Orbán Viktornak igaza van: nincs olyan politikai pólus, amely vele politikai erő – de ugyanakkor nem morális méltóság – tekintetében szembeszállhatna. Így nem marad más lehetőségünk, mint hogy – miközben keressük a politikai alternatívát – ragaszkodunk a morális integritásunkhoz, és morális alapon szállunk szembe a hatalom amoralitásával.

2023. április 27-én Novák Katalin köztársasági elnök, a pápalátogatás alkalmára időzítve az eljárást, kegyelmet adott a gyerekek ellen elkövetett bűncselekmény (szexuális zaklatás, kényszerítés) miatt elítélt bicskei gyermekotthon volt igazgatója bűntársának, ugyanazon gyermekotthon igazgatóhelyettesének, K. Endrének.

Erre a tényre Kaufmann Balázs február 2-án a 444.hu-n megjelent cikke hívta fel a figyelmet, e nélkül, úgy tűnik, nem derült volna fény a dologra.

A kirobbant botrány hatására február 11-én Novák Katalin köztársasági elnök, és Varga Judit igazságügyi miniszter, a Fidesz EP-listavezetője, aki a kegyelmi döntést hivatalból ellenjegyezte, szintén lemondott.

Ugyanaznap este Magyar Péter, Varga Judit volt férje, aki jelentős kormányközeli vezetői pozíciókat is betöltött és amelyekről most lemondott, a Partizánnak adott interjúban több mint másfél órán át beszélt a legfelsőbb kormányzati körökben folyó megfélemlítésekről, a politikai vezetés valamilyen elfojtott belső meghasonlását, romlottságát sejtetve, és változást sürgetve.

Némi hezitálás, botladozás, kapálózás után, Balog Zoltán – akiről kiderült: tanácsadóként támogatta a volt köztársasági elnök kegyelmi döntését (egyébként dunamelléki püspök is) – február 16-án végül lemondott lelkészi elnöki tisztségéről (a tisztség a Magyarországi Református Egyház legfőbb képviselőjére utal). Az ügy kapcsán a Református Egyházon belül jelentkező morális válságról beszélgettek keresztény értelmiségiek a Partizánban.

Február 16-án jelentős követői körrel rendelkező influenszerek (sztárok, médiamunkások) a budapesti Hősök terére több mint százötvenezer embert megmozgató tüntetést szerveztek.

Orbán Viktor miniszterelnök február 17-én tartott évértékelő beszédének első tíz percében reagált az eseményekre, melyben megpróbálta a maga módján megnyugtatni a jobboldali szavazótábort, és az ügyet ad acta helyezve lezárni.

Ezek nagyjából a sűrű tények.

Mit jelenthet mindez?

Röviden ezt: az ügy éles fényt vetett a magyar kormány és egyben a magyar állam mély morális meghasonlottságára.

A kérdés pedig az: a morális válság politikai válsággá nőheti-e ki magát.

Hogy milyen megfontolások és ügymeneti hibák vezethettek ahhoz, hogy a köztársasági elnök kegyelmet adott egy a magyar bíróságok által másod- és harmadfokon is bűnösnek ítélt személynek, s hogyan hivatkozhattak arra, hogy ártatlannak vélték K. Endrét, arról a mai napig nem tudunk semmit. Így két lehetőségünk van: kicsinyíthetjük a válságot, a kegyelmi ügyet egyszerű tévedésnek tartva, miként a miniszterelnök javasolja, „a jók is tévedhetnek” elv alapján. De ellenkező késztetésünk is támadhat, gondolhatjuk azt, hogy oly mérhetetlenül és keresztül-kasul rohadt, meghasonlott és irracionális az egész jelenlegi állami, jogi és politikai mechanizmus, hogy lehetetlen még csak kideríteni is, hogyan történhetett meg mindez, hiszen ez a romlottság és irracionalitás a rendszer rejtett lényegét képezi, tehát bárhol felütheti a fejét, még a legmagasabb állami méltóságok kegyelmi döntéseiben is.

