Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Biden, Macron és a cinikus hatalmi játszmák

Joe Biden és Emmanuel Macron hatalma szinte napok alatt került válságba. Cinikus játékuk, melynek során pusztán hatalmukon keresztül, felülről ígérték a kapitalizmus „megregulázását”, kudarccal végződött. Veszítenek majd, és velük párhuzamosan mi is. És ez így lesz mindaddig, amíg nem kényszerítik megadásra tömegek a tőkét.

Alig több, mint négy hónappal az amerikai elnökválasztások előtt le kellett zajlania az első elnökjelölti vitának ahhoz, hogy Joe Biden elnök és támogatói rájöjjenek, az Amerikai Egyesült Államok első emberének és Donald Trump kihívójának mentális állapota nem teszi őt alkalmassá arra a pozícióra, amire pályázik. Ezzel a ténnyel az elég ellentmondást nem tűrően lezavart előválasztási színjáték alatt senki sem kísérelt meg szembenézni.

Donald Trump és Joe Biden elnökjelölti vitája a CNN-en, 2024. június 27-én.
Képernyőkép a CNN adásából

Most viszont muszáj volt, kicsit több, mint egy órán keresztül. Biden Trumppal szembeni vitateljesítménye még az excentrikus, és a teljes amerikai kormányzat felforgatására készülő Trumptól is sikeresen vette el a rivaldafényt.

Biden láthatóan szenvedett a hosszú interakciók során, sokszor tűnt úgy, fáradt, mondandójába többször belezavarodott,

egyszer annyira, hogy még az egyébként empátia nyomát sem mutató Donald Trump is megállt néhány percre, és némileg tanácstalanul nézett ellenfele irányába.

A nézők milliói előtt zajló, Biden-féle kínszenvedés heveny pánikot, rettegést, sőt kapkodást eredményezett a magukat teljesen indokolatlanul nyeregben, vagy legalábbis megfelelő pozícióban érző demokrata pártvezetők és a körülöttük zsongó értelmiségi elit körében. Eklatáns példa erre, hogy nagyon hamar, szinte arcátlanul hamar beindultak a fő médiafelületek is: egyrészt felszólították az elnököt, hogy lássa be, ez nem fog menni és lépjen vissza a versenytől, másrészt pedig a párt vezetését arra, hogy azonnal cseréljék le a vita után Bident valamilyen másik vezető politikusra. Pedig a vitát Trump bírósági ügyei és ítélete után eleve ők szerveztették június végére, hogy még botrányaihoz időben közel kerüljön sor rá.

Múlt pénteken tehát még a New York Times szerkesztői számára is kiderült, hogy amit Biden állapotáról és alkalmasságáról a demokraták állítottak, jóindulattal is óriási téveszmének minősíthető csupán, rosszindulatunkat elővéve pedig megállapítható: erről a fontos kérdésről egyszerűen hazudtak a választóknak. Mindezt a szavazók viszont már réges-régen tudták: egy februári felmérés például már kimutatta, a szavazásra jogosult amerikaiak 86 százaléka vélte úgy, az elnök előrehaladott kora és a szellemi állapota aggasztó, képernyőn is tapasztalható leépülése miatt nem kellene már, hogy elinduljon a pozícióért.

Minderre a kampányguruk, stratégák, újságírók, megmondóemberek Biden körül fittyet hánytak. Lenéző vállvonogatás közepette utasították el még azt is, hogy érdemi kihívó lépjen fel ellene. A baloldali Bernie Sanders gyorsan és mellszélességgel beállt mellé, ezzel biztosítva azt is, fiatalabb, őt támogató demokrata politikusok sem fogják a pártelitet megzavarni azzal, hogy jelöltetik magukat.

A súlyos helyzet alapvetően nem lenne meglepő, mégiscsak egy 81 éves emberről beszélünk. Ha Franklin Delano Roosevelt például ezt a tisztes életkort megérte volna, akkor a hatvanas években kellett volna elnökösködnie ahhoz, hogy ugyanabban az életkorban induljon, mint Biden. Lyndon B. Johnson elnök pedig akkor lett volna ugyanennyi idős, amikor az amerikaiak már Bill Clintont választották meg. Joe Biden ellenfele, Donald Trump pedig ugyancsak 79 éves. Nem önmagában az életkor tehát a kérdés. Maga a helyzet nem normális. A Bident körülvevő kormányzati szereplők és a média elitje ugyanis 2023 óta jelentős energiákat fektetett abba, hogy a választókkal elhitesse, ez a dolog működni fog. Erre egy oka volt:

a 2016 óta megerősödő, a demokratákat balra tolni kívánó mozgalmat csak és egyedül Joe Biden és egyes jóléti ígéretei, intézkedései tudták leszerelni.

