2023 november végén jelent meg a Fordulat társadalomelméleti folyóirat 32. lapszáma, egy Kínáról szóló duplaszám első részeként. A „Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” címre hallgató lapszám a Chuang szerzői kollektíva által szerkesztett, és a 20. századi kínai történelmet, illetve Kína elmúlt évtizedekbeli „felemelkedését” kritikai perspektívából szemlélő Chuang folyóirat két óriástanulmányának magyar fordítását tartalmazza.

A 2023. november 28-án a Gólyában is bemutatott lapszám apropóján a szerkesztők egy interjú erejéig a Mércének is rendelkezésére álltak. A beszélgetés keretében Szabó Lindát, a Periféria Központ munkatársát, és Gerőcs Tamást, a SUNY binghamtoni egyetem munkatársát és a Helyzet Műhely alapító tagját kérdeztük a Chuang kollektíváról, a 20. századi kínai szocialista projekt ellentmondásairól, a hidegháborús kínai-szovjet viszonyról, valamint az 1978 után kezdődő reformkorszak és a kelet-közép-európai rendszerváltások hasonlóságairól.

A Fordulat mostani, kétrészes Kína-számának első fele a Chuang kollektíva két óriástanulmányának magyarra fordított változataiból tevődik össze, így kezdésként adja magát a kérdés, hogy mit is kell tudnunk pontosan magáról a Chuang kollektíváról, illetve annak tevékenységéről általánosságban?

G. T.: Az egyik érdekesség a Chuang kapcsán, hogy – miként a neve is mutatja – ez egy kollektíva. Hogy pontosan kik a szerzőik, az nem teljesen nyilvános. Nem is feltétlenül tudjuk megnevezni, hogy konkrétan kik is ezek a szerzők, viszont nagyon izgalmas az, hogy milyen sokféle forrást és szempontot tudtak bemozgatni ebbe a kollektív munkába. Itt egyúttal visszautalnék arra, hogy ez a mi Helyzet Műhelyes hátterünkkel is rezonál valamelyest. Amennyire a Chuangot megismertem, az lehet a cél, hogy hozzászóljanak a Kínáról szóló nemzetközi diskurzusokhoz, és hozzájáruljanak ahhoz, hogy a kínai történelemről meglévő kínai tudást is beemelődjék ebbe. Ugyanis van itt egy lényeges eltérés, miszerint a nemzetközi elképzelések egészen mások, mint a Kínával vagy egyáltalán a világgal kapcsolatos kínai diskurzusok. Nagyon sokféle és zajos a nemzetközi irodalom, de igen ritka, ha valaki ténylegesen a kínai történeti forrásokra támaszkodva tud hozzászólni a területhez.

Vannak ugyan nemzetközi kínai szerzők, de a Chuang vegyíti a globális tudást a Kínában az elmúlt évtizedek során összerakott történeti tudásanyaggal, ezáltal megjelenítve a kínai történeti szempontokat is. Így ők olyan szempontrendszer alapján írták újra ezt a kínai történeti elemzést, amely nagyon közel áll ahhoz, amivel a Helyzet Műhelyben dolgozunk.

A Chuang a Ming-dinasztiáig – de talán régebbre is, egy több mint 500 éves spektrumra – visszahivatkozza azokat a folyamatokat, amelyek érdeklik, s amelyek alapjáraton 1945 utáni történetek. Azt gyanítom, hogy a munka nemzetközi – többek között kínai és angolszász szerzőket is összefogó – kollaboráció eredménye lehetett.

Sz. L.: Azt feltételezem, hogy ennek a gazdag irodalomnak a feldolgozása kínai kutatók külföldi akadémiai intézményekben való beágyazottságán keresztül lehetséges. Fontos kiemelni, hogy a munkásságuk – azzal együtt, hogy ilyen igényes és tudományos alapossággal dolgozták fel a forrásokat – nem csak elméleti megértést biztosít a kínai gazdaságtörténeti átalakuláshoz, hanem gyakorlati célja is van, azaz, hogy az általuk is képviselt globális történeti megközelítést tegye uralkodóvá a közéleti és az akadémiai diskurzusban egyaránt.

Jellemzően a politikai és kulturális elitek dominálják azokat a hangokat, amelyek Kínáról szólnak, s ezek helyett a Chuang olyan társadalmi hangokat igyekszik felerősíteni Kínából, amelyeket a jelenlegi intézményrendszerek nem támogatnak.

Ennek megfelelően pedig az egésznek a formája is más, sokkal megközelíthetőbbek maguk a szövegeik – így a Fordulatban közölt írások is –, mint általánosságban a tudományos munkák, annak ellenére, hogy eközben tudományos igényességűek maradnak.