A „kegyelem”, amelyet Novák Katalin gyakorolt, ugyanakkor teológiai fogalom is. A „botrány” a közhasználatban közéleti-politikai jelenségre utal, ugyanakkor a „megbontránkozás” és „megbotránkoztatás” kulcsfontosságú teológiai és exegetikai kifejezések.

Az egész ügynek ez a vallási és egyben morális vetülete mindenekelőtt a magyarországi református közösségeknek a válságban való érintettségében mutatkozott meg. Ugyanis ők élhették át a legmélyebben ennek a botránynak a morálisan és közösségileg legmegbotránkoztatóbb aspektusát. Számukra válhatott a leginkább érzékelhetővé, hogy az állam morális meghasonlottsága egyben a keresztény közösségek, gyülekezetek dezintegrálódását, belső szétvetülését eredményezi, s hogy a hatalom általi megrontottság az emberek legszemélyesebb morális problémájává válik.

Az emberek sírnak és nem alszanak éjszaka – valahogy így fogalmazott az egyik megszólaló.

Amikor ezt hallottam, óhatatlanul Hegel Vallásfilozófiai előadásainak egyik passzusa jutott az eszembe: „Az objektív parancs szigora, a külső eligazítás, az államhatalom már nem mérvadó; ahhoz túl mélyre hatolt a romlás. Ha a szegényeknek már nem hirdetik az evangéliumot, ha a só ízetlenné válik (Máté 5,13) és a szellem elbutul, az alapköveket szép lassan föllazítják, akkor a nép, amely csak a képzetben képes az igazság felfogására, már aligha tudja kifejezni belső szükségleteit. A nép áll a legközelebb a fájdalomhoz; mivel azonban a szeretet minden fájdalom nélküli szeretetté és élvezetté változott át, a nép úgy érzi, hogy tanítói magára hagyták. E tanítók reflexióval segítettek ugyan magukon, és kielégülést találtak a végességben, a szubjektivitásban és annak virtuóz kifinomultságában, ezáltal pedig az önteltségben; ezt viszont a nép legjava nem tudja magáévá tenni.”^[1]

Ha a keresztény közösség, „Isten népe”, amelynek létezése az üdvösségre irányul, ilyen módon saját testében és lelkében éli át a „babiloni szajha”, azaz a világi hatalom megrontó hatását, megbotránkozása egyben azt is jelentheti, hogy újra hitének és moralitásának alapvető forrásaira irányulhat a figyelme. Újra értelmet nyerhetnek az alapvető szavak. Egyszerűen azért, mert a kereszténységben van ellenszer, van belső transzformációs minta egy ilyen válság belső leküzdésére. Igaz, a megszabadulás nem vezet egyből szabadsághoz, biblikus példával élve: a fogságból való megszabadulás és az Ígéret földje közé be van ékelve negyven évnyi pusztai vándorlás. És a „Ígéret földje”, hát, szóval végül is félig meddig szintén sivatag, és még ott vannak a kánaánita népek is…

De van válasz, és a válasz az, hogy lehetséges morális megújulás, mert ennek forrásai nem elpusztíthatóak, függetlenek a politikai hatalomtól, és ha ezek aktiválódnak, a megújuló test mint elhasznált, koszos rongyot veti le magáról a hatalmi megrontást.

Mindezt azért hangsúlyozom, bármennyire is idegenszerű ez a zsargon és logika a szekuláris ész számára, mert ugyanezt nem mondhatjuk el a jelenlegi válság politikai vetületéről: mindenki tudja, hogy jelenleg nincs politikai alternatívája a jelenlegi hatalomnak. Könnyen előállhat az a teljesen abszurd helyzet – és láthatóan pontosan erre irányul Orbán Viktornak a válságot lezárni próbáló igyekezete –, hogy a morálisan lelepleződött politikai kormányzás morális győztesként kerül ki a válságból, azzal, hogy átkeretezi a válságot: a kormányzás morálisan felelősséget vállalt az elkövetett hibáért, tehát morális előnyre tett szert az ellenzékkel szemben, amelyben nincs méltóság.

