Az ukrajnai háború óta felélénkült a „nyugati baloldal” toposza, amely a kritikusok szerint az „antiimperializmus” jegyében tálcán kínálná Putyinnak Ukrajnát, de legalábbis szemet huny Putyin bűnei fölött, és aránytévesztően hibáztatja az Egyesült Államokat és a Nyugatot az ukrajnai helyzetért. De mit gondol a háborúról az ukrajnai baloldal, amelynek egyszerre kell szembenéznie az orosz agresszióval, az ukrajnai újfasisztákkal és a nyugati tőke kizsákmányolásával?

A Németországban élő, ukrán származású szociológus, Volodimir Iscsenko a Luxemburg magazinban mutatott rá az ukrajnai baloldali álláspontok sokszínűségére, egyben azt is elemezve, hogy miért voltak képtelenek nagyobb támogatottságra szert tenni ezek az álláspontok a háború során. Elemzéséből az is kiderül, hogy az ukrajnai baloldal dilemmái valójában alig különböznek a „nyugati baloldal” dilemmáitól – ők is ugyanúgy besoroltak a „nyugati” vagy „keleti” táborba, ahelyett, hogy a dolgozókat szem előtt tartó, nemzetközi politikát fogalmaztak volna meg. Ezért a szerző kifejezetten ellenzi azt a gyakorlatot is, hogy „nyugati baloldaliak” kontextusból kiragadott, az ő véleményüket igazoló „ukrajnai hangokat” erősítsenek fel. Egyrészt, nincsenek és nem is lehetnek ilyen egységes, autentikus hangok, hiszen az ukrajnai társadalom is sokfélét gondol a háborúról, másrészt, mint az Iscsenko elemzéseiből is kiderül, az ukrajnai baloldal is éppoly válságban van, és éppoly megosztott a háború kérdésében, mint a nyugati.

A szociológus leszögezi, hogy a helyi baloldalon belüli éles ellentétek megértéséhez látni kell a háborúnak megágyazó mély osztálykonfliktust is.

Egyik oldalon a politikai kapitalistákat, „oligarchákat” találjuk, azaz olyan tőkéseket, akik az államon és politikai kapcsolatokon keresztül tesznek szert vagyonra. Az állami erőforrásokra támaszkodókkal szemben az állami támogatásból kiszorult, a nemzetközi tőkével szövetkező hivatásos középosztály áll, amelynek egyik legfőbb célja az állami korrupció felszámolása, és a politikai, „haveri” kapitalizmus helyett egyfajta meritokratikus kapitalizmus meghonosítása.

A „keleti” oldalra a „politikai kapitalisták” soroltak be, akik a posztszovjet stagnálást és az Oroszországgal fennálló hagyományos kereskedelmi kapcsolatok megőrzését ígérik. Sovány ígéret, de mégiscsak egyfajta biztonságot nyújt a megszállt keleti régiók nehézipari munkásainak, az állami szektor dolgozóinak vagy a jóléti állam maradékából élőknek, mint például a nyugdíjasoknak. A „keleti tábor” legradikálisabb képviselői a posztkommunisták, akiknek politikai tevékenységét a kijevi kormány a „dekommunizáció” jegyében már 2015-ben kvázi betiltotta, és azóta is vehemensen üldözi. A posztkommunisták Putyin háborúját is támogatják, a kijevi kormány „fasiszta rendszerének” megdöntését várják tőle.

A „nyugati” tábor gazdaságpolitikája elsősorban a nemzetközi tőkének kedvez, az ukrajnai dolgozói jogok maradékát is felszámolja. A tábornak ennek ellenére is van dolgozói támogatottsága, elsősorban a techszektorban elhelyezkedők és a vándorló munkaerő körében, akik a munkahelyükön keresztül kötődnek a nyugati piacokhoz. A nyugati tábor szorosan összefonódik a neoliberalizáló, a gazdasági szabályozások felszámolásáért lobbizó nyugati tőkével, mint például az Ukrajna újjáépítését végző Blackrock vagyonkezelővel vagy az újjáépítésben szintén részt vevő JPMorgannel, amelyet a világ egyik legkorruptabb és leggazdagabb bankjaként tartanak számon. A nyugati oldalhoz tartoznak a szélsőjobboldali paramilitáris alakulatok és a liberális, nyugati tőkéből működő NGO-k is. Az úgynevezett „újbaloldal” alig több az NGO-világ egy radikálisabb ágánál: a progresszív kulturális mozgalmakat szeretné összekötni egy mérsékelten újraelosztó politikával, de antikapitalista törekvéseket nem fogalmaz meg.