G. T.: A módszertanon és az értelmezési kereten túl itt ráadásul komoly politikai tétek is előjönnek. A chuangosok ugyanis az egész kérdéskört kiemelik abból az álvitából, hogy Kína kommunista vagy kapitalista ország-e. Ehelyett megmutatják, hogy ez a történet igazából a kapitalizmusba való integrálódásról szól. Van egy történeti íve az elemzésüknek, amely abból indul ki, hogy volt a 20. századi Kínában egy népi mozgalom, volt egy rendszerellenes, nagyrészt paraszti, részben pedig városi munkás szövetségre épülő szocialista – és valamilyen értelemben tényleg forradalmi – mozgás, amit a történelmi körülmények tettek lehetővé. Majd ez az elemzés végigköveti, hogy mindebből Kína hogyan vált új tőkés centrummá, és egyben a globális kapitalizmus átalakításának egyik legfontosabb motorjává.

Tehát az, hogy az említett kiindulási ponttól hogyan jutott el Kína ötven év alatt oda, ahol most van, nagyon súlyos kérdés, ami szerintem minden olvasó számára releváns politikai téma lehet. Ha egy mondatban kellene összefoglalni a kérdést, akkor a Chuang végső soron erről szól.

Miért fontos, hogy a Kínával és annak „felemelkedésével” kapcsolatban itthon és nemzetközileg tetten érhető narratívák és diskurzusok mellett rendelkezzünk egy olyan kritikai perspektívával, amely a kínai szocializmus és az elmúlt évtizedek gazdasági fejlődésének történetét globális megközelítésben, a kapitalista rendszer mozgásaival szinkronban értelmezi?

Sz. L.: Az a nagy figyelem, ami nemzetközileg és nemzeti szinten is Kínára irányul, és amit ennek az óriási gazdaságnak az intenzív átalakulása okozott, szerintem nagyon sok „zajt” szül, és rendkívül szélsőségesen, illetve érzelmileg túlfűtötten tudnak akár tudományos szövegek is megjelenni Kína kapcsán. Egyesek időnként a „sárga veszedelem” narratíváját próbálják elővenni a Kínáról szóló elemzésekben, míg mások ennek az ellentéteként, olykor egyfajta reményt látnak abban, hogy Kína ekkora globális jelentőségre tett szert.

Eközben a Chuang szövegei a történeti megközelítésükkel sokkal jobban képesek a mértékét és az arányát megmutatni Kína megnövekedett jelentőségének, hiszen többek között arról is szólnak, hogy volt már egy történelmi korszak, amikor Kína meghatározó nemzetközi szereplő volt és globális szinten a legnagyobb államszervezetet mozgatta. De talán ennél is lényegesebb, hogy

azok a társadalmi és gazdasági változások, amelyek a 20. században lejátszódtak Kínában, sokkal érthetőbbé válnak, ha a globális kapitalizmus történeti perspektívájából közelítve értelmezzük egyfelől azon kényszereket és kötöttségeket, amelyek kontextusában a szóban forgó átalakulások zajlottak, másfelől azokat a társadalmi mozgásokat, amelyek szintén lehetővé tettek bizonyos változásokat.

Ilyen módon mindez egyszerre tematizálja a strukturális kötöttségeket, valamint az ágenciáját és a mozgalmi erejét bizonyos társadalmi csoportoknak. Az én szememben leginkább emiatt fontos a Chuang megközelítése.

G. T.: A „sárga veszedelmet” részben egy új hidegháborús narratívaként foghatjuk fel, miszerint Kína lesz az „új vezető autoriter hatalom”, akivel mások már félnek szóba állni. Másfelől ott van ez az ún. „felemelkedés” narratíva: hogyan lesz egy szegény országból gazdag ország, milyen szakpolitikákra van ehhez szükség, és egyáltalán hogyan jön létre egy Kínához hasonló „sikersztori”?

Ezek szuperideologikus mondások. Az a kritikai szempontrendszer, amit említettünk, segít abban, hogy az ideológiák mögé lássunk, vagyis hogy nem „sárga veszedelemről” van szó, de nem is „felzárkózási történetről”, hanem valójában magának a kapitalizmusnak a történetéről. Ráadásul itt egy válságok által előidézett átalakulásról beszélhetünk, mely válságok minden szinten megjelennek Kínában is. Ha valaki belemegy részletesen a konkrét történeti elemzésbe, ahogyan azt a Chuang is teszi, akkor tulajdonképpen válságsorozatok történetét látja.

Manapság pedig az új hidegháborús mainstream narratíva is kezdi átvenni azt, hogy Kína válságban van, holott igazából nem Kína van válságban, hanem a globális kapitalista rendszer, amibe Kína is integrálódott, és annak az egyik legnagyobb szereplőjévé vált. Ilyen értelemben ez az integráció nem üdvtörténet, hanem egy súlyos anomáliákkal és következményekkel terhelt, mind helyben, mind nemzetközileg emberek millióinak az életét érintő, sanyargató folyamat.

