Slavoj Žižek, napjaink egyik legtöbbet idézett, ugyanakkor leginkább megosztó filozófusa, 75 éves lett. Hogy működik az ideológia? Van-e a globális kapitalizmusnak alternatívája? Mit jelentene a kommunista program újrakezdése? Ezekről a kérdésekről az elmúlt évtizedekben talán Žižek késztette gondolkodásra a legtöbbeket. Kiss Lajos András írásával köszöntjük a szlovén filozófust.

Az első találkozás

Először 1991-ben találkoztam Slavoj Žižek nevével. A rendszerváltozást követő években egy ideig rendszeresen megérkezett a Debreceni Egyetem Filozófiai Intézetébe a Mesotes című bécsi filozófiai folyóirat, amely az ismert vagy kevésbé ismert nyugati szerzők mellett jelentős teret biztosított a közép- és kelet európai gondolkodók bemutatkozásának is.

A folyóirat 1991/1. számában felfigyeltem egy addig számomra teljesen ismeretlen szlovén filozófus A király az egy dolog című írására. A szerző neve Slavoj Žižek. Már a szöveg olvasása közben is rendkívüli benyomást tett rám ez a teljesen eredeti fogalmi hálóval operáló, illetve a mindennapi életből vett viccekkel és anekdotával tűzdelt, az akadémiai filozófiai diskurzusban igencsak ritkaságszámba menő esszé.

A folyóirat következő számaiban újabb írások jelentek meg tőle, és néhány más szlovén filozófustól is. Ekkor kezdtem jobban utána nyomozni annak, hogy ki is ez a Slavoj Žižek. Végül rátaláltam A tekintély alakváltozásai címmel az egyik bécsi kiadónál 1991-ben megjelent gyűjteményes kötetre, amely Slavoj Žižek tanulmánya mellett a „Ljubljanai Lacan-Iskola” köréhez tartozó szerzők írásait tartalmazta (Mladen Dolar, Renata Salecl, Rado Riha és mások).^[1] Ekkor vált világossá számomra az is, hogy amíg nálunk – és természetesen sok kelet-középeurópai országban – a társadalomtudósok többsége a létező szocializmussal együtt a marxizmust is temetni igyekezett, addig Ljubljanában nem egészen így látják a dolgokat.

Csak a marxi örökség vállalásával lehet érdemi társadalomkritikát művelni, hangzik a ljubljanaiak hitvallása.

Žižek posztmarxista ideológia-értelmezése

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Žižek már 1989-ben (azaz két évvel korábban) Angliában megjelentette Az ideológia fenséges tárgya című átfogó elméleti munkáját, amelyben teljesen elhibázottként mutatta be az ideológiák végleges eltűnését jósoló – jobbára liberális színezetű – felfogásokat.^[2]

Tény, hogy az ideológia fogalma a modern vagy posztmodern politikai filozófiák egyik leginkább problematikus kategóriájaként jelenik meg. Egyrészről a teoretikusok többsége a mai világállapotot – kimondva vagy kimondatlanul –„posztideológiai” korszaként definiálja, miként tette azt Francis Fukuyama, amikor jó harminc évvel ezelőtt bejelentette, hogy az úgynevezett kommunizmus bukásával „végét ért a történelem”, és a liberális demokrácia győzelme megnyitotta az utat a „szabad világtársadalom” megteremtése előtt. Viszont Žižek már akkoriban is egészen másként érvelt. Ő úgy látta, hogy a posztideológiai korszak ígéretei, többek között az, hogy innentől kezdve a „szabad diskurzusok” lehetőséget teremtenek az esetlegesen felszínre törő társadalmi konfliktusok pacifikált megoldására, voltaképpen illúzió, mondhatni: ez maga a testet öltött hamis tudat.

Mindazonáltal a szlovén filozófus azt is hangsúlyozta, hogy a klasszikusnak tekinthető Marx-féle ideológia-felfogás, amely némileg leegyszerűsítő módon az ideológiát a szubjektumot foglyul ejtő „hamis tudatként” értelmezte, ugyancsak alapos korrekcióra szorul. Tudniillik, amennyiben az ideológiát pusztán csak hamis tudatként határozzuk meg, joggal vetődik fel a kérdés: mi lehet a magyarázata annak, hogy racionális érvekre támaszkodva mégsem lehet olyan könnyedén megszabadulni tőle? Azért, mondja Žižek, mert

hiába is próbáljuk az értelemre alapozott érvekkel leleplezni az ideológia hazugságait, az emberek nagyobb része továbbra is úgy cselekeszik, mintha igaz lenne.

