Amikor beszürkül az ég, és elered a februári eső, akkor szemben a megannyi romantikus klisével, Párizs morózus hellyé válik. Február 21-e sem ígért mást, azonban egy nagy csinnadrattával beharangozott állami megemlékezés a Szajna bal partján, a Latin negyed szívében megkülönböztette ezt a szerdai napot a párizsi tél sokadik nyirkos, mélabús szerdájától.

Ezen a napon ugyanis újratemették Missak Manouchian örmény származású, második világháborús kommunista ellenállót és Mélinée Manouchiant, a feleségét, a francia nemzet nagyjainak végső nyughelyéül szolgáló Panthéonban. A napra pontosan nyolcvan évvel korábban, a náci megszállók által 22 bevándorló hátterű kommunista társával együtt a Párizstól nyugatra fekvő Mont-Valérien-nél 37 éves korában kivégzett Missak Manouchian az évek során kiváltképp a baloldalon az antifasiszta ellenállás franciaországi emlékezetének egyik megkerülhetetlen figurájává vált.

Manouchian újratemetése a Panthéonban pedig már csak azért is meghatározó esemény, mert akkor történt, amikor a szélsőjobboldal hatalomra kerülése nemcsak hogy nem elképzelhetetlen többé, hanem fenyegető eshetőség.

Ennek fényében érdemes néhány szót ejteni Manouchianról és politikai tevékenységéről, mellyel kiérdemelte, hogy Voltaire, Rousseau, Émile Zola, Victor Hugo, Alexandre Dumas, Marie Curie és mások mellé temessék.

Út „a halál vilajetjéből” az emberi jogok hazájáig és a nemzetközi munkásmozgalomig

„Mon histoire de France à moi commence par un génocide” ^[1] IAM : Independenza

 

Missak Manouchian 1906. szeptember 1-jén született az Oszmán Birodalom Mamouret-ul-Aziz vilajetjében található, ma többségében törökországi kurdok lakta Adıyaman városában egy örmény paraszti családban. Származása meghatározó jelentőséggel bírt gyermekkorára, hiszen alig volt kilenc éves, amikor 1915-ben kezdetét vette a Törökország által a mai napig, egyre szánalmasabb módon tagadott örmény népirtás, amely családját is súlyosan érintette.

Hasonlóan több ezer adıyamani örményhez, Manouchianékat is a szíriai határhoz közeli Urfa városába telepítették ki, ahol az apja életét vesztette az oszmán hadsereggel szemben folytatott ellenállásban. Nem sokkal később a cselédként dolgozó édesanyja is elhunyt, így Missak két bátyjával együtt egy amerikai humanitárius szervezet árvaházaiba került. Az árvaházak lakóit az 1918 és 1921 közötti francia-török háború után az 1920-ban francia fennhatóság alá került Libanonba menekítették, ahol egyik testvérével, Garabeddel közösen töltötte a következő éveket, melyek során kitanulta az asztalosmesterséget, és elkezdett érdeklődni az irodalom után.

A két testvér útja 1924-ben a háború utáni újjáépítéshez nagyrészt bevándorlókra támaszkodó Franciaországba, és azon belül is az örmény emigráció fontos célállomására, Marseille-be vezetett. Az asztalosként dolgozó Missak egy évvel később Garabeddel együtt Párizsban telepedett le, és a Citroënnél kezdett el dolgozni.

A gazdasági válság és az azt követő, a bevándorlók munkavállalását jelentősen megnehezítő törvények miatt Missak Manouchian súlyos anyagi gondokkal küzdött, ám a munka mellett az önképzésre is maradt ideje : a Sorbonne-on hallgatott órákat, és szenvedélyesen falta a könyveket a Panthéonnal szomszédos Saint-Geneviève könyvtárban. A harmincas évek elejétől kezdve Manouchian gyakran megfordult a francia főváros örmény művész-értelmiségi köreiben, maga is számos verset jelentetett meg, és részt vett több rövid életű irodalmi folyóirat szerkesztésében.

Ebben az időszakban kezdett közeledni a Francia Kommunista Párthoz (PCF), melynek hivatalosan 1934-ben lesz tagja, nem sokkal azután, hogy szélsőjobboldali, antiparlamentarista és fasiszta szervezetek (köztük a mai napig létező Action française) február 6-a és 12-e között számos erőszakossá fajuló tüntetést szerveztek a korrupt és instabil Harmadik Köztársaság megdöntése érdekében.

