Franciaország gőzerővel készül a 2024. július 26-án elstartoló nyári olimpiára. Az ország vezetése igyekszik azzal nyugtatni a közvéleményt, hogy problémamentes lesz az ötkarikás játékok lebonyolítása, ám az elmúlt hónapokban szárnyra kapó megannyi botrány (elszálló költségek, csúszások és olyan szegényellenes lépések, mint a kollégiumok átmeneti kiürítése vagy a hajléktalanok vidékre száműzése) fényében igencsak megkérdőjelezhető ez az optimizmus.
Sorozatosan érkeznek olyan híradások is, melyek szerint az olimpiai építkezéseket lebonyolító óriásvállalatok az alvállalkozóikon keresztül szisztematikusan alkalmaznak „papírok nélküli” (sans-papiers) bevándorlókat borzasztó munkakörülmények között. Ahogyan arról a Mércén mi is beszámoltunk, október 17-én több mint 600 „okmánynélküli” bevándorló lépett sztrájkba 33 cégnél Párizsban és környékén, hogy véget vessenek a munkáltatói kizsákmányolásnak, és „papírokat”, azaz munkavállalási és tartózkodási engedélyt szerezzenek.
Többségüknek a sztrájk eredményeképp sikerült megkapnia a munkavállalási igénylőlapot, amely a teljeskörű munkaszerződéshez és állampolgári jogokhoz vezető út első lépése. A sztrájkolók közül sokan a 2024-es olimpiát előkészítő építkezéseken dolgoznak, például a Párizs északi peremén fekvő Porte de La Chapelle-en felhúzott sportaréna építőmunkásai is. Nélkülük nem jöhetnének létre a 2024-es párizsi olimpiai játékok.
A sans-papiers-jelenség a francia bevándorlásügyi rendszer egyik legsúlyosabb válságtünete, amely rámutat a kapitalista termelési rendszer sajátosságaira, a gyarmatosítás korából hátramaradt, szegény és gazdag országok közötti erőviszonyok kihasználására, a szélsőjobboldal eszméinek folyamatos térnyerése mellett.
Rendezetlen adminisztratív helyzetű, de nem illegális
A francia közbeszédben a sans-papiers kifejezést azokra az Európai Gazdasági Térség országain (a 27 EU-tagállam, Liechtenstein, Izland és Norvégia) és Svájcon kívüli országokból bevándorlókra használják, akiknek nincs érvényben lévő tartózkodási engedélye (titre de séjour). Az, hogy az adminisztratív zsargont idézve miért válik egy külföldi állampolgár „rendezetlen helyzetűvé” (étranger en situation irrégulière) Franciaországban, számos okra vezethető vissza. Azonban szemben azzal a jobboldalon népszerű elképzeléssel, amely a tartózkodási engedély nélküli embereket az országba titokban, embercsempészek segítségével „besurranó” bevándorlóként festi le, a témában jártas szakértők és kormányzati források szerint a többségük érvényes papírok vagy turistavízum birtokában lép be Franciaország területére, és tartózkodásuk ezeknek a dokumentumoknak a lejárta után válik törvénybe ütközővé.
Bár a migráció természete miatt is nehéz pontosan megsaccolni, de a leggyakrabban említett, 2021-es belügyminisztériumi becslés 600-700 ezerre becsüli a sans-papiers-k számát. Származásukat tekintve hasonló mintázatokat fedezhetünk fel, mint a legálisnak minősített bevándorlók és leszármazottaik esetében, vagyis sokan közülük Franciaország egykori magrebi és nyugat-afrikai gyarmatairól származnak, de egyre többen vannak azok a sans-papiers-k, akik Nigériából, Afganisztánból vagy éppen Albániából érkeznek. Fontos hozzátenni, hogy Franciaországnak öt kontinensen vannak területei, amelyekre eltérő migrációs trendek jellemzőek: a dél-amerikai Francia Guyanában a legtöbb papír nélküli bevándorló a szomszédos Brazíliából, Suriname-ból és Haitiról érkezik, míg a Madagaszkár és a Comore-szigetek között található Mayotte-on élő sans-papiers-k leginkább ebből a két országból, illetve egyre inkább az afrikai kontinens közelebb eső térségeiből érkeznek.