És itt a válságnak leginkább mint mozgatórugónak a szerepét hangsúlyoznám, ami számos politikai kérdést vet fel. Például, hogy egész pontosan milyen rendszerről is van szó Kínában, vagy mi az, amiről sokan azt mondják, hogy át kell venni? Kik azok, akik Kínát pozitív példának említik, vagy akik éppen rizikófaktornak tartják? E téren pedig a saját politikai tájékozódásunk miatt is előnyös ezeket a kérdéseket rendbe tenni, ahogyan azt is, hogy végső soron milyen rendszerfolyamatok zajlanak, amelyek minket ugyanúgy érintenek, és nem függetlenek a globális kapitalizmus mozgásaitól?

A Chuang értelmezésében melyek voltak a fő belső ellentmondások, valamint az 1949 utáni évtizedek nemzetközi (hidegháborús) környezete jelentette adottságok, amelyek a 20. századi kínai szocialista projekt sorsát és irányát meghatározták?

G. T.: Ez egy nagyon sok tényezős történet. Az egyik elsődleges szempont, amit kiemelnék, hogy a Chuang értelmezése szerint magának a 20. századi nemzetközi környezetnek az alakulása, illetve a hidegháborús helyzet tették lehetővé a 40-es évektől egészen a 70-es évekig Kína számára azt, hogy alternatív modellekkel kísérletezzen. Azaz, hogy az ország ne annak a korábbi kapitalista integrációjának az örökségét vigye tovább, ami a 19. századi imperialista gyarmati időszak, az ópiumháborúk és a japán imperializmus révén félgyarmati sorba taszította Kínát. Ha ez utóbbi folyamatok az 1930-as és 1940-es évek folyamán nem globális szétesésbe torkollnak, hanem folytatódtak volna – bár ez kissé történelmietlen hipotézis –, akkor valószínűleg Kínának is rögzült volna a félgyarmati pozíciója.

Ehelyett egy új, hidegháborús nemzetközi környezet épült ki, ami bizonyos szempontból több utat is kinyitott Kína számára, lehetővé téve – a Chuang állítása szerint – azt, hogy más irányt vegyen az ország kapitalista integrációja.

Nem antikapitalista vagy kommunista rendszer épült ki, Kína inkább csak más formában integrálódott a globális kapitalizmusba, mint ahogyan az a 19. században megkezdődött.

Ezeknek az alternatíváknak a köre viszont nagyon behatárolt volt, nem igazán volt tere egy valódi, mélyebb forradalmi átalakulásnak, vagy legalábbis történetileg nem abba az irányba haladt a dolog. Van egyfajta kontinuitás, miszerint fokozatosan kiépül a kínai nemzeti piacgazdaság, ami korábban nem volt meg, hiszen Kína még ma is regionálisan, nyelvileg és kulturálisan rendkívül tagolt egység, civilizáció, nem pedig nemzetállam abban az értelemben, ahogyan az európai nemzetállamokat is elképzeljük.

De mégis kialakult egy belső piac, egy belső gazdasági munkamegosztás vagy integráció, ami eredetileg a Kuomintangnak [értsd: a Szun Jat-szen, majd Csang Kaj-sek vezette kínai nacionalisták – a szerk.] is a programja volt, amely nagyobb részt még azon imperialista feltételek között indult meg, amelyek a 19. századi kapitalista viszonyokat tükrözték. És végül is ezt tudta a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1949 után befejezni ebben a megváltozott környezetben, csak némiképp máshová helyezve a hangsúlyokat, mint ahogy a Kuomintang tette volna ezt.

Az ellentmondások kapcsán pedig még egy pár szó arról, hogy miután a kapitalizmusban egy nemzetgazdaság kiépítése mindig ellentmondásokkal terhelt, így ezek rögtön nagyon élesen megjelentek, illetve megöröklődtek a kínai példa esetében is. Utóbbiakat kellett 1949 után a Mao Ce-tung alatti – úgymond – nemzeti fejlesztési modellben is kezelni, amiről azt mondja a Chuang, hogy a szóban forgó ellentmondások oly módon lettek kezelve, hogy azok bizonyos szempontból csak még inkább elmélyültek, nagyon súlyos politikai és társadalmi válságok sorozatát indítva el, amelyek aztán a kulturális forradalomban (1966-1976) csúcsosodtak ki.

Ez az ellentmondás végső soron a többlettermelés logikájából fakad. Itt óvatosan kell fogalmazni, már csak amiatt is, mert e téren sok olyan kérdés van, ahol személy szerint még akár a Chuanggal is vitatkoznék, hiszen ők a Mao-korszakra vonatkozóan az értéktöbblet-termelés fogalmát a többlettermeléssel helyettesítik.

