Gigantikus büdzséből készült, rekordnézettséget ért el és igazi közfelháborodás is övezte Rákay Philip, Szente Vajk és Kis-Szabó Márk által jegyzett Petőfi-filmet, a Most vagy sohát!. De milyen tanulságokat visznek magukkal azok az iskoláskorú lányok, akinek kötelező volt megnézniük a filmet? Ahelyett, hogy csupán azon idegesítjük fel magukat, hogy csináltak egy rossz filmet egy rakás pénzből, azt is érdemes megnézni, hogy a NER-es filmipar szuperprodukciója milyen helyet szán a történelemben és a filmjeiben a nőknek.

Miután kiderült, hogy mi is kaptunk meghívót a Most vagy soha! díszbemutatójára, izgatottan vártam, hogy a kultúrharcból én is kivegyem a részem, és 1. azon hábogjak, hogy ment el erre 6,1 milliárd forint; 2. élvezzem, hogy az alkotók minden pénz, fegyver, paripa ellenére se tudtak jó filmet csinálni, és egy új bűnös élvezet klasszikust elsőként nézhetek meg. Szerda este a jegyem mellé még kokárdát is kaptam, de nem mertem felvenni, nehogy véletlenül filmet csináljon rólam Reisz Gábor. Végül teljesen más élményt kaptam, nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni ebben a szerepben, és önfeledten kinevetni a filmet, percről percre egyre csak bosszúsabb lettem, ahogy kibontakoztak a film ideológiai rétegei.

A legtöbb kritika a film történelmietlenségén élcelődött, illetve sorra vette, hogy a film miért bukik el dramaturgiában, karakterrajzban, technikailag. Egyszóval azon, hogy az alkotók nem profik mítoszteremtésben, abban, hogy a műfajok – történelmi film, kalandfilm –  kereteit belakják. Hogy miért nem olyan ügyesek ebben, mint Hollywood, és akkor legalább miért nem mernek kicsik lenni.

Nem sorolnám ezeket az ügyetlenségeket, megteszi például Kovács Bálint szórakoztató írásában, kiváló stílusérzékkel. A film világát talán elég annyival jellemezni, hogy az alkotók mintha megnézték volna a Nyomorultak rajzfilm verzióját, majd átírták volna a szereplőket a márciusi ifjakra, megtartva Javert rendőrfelügyelő karakterét. Giccses, hamis és üres az egész.

Kovács Bálint is leírja kritikájában, hogy szerinte miért üres a film: az alkotók nem gondolnak semmit a forradalomról. Egy keveset szerintem azért mégis gondolnak, és ezt Szente Vajk társ-forgatókönyvíró és kreatív producer pontosan el is mondta a film előtti bevezetőben, miután Ördög Nóra műsorvezetésével felvonult a kizárólag férfiakból álló alkotógárda a díszbemutató közönsége előtt. Szente szerint, ha nincs 1848, akkor ma nincsenek magyar nyelvű filmek, itt és most ebben a teremben se magyarul beszélnénk. (Konteós családból származom, így nem először hallok az elképzelt nemzethalálról – Chemtrail, Angela Merkel mesterterve, rezervátumba zárt magyarok –, de a rokonaim nem tartoznak a magyarországi elit legmagasabb rangú tagjai közé, és nem rendelkeznek olyan tőkével se, hogy filmet csináljanak a rögeszméikről.)

A Most vagy soha! első jeleneteiből kiderül, hogy a film legfőbb mondanivalója a nyelvhasználatra fog épülni. A rendező, Lóth Balázs otromba módon szinte a holokausztfilmek ikonográfiájához közelít, amikor az osztrák katonák brutális fellépését érzékelteti a magyar lázadókkal szemben. Majd újra és újra emlékeztetnek minket a karakterek motivációin és érzelmein keresztül a forradalom legnagyobb tétjére: magyarul akarunk beszélni, magyarul kell beszélniük a gyermekeinknek is, csak ez lehet a jövő záloga.