A korábbi állítás, hogy ő az egyedüli, aki Trumpot le tudná győzni, egészen hirtelen dőlt meg teljesen.

A Biden-kampány tehetős donorai és intézői ezzel szemben azért akarják megtartani a kampányban Trump ellen minden bizonnyal veszítő Bident mégis, mert leváltása minden bizonnyal kontrollvesztést is jelentene a Barack Obamát, Hillary Clintont és Joe Bident is „felfuttató” neoliberális szárnynak.

A Sanders körül kinövő balszárny 2020-as, előválasztási veresége után pedig mostanra túl sok mindent adott fel a liberálisokkal való együttműködés oltárán ahhoz, hogy itt és most az egészből kihátráljon.

Elizabeth Warren, Joe Biden és Bernie Sanders demokrata elnökjelöltek. / Forrás: Twitter, CBSNews

Sandersék jócskán visszább vettek klasszikus háborúellenességükből, az Ukrajnát megtámadó Oroszország elleni, egyre aggasztóbb amerikai hidegháborús terveknek teret engedve. Engedtek a szociális programból is: mind elfogadták és támogatják Biden „kárenyhítő” adóterveit és egyes jogadományait, amelyek megőrzik ugyan a leginkább vagyonosak Trump alatt szerzett kedvezményeinek jó részét, de „kárpótolják” a dolgozókat egyre nehezebb helyzetükben.

Jonathan Freedland brit publicista csupa jó szándéktól vezérelve megpróbálta összegyűjteni ezeket az intézkedéseket. Bidennek sikerült átvinnie egy egészen nagy zöld fejlesztési programot – ebből viszont első körben ismét csupán a befektetők gazdagodtak. Ott van az inflációellenes törvény, ami egyrészt ezeket a zöld intézkedéseket költségvetésileg megalapozta, másrészt az alsóbb osztályoknak adott adókedvezményt. Ez egyrészt jó, másrészt viszont – ahogyan azt történelmi példákból láttuk, az adókedvezmények politikai hatása határos a nullával: a dolgozó ezt megkaphatja az amerikai szövetségi kormánytól, ebben az esetben bérét leszorítják. Ha nincs adókedvezmény, akkor viszont a munkáltatója emeli a dolgozó bruttó bérét, hogy ki tudja fizetni az adókat.

Amit Biden az adókedvezményekkel elért, az a felsőbb osztályok elégedetlenkedése:

az ő adóterheiket senki sem pótolja ki. Bár tartalékaik jóval nagyobbak, megtakarításaikból, vagyonelemeikből kell lefaragniuk. Tehát miközben a munkás észre sem veszi a kedvezményt, a középosztály megharagszik az elnökre, amiért nekik nem jár.

Legalábbis a termelő, nem-szellemi munkahelyek többségének esetén. Van még a hatalmas infrastruktúra-felújítási program: utak, hidak, elektromos- és vízvezetékek cseréje, felújítása. Ez valóban jó dolog, de hatása csak évek múlva hozhat valódi fellendülést. Még ha egy esetleges visszatérő Trump-kormányt túl is élne a terv (és nem fullad például a megbízottak szintjén korrupcióba), a fejlesztések eredményezte fellendülés babérjait akkor is a következő elnök arathatja majd le: plusz munkahelyeket teremtve saját intézkedéseként adhatja el azt.

Biden intézkedései 2024 novemberéig nem fognak kézzel fogható eredményt hozni.

Ahogyan Freedland is megjegyzi: ez technokrata intézkedéscsomag. De ez is a baj vele: nem áll mögötte egységes társadalomkép vagy ideológia a „kármentésen” és a menedzselésen kívül. Ennek eredménye, hogy a Biden-kormány intézkedései ellenére a legtöbb amerikai nem érzi úgy, hogy a gazdaság jelenleg jó irányba menne.

Ugyaníg nem dolgozott a balszárny azon sem, hogy valódi megoldást találjon a bevándorlás kegyetlenkedő, rendészeti megoldásának kísérletére sem. Ebben az ügyben ugyanis a szélsőjobb vádjai ellenére a Biden-kormányzat csak minimális elmozdulást ért el (például nem szakít szét annyi bevándorlócsaládot mint Trump alatt).