A chuangosok ugyanis a Mao-féle nemzeti fejlesztési időszakot nem kapitalizmusként, hanem – legalábbis bizonyos fokig – egyfajta szocialista fejlesztési modellként értelmezik.

Emiatt is beszélnek többlettermelésről, mivel ez a többlet nem kapcsolódott be a globális értékkörforgásba, helyette bázisa volt az akkori fejlesztési modellnek, illetve Kína iparosodásának. Azonban ez felveti azt a kérdést, amiből maga az ellentmondás is keletkezik, hogy honnan jön a többlet?

Erre a Chuangnak van egy leegyszerűsített és rendkívül hasznos értelmezési kerete, miszerint valamilyen termelő osztálynak meg kellett termelnie azt a többletet, amit aztán az állam átcsatornázhatott más osztályok és szektorok felé. A kínai példa esetében egész konkrétan a gabonatöbblet és a parasztság kizsákmányolása voltak a középpontban, mivel ezek biztosíthatták az alapjait annak, hogy az akkori nemzetközi környezetben – részben egy nagyon magas fokú elszigeteltség, részben a Szovjetunióra való ráutaltság mellett – az államapparátus minél inkább fel tudja használni a szükséges többletet az iparosítási céljaira. Ez viszont zéró összegű játék, tehát kizsákmányolásra alapuló többletkisajátítás és többletátcsoportosítás volt, ami egyúttal megadta azt az alapvető ellentmondást is, amelynek a dilemmáját nem tudta feloldani a Kommunista Párt sem, ehelyett annak következményeit kellett folyamatosan menedzselnie.

Sz. L.: Érdemes hozzátenni, hogy a II. világháború után az Egyesült Államok, amely egy hegemón pozícióba került, milyen izolációs politikát is folytatott a kommunistának nevezett hatalmak ellen. Hiszen ez egyfelől nemzetközi embargóhoz vezetett Kínával szemben, másfelől pedig az USA támogatta a Kuomintangot és Tajvant, Dél-Koreát, valamint technológiai innovációt vitt Japánba annak érdekében, hogy minél inkább elszigetelje a szovjet és kínai hatalmakat. Emellett megemlítendő a Kínai Népköztársaságnak a szovjet modellre való ráutaltsága, majd az az időszak, amikor a Szovjetuniótól is elszakadt a kínai vezetés, és már utóbbitól sem érkezett támogatás egy olyan gazdaságba, ahol a lakosság 90%-át a parasztság tette ki, amely farmokon dolgozott, és ahol gépesített mezőgazdaság sem volt.

Kína tehát nagyon komoly ipari hátránnyal indult ennek a szocialista fejlesztési rendszernek a kialakításában. Ez az 1949 utáni első pár évben egyfajta vegyesgazdasági modellt eredményezett, valamint jelentős ráutaltságot jelentett azokra a városi ipari termelési kezdeményekre, amelyeket egyfelől a japán gyarmatosítás hozott létre Mandzsúriában, illetve amelyek a tengerparti területek mentén jöttek létre. Egészen súlyos dilemmákhoz vezetett annak a kérdése, hogy miként lehet biztosítani azt a munkástömeget, amely a mezőgazdaság gépesítéséhez létfontosságú ipari termeléshez szükséges, és hogy közben hogyan lehet biztosítani az élelmiszer-ellátását azoknak a munkásoknak, akik az ipari termelésben dolgoznak. Itt van az az ellentmondás, amiről Tomi is beszélt, hogy állami monopóliummá vált a gabonatöbblet átcsoportosítása az egyik termelőcsoporttól a másik felé.

Ezáltal egy olyan újraelosztási rendszer alakult ki, amely a vidék-város egyenlőtlenségekre épült, meg is erősítve azokat, teljes ellentmondásban azzal az ideológiával, amit a kínai vezetés elvben képviselt.

Ezen kívül pedig szükség volt egy olyan erős állami bürokratikus hierarchia életre hívására, ami az említett állami monopóliumot fenntarthatóvá tette, és szintén abszolút szembe ment azoknak a társadalmi csoportoknak az emancipációs törekvéseivel, amelyek korábban Kommunista Párt hatalomra kerülésének a bázisát jelentették (pl. a parasztság).

További ellentmondás volt, hogy a KKP-nek szövetségre kellett lépnie a part menti régiókban olyan, az ipari termelésben részt vevő tőkésekkel, akik abszolút nem azt a fajta szociális újraelosztó rendszert képviselték, amire az állam törekedett volna. Az első ötéves terv végére ráadásul egyre nőtt a nyomás a munkásságon is, amelynek hatására a 50-es évek közepén sztrájkhullámok indultak Kínában. Ezek a termelés szempontjából rövidesen tarthatatlanná váltak, így a Kommunista Párt az állami elnyomás eszközével vetett véget a sztrájkhullámnak, szintén teljesen ellentmondva annak az emancipációs narratívának, amely a KKP hatalmát alapozta volna meg.