Eldorádó?
Hasonlóan sok más gazdagabb nyugati országhoz, a franciák körében is népszerű az a narratíva, amely szerint a túlságosan bőkezű jóléti állam és az engedékeny hatóságok miatt Franciaország a szociális juttatásokból élő, dolgozni nem hajlandó migránsok számára valóságos Eldorádó. Persze ez az elképzelés igencsak távol áll az valóságtól a legálisnak minősített bevándorlók esetében is, nem is beszélve a sans-papiers-kről. Az olyan szociális juttatások, mint a gyermekek után járó családtámogatás vagy a lakhatási támogatások igénybevételének előfeltétele az érvényes tartózkodási engedély, a társadalombiztosítás által finanszírozott egészségügyi ellátással pedig csak korlátozott mértékben élhetnek.
A lakhatási helyzetük különösen válságos ezeknek a bevándorlóknak, akiknek jelentős része a munkalehetőségek és személyes kapcsolatok miatt azt a párizsi régiót választja a letelepedéshez, ahol még megbízható kezesek, és a számos előnnyel járó határozatlan idejű munkaszerződés, plusz az országos viszonylatban is irigylésre méltó fizetés birtokában sem könnyű lakást találni. Hát még akkor, ha tartózkodási engedély nélkül legálisan nem is lehetséges a lakásbérlés. Ennek következtében sok sans-papiers számára nem marad más választás, mint szerencsét próbálni az illegális albérleti piacon, ahol gyakran borzasztó, egészségre veszélyes lakhatási körülmények, elhanyagolt infrastruktúrájú, izolált városrészek és kizsákmányoló főbérlők várnak rájuk.
A Le Monde napilap 2022-ben hosszú cikket szentelt a Párizs északkeleti csücskében fekvő, újabban trendinek számító városrész, a Villette és a La Courneuve nevű munkásváros között húzódó területnek, ahol több mint 110 különböző nemzetiség képviselői élnek megdöbbentő nélkülözésben.
Sok sans-papiers is itt talál magának lakást, a riport külön kiemeli annak a Said nevű, bangladesi származású, egyébként érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkező szakácsnak a példáját, aki hét másik, „papírok nélküli” bevándorlóval oszt meg egy harminc négyzetméteres, csótányoktól hemzsegő garzont az Aubervilliers-Pantin Quatre Chemins metrómegálló közelében található Villette-lakótelepen. Az aprócska lakásban emeletes ágyakon alszanak, a környéken a túlzsúfolt lakások nagy száma miatt az egyik legjövedelmezőbb üzlet a matracárusítás.
Hasonló a helyzet a Párizzsal szomszédos, Seine-Saint-Denis megyéhez tartozó Montreuil-ben, ahol alternatívák híján több száz sans-papiers arra kényszerült, hogy elfogadjon egy ablaktalan hangárt, ahol egyetlen zuhanyzón osztoztak, és sem meleg víz, sem pedig az állandó áramellátás nem volt biztosított. A sans-papiers-k lakhatási problémái ráadásul nemcsak a főváros térségében, de Franciaország egész területén, így a tengerentúlon is is erősen éreztetik a hatásukat. Mayotte-on, ahol a lakosság több mint 77 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, számos sans-papiers olyan bádogvárosokban húzza meg magát, mint a főváros, Mamoudzou perifériáján található Kawéni, ahol 15-17 ezer ember (köztük rengeteg sans-papiers) él folyóvíz nélkül, óriási szegénységben.