Žižek egy szinte mindenki által ismert viccel igyekszik szemléletessé ezt a bizarrnak tűnő jelenséget, amely a következőképpen hangzik: A férj véletlenül szemtanúja lesz, hogy a felesége egy ismeretlen férfival összebújva sétál az út túloldalán, majd együtt bemennek a legközelebbi hotelbe. Amikor este otthon találkoznak, a férj kérdőre vonja a feleségét: „Mi keresnivalód volt neked ma délután azzal az idegen férfival a szállodában?” A nő persze tagad, de a férfi továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy mindezt a saját szemével látta. Mire a nő a következőképpen zárja le vitát: „Most nekem hiszel vagy a szemednek?” És bizony, mondja Žižek, nagyon gyakran inkább a házastárs állításának érdemes hinni, mintsem veszélybe sodorni egy addig talán egészen jól működő kapcsolatot.

Az ideológia szubjektum fölötti hatalma (amely a totalitárius rendszerek ideológiáiban mutatkozik meg a legegyértelműbben) abban áll, hogy az emberi természet legbensőbb és legtitokzatosabb „magjára” támaszkodik – a vágyra. Már Spinoza is úgy fogalmazott az Etika című munkájában, hogy „a vágy tehát nem más, mint maga az emberi természet lényege.” Ez a spinozai gondolat aztán új színezetet és differenciált értelmezéseket kapott egyrészt Jacques Lacan a freudi pszichoanalízist újszerű fogalmi keretbe helyező munkáiban, másrészt a bolsevik forradalmat követően francia emigrációba kényszerült orosz gondolkodó, Alexandre Kojève eszmetörténeti fejtegetéseiben, aki felébresztette „Csipkerózsika-álmából” a huszadik század közepére szinte teljesen elfelejtett hegeli történelemfilozófia néhány fundamentális meglátását (itt elegendő csak az „ész csele” kifejezetten forradalminak minősíthető gondolatára utalni). És éppen ebben rejlik az emberi szubjektum kitörölhetetlen „neurotikus” meghatározottsága: egy oldalról mindent szeretne megtenni azért, hogy a vágyát kielégítse, másrészt viszont a benne működő vágykésztetés forrását képtelen azonosítani és megnevezni.

A Žižek mesterének tekinthető Lacan mindezt azzal magyarázta, hogy a vágykielégítés sohasem realizálható tökéletesen, ugyanis a vágy valódi tárgya fogalmilag megragadhatatlan, voltaképpen üres hely, amely hol megjelenik, hol eltűnik a horizonton. S ez az, amit Lacan l’ objet petit a-nak nevezett. (Magyarul − talán nem túl szerencsésen − a kicsi a tárgy fordítással találkozhatunk a leggyakrabban.) Lacan sémájában a kicsi a tárgy egyfajta belső határra utal, ami szinte bármi lehet: akadály, kitüremkedés, rés stb., amely megtöri az örömelv magába záruló körforgását, olyan módon, hogy kisiklatja vagy egy másik pályára kényszeríti azt. A vágy kiteljesedésének lehetetlensége voltaképpen a kulturális fék funkcióját tölti be: megakadályozza, hogy az ember az „örömelv foglyává” válva megszűnjék kulturális, társadalmi lény lenni, vagyis visszazuhanjon az „óceáni érzés” által felkínált vegetatív létbe. De mindezt freudi nyelven is megfogalmazhatjuk: a l’objet petit a mindig rákényszeríti az embert a realitáselv tudomásulvételére.^[3]A szlovén filozófus korai munkáiban a kicsi a tárgy a Valós funkcióját jeleníti meg, ami – a nevével ellentétben – éppen nem tapasztalati világ fogalmilag is rögzíthető és racionálisan átlátható részének a megnevezésére szolgál, hanem a kanti „magánvaló dolog” funkciójára emlékeztet: kivonja magát a szimbolizálás (azaz a fogalmi rögzíthetőség) lehetősége alól. De Žižek − Kant felfogásával ellentétben − mégsem választja el élesen egymástól a tapasztalati (fenomenális) és a lényegi (noumenális) világot. Inkább Hegel értelmezéséhez áll közelebb, és azt mondja, hogy a „tapasztalaton túli” és a „megtapasztalható” világ között nincs áthághatatlan szakadék, mert a transzcendencia és az immanencia közötti feszültség mindig az immanencia mozgásában érhető tetten.