Mindezt úgy, hogy korábban maga az angol-amerikai baloldal mutatott rá először – Sanders és Corbyn kampányaiban – hogy a nagy részben az amerikai militarizmus és a tőkések által fűtött háborúk és klímaválság a fő okai annak, hogy Közép-Amerikától Afrikán át Dél-Ázsiáig milliók kénytelenek elhagyni az otthonukat és a globális észak felé venni az irányt. Mitöbb, a terrorveszélyt is az imperialista kalandok teremtik meg. Ezekben az ügyekben azonban nemhogy megoldás nem született, de a problémák a covidot követően elképesztő mértékben súlyosbodtak.

A most elharapódzó pánikban és a „cserejelölt” körül folyó casting közben a balszárny tehát hallgat, megoldás nem látszik. Trump és hívei, akik az USA-beli demokrácia végleges átalakítását és az elnök pozíciójának teljhatalmúvá tételét nyíltan tervezik immár, tényleg csak egy kávét kérnek.

Ugyanabból a receptből főznek a franciák

Ha tippelnünk kellene a megoldásra, akkor elég csupán Franciaországra tekintenünk. Itt éppen vasárnap bizonyosodott be Emmanuel Macron pártját, az Újjászületést (Renaissance) tömörítő szövetség óriási hibája. A szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) így immár a kormány várományosa, a francia elnök pártja pedig a harmadik helyre csúszott. Történt mindez egy olyan kampány után, ahol a „Népfront” néven, közösen induló baloldali pártokat Macron egy lapon emlegette a szélsőjobboldallal, Gáza lerombolásának ellenzése miatt őket „radikális iszlamistáknak” és „antiszemitáknak” bélyegezte, ezzel próbálva leszorítani őket.

Az eredmény: sem Macron pártja, sem pedig a baloldal nem volt képes győzni Le Penék ellen. Így, miután a Le Pen családot és a nem-fehér franciák ellen negyedszázada uszító pártjaikat a hagyományos jobboldal és baloldal eddig egyfajta „antifasiszta összefogással” (cordon sanitaire) tartotta távol, a neoliberális megszorítópolitika körüli konszenzus bukása és az amiatti elégedetlenség növekedése végül csak a szélsőjobboldalt hagyta pályán.

Marine Le Pen és Jordan Bardella a Nemzeti Tömörülés kampányeseményén 2024 júniusában. (Forrás: Facebook)

Voltak ugyan (mérsékeltebb) baloldali válaszkísérletek is a válságra, egészen 2012 óta. Ezek elfojtására és a francia állam nagyobb mértékű piacosításának – óriási társadalmi ellenállást kiváltó – folytonos kísérleteire az elvileg „antifasiszta” liberális centrum, a pénzügyi elit és üzleti körök viszont sokkalta több energiát fordítottak, mint a szélsőjobb elleni küzdelemre. Sőt, már Franciaország gazdasági elitje is inkább tárgyalna Le Penékkel, minthogy elviseljen bármiféle baloldalt.

Emlékezzünk csak vissza: maga Orbán Viktor sokáig dicsekedett azzal, az ő „unortodox” programja sikerült, míg a görög balos Sziriza szövetségé nem. Ez azontúl, hogy a görögök eurózónás tagok, azon is múlt, hogy a 2008 utáni uniós megszorítások és a profitmaximálás atyja, Wolfgang Shchäuble, a holland „fukar kormányfő”, Mark Rutte, vagy Angela Merkel kancellár Orbánéknak lényegében mindent megengedett, míg Tszipraszt és a Szirizát titkos nyomásgyakorlással eltaposták.

Az ok egyszerű: Orbán gazdaságpolitikája végső soron – még ha a bérek és transzferek rendszerét a 2010 előtti, elkeserítő helyzethez képest stabilizálta is – a tulajdonosoknak, a hazai és nemzetközi tőkének hajtott fel jó nagy hasznot. A Sziriza eredeti, megalkuvás előtti programja ezzel szemben az volt, hogy megakadályozza, hogy a nagytőke a dolgozók kárára „válságkezelés” címén gazdagodjon.

