A 2022 februári, Ukrajna elleni orosz invázió második évfordulója egészen más, mint az első volt. A kép egyre zordabb, elsősorban maga Ukrajna számára, de Európa többi része és tulajdonképpen a világ egésze szempontjából egyaránt.

A háborús konszenzus felbomlása

Ukrajna és támogatói számára az első évfordulót áthatotta az optimizmus. A megelőző fél év ukrán harci sikerekről szólt: az oroszok megfutamodtak Herszonból és Harkov alól, és befuccsolt a télre tervezett ellentámadásuk is. Az Ukrajnát támogató európai és észak-amerikai országok együtt léptek azért, hogy Kijev erősebb fegyvereket kapjon. Zelenszkij nemcsak abban volt eltökélt, hogy megvédi az ostromlott Bahmut városát, hanem abban is, hogy nagyszabású ellentámadást indítva seregei eljutnak az Azovi-tengerig, vagy még annál is tovább. Az első évforduló alkalmából Joe Biden Kijevbe látogatott, és Lengyelországból megérkeztek Ukrajnába az első Leopárd tankok is. Kína szintén az évfordulóra időzítette a maga béketervét, amelyet azonban Nyugaton senki nem tekintett komolynak, mert bíztak az eljövendő „tavaszi hadjárat” sikerében.

Jelen pillanatban, vagyis a második évfordulón inkább a megosztottságról és a tanácstalanságról kell beszélni. A Zelenszkij elnök és Zaluzsnij főparancsnok közötti törés, mely utóbbi leléptetésével végződött, valószínűleg csak a jéghegy csúcsa. Az utóbbi hónapokban a Zelenszkij módszereit és mozgósítási tervét kritizálók sorában felbukkant Klicsko kijevi polgármester és Timosenko korábbi miniszterelnök is. A „szövetségesek” – bár megszólják azt, aki ezt kimondja – alig találnak már készleteikben átadható fegyvereket. Januárban Ausztrália megtagadta a forgalomból kivont harci helikopterei átadását. Dánia az utolsó tüzérségi készleteit bocsátja Ukrajna rendelkezésére. Februárban Zelenszkij aláírta a marihuána orvosi használatának engedélyezését, részben a rákbetegek, de még inkább a frontról visszatérők mentális kezelése érdekében.

Amint arra számítani lehetett, hiába érkeznek egyre magasabb szintű fegyverek Ukrajnába, a hadra fogható emberek létszámának csökkenése egyre nagyobb gondot okoz.

Zelenszkij a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” jellegű, tartalom nélküli frázisok puffogtatásával próbálja újjáéleszteni a Nyugat anyagi szolidaritását, de ez egyre nehezebb feladatnak tűnik. Az ukránbarát retorika fenntartása a nyugati országokban talán még segít abban, hogy újabb és újabb önkéntesek induljanak az oroszok elleni háborúba, de ez nem tud megtörténni olyan ütemben, hogy pótolja a fogyatkozó hazai erőket. Az ukrán kormány megpróbálja hazahívni, sőt hazakényszeríteni a nyugatra szökött férfiakat, de ez is, és az otthoni merítési bázis kiszélesítése is egyre több vitát gerjeszt, és elégedetlenséget szül.

Az egység megbomlása nem csak Ukrajnán belül tapintható ki. A háború kitörése utáni hetekben kialakult egy széles konszenzus, amely az Amerikai Egyesült Államokban már egyáltalán nem létezik, de Európán belül is egyre csak gyengül. Ez a kezdeti konszenzus arról szólt, hogy a megtámadott Ukrajnával szolidaritást kell vállalni, a nemzetközi jogot megsértő Oroszországot el kell ítélni és el kell szigetelni, és – lehetőleg a fölösleges eszkalációt elkerülve – annyi támogatást kell nyújtani Ukrajnának, amennyivel elérheti a közvetlen katonai céljait és helyre tudja állítani szuverenitását. Az eszkaláció elkerülésére törekvés magába foglalta például azt, hogy a nyugati segítség keretében szállított fegyvereket ne lehessen felhasználni Oroszország területének támadására.

Mivel 2022 őszén Ukrajna katonai sikereket aratott, úgy tűnt, hogy ez a terv működik, és a konszenzus nem ingott meg. Miután azonban 2023-ban a katonai sikerek elmaradtak, és Ukrajna a nagy áldozatok ellenére nem került a korábbinál előnyösebb (alku-)pozícióba, az eredeti konszenzus eróziója felgyorsult. Két oldalon kialakult két pólus: az egyik vállalná az eszkalációt (német Taurus rakétákkal, Oroszország területét célzó akciókkal stb.) a győzelem érdekében, míg a másik pólus inkább rábeszélné Ukrajnát arra, hogy adjon fel területeket a megmaradó 80 százalék újjáépítése és nyugati integrációja érdekében.