De nem pusztán megúszni szerették volna, hogy analitikusabban szemléltessék a sosemvolt nemzeti egységet, mert nem lehet nem észrevenni a forradalmi tömeg követeléseinek tudatos lecsupaszítását és letagadását. Miközben nem hiányzik március 15. összes szimbólumának aprólékos bemutatása, szimulákrummá lefokozása, a 12 pont sosem hangzik el teljes egészében. Tehát nincs képünk arról, hogy miben is állt az emberek mindennapi elnyomása. Jobbágyfelszabadítás? Közteherviselés? Szabad sajtó, ami nem csupán azért nem szabad, mert nem magyarul írják? Kizárólag azok a pontok kapnak hangsúlyt, amelyek kényelmesek és hasznosak a mai hatalom számára: a katonáinkat ne vigyék külföldre, unió Erdéllyel. A bonyolult uralmi viszonyok szétszálazása sem kényelmes, ehelyett a magyar, szőrmebundás arisztokráciáról és a kor politikai gondolkodóiról, mint például Kossuthról csupán az derül ki, hogy  avíttak, lassúak és bürokratikusak. Na, de majd a márciusi ifjak lerendezik az ügyet!

Azzal, hogy a film csakis a márciusi ifjakat teszi meg központi szereplővé a forradalomban, és a nyelvhasználatra építi a küzdelmüket, két legyet ügy egy csapásra:

az Orbán Viktor beszédeitől a Bayer showig szajkózott „nem leszünk gyarmat” mantráját ismételhetik el, és mindezeket a szólamokat jóvágású fiatalemberek szájába adja.

És ezek a hamis, a márciusi ifjak politikáját is kicsavaró szólamok minden mást zárójelbe tesznek.

A történelem a fiúk bulija

Vitatható, hogy mennyire van szükségünk nemzeti mitológiákra, hősökre, főleg egy ennyire terhelt ünnep kapcsán, de ha hősöket akarunk teremteni, ahhoz biztosan hozzátartozik a történetek felnagyítása, a történelmi alakok archetipizált verziójának megteremtése. Viszont még ekkor se árt, ha a karaktereknek célokat adunk, konfliktusokat teremtünk. De a márciusi ifjak a Most vagy sohában! inkább egy fiúklubra emlékeztetnek –  ki tudja, miért, nem derül ki még Petőfi származásáról, motivációjáról se semmi. Csibészségből belevágnak a forradalomba, mert jó bulinak tűnik, meg talán fontos nekik a hazaszeretet is. A fiúklub tagjai egy-egy karaktertípust jelenítenek meg, akik egymást heccelik, ugratják, csajokról beszélnek, a belevaló srác mentét hord, a nyámnyilább selyemmellényt. A tetteik pedig mindig a véletlenen, vagy az egyéni innováción múlnak, közösen gondolkodni, vitatkozni, stratégiát alkotni nem kell, a pillanat hevében majd úgyis eldől, mi lesz, és a legtökösebb gyerek majd csinál valamit. Szívvel kell csinálni, nem ésszel. A lázadó ifjúságot pedig majd követi, a joviális emberekből álló tömeg, aki csak arra várnak, hogy valaki megmondja nekik, merre van az arra. A nép valóságáról, vagyis hogy miért állnak a forradalom mellé, megint csak semmit nem tudunk meg, jobb lesz az életük holnaptól, hogy lecserélik a cégéreket magyarra?

Mindez egybevág egyébként a kormány 56-os emlékezetpolitikájával is, amely szintén a lázongó fiatalság, a pesti srácok nagy tetteit emeli a középpontba, minden más kontextust elhomályosítva, elhallgatva. Pedig a lánglelkű fiatalság önmagában nem csinálja meg a történelmet.

A nők könnyen elfelejtik a követeléseiket, ha van egy szexi fiú a közelben

Pedig voltak más hangok is 1848-ban. Például a márciusi ifjak egyike, Vasvári Pál, akinek politikai eszméi nincsenek – csak egy tulajdonsága, hogy menthetetlen fuckboy – találkozik a leányiskola tagjaival is, akiknek vannak saját, a nők egyenjogúságának előmozdítását kívánó követeléseik, mint a választójog és az egyenlő oktatás. De Vasvárit nem kötik le az ilyen alacsonyabbrendű dolgok, legyint egyet, sármosan mosolyog és továbbindul, mondván bocs, lányok, nekem erre nincs időm, mennem kell a forradalomba.

A lányok pedig máris el vannak szédítve, most, hogy rájuk nézett ez a fiú, már nem is fontosak a nők jogai.

Talán csak azért írogattak ők is valamit, mert jó ürügy volt, hogy beszélhessenek vele. Nehéz ezt a jelenetet és a gesztust nem úgy értelmezni, mintha az alkotók beletörölték volna a cipőjüket múlt és jelen nőmozgalmaiba. A nők a nagy férfiak nagy ügyeinek árnyékában sem lehetnek jelen, múló szeszély csupán helyet és szót kérni nekik is a társadalmi ügyekben.

