Daniel Guérin (1904–1988) mindenekelőtt mint az anarchizmus történetének kutatója, elemzője és számos fontos forrásának közreadója tett szert nemzetközi ismertségre. Bár mozgalmi pályafutását francia szocialista szervezetekben kezdte, s antisztálinizmusa nyomán később trockistákkal működött együtt, az 1950–60-as évek fordulójától kezdve érdeklődése mindinkább az anarchizmus felé fordult. Szellemi formálódásának a ’68-as forradalmi hullám csak újabb löketet adott, s ezt követően aktív szerepet játszott különböző liberter szocialista/kommunista szervezetek megalapításában és szervezésében. Az ideológiai címkék változásától eltekintve azonban egész életműve harcias kiállás a kapitalizmussal, a gyarmatosító imperializmussal, a fasiszta barbaritással, a szexuális kisebbségek diszkriminációjával és minden állami elnyomással szemben.

Jóllehet Guérin megannyi sajtócikk és több tucat terjedelmesebb munka szerzője, (melyek közt történeti elemzések, autobiografikus jellegű írások és szépirodalmi művek egyaránt szerepelnek), s életéről dokumentumfilm is készült^[1]
, a 20. század nagy részét felölelő életműve mindeddig szinte teljesen ismeretlennek számított^[2] a magyar olvasóközönség előtt. Ezt a hiányt volt hivatott enyhíteni (még ha nem is orvosolni) az a Losoncz Márk és Poór Péter fordításában megjelent szövegválogatás, mely 2022 végén jelent meg autonóm underground kiadás formájában. A készülő fordításból korábban a Mérce Tett társoldalán jelentek már meg részletek^[3], a publikálást követően pedig a kötet a Péntek Esti Kísértetjárás januári és februári vitaestjein került bemutatásra, melyet később a Tilos Rádió Forr a világ című műsorának témába vágó népszerűsítő adása követett.^[4] A téma iránti viszonylag széles körű érdeklődést mi sem példázza jobban, minthogy az elmúlt egy évben a papír alapú kiadás szinte összes darabja elfogyott már, az említett rádióadás pedig az egyik leghallgatottabbnak számít a Forr a világ keretében elhangzott több mint 90 beszélgetés közül.

Az antológia – a fordítók előszaván túl^[5] – Guérin három különböző műfajú és témájú írását foglalja magában: egy átfogó, mondhatni alapozó jellegű könyvet az anarchizmus eszmei gyökereiről és evolúciójáról, valamint az anarchista mozgalom történetének fejlődéséről és csomópontjairól (Anarchizmus – Az elmélettől a gyakorlatig); egy eszmetörténeti esszét a marxizmus és az anarchizmus viszonyáról (Anarchizmus és marxizmus); valamint Guérin Fasizmus és nagytőke című könyvének polemizáló zárófejezetét (Konklúzió: Néhány eloszlatandó illúzió). Bár e magyarul első ízben közreadott művek a szerző életművének különböző szakaszaihoz (trockizmus, klasszikus anarchizmus, liberter kommunizmus) tartoznak, korántsem állnak ellentmondásban, mi több, szervesen kiegészítik egymást.

Guérin a Fasizmus és nagytőke első változatát 1936-ban (Hitler hatalomra lépése és az olasz imperialista terjeszkedés első sikerei után, de még a világháború kitörése és a holokauszt előtt) publikálta, de zárófejezetének megállapításait a későbbi események sem cáfolták meg vagy tették érdektelenné. Ebben a szerző leszámol számos olyan állítással, melyet a korabeli nemzetközi közvélemény és részben a francia baloldal is zsinórmértékként fogadott el, s ebből fakadóan helytelen elvi állásfoglalásokat tett magáévá, ezekre alapozva pedig hibás taktikákat alkalmazott a fasizmussal szemben. Ezen illúziók értelmében a fasizmus lokális jelenség, s a visszamaradott agrárországok sajátja, a burzsoázia válasza a proletariátus támadására, egyúttal egy fájdalmas, de szükséges és progresszív átmeneti fázis, mely a rendszer ellentmondásainak kiélezésével végül elősegíti a proletárforradalom kitörését.

Ezzel szemben Guérin rámutat arra, hogy

a fasizmus sokkal inkább a monopolisztikus nagyipar terméke, s ilyen formán az erősödő állam a trösztök profitjának megőrzése érdekében képes lehet felhagyni a demokráciával a fasizmus javára. A szerző a fasizmust a hanyatló kapitalizmus menedzselési formájának tekinteti, mely szerinte nem a szocializmushoz, hanem a magánkapitalizmus megerősítéséhez vezet.