Volt egyszer egy Nyugat

Bár az ukrajnai háború, és legfőképpen az orosz agresszióval szembeni egységes fellépés felélesztette a szóhasználatban a Nyugat fogalmát, és ez a kategória – egy-két renitenstől eltekintve – egy homogén tömegnek tűnhet, a valóságban a „nyugati” tábor messze nem egységes, és az országok közötti különbségek a következő időszakban is rányomják majd bélyegüket az egyes kormányok magatartására. A transzatlanti szakadék és az Európán belüli sokszínűség újból láthatóvá válik.

Az Amerikai Egyesült Államokról kiderült, hogy külpolitikája mögött nincs olyan szilárd gazdasági és társadalmi támogatás, mint amit kormánya a háború kezdeti időszakában ígért. „Mi lesz, ha Trump visszajön?” – kérdezik sokan, miközben Trump már visszajött, és Washingtontól Ukrajna leginkább csak verbális támogatást kap egy jó ideje.

Az USA a maga céljait már elérte ezzel a háborúval: Nyugat-Európa szembefordult Oroszországgal, az EU amerikai függésbe került, Oroszország pedig kénytelen egy végtelenített háborúba folyatni erőforrásait.

Választási években szinte törvényszerű, hogy az amerikai politika introvertálttá válik, és inkább a belpolitikai kérdésekre koncentrál. Az Amerikai Egyesült Államok csak azért nem fordult teljesen befelé, mert időközben Izrael inváziót indított Gázában, s ez még valamelyest ébren tartja az amerikaiak külpolitikai érdeklődését.

A háborúból származó profitok nagyrészt az Atlanti-óceán túlsó oldalán koncentrálódnak, miközben az innenső oldal viseli a költségek javát.

Európára terhelődik a hatmillió menekült ellátása, a szankciók negatív visszacsatolása, az ukrán állam folyó kiadásainak finanszírozása, és a folytatódó fegyver- és lőszerszállítmányokat is.

Az első évben az USA állt az élen, a második évben már inkább a többieket tolta maga előtt. Ukrajna támogatásának európaizálása folyamatosan zajlik. Németország kormánya, amelynek eleinte nehezen ment a háborús szerepvállalás, ma már maga biztatja a többieket a további állhatatosságra és áldozatvállalásra. Mivel pedig Németország költségvetési korlátai az amerikainál szigorúbbak, a németek – farmerek és mások is – hamarabb szembesülnek a militarizmusból fakadó anyagi áldozatokkal.

A német esetben azonban ez az áldozatvállalás ideológiai körítést kap: Németország vezekel, mert korábban megbízott az oroszokban, és az amerikai katonai védőernyő mögé bújva élte az életét. A villanyrendőr-koalíció külpolitikusai – legalábbis verbálisan úgy tesznek, mintha országuk a balti csoporthoz tartozna, miközben a német gazdaságot egyre mélyebbre viszi a meg nem gondolt gazdasági hadviselés, a túlhajszolt klímaügyi modellváltás és a dogmatikus fiskális szigor örvénye. Hogy ez a keretezés meddig működik, azt a német belpolitikai átrendeződés mutatja majd meg.

Ha geopolitikáról és konkrétan a NATO-ról van szó, akkor Franciaország jellemzően hintapolitikát folytat, és ez most sincs másképp. Macron elnök eleinte közvetíteni próbált, Putyin lecsillapításával kísérletezett. Mint ahogy sikeresen kimaradt anno az iraki háborúból is, most sem akart feltétlenül alárendelődni az USA által diktált neokonzervatív politikának. Emlékezetes kínai látogatása után a francia elnök úgy fogalmazott, hogy nem kíván vazallus lenni. Miután azonban Afrikában megsorozták (befolyása megroggyant a nigeri, gaboni stb. fordulatok után), politikailag határozottabban beleállt az oroszok elleni háborúba, bár konkrét támogatást tekintve messze elmarad a németek mögött.

A britek a kontinentális bajkeverő szerepében feltalálják magukat. A Brexittel adtak egy jó nagy pofont saját maguknak, de most megmutathatják, hogy van, amihez értenek, ez pedig a kül- és biztonságpolitika. Ukrajnát ellátják nemcsak hadvezetési tanácsokkal, de nagy erejű fegyverekkel is.

A támogatás volumenét tekintve visszacsúsztak, de retorikában élen járnak, kormányzati szinten lebegtetve az Oroszország elleni majdani hadviselés gondolatát is. Ez a fajta harciasság feledtetni látszik, hogy Anglia az oroszországi eredetű nagytőke paradicsoma, átszivattyúzott vagyonokkal, bentlakásos iskolákban felnövő oligarcha-csemetékkel.