A francia gazdaság tartópillérei: a papír nélküli bevándorlók
A társadalmi ranglétra alján lévők egymás ellen ugrasztásából élő politikusok évszázadok óta sikerrel hirdethetik, hogy a bevándorlást leginkább a munkásosztály sínyli meg, hiszen a tőkések az olcsóbb, kiszolgáltatottabb munkaerővel helyettesíthetik a „hazai” dolgozókat. Ez az üzenet érthető módon célba találhat azokban a magukra hagyott egykori iparvidékeken, ahol a lakosság etnikai homogenitása okán a munkásság és a prekariátus döntő többsége maga is francia felmenőkkel rendelkezik. Még akkor is, ha például az egykoron „Franciaország üzemeként” számon tartott északkeleti Nord-Pas-de-Calais régióban sem a Roubaix és Lille körül összpontosuló textilgyárak, sem a Béthune és Valenciennes között húzódó szénmedence bányái nem működhettek volna a belga, olasz, lengyel, marokkói és algériai munkáskezek nélkül. A nagyobb városokban és vonzáskörzeteikben viszont nem az ott uralkodó „felvilágosult, progresszív” légkör miatt talál süket fülekre ez a munkáspártinak álcázott szélsőjobboldali retorika, hanem mert itt a proletariátus jelentős része maga is a bevándorlókból és leszármazottaikból kerül ki – beleértve a sans-papiers-ket is.
Mert bár az elviekben mindenkit megérintő jogokkal nem, vagy csak alig rendelkeznek, és gyakran diszkrimináció, politikai hergelés és hatósági vegzálás áldozatai, a „papír nélküli” bevándorlók jelentős része nem „segélyekből” vagy bűnözésből, hanem munkából tartja fenn magát. Ahogyan arra a témával kapcsolatos megannyi híradás és elemzés is rámutat, hiába illegális a foglalkoztatásuk, számos olyan iparág támaszkodik ezekre a dolgozókra, melyek elengedhetetlenek a jóléti állam, az infrastrukturális fejlesztések és a nyugati országokra jellemző kényelmes hétköznapok fenntartásához.
A franciához hasonló, elöregedő társadalmakban egyre több szó esik az egészségügyi, otthonápolási és idősgondozási rendszerekben uralkodó kóros munkaerőhiányról, de a helyzet ennél is rosszabb lenne, ha nem lennének azok a sans-papiers ápolók és idősgondozók, akik betöltik a szektor fizikailag és érzelmileg is megterhelő állásait. Ezeknek az egészségügyi dolgozóknak az egyike Ronaldo Mbumba, aki 15 évesen, felnőtt kísérő nélkül érkezett Franciaországba a Kongói Demokratikus Köztársaságból, majd az érettségi megszerzése után az egyik legkevésbé népes megyéjének székhelyén, Aurillac-ban helyezkedett el egy idősotthonban ápolóként. Nagykorúvá válásakor azonban hiába próbált megtenni mindent azért, hogy szülőhazája kiállítsa számára a maradáshoz szükséges papírokat, a bevándorlási szervek mégis a kiutasítása mellett döntöttek.
Az ügy komoly médiaviszhangot váltott ki, több mint mint negyvenezren írtak alá egy Ronaldót támogató petíciót, Cantal megye parlamenti képviselői (akik egyébként a bevándorlókkal szembeni keményebb fellépést sürgető, jobboldali Republikánusok sorait erősítik) levelet írtak Gérald Darmanin belügyminiszternek a döntés felülbírálása érdekében. 2021. március 16-án pedig 300 tüntető, köztük a Ronaldót foglalkoztató idősek otthonának járókeretes, tolószékes lakói gyűltek össze a Cantal megyei prefektúra előtt, hogy kifejezzék a szolidaritásukat a kongói fiúval, akiről alig egy évvel korábban azért cikkezett pozitívan a helyi sajtó, mert a járványhelyzet miatt karantén alá vont idősek otthona lakóinak énekelt. A 3 nagy európai média által, részben uniós finanszírozással működtetett, a témában terjesztett álhírek ellen is küzdő média, az InfoMigrants szerint Ronaldo 2021 áprilisában új kongói dokumentumokat kapott, ám azóta sem tudni, hogy rendeződött-e a tartózkodási helyzete Franciaországban.