Emellett ebben a korszakban a mezőgazdaságnak a gépesítése, illetve iparosítása sem igazán sikerült, sőt komoly éhínségekhez vezetett ez a fajta indusztrializáció. Részben e kudarcnak az eredményeként indult el már a „nagy ugrás” [a Mao-éra 1958-ban meghirdetett iparosítási programja – a szerk.] idejére egy olyan állami átalakulás vagy irányváltás, amely a szovjet mintájú központosított közigazgatást egyre látványosabb módon kezdte kudarcként bemutatni. A tervezés ezt követően mindinkább decentralizálódott, ún. háztáji vas- és acélgyárak épültek, az éhínség pedig csak egyre nőtt.

Mennyiben mondható el, hogy a 60-as években bekövetkező kínai-szovjet szakítás volt az a pont, amely a kínai szocialista projekt sorsát végképp megpecsételte, illetve kikövezte Kínának azt az útját, amelyet a 70-évek végétől, a „reform és nyitás” meghirdetésétől kezdődően járt be?

G. T.: Igen is, meg nem is. Nyilván fontos szerepe volt a szakításnak abban, ami aztán történt Kínában, de ez nem egyenesen vezetett el a reformhoz. Sőt, bizonyos szempontból a kínai-szovjet törést követő jó egy évtized volt a kicsúcsosodása a kínai fejlesztési modellnek és ellentmondásainak. Nagyon áttétes kapcsolatot látok itt.

Időben kicsit visszamenve azt hangsúlyoznám, hogy a szovjet-kínai viszonyt eleve a körülmények hozták létre időlegesen, és ahogy a körülmények megváltoztak, úgy ez a kapcsolat is hasonlóképpen módosult. Érdemes itt magára a kínai kommunista népi mozgalomra is visszatekinteni, aminek több szárnya volt történetileg.

A vidék-város ellentét megjelent a mozgalmon belül is, lévén, hogy a tengerparti városok munkásosztálya, illetve az ottani kommunista mozgalom erősen szimpatizált a szovjet modellel, míg a Mao által képviselt népi-paraszti vonal nem a szovjet modellből indult ki.

A kínai kommunista mozgalomban ez számos belső feszültséget szült, s ebből végül Maoék kerültek ki győztesen, de innen is látszik, hogy ők nem szükségszerűen egy az egyben a szovjet típusú fejlesztési modellben gondolkodtak.

Hogy Maoék mégis kiegyeztek a Szovjetunióval, az tényleg a körülmények függvénye volt. Kínában tulajdonképpen már a 30-as évek második fele óta dúlt a világháború, az ország nagyon komoly háborús pusztításon ment keresztül, az újjáépítéshez pedig nem volt meg a kellő erőforrás és technológia. Másfelől ott volt az Egyesült Államok által megteremtett durva nemzetközi izoláció/blokád, ami egyértelműen ráutalta Kínát a Szovjetunióra, mivel a szovjetek jelentették az egyedüli mankót ebben a helyzetben, amibe a kínaiaknak „kistestvérként” bele is kellett állniuk.

Csupán idő kérdése volt, hogy Mao mikor próbál meg ebből a kényszerházasságból kilépni. Ez persze meg is történt, mindenekelőtt amiatt, mert a kínai modell, a parasztsághoz való viszony vagy az egész regionális munkamegosztás egyszerűen nem illeszkedtek a szovjet modellbe. Mandzsúria, mint egyfajta „kísérleti terep” volt talán Kínán belül az egyetlen olyan régió, amely leginkább át tudta venni a szovjet modellt. Emellett történeti-geopolitikai feszültségek is mutatkoztak az eurázsiai tömbön belül. Érdemes például arra gondolni, hogy még a cári Oroszország, majd később a Szovjetunió részben kolonizálta Ázsia számos részét, ez az előrenyomulás pedig úgymond ütközött a nagy kínai civilizációval. Nem csoda, hogy a 60-as években az első súrlódások a szovjet és kínai fél közti határviták formájában jelentkeztek.

A szakítással ráadásul újabb átmeneti időszak vette kezdetét, vagyis a teljes izoláció szűk egy évtizede, amikor a Szovjetunióval is megszakadt a viszony, és Kína magára maradt. Ez a korábban bemutatott belső ellentmondásokat még jobban felhangosította, hiszen nem maradt egyáltalán olyan külső támogatás vagy erőforrás, amit be lehetett volna vonni. De a külső ellentmondás is éleződött, miután magukat a kínaiakat is aggasztotta, hogy két atomhatalom közé szorultak. A kínai vezetésnek ebből a helyzetből valahogy szabadulnia kellett.