Ha belegondolunk, éppen ez az az ok, amiért Franciaországban is jobban tolerálja a tőkések osztálya Le Pent: hiszen nem az ő profitjukat veszélyezteti, mint a baloldali Jean-Luc Mélenchon politikája. Bíznak abban is benne, hogy végül a háborús-fegyverkezési terveket sem fogja veszélyeztetni, hiszen ez történt az olasz, újfasiszta kormánypártot vezető Giorgia Meloni esetében is.

A jobboldal csupán a bevándorlókat és menekülteket akar deportálni, ez pedig a tőkésosztály számára még kibírható ár. A menekültek és bevándorlók deportálása még azt sem zárja ki, hogy a vendégmunka áramlását a tőke szabályozza – hasonló okokból vezetett be erre szisztémát Orbán Viktor és kormánya is. Ha pedig a bevándorlást a tőke szabályozza, biztosak lehetünk benne, hogy a dolog sem a vendégmunkásnak, sem a „törzsökös” munkásnak nem lesz jó. A kormánybota szélsőjobbnál marad így, ahogyan a haszon is.

Egy dolog bizonyosan összeköti Macront és Bident, akik pár éve még a „szélsőjobb elleni küzdelem” hősei voltak:

cinikus játékuk, amelynek során pusztán hatalmukon keresztül, felülről ígérték a kapitalizmus „megregulázását”, kudarccal végződött.

Amikor a Munkáspárt elengedi a munkások kezét

Ha Angliát vesszük, ott a folyamatok hasonlóak. Éppen múlt heti Guardian-értesülés az is például, hogy a gyorsan emelkedő brit szélsőjobbos Nigel Farage kampányát a kelet-angliai, tengerparti Clacton választókerületben a miniszterelnöki pozícióra esélyes Keir Starmer „liberális”-munkáspárti jelölt nem is nagyon akarja megállítani. A lap információi szerint a Farage ellen is esélyes jelöltjüket, Jovan Owusu-Nepaul-t „letekerték”. Egyrészt Keir Starmer kampánycsapata állítólag „irigy” lett saját jelöljük népszerűségére.

Másrészt kiszámolhatták: nem érdekli őket a brit szélsőjobb és a mindenért a bevándorlókat hibáztató Farage iszonyatosan gyors felemelkedése, hiszen jelen pillanatban ez még a hatalmuknak jó. A brit westminsteri rendszer váltópártja, a Toryk szavazatarányait a szélsőjobb különindulása csökkenti, arra viszont a szélsőjobbnak a szavazás jellege miatt nincs esélye, hogy 10-nél több képviselőt jelöljön.

A szélsőjobbra – és nem a Torykra leadott töredékszavazatok eközben munkáspárti jelöltek százait segíthetik székhez. A „rasszista fehér munkással” pedig középosztálybeli rajongóikat is sikerrel riogathatják majd, ezzel is szavazatokat gyűjtve. Starmer pedig máris megígérte a brit és nemzetközi tőkének, tőle ugyan nem kell félniük, a pártjukon áll.

Keir Starmer, a Labour vezetője Aldershotban kampányol
Fotó: Keir Starmer / Facebook

Csak a dolgozók mellett nem áll megint senki. Hihetnek baloldalnak, liberális pártnak, hihetnek a szélsőjobbnak is, tény, hogy terheik több-kevesebb mértékben csak-csak növekednek. A háború fenyegetése pedig rég nem látott, új veszélyeket hordoz magában: potenciális sorozás, hadiközmunka, hadiipari kizsákmányolás, szociális juttatások hangsúlyos elvonása holmi „hazát fenyegető veszélyre” hivatkozva, nem is beszélve a háborús állapotok miatti szólás- és gyülekezési szabadság-korlátozásokról. Ócska, régi trükkök.

Ez az amit nem szabad tűrni. A jövő ugyanis nem a megalkuvó, a „rendes multikkal” paktáló szélsőjobboldalé, hanem azé, aki a politikai összefüggéseket először magyarázza el a termelő üzemekben dolgozóknak.

Azé, aki rámutat: egyre rosszabb sorsa szervesen összefügg azzal, amit a gyártulajdonosok és a politikában kiabáló alkalmazottaik művelnek a dolgozókkal. Ideje lenne tehát ezt is elkezdeni.

Mert amikor a történelem során a kapitalizmus több-kevesebb időre meghátrált, ezt mindig csak a szervezett dolgozók tömegei tudták elérni – amikor kimondták, ebből az egészből elég volt, mindenhol, mindörökre.

Más szemszögből mutatjuk meg a világot.
Kritikusan, szolidárisan és alternatívákat kutatva.

Támogatom!