete szemfedőt hordó Jean-Marie Le Pen kétségbe vonja a gázkamrák létezését a koncentrációs táborokban, zsidó származású újságírók és HIV-fertőzöttek ellen uszít, ebolával oldaná meg a túlnépesedést Afrikában, büszkén hirdeti, hogy egyes „rasszok” felsőbbrendűek, miközben azon „viccelődik”, hogy azért vett egy vidéki házat, hogy a Párizsban élő gyerekei „teheneket lássanak arabok helyett”.
Azonban ahogyan arra az első forduló eredményeit elemző cikkünkben is rámutattunk, a szélsőjobboldali párt jelöltjei közé idén is könnyedén befértek olyanok, mint Gilles Bourdouleix, aki szerint a náciknak több romát kellett volna megölniük, a korábban túszejtésért elítélt Annie Bell vagy éppen a marokkói állampolgársággal is rendelkező egykori oktatási miniszter Franciaországhoz való hűségét megkérdőjelező Roger Chudeau. A első fordulós sikereik ellenére az ellenfeleit adminisztratív trükkökkel megosztani próbáló Bourdouleix végül alulmaradt a választáson, Bell pedig úgy tűnik polgármesteri hivatalt igen, de parlamenti széket nem foglalhat el, Roger Chudeau azonban végül szoros versenyben ismét mandátumhoz jutott.
Az RN váratlan vereségei közé tartozik a legutóbbi voksoláson még mandátumot szerző Grégoire de Furnas esete. De Furnasnak 2022 végén 15 napra függesztették fel képviselői megbízatását, miután a Földközi-tengeren átkelő, Európába érkező menekülteket szállító Ocean Viking mentőhajó ügyéről zajló parlamenti vita kapcsán felszólította a kongói és angolai felmenőkkel rendelkező LFI-s képviselőt, az idei választáson már az első fordulóban győzelmet arató Carlos Martens Bilongót, hogy „menjen vissza Afrikába”. De Furnas annak idején némi nyelvészkedéssel tagadta, hogy ez nyíltan rasszista kijelentés lett volna, leszögezve, hogy valójában nem a Franciaországban született és felnőtt képviselőtársát, hanem a menekülteket küldené haza Afrikába. A Bordeaux-hoz közeli választókerületének lakói viszont úgy döntöttek, hogy a szélsőjobboldali politikust küldik haza: de Furnas szoros versenyben alulmaradt a szocialista Pascale Got-tal szemben.
Mi lesz most?
Miközben az előrehozott nemzetgyűlési választások legfőbb fejleménye a szélsőjobboldal veresége és a baloldal előretörése, fontos észben tartani, hogy nem látszik egyelőre, ki vezetheti Franciaország következő kormányát. Az 577 fős Nemzetgyűlésben egyik nagy tömb sem rendelkezik az abszolút többséget jelentő 289 mandátummal, és egyik oldalnak sem érdeke az összefogás ellenfeleivel.
Az Új Népfront névre hallgató választási szövetség sikere nem oldja fel a részt vevő pártok között húzódó ellentéteket, ráadásul a voksolás eredményei részben aláásták a La France Insoumise dominanciáját a baloldalon, köszönhetően a sokszor temetett Szocialista Párt és a Zöldek megerősödésének.
Az eredmények kihirdetését követő beszédében Jean-Luc Mélenchon volt az, aki igyekezett magát a baloldali tábor vezetőjeként pozicionálni. A 72 éves politikus elutasítottsága azonban gátat szabhat a többé-kevésbé nyíltan lebegtetett kormányfői ambícióinak, főleg miután pártbeli riválisai új frakció létrehozásán gondolkodnak. Köztük a már említett, függetlenként induló Alexis Corbière, a feminista küzdelmekben aktív Clémentine Autain vagy az elnökjelöltséggel kacérkodó, dokumentumfilmesként korábban Franciaország (és alkalomadtán a világ) leggazdagabb emberének, Bernard Arnault-nak is sok kellemetlen percet okozó François Ruffin (aki egy szélsőjobbra húzó észak-francia választókerületben aratott szoros győzelmet).
Mivel az alkotmány értelmében a parlamenti patthelyzetet hozó választás ellenére legalább egy évig nem lehet feloszlatni a Nemzetgyűlést, így könnyen kialakulhat olyan instabil politikai helyzet, amiből végső soron a szélsőjobb profitálhat. Még akkor is, ha a vasárnapi eredmények rámutattak, hogy az annyiszor temetett baloldal továbbra is él és élni fog Franciaországban.
Kiben bízhatunk?
Mi hiszünk benne, hogy főként egymásban, mert – ha néha meg is felejtkezünk róla – közös történelmi tapasztalatunk, hogy együtt képesek vagyunk felülkerekedni, és átformálni a világot, még a legrettenetesebb körülmények ellenére is.
Ahogy abban is bízunk, hogy rátok is számíthatunk, ha a Mérce jövője a tét. És most erről van szó. Téged is arra kérünk, ha van rá módod, szállj be most a gyűjtésünkbe!
