Merész kijelentésnek tűnik, de az idei március 15-én csak rossz hírek érték azokat, akik továbbra is egy választási küzdelemtől várják az ország gondjainak megoldását. Az új politikai kihívó gyűlése több tízezer embert vonzott, változást ugyanakkor nem ígér, ő is csupán a középosztály szavazataira hajt, és nem kínál rendszer-alternatívát. Ezt minél előbb meg kell érteni.

Lehetetlen egy zászlóbontó, politikai „mozgalomról” pár hét után megmondani, mennyit fog érni, és mit fog csinálni. Az nem vitás, hogy Magyar Péter új mozgalma, láthatóan gondosan piackutatott, a keményebb, „beleállós” politikai véleményt megspóroló, kifésült, a közönséget a multik kommunikációs osztályához hasonlóan megszólító mondásokkal, csak azért vonzhat 2024 márciusában ekkora tömegeket, mert azok a hagyományos ellenzékkel elégedetlenek. Ez utóbbi, anyagi lehetőségeihez mérten, gondosan piackutatott, a keményebb beleállásokat megspóroló módon próbálja – számtalan vereség ellenére – megtartani a szavazóit, és most újabb kihívóra lelt.

A NER elvadult gyermeke

Az, hogy a NER-nek nevezett Orbán-rezsimben az éppen nagyon problémás diákhitelek behajtásával megbízott, és most, a kegyelmi botrány után Orbántól önként távozó Magyar ellenzéki politikusként beszélt hozzájuk, új, szinte felszabadító élményként hatott a nagygyűlésen megjelentekre és a budapesti véleményformálókra. („Szerintem eddig tök jól csinálja!” – értékelte mindezt a köztiszteletben álló ellenzéki publicista a köztiszteletben álló, ellenzéki videócsatornán).

A hatalomból már 15 éve kimaradó, egyre fáradtabb balliberális szónokok helyett egy hatalomhoz közelebb álló, a hatalom ismérveit hordozó politikus bontott zászlót a közönség előtt. A hatalomhoz való közeliség önmagában is kommunikációs erő, a „sikeresség”, önbizalom és „szakértelem” látszatát keltette azokban a pesti tömegekben, akik szeretnék már látni végre ennek az egyre elviselhetetlenebb rendszernek a végóráját.

És a rendszer nem anyagi, hanem szellemi értelemben válik egyre nehezebben túlélhetővé.

Mert kétségtelen, Magyar Péter elsőszámú – talán a kezdeti széleskörű lelkesedés után is kitartó – hívei annak a középosztálynak a tagjai lehetnek, akiket már az Orbán-rendszer termelt ki.

Az Orbán-rezsim kíméletlen, de bülbül-szavú uralkodó osztályának a tagja ő, és meglátszik ez arról, ahogyan az országról beszél, és arról is, hogy milyen vádakkal illetik most őt „a régi csibészek”, a Fidesz propagandája.

Retorikája maga is a megfáradó Orbán Viktor fülkeforradalmi szónoklatainak kissé mérsékeltebb változata, amely forradalom helyett reformokat ígér („Mostantól lépésről lépésre, tégláról téglára visszavesszük a hazánkat és létrehozzunk egy normális, modern, európai Magyarországot”), miközben magát „forradalmi gyereknek” minősíti. Maga a zavaros ellentmondás.

Hiába a NER gyermeke, Magyar Péternek is az jár, ami minden ellenzékinek. Rogán Antal propagandagépezete megpendítette, hogy bántalmazta volt feleségét, aki ezt követően szintén ezt sejtető videót posztolt Facebook-oldalán. Magyar a bántalmazás tényét tagadta, méghozzá meglehetősen arrogáns módon. Hogy pontosan mi is történt ebben a rendőrségi ügyben, azt nem tisztünk megítélni, bár a sajtó, egy bántalmazás esetében az áldozat beleegyezésével sokat tehet azért, hogy meggyőző, bizonyítékokkal alátámasztott módon kerüljenek nyilvánosságra a vádak. Ehhez képest azt látjuk, hogy Magyar kifejezetten ellenségesen tekint ebben az ügyben a sajtóra – lepropagandistázza és rendőrségre citálná  a HVG riporterét – és ez nem kelthet vele szemben bizalmat.