A PCF-hez való csatlakozásával szinte egyidőben Manouchian egy franciaországi örmény munkásokat tömörítő kommunista indíttatású szervezethez is csatlakozott. A szervezet egyik gálaestjén ismerte meg későbbi feleségét, az örmény népirtásban szüleit kisgyermekként elvesztő, görögországi árvaházakban nevelkedő Mélinée Assadouriant, aki a Franciaországban való 1926-os letelepedésétől kezdve maga is aktívan részt vesz a munkásmozgalomban (a férje nevét felvevő Mélinée 1989-es haláláig aktívan dolgozott Missak Manouchian és más, bevándorló származású antifasiszta ellenállók emlékének őrzéséért). A harmincas évek második felében Manouchian tovább folytatta mozgalmári tevékenységét, kiállt a spanyol polgárháború mellett, és számos újságot szerkesztett.

1939. szeptember 2-án, a második világháború kitörésének másnapján a Molotov-Ribbentrop paktumként elhíresült német-szovjet megnemtámadási szerződés értelmében Manouchiant letartóztatják kommunista mozgalmi tevékenységéért, a pártját, a moszkvai direktívát sokáig szolgalelkűen követő PCF-et pedig betiltják. Manouchian azonban nem sok időt töltött őrizetben, és szabadulása után rögvest csatlakozott önkéntesként a francia hadsereghez.

Bár hivatalosan sosem kapott francia állampolgárságot,  Manouchian mégis a francia nemzet tagjának tartotta magát: a kivégzését megelőző kirakatper során emlékezetes módon azt vette oda az őt előállító, a nácikkal kollaboráló francia rendőröknek, hogy

„maguk örökölték a francia állampolgárságot, mi pedig kiérdemeltük azt”, utalván saját és társai antifasiszta ellenállói tevékenységére.

Partizán, munkás, paraszt, harcra fel!

A német megszállás időszakának (melyet a történészek egybehangzó véleménye szerint a lakosság döntő többsége passzívan elfogadott, sokan, kiváltképp a társadalom felsőbb rétegeiben pedig még profitáltak is belőle) kezdetén Missak Manouchian Párizsban csatlakozott a Kommunista Párt ellenállócsoportja, a Francs-tireurs et partisans által a bevándorló hátterű dolgozók számára létrehozott szervezetéhez a Franc-tireurs et partisans – Main-d’ œuvre immigrée (FTP-MOI)-hez, melyben az örmény munkások megszervezésével és a megszállók elleni információgyűjtéssel és propagandaterjesztéssel foglalkozott.

Az FTP-MOI tagjaként vette fel a kapcsolatot a Hunyad vármegyei Batizban született Wolf Ferenccel, aki az illegalitásban Boczor József (Joseph Boczor/ Joseph Bocov) álnéven volt ismert. Boczor a prágai diákévei során csatlakozott be a kommunista mozgalom szervezésébe, hogy aztán a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok tagjaként vegyen részt, és a köztársaságpártiak ’39-es bukása után a háború menekültjeinek internálásra létrehozott argelès-sur-mer-i koncentrációs tábort megjárva jusson el Franciaországba. A megszállás idején az FTP-MOI párizsi szervezetének egyik fontos vezetőjeként és a magyar és román származású ellenállók csoportjának szervezőjeként tevékenykedett, valamint részt vett az SS és a Wermacht több vonatának kisiklatásában.

Manouchian első partizánakcióját is a vegyészmérnök Boczorral és egy zsidó származású lengyel kommunista mozgalmárral, az alig húszéves Marcal Rajmannal közösen hajtotta végre 1943. március 17-én, amikor a Párizzsal szomszédos Levallois-Perret-ben gránátokkal támadtak a német katonák egy csoportjára.

Később Manouchian az FTP-MOI párizsi szervezetének katonai vezetőjeként 68 társával számos támadást hajtott végre a nácik ellen. A  legismertebb akciójuk Julius Ritter SS tiszt meggyilkolása volt, aki több százezer francia németországi munkaszolgálatra való deportálását felügyelte.