Független dolgozói hang nem létezik Ukrajnában, a „munkások” csak mint atomizált szavazók vannak jelen, a „nyugati” és a „keleti” tábor csatolmányaként. A „munkásosztály” tehát nem szervezte magát osztállyá, és ebben rejlik az ukrajnai baloldal jelentéktelenségének első számú oka is.

A helyzet megoldásához nem csak a dolgozókat kell megszervezni, de a kelet-nyugat logikával is fel kellene hagyni. A nyugati baloldal – Iscsenko szerint az ukrajnai baloldalnál is inkább – túlságosan az ukrán nemzetállamra összpontosít, ahelyett, hogy a teljes posztszovjet térségre vonatkozó politikát fogalmazna meg. Szerinte értelmetlen például kevésbé kizsákmányoló újjáépítési tervet követelni az ukrán kormánytól, ha egyszer az nem az ukrán kormány politikai akaratából kedvez a gazdagoknak, hanem azért, mert privát, nyugati befektetők finanszírozzák.

Háromféle baloldal, három lehetséges út

Az ukrajnai baloldal osztálykonfliktusban elfoglalt helye és képtelensége arra, hogy a munkásosztály érdekeit képviselje, meghatározza az orosz-ukrán háborúra adott reakcióit is.

Emlékezetes, hogy a betiltott Ukrajnai Kommunista Párt (KPU) vezetője, Petro Szimonenko, 2022 márciusában, egy hónappal a teljes körű invázió után Belaruszba menekült. A KPU még azután is támogatta Oroszország invázióját, hogy a keleti tábor több, nem baloldali szereplője (politikusok, oligarchák, helyi tisztviselők) elítélte az orosz megszállást.

Abban, hogy a KPU az Euromajdan után nem tudott átalakulni és valódi munkáspárttá válni, és hogy pusztán a keleti tábor radikális szárnya maradt, annak is szerepe volt, hogy a még 2013 előtt is több mint százezer taggal rendelkező pártban szisztemikusan elhallgattatták a belső ellenzéket, és aktívan hátráltatták, hogy alulról megújuljon a párt. Ha képes lett volna megújulni, talán a posztkommunista baloldal és a keleti tábor sem együtt, egyszerre és véglegesen gyengült volna meg.

Később, 2022-ben, amikor a kijevi kormány betiltotta az „oroszpárti” politikai pártokat, és a szovjet szimbólumok „lájkolása” is büntethetővé vált, a KPU képtelen volt átváltani földalatti működésre, és továbbra is kívülről, az orosz hatalomtól várta a megváltást. A posztkommunista baloldal sikertelenségének azonban nemcsak az üldözöttség az oka, hanem az is, hogy a politikai kapitalisták hatalmának megőrzésén és a posztszovjet stagnáláson túl nem kínál víziót.

A kommunista utódpártoktól elhatárolódó, 2010-es években felfutó újbaloldal lazán kapcsolódó aktivistacsoportok hálózata, tagjainak valós száma sose haladta meg az ezer főt. Néhány szakszervezeti vezetővel sikerült ugyan kapcsolatot kialakítaniuk, de mivel maga a munkásmozgalom is gyenge, eleve nem volt igazán mibe beágyazódniuk. Ráadásul az újbaloldal túl sokszínű ahhoz, hogy koherens, hosszú távú stratégiát tudjon folytatni. Az újbaloldal de facto a nyugati tábor liberális-baloldali, nem túl jelentős szárnya, a 2022-es invázió után is teljes mértékben a nyugati tábor mellé állt, az ukrán oldalt mint a „nemzeti önrendelkezésért” és „dekolonizációért” harcoló félként beállítva.