Ám végső soron szerintem Kína útját nem maga a szovjet szakítás határozta meg, hanem az, hogy az Egyesült Államok miként reagált minderre.

Az amerikai külpolitika meglátta a lehetőséget arra, hogy mélyítse az árkot a Szovjetunió és Kína között, és ez vezetett el oda, hogy az USA végső soron rehabilitálta a Népköztársaságot, méghozzá Tajvan kárára.

Összességében az ebben az időszakban felgyülemlett külső körülményeknek és belső feszültségeknek a találkozása jelöli majd ki azt az irányt, amelynek révén a reformkorszakon átívelően Kína két-három évtized alatt abban a formában integrálódik vissza a globális kapitalizmusba, ahogyan azt ma látjuk.

Sz. L.: Az Egyesült Államok szerepe valóban rendkívül meghatározó volt a téren, hogy hogyan is alakult át Kína a 70-es években. Fontos mérföldkő volt egyfelől, hogy az USA 1971-72-ben újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Népköztársasággal, másfelől jól érzékelhető az is, hogy az Egyesült Államok a 70-es évek során kibontakozó gazdasági válságot már nem protekcionista iparpolitikával, hanem expanzionista gazdasági stratégiával kívánta enyhíteni, ebben pedig Kína szerepe a későbbiekben igencsak meghatározónak bizonyult.

G. T.: Az amerikaiak valóban erőteljesen befolyásolták a kínai reformfolyamatot, ezzel együtt az ázsiai ország belső körülményei is a reform irányába hatottak. Lényegében egy másik jelentős ellentmondás kezdett kinőni itt a kínai történeten belül, ami a mai napig érezteti a hatását. Ugyanis a vidék-város feszültség elképesztően nagy elégedetlenséget idézett elő számos társadalmi osztály között (parasztság, munkásság stb.), akik kárvallottjai voltak a 20. századi szocialista fejlesztési kísérletnek, ám ennek ellenére sem voltak egyáltalán érdekeltek abban a fajta kapitalista integrációban, ami végbement Kína esetében, sőt az kifejezetten hátrányosan érintette őket.

És politikailag paradox módon mégis a Kommunista Párt reformtechnokrata szárnya tudta meglovagolni ezt a helyzetet a kulturális forradalmat és a Mao Ce-tung halálát (1976) követő, párton belüli hatalomátvétel után. A szóban forgó reformerek voltak képesek kihasználni azt a népi elégedetlenséget, amit aztán a maguk javára fordítottak, de mindez egyáltalán nem jelentett hasznot azon osztályok számára, akik a Mao-éra politikájával elégedetlenek voltak. A Chuang szerint „osztályárulás” történt – ez most inkább az én rávetítésem –, amivel mindenképpen paradox helyzet jött létre, hiszen a chuangosok azt mondják, hogy a népi kezdeményezések és az alulról jövő feszültség közel sem ebbe az irányba tolták volna az eseményeket, csakhogy itt bejött a Mao halála utáni párton belüli frakcióharc, aminek keretében az említett reformer frakció tudta az elégedetlenséget kiaknázni. Ez óriási ellentmondás volt, és igazából ez találkozott össze az amerikaiak beavatkozásával.​​

Bizonyos szempontból rengeteg minden erre épül, ami 1978-tól egészen napjainkig történik Kínában. Így többek között az az ellentmondás is, hogy

miközben az állam szocialistának hívja magát, valójában egy vörös politbürö burzsoázia irányítja, és ez egyúttal számos értelmezési problémának is a forrása Kína kapcsán.

Ez szintén egy olyan ellentmondás, amit egyfelől a Chuang is ki akart szerintem hangosítani, másfelől pedig ennek a mostani Fordulat számnak is egy komoly tétje.

A jelenkori – szintén érdekalapú kényszerbarátságnak ható – orosz-kínai viszony tükrében kifejezetten izgalmas lehet az a kérdés, hogy mennyiben befolyásolta a Szovjetunió és Kína kapcsolatának megromlását a Globális Délen folytatott ideológiai és hatalmi vetélkedés? Illetve mennyiben értelmezhetjük a déli országokban folytatott befolyásszerzést Kína azon törekvésének részeként, hogy kitörjön abból az elszigeteltségből, amelybe az Egyesült Államok izolációs politikája kényszerítette?

G. T.: Megmosolyogtató belegondolni abba, hogy mennyire megfordultak a szerepek. Míg az 50-es években egyértelműen a Szovjetunió volt a „nagytestvér”, Kína pedig a „kistestvér”, addig ma ez durván megfordult, talán még aszimmetrikusabb ma a viszony, mint a hidegháborúban volt.