Ritter halála után azonban a kollaboráns párizsi rendőrség néhány hónapon belül felszámolta az FTP-MOI Missak vezette ellenállói csoportját. A német hadbíróság egy kirakatper során 1944 februárjában  golyó általi halálra ítélte Manouchiant és 21 társát, míg a romániai zsidó származású Olga Bancicsot, a Manouchian-csoport egyetlen elítélt női tagját Németországba szállították, ahol május 10-én guillotine-nal végezték ki.

Az ítélet végrehajtására február 21-én került sor a Suresnes-ben található Mont-Valérien-erődben. Az 1840-es években épült katonai létesítmény a háború során a franciaországi náci terror egyik szimbólumává vált az ott kivégzett, ezernél is több fogoly és ellenálló miatt – ma pedig itt áll az ellenállás egyik legismertebb emlékműve. Manouchian a fresnes-i börtönből (ami a háború alatt az ellenállók kivégző és kínzó helye volt, míg a felszabadulás után itt akasztották fel a kollaboráns Vichy-rezsim miniszterelnökét, Pierre Lavalt) írta utolsó, francia nyelvű levelét feleségének, Mélinée-nek, „a hőn szeretett árvájának”, melyben elmondta, hogy semmiféle gyűlölet nincs benne a németekkel szemben, illetve hogy a háború közeledő vége után a világ népei békében fognak élni és Franciaország méltó módon fog megemlékezni az antifasiszta ellenállókra.

A Mont-Valérien-en kivégzett 22 ellenálló között voltak lengyelek, olaszok, spanyolok, örmények, franciák és három magyar is – a már említett Boczor József mellett a mindössze 19 éves Elek Tamás és Békés Imre szintén itt vesztette életét. A partizánok többsége visszautasította a szemük elfedését, hogy szembe nézhessenek kivégzőikkel, akiknek gyűlöletes eszméi ellen egész életükben küzdöttek.

A nácik eltökéltek voltak abban, hogy a Manouchian-csoport kivégzését propaganda célokra használják fel. Néhány nappal később egész Franciaországot elárasztották azok a később Vörös plakátként (l’Affiche rouge) elhíresült propagandaanyagok, melyeken „a bűn hadseregének”, vagyis a Manouchian-csoport tagjainak arcképei láthatók, melyek alatt gondosan feltüntették az áldozatok etnikumát, zsidó származását. Egyik-másik ilyen plakáton, melyek az ellenállás megtörését célozták, az is szerepelt, hogy ha franciák lopnak, fosztogatnak, gyilkolnak vagy szabotázsakciókat hajtanak végre, akkor „mindig külföldiek adják ki a parancsokat, mindig a munkanélküliek és a hivatásos bűnözők hajtják végre azokat, és mindig zsidók sugallatára cselekszenek”.

„Nem kértetek se dicsőséget, se könnyeket”

Párizs utcáit járva az ember bármerre néz, szinte mindenhol találkozhat olyan közterületekkel, amelyek nevükben az ellenállásnak állítanak emléket – ennek felfedezésére még csak a metróból sem kell kilépni. Ha a Jean-Pierre Timbaud-ról, egy partizánakcióra adott válaszként bosszúból kivégzett kommunista szakszervezeti vezetőről elnevezett utca végén felszállunk a kettes metróra a Couronnes állomáson, akkor két megállóval később már a Párizst megszálló német katonák elleni első ismert merényletet elkövető kommunista mozgalmár, Pierre Georges, vagyis a Colonel Fabien nevét viselő téren találjuk magunkat.

A kettes vonalon maradva folytathatjuk utunkat a Diadalív alatt húzódó, Charles de Gaulle után elnevezett tömegközlekedési csomópontig, vagy ha kommunista mártírokról elnevezett további megállókat keresünk, akkor a Place de Clichy-nél átszállhatunk a 13-as metróra, melynek egyik állomása Guy Môquet, egy másik pedig Gabriel Péri nevét viseli. Ha dél felé szeretnénk haladni, akkor a La Chapelle állomás aluljáróján át megközelíthetjük a Gare du Nord vasútállomást, ahol az elővárosi vasút, az RER B-jelzésű vonalára felszuszakolva magunkat eljuthatunk a Denfert-Rochereau téren lévő állomásra, melynek teljes neve az 1870-es porosz-francia háború fontos katonatisztje mellett, a Párizs felszabadítását másokkal vezető, szintén kommunista mozgalmárnak számító Henri Rol-Tanguy-nak is emléket állít.