A lényeg tehát nem a jelenségen kívül, hanem abban elrejtve húzódik meg. Hogyan érhető tetten mindez a politikában? Claude Lefort felfogásához csatlakozva a szlovén filozófus azt mondja, hogy a modern demokráciák természetét, illetve ezek működésének logikáját kizárólag akkor tudjuk megérteni, ha a „demokratikus találmányt” a történelmi előzményének tekintett középkori monarchiával és az olykor aktualizálódott, olykor pedig a háttérből folyamatosan leselkedő konkurensével, a totalitárius rendszerrel vetjük össze. Ernst Kantorowicz híres könyvének a király „két testére” vonatkozó tétele szerint a középkori uralkodó rendelkezett egy evilági testtel, amely korrodálódhatott, vagyis érvényesült rajta mindaz, ami bármely más normális emberi testen, azaz a keletkezés és az elmúlás körforgása. De ezen túl a királynak volt egy immateriális, úgynevezett szent teste is.^[4]

Slavoj Žižek éppen erre a furcsa „hatalomtechnikai logikára” építi a kapitalista demokrácia kritikáját. Eszerint tehát hiábavaló lenne azt gondolni, hogy a király földi teste csak valamilyen időleges inkarnációja, érzékileg is megtapasztalható szimbóluma volt a király másik, anyagtalan szublimált és szent testének.

„Sokkal inkább arról van szó, hogy ameddig egy adott személy »királyként funkcionált«, a maga hétköznapi és a megszokott tulajdonságai »transzszubsztanciálódáson« mentek keresztül, és egyfajta bűvöleti tárggyá olvadtak össze.”^[5]

A királyi családok bölcsessége mind a mai napig abban a különleges képességükben rejlik, hogy nem egyszerűen csak különleges érzékük van a köreikben is megszokott kisebbfajta emberi gyengeségek kiszimatolására (gondoljunk az ebben a „szubkultúrában” is gyakorta előforduló szerelmi félrelépésekre), illetve ezek tolerálására, hanem a róluk szóló pletykákat szinte szándékosan szítják. Mindez végül odavezet, hogy karizmájuk ettől még erősebb lesz. Mert

„(…) minél inkább egy megszokott embernek képzeljük el a királyt, aki ugyanolyan szenvedélyeknek van alárendelve, mint mi, és ugyanolyan áldozata az életben megszokott kisebb-nagyobb stikliknek, mint mi, mindennapi emberek, azaz minél jobban hangsúlyozzuk a király (a szó kanti értelmében vett) »patologikus« vonásait, annál inkább király marad.”

A totalitárius rendszerekben még inkább egyértelművé válik ez sajátos hatalmi mechanizmus. Sztálin sem a „maga kedvéért” tette azt, amit tett, hanem a „nagy Másik” szelleme, ebben az esetben a világtörténelem „szent célja” működött benne. Amikor Sztálin befejezte a beszédét, rendszerint ünnepélyesen felállt, és elkezdett tapsolni. Ezzel a furcsa gesztussal azt kívánta jelezni, hogy valójában nem a „Sztálinnak nevezett természetes személy” a tetszésnyilvánítás címzettje, hanem a történelem „nagy Másikja”, ő pedig, a fizikai valójában látható „hús-vér Sztálin”, csak ennek szerény eszköze (Hegel kifejezésével élve: ő csak az „ész csele”). Mihail Riklin, az évek óta Németországban élő emigráns orosz filozófus, az egyik könyvében − ugyancsak Sztálin személyéhez kapcsolódva − személetes sztorival illusztrálja a totalitárius hatalom sajátos működésmechanizmusát. A történet szerint Sztálin fia, a harmincas évek Moszkvájának ismert aranyifjúja, aki rendszerint sokat ivott és amerikai luxusautókkal száguldozott a városban, egyszer túllépett minden határt, úgyhogy az apja kénytelen magához rendelni, hogy kioktassa a „pártfőtitkár fiához méltó viselkedés normáiról”. A fejmosás színhelye a Kreml, Sztálin irodája. A maga testi valójában csak a vezér volt jelen a beszélgetésen, illetve egy hatalmas Sztálin-portré a falra felakasztva. „Nem szégyelled magad, hogy lejáratod az apádat, Sztálint?”, kérdezte a pártfőtitkár. Mire a fia következőket mondta: „Nem te vagy Sztálin! Ő Sztálin”, s közben rámutatott a falon lógó portréra.