Egy gasztronemzet nyílt titkai
Az a terület, ahol a legkevésbé szeretik beismerni a sans-papiers-munkaerő megkerülhetetlen szerepét, a vendéglátás, melyre különösen hosszú műszakok, emberpróbáló munkakörülmények és alacsony fizetések jellemzők. Itt a tartózkodási engedély nélküli szakácsok, mosogatók, konyhai kisegítők és felszolgálók szisztematikus alkalmazása korántsem csak a városszéli késdobálók és turistacsapdák szokása.
Annyira nem, hogy
a Nemzetgyűlésnek otthont adó Bourbon-palota tőszomszédságában található, képviselők és miniszterek törzshelyeként működő Le Bourbon, és az impozáns Luxembourg-kertben található Szenátus tagjainak fenntartott étteremről egyaránt kiderült, hogy vannak olyan dolgozóik, akik tartózkodási helyzetük rendezése előtt sans-papier-knek számítottak.
A mostanában bevándorlásellenes pártok alkotta törvényhozás tagjainak jóllakottságáért felelő dolgozóknak a tartózkodási engedélye pont a munkájuknak hála rendeződött, ugyanis a Francia Szocialista Párt legutóbbi kormányzása idején a Manuel Valls belügyminiszterről elnevezett rendelet értelmében bizonyos szigorú feltételek mellett a munkáltatóknak lehetőségük van kérelmezni a rendezetlen tartózkodási engedélyű dolgozóik legalizálását.
Erre azonban nem minden munkáltató hajlandó, hiszen egy érvényes papírokkal és így több joggal rendelkező munkavállaló előnyösebb helyzetből indul, mint egy olyan sans-papiers, akit folyamatosan a kitoloncolás réme fenyeget. Erre mutat rá egy 2017-es példa a Napóleon császár sírjának is otthont adó Invalidusok tőszomszédságában található ötcsillagos szállodából, a Le Cinq Codet-ből, ahol Siladiou, Sire és Harouna, három, évek óta ott dolgozó, szenegáli származású mosogató arra kérték a feletteseiket, hogy biztosítsák számukra a „regularizációhoz” szükséges dokumentumokat, ám a hotel vezetősége inkább a rendőrséget értesítette, azt tettetvén, hogy nem voltak tisztában a munkavállalóik bevándorlási státuszával. Az ügynek végül csak azért lett pozitív végkimenetele, mert az egyik legnagyobb taglétszámú szakszervezet, a sans-papiers-k ügyében régóta aktívan fellépő CGT (Confédération Générale du travail) a hotel elé szervezett egy serpenyős-dobos zajkeltős tiltakozást, így a Cinq Codet vezetése végül úgy döntött, támogatni fogja a dolgozókat a papírjaik megszerzésében.
A sans-papiers-k vendéglátásban betöltött szerepe nem korlátozódik az éttermekre, hiszen sok esetben ők azok, akik házhoz szállítják a különféle telefonos alkalmazásokon (Uber Eats, Deliveroo) rendelt ételeket. Első látásra akár azt is gondolhatnánk, hogy papírok nélkül sokkal nehezebb munkát találni a multinacionális cégóriásokhoz tartozó internetes platformokon. Azonban, ahogyan arra a Mediapart riportja is rámutat, Marseille-ben például már ezer euróért vásárolható egy hamis Uber Eats-fiók, amivel a tartózkodási engedély nélküli dolgozók valaki más személyazonosságát igénybe véve vehetnek részt a haknigazdaságban. A hamis fiókok árusítására már valóságos iparág épült ki, az év elején a Toulouse-hoz közeli Montauban bírósága több mint egy éves letöltendő börtönbüntetésre ítélt egy testvérpárt, akik 300 hamis fiók árusításával és bérbeadásával (utóbbi esetén akár 20 százalékos kamat felszámolásával) több mint 84 ezer eurós profitot termeltek.