Annál is inkább így, mivel hatalomra kerülve a fasizmus mindenütt szisztematikus támadást intéz a proletariátus szervezetei ellen, s magát az osztályt politikai, gazdasági és eszmei téren egyaránt saját uralma alá veti, méghozzá oly mértékig, hogy az az állandó elnyomás és a felerősödő atomizáció következtében képtelenné válik a szervezett és eredményes ellenállásra. Konklúziója azonban mégis optimista színezetű: a fasizmus hatalomra kerülése nem rendeltetésszerű, azt a szocialista mozgalom legyőzheti, ha kellően potens módon lép fel, ha kiszélesíti társadalmi bázisát és felhagy a belső ellenségeskedéssel. Figyelmeztet rá ugyanakkor, hogy a fasizmus ellen nem „kívülről” kellene harcolni, imperialista háború útján, hanem „belülről”, proletár osztályharc révén, s ehhez a munkásosztály nagymértékű szolidaritására és együttműködésére van szükség, valamint arra, hogy a harc ne csupán a fasizmus, hanem annak anyagi alapzata ellen is irányuljon, hiszen

„minden antifasizmus törékeny illúzió, hogyha pusztán védelmi intézkedésekre szorítkozik, és nem célozza meg magának a kapitalizmusnak az elpusztítását”.

Az antológia kétségtelenül legterjedelmesebb darabja, az annak mintegy négyötöd részét kitevő Guérin-monográfia, az Anarchizmus – Az elmélettől a gyakorlatig címet viseli, s három fő részre tagolódik. Mint azt a cím is mutatja, a szerző előbb filozófiai és eszmetörténeti szempontból közelíti meg a vizsgálata tárgyát képező irányzatot, majd ezekre alapozva bemutatja magát az élő mozgalmat és annak történelmi fejlődését, megmutatva elmélet és praxis miképp válik szintézissé. Ennek megfelelően tehát a mű felépítése kezdetben tematikus, majd később kronologikus rendezőelvet követ.

Guérin először – némi etimológiai fejtegetés után – az anarchizmus legelemibb sajátosságait, alapeszméit veszi sorra a zsigeri lázadástól az állam elmarasztalásán és a polgári demokrácia kritikáján át a tekintélyelvű szocializmus bírálatáig. Az individualizmus és kollektivizmus közti vitát meghaladva szemléletesen mutat rá, hogy az anarchizmus egyszerre küzd az egyén és az emberi közösség felszabadításáért, ez a kettő pedig egyáltalán nem áll egymással ellentmondásban. Mindeközben igen tudatosan számol le olyan sztereotípiákkal, mint például, hogy „az anarchizmus szervezetlenséget és rendetlenséget jelent”, valamint rehabilitál olyan gondolkodókat, mint Max Stirner, akit – meglátása szerint – Marx és Engels, majd rájuk támaszkodva sokan mások helytelenül értelmeztek.

A kötet második egységében Guérin az anarchista társadalom létrehozására irányuló különféle elméleti elképzeléseket és az ezekkel kapcsolatos alapfogalmakat veszi górcső alá. E helyütt alapvetően gazdasági (a csere alapjai, a verseny stb.) és társadalomszervezési kérdésekkel foglalkozik (önigazgatás, centralizáció és tervezés, föderalizmus stb.), s közben sorra veszi azokat az intézményeket és modelleket, amelyek gyakorlatba ültetésével az idők során az anarchisták próbálkoztak (pl. a kommunákra épülő föderációk vagy a szakszervezetekre alapozott szindikalizmus). Mindeközben nem hallgatja el sem az anarchizmuson belüli nézeteltéréseket és vitákat, sem az egyes anarchisták életművében kimutatható fejlődést vagy épp regressziót és ellentmondásosságot. Semmit sem fogadva el megdönthetetlen igazságként, bátran polemizál a múlt gondolkodóival, továbbá történelmi analógiák segítségével cáfolja vagy épp megerősíti egyes felismeréseik létjogosultságát a gyakorlati tapasztalatok tükrében.

A harmadik főfejezetben aztán eljutunk a mozgalom történeti fejlődésének tárgyalásáig. Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy bár Guérin több országra is kitér bemutatójában, nézőpontja meglehetősen eurocentrikus, ráadásul jellegéből adódóan inkább csak a fordulópontokra tér ki és fejlődési íveket kíván megrajzolni, nem elmerülve az egyes országok anarchista mozgalmainak részkérdéseiben. Így kapunk képet a szerveződés nehézségeiről és a „tett propagandája” koncepciójának térnyeréséről az I. Internacionálé széthullása utáni időszakban, az anarchisták és a szociáldemokraták munkásmozgalom feletti befolyásért vívott harcairól vagy épp az anarchisták beáramlásáról a szakszervezetekbe és a forradalmi szindikalizmus felíveléséről, melyet aztán esettanulmányszerű leírások követnek Orosz-, Olasz- és Spanyolországról. Ezek közül az orosz és a spanyol forradalom és polgárháború időszakának ábrázolása meglehetősen részletgazdag és számos fontos kérdést érint a forradalmi hatalomgyakorlástól kezdve az üzemszervezésen át a fegyveres önvédelemig.