Egy másik írásában Žižek a lovagi szerelem példáján keresztül mutatja be, hogy miként „működik” mindez. A középkor lovagi költészetéből és kulturális hagyományából világosan kiderül, hogy a lovag szinte mindent megtehetett szerelmével, csak éppen azt nem. De ugyanez a paradoxon jelenik meg a kortárs kapitalista világ antikonzumista konzumizmusában is: sör alkohol nélkül, süti cukor nélkül, hús zsír nélkül, kávé koffein nélkül, nemi szerelem nemi szervek igénybevétele nélkül… Minden (vagy majdnem minden) a dolog lényege nélkül. A modern, illetve posztmodern ember – valószínűleg sokkal inkább, mint a premodern korok embere – úgy élvez, hogy valójában nem élvez. Pontosabban fogalmazva: az élvezetre és az örömszerzésre irányuló vágyát szeretné mindig „izzásban” tartani.

Mindazonáltal a vágy működésének léteznek „normális” változatai is. Ilyen például egy valóban emberhez méltó igazságos, a kizsákmányolástól mentes társadalom víziója, amelyet népszerű nevén kommunizmusnak hívnak. A valódi baloldalnak a harmadik évezred küszöbén nem kell félnie a marxi vagy éppen a lenini örökségtől, és kísérletet kell tennie ezek újraértelmezésére a filozófiai és politikai gondolkodás változatos terepein. Ostobaság lenne behódolni annak a népszerű dogmának, hogy a globális kapitalizmusnak nincs alternatívája.

Egyúttal persze Žižek hegeliánusnak is tekinti magát, ami számára a következőket jelenti: az örökkévalóság mindig ismétlődésként jelenik meg. De nem abban az értelemben, hogy ugyanaz a valami vég nélkül ismétli önmagát. Hanem valahogy úgy, hogy az ismétlődés ugyan egyfajta kísértet (vagy kísértés), de mégsem pusztán csak illúzió, hanem valóságos dolog, amely éppen az állandó ismétlésen keresztül realizálódik. „Pontosan ezt jelenti számomra a kommunizmus: az egyik bukás a másik után, de amelyet éppenséggel az ismétlődő bukások tartanak életben.”^[6] Gyakran idézi Beckett Előre vaknyugatnak! című írásának elhíresült mondatát is: „Kezd újra! Bukj újra! Bukj jobban!”

A kommunista program újrakezdése nem könnyű vállalkozás, és ezzel nagyon is tisztában van Žižek. Ugyanis, mondja a szlovén filozófus, napjaink kapitalizmusa rendkívül rafinált módon működő „posztideológiák” mögé rejti el a gazdasági kizsákmányolás továbbra is hatékonyan működő faktumát. A politikai korrektség mindenkire kötelező normája, a „másság” – tartalomtól független – szinte vallásos tisztelete, a multikulturalizmus gondolatjavainak bármilyen külső kritikával szemben történő immunizálása stb., látszólag sikeres stratégiák az őszinte vagy rejtőzködő „kapitalizmus-apologéták” részéről, hiszen

ki merné nyíltan bevallani ebben a világban, hogy „én kérem intoleráns ember vagyok”.

Velük szemben Žižek ebben a kérdésekben is lázadónak mutatkozik, és Az intolerancia védelmében című könyvecskéjében határozottan kijelenti, hogy a multikulturalizmus a rasszizmus elfojtott, eltagadott, önreferenciális formája. Az effajta rasszizmus „távolságot tart, elismeri a másik identitását”, mivel a másikat a maga „zárt, és autentikus” közösségének tagjaként ragadja meg. Csakhogy a multikulturalista távolságtartása önmaga számára már egy privilegizált és egyben univerzális érvényességű pozíciót biztosít, ami egyúttal magasabbrendűségének bizonyítéka lesz.