Az ételfutárkodáshoz hasonlóan, a csomagkézbesítés is olyan ágazat, amely kemény kizsákmányolás árán, de lehetőséget teremt a sans-papiers-knek az önnfentartásra. Ahogyan arról tavaly a Mércén is beszámoltunk, a francia állami postához tartozó DPD is számos papír nélküli bevándorlót alkalmaz – akik közül sokan több hónapokon keresztül sztrájkoltak a tartózkodási engedélyük rendezése érdekében.
Amikor a kizsákmányolás ellen küzdők is kizsákmányolnak
A kapitalista termelési mód logikáját követve érthetőbb, hogy miért vált ennyire rendszerszintűvé megannyi ágazatban a könnyedén kizsákmányolható, olcsó, az állami szabályozások hatásköre alól kieső, tartózkodási engedély nélküli bevándorlók alkalmazása. Azonban a sans-papiers-k drámai helyzetét jól példázza az a tény, hogy már olyan nonprofit szervezetek esetében is felmerült annak a vádja, hogy embertelen módon bánnak ezekkel a dolgozókkal, akik működésükkel pont ennek a kapitalista logikának kívánják valamilyen, legalább részleges alternatíváját felmutatni, illetve országos ismeretségre többek között a sans-papiers-k problémáinak tematizálásával tettek szert. A francia rendőrség november végén oszlatta fel azt a sztrájkot, amit az Emmaüs nevű jótékonysági szervezet egyik központjában folytatott két tucat sans-papiers a Lille-hez közeli Saint-André-lez-Lille-ben.
Az Emmaüs mozgalmat (amelynek neve utalás az Újszövetség Lukács evangéliumában leírt emmauszi vacsorára) 1949-ben indította el Henri Grouès, a kapucinus szerzetesből lett második világháborús ellenálló, parlamenti képviselő, a szegényekért élete végéig küzdő aktivista, aki az illegalitásban felvett nevén, abbé Pierre-ként vált az elmúlt 80 év emblematikus francia közszereplőjévé. A karitatív tevékenységét az alapítása óta eltelt több mint fél évszázadban számos területre és országra kiterjesztő Emmaüs mozgalom működésének tartópillérei az Emmaüs-közösségek, ahol a rászorulók fedélt és ételt kapnak, melyért cserébe az Emmaüs által országszerte működtetett használt áru boltok (ahol könyvek, ruhák, bútorok, háztartási eszközök és más termékek kaphatók megfizethető áron) működtetésében vesznek részt.
A Saint-André-lez-Lille-ben és több más, a Lille központú Nord megyében található Emmaüs-közösségek sztrájkba lépő sans-papiers tagjai azonban számos súlyos visszaélésre hívták fel a figyelmet. Sokaknak hónapokig kellett önkéntes munkát végezniük, mielőtt lakhatáshoz jutottak a közösségben, a heti 40 órányi munkáért járó mindössze 380 eurós havi fizetségükből (melynek azonban volt, aki csupán a felét kapta) nemritkán 50-10 eurót vontak le az ellátásuk finanszírozására (ami szembe megy az Emmaüs belső szabályozásával). Rendszeresen estek áldozatául érzelmi bántalmazásnak a vezetőség részéről, amely gyakran fenyegette kirúgással a beteget jelentő „önkénteseket”, egy esetben pedig helyi Halte Saint Jean nevű közösség egyik vezetője nemes egyszerűséggel széttépte az egyik lakó orvosi igazolását.