Ami a Globális Déllel meglévő viszonyt illeti, Kínának rendkívül fontos volt – főleg a szovjet relációban –, hogy kiépítse saját kapcsolati rendszerét a baráti országokkal a Szovjetuniótól függetlenül, vagy adott esetben a Szovjetunióval szemben, akár azzal konfrontálódva. Utóbbira látunk példákat Afrikában, olyan afrikai polgárháborúk esetében, ahol a szovjetek és a kínaiak nem ugyanazt az oldalt támogatták (pl. a nigériai polgárháború). És ne felejtsük el, hogy ez az az időszak, amikor ezek az országok felszabadulnak a gyarmati elnyomás alól. Maga a folyamat már a 60-as évek elején megkezdődik, de ténylegesen a 60-as évek második felétől gyorsul fel, vagyis abszolút átfedésben van a kínai-szovjet szakítás időszakával. Tulajdonképpen innentől nyílik meg a Globális Délen a terep ebben a hidegháborús imperialista küzdelemben a volt gyarmatosító országok, a Szovjetunió és Kína előtt.

Lényeges még, hogy hogyan változott meg Kína szerepe az afrikai relációban. Azaz miként jelent ott meg először a Népköztáraság egyfajta forradalmi támogatóként, és milyen módon alakul át ma ez a szerep ezzel a „felemelkedő kínai hegemón” narratívával. Tehát más fázisba ér nagyon sok ilyen kapcsolatrendszer ma a Globális Délen, párhuzamosan azzal, ahogyan a kínai és egyáltalán a globális folyamatok is fokozatosan változnak a 70-es évektől.

Amikor a mainstreamben a kínai gazdasági fellendülést értékelik, akkor annak rendre a pozitív eredményei és aspektusai kerülnek előtérbe, miközben azok a negatívumok és nehézségek, amelyekkel a kínai társadalomnak szembesülnie kellett a reformfolyamat során, háttérbe szorulnak. Milyen társadalmi árai és következményei voltak Kínában az ország globális kapitalizmusba való visszaintegrálódásának a 20. század végén, összevetve például a kelet-közép-európai rendszerváltások vagy a felbomló Szovjetunió esetében tapasztaltakkal?

Sz. L.: A keleti blokk többi országához képest az mindenképpen elmondható, hogy a reformok Kínában sokkal lassabbak és óvatosabbak voltak, illetve a privatizáció is csupán részleges volt, és csak bizonyos szektorokat és vállalatokat érintett. Azonban a privatizáció így is a munkásrétegek egészen nagy tömegére hatott igen hátrányosan.

És ahogy Kína fokozatosan a világgazdaság műhelyévé vált, majd megtörtént az ország 2001-es WTO csatlakozása is – ez az utolsó pont, ameddig az aktuális Fordulat szám elmegy a Chuang szövegek idézésével –, mindennek a legnagyobb ára az a tízmilliókat érintő elbocsátási hullám volt, amelyre akkor került sor, amikor az állami vállalatok globális versenyképességét igyekezett megteremteni a kínai vezetés. Hiszen ahhoz, hogy az állami vállalatok túléljék a kapitalista rendszerbe való integrációs folyamatot, szükség volt egyfajta „hatékonyságnövelésre”, ennek az árát pedig hatalmas elbocsátási hullámokban szabták meg.

Emellett megmaradtak, sőt fel is erősödtek az országon belüli regionális különbségek. És amit még nem említettünk, az a hukou rendszer, ami az 50-es években fontos alapintézménye volt a szocialista fejlesztési rendszernek, és amely tulajdonképpen röghöz, illetve bizonyos tevékenységtípusokhoz kötötte a munkaerőt. Ezen idővel kényszerűségből valamelyest lazított a rezsim, majd a 70-es évek végére egészen fellazult a rendszer, ugyanakkor a kínai vezetés a szociális ellátótrendszert még mindig az ún. hukou regiszterhez kötötte. Utóbbi azt jelentette, hogy rengeteg munkás, akik a vidéki szegénység miatt a városokba vándoroltak át megélhetési lehetőségeket keresve, nem kaphattak szociális ellátást, és itt megint csak egy több tízmilliós nagyságrendű populációról kell beszélnünk, amelyet rendkívül hátrányosan érintett ez a rendszer. Továbbá azok a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek miatt eleve instabil volt maga a szocialista fejlesztési modell is, még inkább is felerősödtek.