Ez az a pont, ahol a miniszterelnök az egyébként persze nyilvánvalóan összefüggő morális és a politikai válságot úgy mossa össze, hogy tökéletes zavart kelt, s lényegében tovább mélyíti, miközben megpróbálja elfojtani a morális válságot.

A „retorikai varázslat” lényege a következő csúsztatásban rejlik: a kormány politikai ereje, amellyel képes urrá lenni (azaz képes elfojtani) a jobboldali táboron belül jelentkező válságot, valójában morális előny. Tehát itt a politikai hatalmat morális hatalomként állítja be. Másfelől azonban – állítja Orbán „Cippola” Viktor – az ellenzék politikai impotenciája morális hiba. Az ellenzéki oldalon a politikai erő hiánya, a politikai inkompetencia a „méltóság” hiányaként, erkölcsi hibaként jelenik meg.

Ennek az „itt a piros, hol a piros” játéknak nem csak az a következménye, hogy teljesen kiüresíti a moralitás fogalmát – hiszen helyettesíti a politika erővel, tehát lényegében hatalmilag kitörli a morális nézőpontot –, hanem az is, hogy a jobboldali táboron belül jelentkező válság egyszeriben újra a megszokott egységes és erős kormány versus inkompetens és impotens ellenzék közti konfliktusra egyszerűsödik. A morális válságot újrapolitizálja, hogy uralni legyen képes. Volt egy kis probléma, de máris megoldottuk.

Egy cirkuszban ez persze amolyan közepesen ügyes mutatványnak számíthat, de azért a helyzet ennél egy kicsivel komolyabbnak látszik. És állapítsuk meg: elfogadhatatlan morál és politika olyan viszonya, amelyben a politikai erő tényéből vezetjük le, hogy mi számít morálisan helyesnek. Egy ilyen állítás a miniszterelnök szájából egész egyszerűen és nyilvánvalóan maga is morális botrány.

Ahogyan az is legyen kimondva (noha evidens): a miniszterelnököt politikai ereje még nem teszi morális értelemben tekintéllyé.

Ám mivel abban Orbán Viktornak igaza van, hogy jelenleg nincs olyan politikai pólus, amely vele politikai erő – de ugyanakkor nem morális méltóság – tekintetében szembeszállhatna, nem marad más lehetőségünk, mint hogy ragaszkodunk a morális integritásunkhoz, és morális alapon szállunk szembe a hatalom amoralitásával.

Azaz: nem csak a politikai alternatívát keressük, hanem ragaszkodunk a morális megújulás perspektívájához is, ahogyan annak mélységes követelése a református közösségeknek a morális válságban való érintettségében megmutatkozott.

Ugyanis elkerülhetetlennek látszik, hogy elsősorban is moralitásunkat leválasszuk a hatalom obszcén testéről, még ha politikai alternatíva hiányában negyven évig vándorolni is kell a pusztában. A morális válságnak a miniszterelnök által javasolt újrapolitizálása morális szempontból nekem teljességgel elfogadhatatlannak látszik. És elkerülhetetlennek látszik az is, hogy a lojalitás politikai követelését elválasszuk a moralitás követelésétől, és hogy a gyakorlati életben az utóbbi kapjon elsőbbséget.

Ez megtörténhet úgy is, hogy nincs politikai alternatíva. Lehet jó és igaz életet élni politikai lojalitás nélkül, de nem moralitás nélkül. Ez most elsősorban – minden elterelő ügyeskedés ellenére – a jobboldali tábornak és különösképpen a református közösségeknek szóló kihívás, de mindenki más elé állítható példa is lehet, amennyiben a belső megújulást ők kezdeményezni tudják.