„A multikulturalizmus olyan rasszizmus, amely megfosztja saját pozícióját annak minden pozitív tartalmától (a multikulturalista tehát nem direkt módon rasszista, nem kényszeríti rá saját partikuláris kultúrájának értékeit a másikra), de ez a pozíció egyúttal továbbra is az egyetemesség privilegizált üres helye marad, amelyből kiindulva a multikulturalista minden más partikuláris kultúrát képes értékelni (vagy leértékelni). A másik másságának multikulturalista tisztelete voltaképpen nem más, mint saját felsőbbrendűségének érvényre juttatása.”^[7]

Egészen egyszerűen, a multikulturalista tulajdonképpen azt mondja: én bármilyen identitást elfogadok, mert nekem az az identitásom, hogy nincs identitásom.

Barátok és ellenségek

Žižek napjaink egyik legtöbbet idézett, ugyanakkor leginkább megosztó filozófusa. A barát/ellenség-klasszifikáció szinte reménytelen vállalkozás, mert az, hogy ki számít barátnak és ki ellenségnek, azt nem könnyű meghatározni, hiszen időről-időre változnak a szerepek. Žižek eleinte gyakran kritizálta annak a Peter Sloterdijk konzervatívnak és reakciósnak tűnő „újgnosztikus” nézeteit, akit a tömegmédiában korunk másik „filozófus-fenegyerekeként” tartanak számon.

Az utóbbi évtizedben viszont egyre közelebb kerültek egymásához, és Žižek – forradalmi elkötelezettsége mellett is – több könyvében elismeréssel ír Sloterdijk meglehetősen eredeti és pragmatikus filantróp-víziójáról, miszerint a gazdag országokban az adófizetés helyett át kellene állni az adományozás-kultúra őszintébb és jobban átlátható gyakorlatára. Ezért a nézőpontváltásért Žižek sok bírálatot kapott, többek között a néhány évvel ezelőtt elhunyt olasz marxista gondolkodótól, Domenico Losurdotól, aki a baloldali eszmék elárulásával vádolta^[8]. A másik oldal képviselői, újabban a keleti gondolkodás felé tájékozódó, mérsékelt szociáldemokratának tekinthető brit John Gray, illetve Roger Scruton, a nálunk is jól ismert konzervatív gondolkodó, azt vetik a szemére, hogy elhallgatta (vagy inkább bagatellizálta) a kommunizmus bűneit, és „ünnepelte Mao kulturális forradalmát, ügyet sem vetve az áldozatok ezreire (…)”^[9]. Ez a sommás ítélet nem egészen jogos, de tény, hogy az örök kommunizmus (le communisme éternel) kísértetének Žižek-féle víziója rettentően bosszantja a másik oldal képviselőit.

A legérdekesebb Žižek-kritikák mégis inkább a liberalizmus és a multikulturalizmus eszméihez kötődő teoretikus oldalról olvashatóak, akik szerint a szlovén filozófus multikulturalizmus-kritikája látszólag alig tér el az újjobboldali gondolkodók érvelésétől. Ami persze némileg kontraproduktív vállalkozásnak tűnhet, mert számos liberális szerző – gyakran tudatosan parodizálva a szlovén filozófus „politikailag inkorrekt” argumentációját – maga is az inkorrekt politikai nyelvezet eszköztárának felhasználásával igyekszik nevetségessé tenni Žižek személyét és az általa képviselt nézeteket. Ezek egyike a kanadai Mark Fortier, aki québeci újjobboldal sztárgondolkodójának számító Mathieu Bock-Côté radikális multikulturalizmus-ellenessége bemutatásának szentelt könyvében egy rövid fejezetet a Žižekkel való bizarr „megismerkedésének” szánt.^[10]