Az mindenesetre jellemző a rendszerre, hogy annak idején egy szót sem hallottunk bántalmazási ügyről, hiszen minden érintett magas kormányzati, vagy állami pozícióban ült. Magyar Péter ugyanis a Diákhitel Központ Zrt. igazgatója, és a Mészáros Lőrinc-féle bank felügyelőbizottsági tagja volt, mielőtt Orbánt kihívó politikai ambíciókkal jelentkezett.

A propagandamédia ezért most azt üzeni: Magyar a mi fiunk volt, és nem különb nálunk. Úgy hímsoviniszta mint mi, akik a volt feleségével és a női köztársasági elnökkel vitettük el legutóbb a balhét, és éppen úgy kivételezik vele a hatóság, ahogyan velünk kivételez, ne bízzatok benne.

Az, hogy Magyar a NER-ből, az azt megalapozó budai polgári „Fidesz-világból” származik, politikai identitásának része. Rogán Antalnak és embereinek most nincs más dolga, mint mindenkit emlékeztetni ennek a Magyarországot is uraló osztálynak a sötét, romlott oldalára, és az egészet az ellenzék új emberére kenni.

Harc a tehetősebb szavazókért

Érdekes kettős helyzet, és jelzi azt is, milyen szavazókért folyik a küzdelem. Ehhez elég például elolvasni Fabók Bálint és Hajdú D. András remekbe szabott riportját a G7-en, amelyet még az év elején készítettek a Zemplénben, Semjén és Cigánd falvak körzetében. Az ellenzéki, baloldali-liberális politikai emlékezetben és retorikában ezek a falvak úgy ragadtak be, mint a súlyos mélyszegénység fészkei, a kormány által elnyomottként, kihasználtként, a legrosszabb esetben „agymosottként” bemutatott, szegregált roma és nem-roma falusiakról készített „nyomorriportok” helyszínei. A 2000-es évek végén, 2010-es évek elején súlyos, rasszista társadalmi feszültségek színterei.

A G7 riportja ezt a képet mindenki számára cáfolja: bemutatja, a szegénység a 2013 és 2020 közötti Magyarországon töredékére csökkent, miként a közmunkaprogramban dolgozók száma is. A megjelenő, magyar „nemzeti tőke” és a multik, a határok EU-s kinyitása pedig megteremtette az elmúlt évtizedben a kiemelkedő falusi középosztály létrejöttének, és a roma – nem-roma integráció feltételeit is: sok helyi család, amelynek 2013-ban még a parizerre és kenyérre kellett spórolnia, mostanra használt, de újszerű Audira, disznóvágásra, esküvőre, ballagásra, utazásokra is költhet.

A történelem azt bizonyítja, ezek a középosztályok a kiemelkedésük, és az állami újraelosztástól való függetlenedésük után politikai követelésekkel is fellépnek a vagyoni helyzetük rendeződése után: nem akarják többé „befogni a szájukat” a munkahelyükön, sőt, talán a nagyobb fizetést is végtelen túlórák nélkül szeretnék megkapni.

És nem szavaznak többé feltétel nélkül arra, akit a kormányfő helyi „rendelkező állama” kijelöl: a saját egzisztencia mellé saját véleményt is szeretnének.

Ez a folyamat Márki-Zay Péter ellenzéki jelöltsége idején már jelentkezett: akkor egy ilyen „mérsékelt jobboldali”, „kiábrándult fideszes” jelölt még nem igazán számíthatott arra, hogy egzisztenciájukat kockáztassák érte az új, vidéki középosztály tagjai. Magyar Péter és a mögötte álló, a nagygyűléseket profi módon összerakó, látványosan tőkeerős csoportosulás viszont arra számít, ő, az éppen aktuális „megmentő” lehet az, akit már pajzsra emelhetnek.