Ezt a női szuperhőst nem kell megmenteni, de törődni se kell vele

Hogy ne érje szó a ház elejét, és mert az erős női karakter™ még egy kurzusfilmből sem hiányozhat, Szendrey Júlia lesz az, aki két mondatnál többet szólalhat meg, de az ő második mondata is az, hogy terhes. Szendrey Júlia eleinte a háttérből egyengeti a történteket, kokárdát tesz Petőfi zsebébe, emlékezteti a költőt, hogy ne felejtse otthon a Nemzeti dalt. Méltatlankodik is, amiért a férje jobb szeretné, ha otthon maradna, mert az utca veszélyes lesz. A film előrehaladtával Szendrey mégis bekerül az események sűrűjébe, aktivizálódik, de így is inkább egy anyát látunk a vásznon, hiszen ezzel manipulálható, ez vezeti őt a cselekvésben. Akkor kap nagyobb ágenciát, amikor egyedül akarja megállítani a gonosz titkosügynököt, és ezáltal változatos fizikai erőszaknak teszi ki a testét, amit a kamera látványosságként tár elénk.

Az, hogy ezen a vér nélküli forradalmi napon szinte csak a (terhes) női főhőst bántalmazzák ennyire hevesen, minimum szembeötlő. De nem a Petőfi karakternek, aki rendre elfeledkezik arról, hogy a felesége is ott van, mert neki épp az élvonalban kell szónokolnia vagy tárgyalnia. A film végén újra egymásra találnak, a csapzott Szendrey állapota egy kérdést is megér a férjnek, de Szendrey csak annyit válaszol, „majd később elmesélem”, nehogy elterelődjön a figyelem az igazi, nagy és hazafias tettekről.

A hollywoodi tömegfilmek nem csak abban ügyesebbek, hogy szerethető karaktereket, átélhető kalandokat kínálnak nekünk, hanem az ideológiájuk is sokkal rejtettebb, szinte a bőrünk alá kúsznak a bennük felkínált szerepmodellek.

Az alkotók az abszolút minimumot szerették volna hozni azzal, hogy legalább Szendreyt behozzák a képbe, és ezzel a modernizált szuperasszonnyal lehet is szimpatizálni, izgulni érte. De látványosan a felszínre bukkan, hogy Szendrey karakterével nem tudtak mit csinálni, nem tudják sem a történelem, sem a film szövetébe beilleszteni. Marad csupán egy dísz, egy szabálytalanság a férfiak közt.

A film nézettsége már most rekordokat dönt, és néhány iskolákban kötelezővé tették a mozizást, lehet, hogy később is bevett eleme lesz az iskolai megemlékezéseknek. Akkor is, ha rossz a film, sok fiatalnak lesz új referencia történelemről, férfi-női viszonyokról. Bár az is lehet, hogy pár hét múlva szépen elfelejtjük ebben a médiazajban ez egészet. De bármennyit is kárörvendünk  – kritikákban, Facebook kommentekben – , hogy azok nem értenek a filmkészítéshez, nem érdemlik meg, hogy lehetőséget kapjanak ennyi pénzből filmet csinálni, a Most vagy soha! és ideológiai állításai attól még itt vannak, ahogy az a kulturális rendszer is, amely kitermelte. Az a rendszer, amit Káel Csaba kormánybiztos a díszbemutatón méltat, mert Oscart hoz Mihalek Zsuzsának, miközben kiszolgálja a hollywoodi stúdiókat többmilliós adókedvezményekkel, kizsákmányolja a magyarok tehetségét és munkaerejét. (A 12 órás műszakok és szakszervezetek hiánya valóban óriási előny.)

Mindeközben a magyar alkotók közt a forrásokat vagy ideológiai alapon vagy véletlenszerűen osztják el, a hatalommal kötött kompromisszumok vagy öncenzúrához vezető gyakorlatok alig elkerülhetőek.

Az is tünet, hogy a kritika és a szakma képviselői csak fintorogni, felháborodni tudnak a „tehetségtelenségen”, vagy meg sem szólalnak a témában. Az érdemi kritikához nekik is kellene valamit gondolni történelemről, a politikai közösség múltjáról és jelenéről, szolgaságról és szabadságról.

És talán arról is, hogy – túl a „tehetség” misztikus kategóriáján – milyen alapon kellene újraszervezni azt a kultúrpolitikát, ami jelenleg ilyen alkotások előállítására képes.