G. T.: Én a Chuangot olvasva azt érzem, hogy nagyon sok mindenben hasonlít a kelet-európai és a kínai történet, többek között például a reformkísérletek és -gondolatok, a vegyes gazdasági modellek, majd később a privatizáció és a vállalati menedzserek abban való ténykedése kapcsán tapasztaltakban. Szóval mikroszinten kifejezetten izgalmas párhuzamok vannak, de makroszinten elég komoly különbségek is megfigyelhetők, amelyek aztán egészen más irányba tolták a folyamatokat.

Tehát ebben az összehasonlításban a kelet-európai történet egy periferizálódás, ahol nem volt meg az az alku- vagy erőpozíció, amelyből kiindulva a helyi tőke máshogyan tudott volna integrálódni a globális kapitalizmusba. Ennek politikai okai is voltak, hiszen Kelet-Európa esetében nagyon eladósodott országokról beszélünk, nem voltak meg azok a tartélok, amelyek Kínában viszont igen. És amíg a mi régiónk az EU-, illetve a német rezsimbe való periférikus bekapcsolódás sztorija, addig ilyen értelemben Kína kifelé nem periferizálódott, bár egyes belső régiói bizonyos szempontból igen. Mandzsúria például régióként valószínűleg több rokonságot mutat a kelet-európai történettel, mint a kínai tengerparti városok helyzetével.

Kína esete arról szól, hogy az ország integrációjával sikerült kialakítani és mozgósítani egy olyan nagy belső erőforrást – javarészt egyfajta többletmunkaerőt vagy többletnépességet –, ami lehetővé tette a kínai tőke megerősödését.

Emiatt tudták megcsinálni azt, hogy bizonyos állami, majd később magánvállalatok is ki tudtak lépni a világgazdaságba önálló szereplőkként, míg Kelet-Európában ilyen eset nem igazán van, hiszen itt a volt állami szektor vállalatai többnyire nem élték túl a rendszerváltást. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor azt mondhatnánk, hogy ez a méretekről szól, mivel Kínában egyszerűen a szocialista fejlesztési modell, aztán a reformidőszak kiépítette azt az erőforrástartalékot, amire végső soron ráépülhetett a tőkés felhalmozás. Ilyen tartalék máshol nem volt.

Én úgy értelmezem a Chuangot, hogy a 90-es években egy formaváltás is végbemegy a teljes kapitalizációval. Tehát a 80-as évek végéig, a reformkísérleti korszak alatt ez még egy vegyesebb rendszer volt, amiben továbbra is jelentős volt a parasztság szerepe, és ebből kifolyólag a reformidőszak is szembesült a – korábbi periódushoz hasonlóan – azzal a problémával, hogy miként kezelje a vidéki többlettermelésnek a felhalmozásban játszott szerepéből következő dilemmát. Lényegében az egész rezsim be volt zárva ebbe az ellentmondásba, és végül ebből jön ki azzal, hogy teljes mértékben – de legalábbis részben – proletarizálja ezeket az osztályokat, és így létrejön az a nagy proletár tömeg, amire aztán maga a „kínai felemelkedés” támaszkodik.

És ugyanígy kialakul a vörös burzsoázia is. Sok szempontból itt éreztem a leginkább a hasonlóságot a kelet-európai történettel, ahogyan a vállalati menedzserek, a mérnöktechnokraták és a politikai büró révén egy regionálisan nagyon tagolt – és sok tekintetben máig tagolt – rétegből létrejön egyfajta burzsoázia. És ahogy Kína a 90-es években a tőkés világrendszer részévé válik, úgy innentől tényleg egy burzsoá és egy proletár osztályra redukálható ez az egész értelmezés, holott ez a kínai társadalmon belüli ellentmondás a korábbi időszakokban nem ebben a formában képeződött le.

A továbbiakban pedig végső soron ennek a tőkésosztálynak és az ő vállalataiknak, államuknak, bankjaiknak és beruházási eszközeiknek a globális pozíciószerzéséről fog szólni a történet.

Ennek a költségei viszont nagyon nagy részt ráterhelődnek a dolgozó osztályokra. Az ellentmondás nem oldódik fel. Kicsit formát vált, és igazi kapitalista antagonisztikus ellentmondássá válik.

Zárógondolatként pedig – kicsit visszautalva egyúttal az előző kérdésre is a Globális Dél kapcsán – fontos kiemelni, hogy Kína ezzel az átalakulással innentől képessé vált arra is, hogy a saját ellentmondásait „exportálja” globálisan. És bár ez egy valamivel később beinduló folyamat, de egyre inkább láthatóvá válik, hogy Kína az imperialista hatalmakhoz nagyon hasonlóan, úgy kezdi el menedzselni a kínai felhalmozás ellentmondásait, hogy azok közben globális ellentmondásokká válnak, és ennek nagyon sok jele lesz mind a Délen, mind Kelet-Európában.

De erről a második lapszám kapcsán talán majd többet is beszélünk.