2021-2022-ben a magyar gazdaság európai összehasonlításban nagyon lassan állt talpra, a magyar nagybirtokos mezőgazdaság és nagytőkések kezében lévő feldolgozóipar strukturális gyengesége pedig – ahogy azt már nem kisebb bölény mint Matolcsy György is elmondta – brutális élelmiszer-inflációt is okozott. Mindezek az új, frissen megszerzett szerény jólétet, és a továbbra is elkeseredetten gürcölő és apolitikus munkásosztályba való visszazuhanás rémét festik fel nekik. Ilyenkor kezd a középosztály politizálni.

Magyar Péter és a szenzációs Partizán-interjúja után meghirdetett „Talpra, magyarok!” mozgalom azért kelthet akár tartós feltűnést, mert a 2010 óta különböző okok miatt még mindig változatlan magyar ellenzék végleg talaját és bázisát vesztette. Az Orbán ellen még mindig a választófülkében küzdeni kívánó ellenzékiek ma már nem igazán tudnák megmondani, mi is a valódi különbség az MSZP, a DK, a Momentum és az LMP között.

Magyar politikai álláspontjáról még keveset lehet tudni. Azt viszont már igen, hogy az ellenzéki pártokkal ellentétben nem támogatja az EU-tól Magyarországnak folyósított pénzek büntetésszerű visszatartását, ezenkívül interjúkban többet mond az orosz-ukrán háborúról az ellenzék mismásolós álláspontjánál. Ebből már kiderül: van konkrét társadalmi csoport, amelyet látványosan a bázisául választott, és amelyhez Orbán festett radikalizmusa helyett a „középen álló, de NER-konform” módon beszél. Az pedig éppen az EU-s fejlesztési pénzeket főként felhasználó nagytőkének dolgozó, tehát attól függő középosztály.

Az ellenzék évek óta ugyanerre a társadalmi osztályra, a még így is vékonyka új középosztályra pályázik, mérsékelt sikerrel.

Azok a milliók, akiket senki sem szólít meg, mert hosszú ideje szavazni sem mennek el, vagy fiatalok, és sohasem szavaztak, a dolgozók százezrei így nem is találtak még „messiást”, nem is túlzottan törődnek a régi ellenzéki kft-k és új ellenzéki „startupok” sűrű erdejével. Hozzájuk senki sem szól, ők pedig nem szervezkedhetnek szabadon, a gyártósorok és csirkefeldolgozó üzemek világában, a teherautó, a busz kormánya mellett még véleményt sem nyilváníthatnak a szabadon: láncaikat a magyar állam és az országot immár keresztbe-kasul átszövő multinacionális cégek titkos barátsága fényesíti, biztosítva, annyira se mozogjanak, hogy észrevehessék azokat.

Magyar Péter még sikere esetén sem hozna e társadalmi többség számára semmi újat. Hiszen miközben már felmérések „problématérképei” is kimutatják, a magyarok egyik fő sérelme a munkáltatók zsarnoksága felettük a munkahelyükön. Erről csak nagyon ritkán hallunk a politikában.

Kiábrándulni tehát az új főnök-jelöltből, aki biztosan olyan lenne, mint a régiek, sohasem késő, de jobb előbb, mint később.

Ahogyan Márki-Zay is főként a rendszerbe nagyrészt betagozódott ellenzék soraiban okozott idegességet, úgy Magyar Péter mozgalma is egyelőre főként őket, a középosztályi bázis megnyerésében utazó alternatívát veszélyezteti. Ahhoz azonban, hogy a megszilárdult, bár a fásulás jeleit mutató rezsim komoly veszélybe kerüljön, nem elég a kispolgári szavazgatás: ahhoz kell a néma óriás, a magyar dolgozó osztály is. Amíg őket nem sikerül legalább kis részben megszervezni, megmozdítani, és főként a hatalmasok bosszújától megvédeni, addig az egész magyar ellenzékiség egyszerű bolhacirkusz.

Akinek ez elég, és akinek ez kell, annak csak jó estét, jó szurkolást tudunk kívánni.