A Street Press nevű oknyomozóportál riportja szerint az Halte Saint Jean lakóinak juttatott élelmiszercsomagok több esetben romlottak voltak, a menedzsment kamerákkal figyelte szinte minden mozdulatukat, gyakoriak voltak a rasszista inzultusok. A közösséget közel harminc éve vezető Anne Saingier pedig a portálnak nyilatkozó sans-papiers-ket arra kényszerítette, hogy a saját kertjében dolgozzanak a szabadnapjukon, de nem egyszer az is előfordult, hogy nyugdíjaskorú és mozgáskorlátozott embereket dolgoztatott.
Végezetül az Halte Saint Jean vezetősége hamisan állította náluk élő sans-papiers-eknek hogy három évnyi „karitatív” munka után lehetőségük lesz tartózkodási engedélyt szerezni, miközben ennek a közösségnek nincs olyan jogi státusza, amely lehetővé tenné a lakói „legalizását”. A botrány hírére az Emmaüs országos vezetése elhatárolódott a vádakat hevesen tagadó Anne Saingier-től, a francia hatóságok pedig bújtatott foglalkoztatás és emberkereskedelem gyanúja miatt kezdtek nyomozásba.
Ahol az embertelen politikák következő fokozatra kapcsolnak: a tengerentúli Franciaország
A fenti, csupán a felszínt kapargató példákon túl érdemes szót ejteni a hatósági vegzálásról és politikai uszításról, amely alapjaiban határozza meg a Franciaországban élő sans-papiers-k sorsát. Ennek központi eleme a kiutasítás: amennyiben egy érvényes tartózkodásival nem rendelkező (harmadik országbeli) bevándorló megkapja a hírhedt OQTF-végzést (Obligation de quitter le territoire français), akkor a legtöbb esteben harminc napja van arra, hogy elhagyja az ország területét, ellenkező esetben akár 90 napos adminisztratív fogvatartás vagy három év letöltendő szabadságvesztés várhat rá, nem beszélve a végleges kiutasításról.
Az OQTF-ek kapcsán leginkább az idegenrendészeti eszköz hatástalanságáról esik szó, mivel a fellebbezési lehetőségek, és az anyaországok ellenállása miatt a kiutasítási végzések jelentős részét nem hajtják végre. A szélsőjobboldal gyakran emlegeti, hogy az érintett bevándorlók mindössze 6-10 százalékát utasítják ki végül, ám még a bevándorlóellenes, rendpárti hergelésben élen járó belügyminiszter, Gérald Darmanin is arról beszélt egy szenátusi meghallgatáson, hogy valójában ez az arány közelebb van a 40 százalékhoz.
A francia hatóságok látszólagos „puhasága” ellenére a kiutasítás évente több ezer ilyen státuszú bevándorlót érint, olyanokat is, akik hosszú ideje Franciaországban élnek, dolgoznak, és kiveszik részüket a közteherviselésből (ugyanis számos sans-papiers fizet úgy különböző járulékokat és adókat, hogy szinte alig profitálhat a szociális védőhálóból).
E téren nagyok a területi egyenlőtlenségek: a legtöbb bevándorlót a már említett tengerentúli területen, Mayotte-on utasítják ki. A mindössze 330 ezres Mayotte-ról 2019-ben 27 ezer embert utasítottak ki, míg ugyanez a szám a 64,8 milliós métropole-ban, vagyis Franciaország európai területén (ideértve Korzika szigetét is) 18 ezer volt. Ami pedig a rendezetlen tartózkodási engedélyű bevándorlók átmeneti hatósági fogvatartását illeti, ezekből 2022-ben 26 ezret hajtottak végre Mayotte-on, míg az európai területeken valamivel kevesebb mint 16 ezret.