Az eredetileg 1965-ben kiadott mű egy forrásban levő társadalmi miliőben keletkezett, melyre egyúttal a maga szerény módján katalizáló hatással is volt (nemcsak Franciaországban, ugyanis egy-két éven belül számos más nyelvre is lefordították). Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy könyve későbbi kiadását Guérin egy ’68 májusának – melyet „nagyszerű pókhálótlanításként” jellemzett – szentelt utószóval egészítette ki, melyben hangsúlyozta az események antiautoriter és sok tekintetben liberter jellegét, valamint a lázadó diákok és munkások által előtérbe helyezett önigazgatás jelentőségét.

Az antológia darabjai közül az 1973-as Anarchizmus és marxizmus íródott a legkésőbb, s ebből fakadóan az imént tárgyalt mű egyfajta sajátos kiegészítésének is tekinthető. A kilenc pontból álló esszé a két eszmetörténeti irányzat és gyakorlati mozgalom viszonyát járja körbe Marx és Engels életművére fókuszálva, mondván a rájuk hivatkozó későbbi marxisták számos ponton eltorzították mestereik teóriáját. Guérin kiemeli, hogy Marx és Engels koruk valóságával együtt fejlődtek, tanításuk nem volt homogén és nem is szabad rá dogmaként tekinteni. Az anarchizmust még kevésbé tekinti egységes tannak, ezért vizsgálódása fókuszába a marxizmushoz elméleti síkon közelebb álló irányzatot, a „konstruktív, közösségi anarchizmust, a kollektív vagy kommunista anarchizmust” állítja. Leszögezi, hogy ezek fejlődése nem választható el egymástól, történetük során kölcsönösen befolyásolták egymást, mi több, közös az eredetük is: mindkettő a francia forradalom és az 1840-es évek kizsákmányolásellenes munkásharcai által inspirált, világképét tekintve materialista, a jövő új társadalma felé vezető utat pedig tömegmozgalomra támaszkodva, osztályharc és forradalom útján képzeli el. Végcéljuk szintén közös: a kapitalista állam megdöntése, s a társadalmi vagyon és a termelőeszközök munkáskézbe adása – s ez világosan meg is mutatkozott az I. Internacionálé létrehozására irányuló közös erőfeszítéseikben.

Guérin azonban nem hallgatja el a különbségeket sem, melyek végül a két irányzat közti szakadáshoz és aztán hosszú időn át tartó kölcsönös ellenszenvhez vezettek. Úgy látja, a francia forradalmat illetően Marx és Engels folyamatosan ingadoztak a jakobinizmus és a kommunalizmus között, miközben az anarchisták kezdettől fogva elítélték a jakobinizmus mindenféle megnyilvánulását. Utóbbiak hasonlóképp elvetették egy átmeneti állam és egy élcsapat szükségességét, melyet a marxisták támogattak, akárcsak egy párt vezető szerepét, mellyel szemben a forradalmi spontaneitásra kívántak építeni.

Míg a marxisták nem utasították el a polgári demokrácia bizonyos eszközeinek és intézményeinek az alkalmazását (pl. szavazás, választási paktum), addig az anarchisták direkt akcióra, szakszervezeti fellépésre, munkásautonómiára, általános sztrájkra stb. építve igyekeztek céljaikat megvalósítani. Mint Guérin rámutat, az anarchizmus és a marxizmus szembenállása a fenti különbségeken túl sajnálatos módon számos félreértéstől és személyes konfliktustól is terhelt, melyek a vitákat annak idején még hevesebbé, a szakítást pedig visszafordíthatatlanná tették.

Szerinte azonban mindez negatív következményekkel járt mindkét áramlatra nézve: míg az anarchisták általa mindinkább elszigetelődtek a munkásmozgalomtól, addig a szociáldemokraták a marxizmust eltorzítva egyre fokozódó mértékben reformizmusba süllyedtek.

Később aztán az orosz és a spanyol forradalom a végsőkig fokozta az ellentéteket, vérontással tetézve az ideológiai különbségeket. Zárszava ennek ellenére ezúttal is pozitív kicsengésű volt: ’68 tapasztalatai nyomán a liberter szocializmus reneszánszára, a két áramlat közötti átjárás fokozódására és az anarchizmussal kapcsolatos sztereotípiák folyamatban levő lebontására hívta fel a figyelmet, mely reményei szerint elősegítheti az évszázados ellentétek meghaladását és egy sokkal előremutatóbb szellemi és gyakorlati mozgalom kiformálódásához vezethet a 20. század utolsó harmadában.