A „régi” és „új” baloldalhoz is kapcsolódnak, de táborokba nem besorolhatóak a marxista-leninista olvasókörök. Ezek az akár protopártokként is felfogható, közösségi médiában terjedő, százezres, orosz nyelven akár milliós közönséget is elérő aktivista körök a fiatalok körében népszerű „neoszovjet reneszánsz” részei. A 2010-es években Kelet-Európa szerte felfutott egyfajta szovjet nosztalgia, amelynek egyik megnyilvánulása az úgynevezett „szovjetwave” zenei műfaj is. A marxista-leninista olvasókörökben a klasszikusokat olvassák újra, és az újbaloldallal ellentétben ideológiai koherenciára törekednek. Lenin „forradalmi defetizmus” elvét követve ellenzik a háborút, és annak mindkét hadban álló felét, de ellenzik a „burzsoá pacifizmust” is. Ezen felül viszonylag sokszínűek: Iscsenko szerint egyes csoportok a szovjet bürokrácia által üldözött marxistát, Evald Iljenkovot is olvassák, a Telegram-applikáción terjedő Ukrajna Munkásfrontja ezzel szemben azt nyilatkozta a LeftEastnek, hogy tisztelik Sztálint mint a szocializmus építőjét.

A nagy kérdés persze az, hogy az ukrajnai baloldal melyik szegmense lesz képes meghaladni a saját árnyékát.

Oroszország Kommunista Pártja Putyin domesztikált ellenzékéhez tartozik, amelybe az ukrajnai KPU beolvadt a megszállt régiókban, és 2023 szeptemberében már részt is vett az orosz hatóságok által szervezett helyi választásokon. A Kommunista Pártból 2022-ben kizárták a háborúellenes tagokat. A háborúellenesek kizárásának esete azt mutatja, hogy a posztkommunista baloldal még alkalmas lehet arra, hogy alkalomadtán megújuljon, és ellentartson a Kremlnek, de csak mint kontrollált ellenzék.

Az újbaloldalnak is lehet még jövője, ha Ukrajnát integrálják Európába, és az ukrajnai újbaloldal élvezné az európai baloldali populista mozgalmak támogatását.

Valószínűbb azonban, hogy marad a jelenleg is fennálló patthelyzet, amelyben Ukrajna keleti régiói orosz megszállás alatt maradnak, Ukrajna többi része pedig kelet és nyugat között ragad – beteljesítetlen ígéretekkel, biztonsági garanciák nélkül. Ez esetben mindkét országban fennmaradhat a háborús pszichózis, amelyben a hatalom várhatóan le akar majd számolni az „árulókkal”. Ez a történelem során mindig egyben a baloldallal való leszámolást is jelentette. Egy ilyen helyzetben a föld alatt terjedő, internetes olvasókörökben lehet csak a jövő.

Szervezett munkásosztály és baloldali „Internacionálé” hiányában a nyugati és ukrajnai baloldalon is azok között húzódik tehát a fő törésvonal, akik a politikai kapitalistákat kiszolgáló multipoláris világban szeretnének élni, és akik inkább az USA hegemóniája mellett kardoskodnak.

Iscsenko ehelyett azt javasolja, gondolkodjunk inkább egy új biztonsági struktúrában, ami Oroszországot és a Globális Dél országait is magába foglalná. Ilyen lehet egy kapitalista szövetség, mint a BRICS, vagy akár egy forradalom útján születő, új nemzetközi baloldali szövetség is. Utóbbi persze nagyon távol áll a jelenlegi valóságtól,

a szerző szerint viszont még ez a forradalmi megközelítés is kevésbé utópikus, mint az az álom, hogy meg lehet menteni „a szabályalapú” nemzetközi rendet, vagy rózsaszínre lehet festeni a meglévő nemzetközi intézményeket „demokratikus szocializmussal”.