Ezekhez a számokhoz és legfőképp a lakossághoz mért arányukhoz azonban fontos hozzátenni, hogy a sans-papiers-k jelentős, egyes becslések szerint a népesség 30 százalékát kitevő hányada miatt Mayotte valódi lakossága akár a duplája is lehet a statisztikai hivatal becsléseinek. Ráadásul idén áprilisban a francia kormány megindította a Wuambushu-hadműveletet (jelentése „visszavétel” a comorei nyelv helyi dialektusában, a mahorais-ben), melynek részeként a szigetcsoportra küldött európai francia rendvédelmi szervek számos bádogvárost romboltak le, és felpörgették a már így is igen intenzív kiutasításokat.
Miközben kétségtelen, hogy az Indiai-óceánon található tengerentúli területen óriási problémát jelent a szegénység és az erőszakos bűncselekmények magas száma (az ezzel kapcsolatos lakossági félelmeket pedig innen, több ezer kilométer távolságból nem volna helyes kétségbe vonni), de ez a sokadik bevándorlóellenes hadjárat nem ad választ a fejlett infrastruktúra, a munkalehetőségek és az ivóvíz százezreket érintő hiányára. Legfeljebb csak arra jó, hogy a kormányzat megcsillogtathassa politikája rendpárti oldalát a szigeten, ahol a legutóbbi elnökválasztáson a 95 százalékban muszlim lakosság mindössze 45 százaléka vett részt, és a második fordulóban az iszlám vallás ellen rendszeresen hergelő Marine Le Pen 59 százalékkal végzett az élen.
Egy sokadik bevándorlóellenes salátatörvény?
A Franciaországban élő sans-papiers-k, illetve tágabb értelemben az ország bevándorlóközösségének életét a napokban egy újabb súlyosan represszív intézkedéscsomaggal tette nehezebbé a francia törvényhozás. A kormányzat eredeti tervei szerint egy olyan bevándorlásügyi törvényt kívánt elfogadtatni, amely egyes rendpárti intézkedések (mint például a kitoloncolási végzések felpörgetése) mellett bizonyos engedményeket is tett volna a migrációs politikában. Lehetőséget teremtve többek között arra, hogy egyes hiányszakmákban, mint például a vendéglátás, építőipar vagy az egészségügy területén dolgozó sans-papiers-k helyzete rendeződjön.
Azonban parlamenti többség hiányában a kormánypártoknak együtt kellett működniük az ellenzéki pártokkal, így végül a törvénycsomagnak a jobboldal által rettentően megszigorított változata került elfogadásra. Ez az eredeti tervezethez képest jóval kevesebb segítséget nyújt a sans-papiers-knek, de cserében jelentősen korlátozza a bevándorlók hozzáférését a szociális ellátásokhoz, nehezebbé teszi az állampolgárság megszerzését a bevándorlók gyermekei számára, valamint arra kötelezi az Európai Gazdasági Térségen és Svájcon kívülről érkező diákokat, hogy egy „visszatérési letétet” fizessenek be, melyet akkor kaphatnak vissza, ha visszatérnek a szülőhazájukba vagy munkavállalói vízumot kapnak Franciaországban.
A bevándorlásügyi törvény szigorított változatának elfogadása ellen élesen tiltakoztak a civil és oktatási szférán túl a baloldali pártok is, akik az intézkedéscsomagban a szélsőjobb idegenellenes elképzeléseinek gyakorlatba ültetését látják. Ez utóbbit erősíti az a tény, hogy Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) frakciója a kormánypártokkal és a jobbközép formációkkal együtt megszavazta a törvénycsomagot, melyet a párt háromszoros elnökjelöltje, Marine Le Pen fontos „ideológiai győzelemként” jellemzett.
Egy ember sem illegális
A fentebb taglaltakból kirajzolódó sötét kép azonban nem lenne teljes, ha a megannyi megaláztatás, kizsákmányolás és hatósági vegzálás mellett megfeledkeznénk arról a társadalmi szolidaritásról, ami a sans-papiers-k ügye körül formálódott.