Természetesen Fortier nem véletlenül építette be ezt a fejezetet a könyvébe. Ugyan nyíltan nem mondja ki, de azért sejtetni engedi, hogy Bock-Côté újjobboldali identitárius elkötelezettsége és Žižek lacano-marxista alapokon nyugvó multikulturalizmus-kritikája lényegében egy tőről fakadnak, ilyenformán számára mindkét „szélsőséges ideológia” teljességgel elfogadhatatlan. A fejezet a Frankfurti virsli címet viseli, amely érzékletes – egyúttal a rosszindulattól sem mentes –„pillanatfelvétellel” szolgál a szlovén filozófussal való első és egyetlen személyes találkozásáról. A helyszín a Frankfurti Könyvvásár, a találkozás időpontja valószínűleg a kétezer-tízes évek közepe. Fortier a néhány doktorandusz-hallgatóval érkezett meg a kiállításra, ahol az egyik könyvkiadó szerkesztőjének, aki éppen Žižeket kísérte valahová, az szerencsétlen ötlete támadt, hogy a kanadai látogatóknak bemutassa a szlovén filozófust. Mi marad meg ebből a véletlen találkozásból Fortier emlékezetében?

„Ez a kistermetű, kócos, fogatlan és pocakos ember szinte megállás nélkül hadonászott a szemünk előtt. Úgy is lehetne fogalmazni: Žižek egész teste nem volt más, mint rángatózó ideggörcsök hálózata. A lelke, mintha csak valamilyen misztikus erő rejtőzne benne, hol összehúzta, hol kiengedte testszövetét, láthatóan azért, hogy így csiholjon ki hangokat belőle. A szavak tömkelege áradt ki a filozófusból. Mi, akik mindezt végighallgattuk, úgy éreztük magunkat, mint egykor Pompeji lakói, akiket annyira meglepett a vulkánkitörés, hogy szinte megkövültek a félelemtől és a lávától”.

Ezt követően Žižek hozzákezdett egy felettébb érzékletes előadás prezentálásához, amelynek központi témája a politikai tömeggyilkosságok leghatékonyabb formái körül forgott, majd pedig „szemléletes és kontrasztív elemzéssel” szolgált Kemal Atatürk és Tito marsall perverz szexuális szokásairól. Miután megtudta, hogy a kanadai vendégek Torontóból érkezetek, kijelentette, hogy szerinte ez a „világ legunalmasabb városa”.

De a lényeg csak ezután következett, mondja Mark Fortier. A könyvvásár területén kószálva betértek a német pavilonba, ahol a házigazda – egy Németországban született, németül és franciául egyaránt kiválóan beszélő guineai hölgy, aki valószínűleg sohasem járt Afrikában – felajánlotta, hogy harminc perc erejéig körbevezeti a vendégeket a pavilonban. A harminc percből végül csak rövid tíz perc lett, mert a maradék időt a Žižek Show vitte el. Mivel Žižek az idegenvezető nevéből rájött, hogy valószínűleg guineai származású lehet, hirtelen megkérdezte a meglepett és láthatóan mélyen megsértett nőtől: „Nem gondolja-e, hogy a guineai mandinkák sokkal szebb emberek, mint a Dél-Afrikában élő feketék?” Az általános döbbenet a legkevésbé sem zavarta a szlovén filozófust, és rátért az előadása utolsó témájára, amelynek centrumában a Brazíliában élő egyik fekete közösség férfiainak péniszmérete állt. Én úgy hallottam, mondta Žižek, hogy ezek a férfiak ugyan hatalmas méretű pénisszel rendelkeznek, ami viszont – nyilván a túldimenzionáltságból fakadóan – képtelen az erekcióra. „Édes győzelem lehet ez a fehér férfiak számára, mondja Fortier, akiknek szexuális megalázását most semmissé tette a lelkes baloldali lacaniánus barátunk.” Arra sajnos már nem maradt idő, zárja visszaemlékezését Mark Fortier, hogy megkérdezze Žižektől, hogy vajon miféle darwini csodának köszönhető, hogy ez az impotens férfiakból álló törzs még mindig nem tűnt el föld színéről?

Žižeket persze különösebben nem zavarják az efféle személyeskedő provokációk. Valószínűleg ez után is mondja a magáért, miként teszi ezt immáron egy fél évszázada, szüntelenül. Eddig közel száz könyvet publikált. Bízzunk benne, hogy hátralévő éveiben néhány tucattal még megörvendezteti tisztelőit, és jól felbosszantja kritikusait.