A háború globális hullámai

Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi vezetése messzebbre tekint: folytatja Kína körbekerítését katonai támaszpontokkal. Az ukrán kérdést illetően ugyan polarizált az amerikai belpolitika, de Kínát illetően már nem annyira. A két nagy párt nagyjából egyetért abban, hogy az USA fő ellenfelének Kínát tekinti, amellyel szemben folyamatosan építi a katonai konfliktus lehetőségét, és a NATO küldetésének kibővítésével egy ilyen összecsapásban felvonultatná európai szövetségeseit is. Mint ahogy az amerikaiak 2021. augusztusi afganisztáni kivonulásának célja lehetett az ukrajnai háborúra való felkészülés, úgy az ukránok támogatásának lekeverése felkészülés lehet a majdani kelet-ázsiai összecsapásra.

Emmanuel Todd francia tudós már az első évforduló előtt tényként kezelte, hogy már meg is kezdődött a harmadik világháború. Ezt a szófordulatot ugyan kevesen használják, de a konfliktus globalizálódása egyértelmű. Vagy megfordítva: az orosz-ukrán háború két évvel ezelőtti kitörése volt egy eleve globális konfliktushalmaz helyi megnyilvánulása, amely aztán megborítja más térségek kényes egyensúlyát is, egyre több erőszakot, katonai cselekményeket generálva.

A hadtudomány klasszikusa, a porosz Carl von Clausewitz örökbecsűen megfogalmazta: a háború mindig csak eszköz. Pontosabban: a politika folytatása más eszközökkel. Emiatt a háború dinamikája sohasem érthető meg pusztán a katonai cselekmények alapján, a konfliktust övező gazdasági, politikai és társadalomlélektani összefüggések nélkül.

Ami az ukrajnai hadszíntéren zajlik, az elmúlt két évben alkalmat adott a globális gazdasági hadviselés új fejezetének megnyitására. Ezek a lépések pedig egy olyan nyugati stratégiáról árulkodnak, amely a nemzetközi cserearányok megváltoztatására törekszik, és munkaexportőr országokat (elsősorban Kínát) és a nyerstermék-forrás országokat (elsősorban Oroszországot) megpróbálja elzárni az önálló gazdasági fejlődés lehetőségétől.

Mivel azonban az ún. Globális Dél országai többnyire más munkaexportőr vagy nyerstermék-forrás országokkal vállalnak közösséget, ez a folyamat generálja az egymással szemben álló nagy tömbök kialakulását (ennek jegyében történt meg 2023-ban a BRICS-csoport kibővítése és átprofilírozása).

Az Európai Uniónak, amely a maga ideológiája szerint inkább békeprojekt, nem feltétlenül áll jól a globális konfrontációra törekvés stratégiája. Mégis, miközben egyre jobban megoszlanak az álláspontok az orosz-ukrán háború rövid távú kimenetelét illetően, Nyugat-Európa egyre inkább szoktatja magát ahhoz, hogy keleti határán a konfliktusé és nem a kooperációé a jövő.

Egyre több európai kormány narratívájában felbukkan a vízió: fel kell készülni az Oroszország elleni közvetlen háborúra. A múlt év őszén még csak a vonakodó parlamenti – az USA-ban: kongresszusi – képviselők győzködésére mondogatták: ha most nem küldünk pénzt, később a katonáinkat kell majd küldeni. Egyelőre csak szavakkal dobálóznak, de a tétek emelkednek: hol az Európai Unió nukleáris felfegyverzéséről esik szó, hol pedig a sorkatonai szolgálat újbóli bevezetéséről – amennyiben a fő fenyegetést jelentő Oroszországgal nem sikerül más módon elbánni.

Mivel az Európai Unió közvetlen szomszédságában zajlik a jelenlegi háború, elemi érdeke lenne, hogy legyen megint béke, és újraindulhasson a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés Kelet-Európában. Mindaddig azonban, amíg az EU egy hadviselő felet támogat, nem tud fellépni békeközvetítőként. Az egyik fél feltétel nélküli megadása hiányában a béke bármely formája párbeszédet és kölcsönös megértést feltételez.

Minél tovább tart tehát a háború, annál időigényesebb lesz majd a konfliktust övező vita méregtelenítése, amit az is megnehezít, hogy időközben – nem véletlenül – a kulturális háború is rászakadt Ukrajnára és vele együtt Európára: történelemkönyvek átírásával, egyházüldözéssel, szobordöntögetéssel, könyvégetéssel, muzsikusok és sportolók kitiltásával.

2024 elején az Európai Unió parlamenti választásokra készül, a maga belpolitikáját igyekszik újragombolni, és ami a háborút és a globális folyamatokat illeti, a kognitív disszonancia jeleit mutatja. A béketeremtő szerepet másnak, másoknak kell majd felvállalni. Ahogy a költő mondja: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget.” Egyelőre rejtély, hogy erre pontosan ki és mikor jelentkezik majd. Két év háború után sincs tülekedés ennek a történelmi funkciónak a betöltésére.