Miközben az elmúlt évek francia és világpolitikai eseményeinek (terrorcselekmények, menekültválság, felemás gazdasági helyzet) és az igen jelentős jobboldali-szélsőjobboldali médiatúlsúlynak is köszönhetően a társadalom többsége erősen kritikus álláspontra helyezkedett a migrációt illetően, a rendezetlen tartózkodási engedélyük ellenére Franciaországban élő és dolgozó bevándorlók státuszának regularizálását egyes, friss közvéleménykutatások alapján a lakosság 55 százaléka támogatja. (Tegyük hozzá, a CNews szélsőjobboldali tévécsatorna felkérésére végzett közvéleménykutatás pont az ellenzők arányát hozta ki 55 százalékra).
Emellett a bevándorló hátterű franciák és azon belül a sans-papiers-k önszerveződésének egészen régre nyúlik visszanyúló hagyománya van, melynek emblematikus eseményei többek között az 1983. október 15-én Marseille-ből induló, és több mint 1500 kilométernyi lesétált táv után december 3-án Párizsban befejeződő Menet az egyenlőségért és a rasszizmus ellen vagy éppen a párizsi Saint-Bernard-la-Chapelle templom elfoglalása 1996-ban.
A rendezetlen tartózkodási helyzetű bevándorlók ügyét több parlamenti és parlementen kívüli baloldali párt, illetve szakszervezet karolta fel, és a sans-papiers-k szövetségeseikkel számos győzelmet értek el. Nyilvánvaló, hogy néhány száz, eseti jelleggel és komoly nyomásgyakorlás árán kivívott tartózkodási engedély nem változtatja meg alapjaiban Franciaország és tágabb értelemben az Európai Unió sok szempontból igazságtalan bevándorlási rendszerét, melynek hozománya az is, hogy jelen sorok szerzőjének uniós állampolgárként elmondhatatlanul könnyebb helyzete van franciaországi bevándorlóként, mint választott hazája több millió lakójának. De
minden egyéni sikernek óriási súlya van, hiszen egy francia titre de séjour, bár nem több egy átlagos fényképes igazolványnál, de birtoklóját felfoghatatlan mennyiségű félelemtől, frusztrációtól és kizsákmányolástól szabadítja meg.
Ami pedig ennél is fontosabb, hogy ezekkel a megmozdulásokkal a fennálló politikai és gazdasági rendszer által láthatatlanná tett sans-papiers-k láthatóvá válnak a társadalom számára, amely így a szélsőjobb által lefestett, „segélyeken élő, vallási fundamentalista drogdílerekről” szóló kép helyett egy egészen más oldalát ismerheti meg a bevándorlóknak, legyenek azok „legálisak” vagy „illegálisak”. Az ország működtetéséhez elengedhetetlen területeken áldozatos munkát vállaló, a jogaikért bátor küzdelmet folytató embertársaikét.
Több évnyi munka után idén nyáron teljesen áttervezett tárlattal nyitott újra az 1931-es gyarmati kiállításra az art déco stílusában épített Palais de la Porte Dorée-ben székelő Musée de l’histoire de l’immigration (A bevándorlás történelmének múzeuma).
Ennek alkalmából a 2007-ben alapított múzeum nagy médiavisszhangot kiváltó plakátkampányba kezdett, amellyel a bevándorlásnak a francia történelemben játszott kiemelt, és viszonylag alultárgyalt szerepére hívják fel a figyelmet. Az egyik ilyen plakáton a mai Közép-Afrikai Köztársaság területén született Dominique Kosseyo látható, aki a második világháború során a gyarmatokon zajló francia ellenállásban vállalt szerepéért magától Charles de Gaulle-tól vehetett át kitüntetést 1941-ben. A plakát üzenete különösen insipirálónak hat a fullasztó idegengyűlölet uralta jelenlegi légkörben:
„A nevünk Jacques, Djibril vagy Dominique, és mindnyájan részesei vagyunk Franciaország történelmének”.
Ha rajtunk múlik, akkor a jelenjének és a jövőjének is.