Ebből a kis virtuális túrából is látszik, hogy a második világháborús ellenállás fontos szerepet játszik a modern kori francia identitásban és hivatalos emlékezetpolitikában.

Azonban ennek az emlékezetpolitikának a fősodratából a mai napig fájóan hiányzik Missak Manouchian és társainak figurája, akiket a legtöbben a nagy hatású költő, Louis Aragon, később Léo Ferré által megzenésített verséből, a Strophes pour se souvenir (Strófák emlékezéshez) ismernek. Így érthető módon nagy hírnek számított, amikor Macron tavaly júniusban bejelentette, hogy Missak Manouchiant és feleségét a Panthéonban temetik újra haláluk nyolcvanadik évfordulóján.

Akkor is jelentős esemény ez, ha a köztársasági elnök ezúttal is arra használja a történelmi személyiségek „panthéonizálását”, hogy elterelje a figyelmet a népszerűtlen intézkedéseiről. Jellemző módon ezúttal éppen a bevándorlási törvény decemberi szigorításáról, amely hatalmas ellenkezést keltett egész Franciaországban.

Külföldiek és testvéreink mégis

Február 21-én Párizsban és az ország többi részén is számos eseményen tisztelegtek Missak Manouchian és antifasiszta ellenállói tevékenysége előtt. A Francia Kommunista Párt a velük sokáig szimbiózisban működő szakszervezet, a CGT-vel közösen az egykori párttársuk utolsó lakhelye előtt tartottak a rossz idő ellenére több száz embert megmozgató megemlékezést. A PCF vezetője, Fabien Roussel hangsúlyozta, hogy Manouchian újratemetése a Panthéonban büszkeség a pártjuk számára, valamint felfogható úgy is, hogy az állami emlékezetpolitika végre fejet hajt a kommunista partizánok előtt. A CGT főtitkára, Sophie Binet szerint Manouchian újratemetése egyúttal a francia társadalom sokszínűségének is emléket állít, valamint kiemelte, hogy Manouchian élete példázza, hogy a munkásmozgalom lehetőséget teremtett arra, hogy a különböző bőrszínű, vallású és etnikai hovatartozású, de egy társadalmi osztályba tartozó dolgozók együtt küzdhessenek a kizsákmányolásuk ellen.

A hivatalos állami ünnepség nem telt el botrány nélkül, ugyanis nemzetgyűlési frakcióvezetőként Marine Le Pen is meghívást kapott az újratemetésre, és a szélsőjobboldali politikus a megannyi tiltakozó hang és az elnök személyes bírálata ellenére is a Panthéonból követte végig a megemlékezést. A Panthéonnál Emmanuel Macron mondott egy hosszabb, a már említett Louis Aragon verset számos alkalommal parafrazáló beszédet, melyben kiemelte Manouchian szerepvállalását a kommunista mozgalomban és az ellenállásban, valamint leszögezte, hogy az örmény származású partizán egy olyan Franciaországért áldozta fel magát, amely életében nem fogadta be őt a nemzet teljes jogú tagjaként.

Miközben egyes baloldali médiumok részben joggal kritizálták a ceremóniát azért, mert a nagyközönség csak korlátozottan vehetett rajta részt, Manouchian gondolatait pedig megfosztották a politikai élüktől, összességében mégis méltó emléket állított neki és társainak, akik azért áldozták az életüket, hogy Franciaország felülkerekedhessen a nácizmuson.

Ugyanakkor az esőáztatta Párizs utcáin hazasétálva, míg azon töprengtem, hogy  Franciaországban jelenleg megállíthatatlanul erősödik és normalizálódik az a szélsőjobb, eszembe jutott az egyik legszebb francia nyelvű dal, a Le chant des partisans (Francia partizáninduló), melynek eredeti, orosz nyelvű szövegét egy Franciaországban letelepedett orosz bevándorló Anna Marly írta 1941-ben, londoni száműzetése alatt. Az elnyomókkal szembeni küzdelemre felszólító, a háború alatt az ellenállás tulajdonképpeni himnuszává avanzsáló induló utolsó versszaka így kezdődik:

Ici chacun sait ce qu’il veut, ce qu’il fait, quand il passe;

Ami, si tu tombes, un ami sort de l’ombre à ta place

Itt mind tudja, mért küzd és

ontja a vért, tudja, hol jár.

És egy, ha kihull, másik jő szótlanul,

s ép a sor már!

Vajon ma is ép lenne?