Miközben a hazai közbeszédet erősen meghatározza az elvándorlás okozta nemzethalál tragikus víziója, és a félelem az ide érkező vendégmunkásoktól, kevés szó esik róla, hogy pontosan mit él át egy vendégmunkás, amikor külföldre megy dolgozni. Pedig gyakran ismerőseink, barátaink, családtagjaink dolgoznak külföldön. Egyiküket kérdeztük.

Kezdjük az elején. Miért mentél külföldre dolgozni? Megelőzte és megalapozta-e a kimenetelt valamilyen hazai munkatapasztalat?

Azért döntöttem a külföldi munka mellett, mert jobb és biztosabb anyagi hátteret, jövőképet szerettem volna, egy jobb minőségű életet. Itthon egy akkumulátorgyárban dolgoztam. Ez egészségügyi szempontból sem volt a legkedvezőbb, illetve magyar viszonylatban ugyan jól kerestem, de az a 300-350 ezer forint európai szinten nem sok. Érettségim van, és körbenézve azt láttam, hogy itthon kreatívabb munkákat nem fogok találni, olyat nem, ami megéri nekem anyagilag.

A kimenetelemet főleg pénzügyi felkészülés előzte meg. A barátnőmmel mentünk ki, így  munkásszállóra eleve nem mehettünk, nem is akartunk. Saját albérletet kerestünk. Ezt pedig magyar fizetésből nagyon nehéz elérni. Így az itthoni fizetésemből spóroltam, emellett pedig felvettem egy személyi kölcsönt is. Vettem egy telket itthon, aztán a maradék pénzből úgymond „elindultam”.

Mennyire gyakori a kortársaid, barátaid körében hogy évekre külföldre mentek dolgozni? 

Győr környékén nőttem fel, és innen rengetegen mennek ki, annak ellenére, hogy Magyarországhoz képest elég fejlett az ipar ezen a területen. A közvetlen baráti körömből is többen. Legtöbben Ausztriába, esetleg Németországba. Páran elmennek messzebb is, Angliába, vagy, mint én, Hollandiába.

Miért pont Hollandiát választottad?

Nekem az volt a legfontosabb, hogy angolul tudjak kommunikálni, németül nem tudok. Hollandia pedig egy nagyon szimpatikus ország, liberális, rengeteg nemzetiségű ember él ott, érdekelt a szabados kultúrája. És azt is merem állítani, hogy jobb a fizetés, mint Németországban, sőt, jobb a munkamorál is. A hollandok lazák, míg az Ausztriában dolgozó barátaimtól azt hallom, hogy őket azért hajtják. Persze munkahelye válogatja, Hollandiában is van rabszolgamunka, de azért a legtöbb hely, főleg, ahol helyiek is dolgoznak, lazább, legalábbis az építőiparban, ahol én dolgoztam.

Hogy alakult az indulás?

Kicsit bohém dolog volt. Fogtuk magunkat, beültünk az autóba, átváltottuk a pénzünket euróra, és mentünk. Én azt hittem, munkát lesz nehéz találni, úgy voltam vele, hogy ha munka van, szállás is van. Csak aztán rájöttünk, hogy ez nem így működik kint. Végül hetekig egy kempingben éltünk, onnan jártunk be dolgozni, sátorban aludtunk.

Figyelmeztettek egyébként arra, hogy kicsi ország Hollandia, és sok az ember, tehát egy lakásra akár negyven ember vár. Utóbbit én is tapasztaltam. Amikor elmentünk megnézni egy lakást, akkor nemcsak mi voltunk ott, hanem rajtunk kívül még tíz-húsz ember minimum. Végül rendes, lepapírozott lakásom másfél év után lett.

Először egy ismerős tanácsára Belgiumban, a holland határon próbálkoztunk. Itt lett lakás, de innen 50 kilométerre volt a munkánk, szóval mindennap ingázni kellett. Aztán a barátnőm talált egy munkát egy holland lovardás hotelben takarítóként. Itt kapott szállást is, szóval ide mentünk. De ez nem volt rendes, hivatalos lakhatás, tehát bizonytalan volt. Végül úgy sikerült igazi, hivatalos lakást szerezni, hogy egy magyar Facebook-csoportban találtunk egy erdélyi magyar párt, akik kiadták a hollandiai lakásukat nekünk. A hollandiai lakáskiadók sosem minket választottak.

Miért nem?

Sok indoka lehetett. Kettőnk közül csak nekem volt normálisan lepapírozott munkám. És az is lehet, hogy egy holland inkább hollandnak adja ki, mégiscsak könnyebbség nekik is, hogyha az anyanyelvükön tudnak kommunikálni, és tudom, hogy nem mindenki ítéli meg a közép-kelet-európai embereket olyan fényesen. Rengeteg csoportban láttam olyan lakáshirdetést, amelyik csak hollandoknak szólt. Én is kipróbáltam azt a taktikát egyébként, hogy fordító segítségével eleve hollandul írtam üzenetet, hátha úgy szóba állnak velem. Nem jött be, lebuktam, amikor felhívtak.

Hogy találtál munkát kint? Mivel foglalkoztál?

Egy barátom javasolt egy könnyűszerkezetes, átmeneti építményekkel, mobilházakkal foglalkozó céget. Ide kerültem be, a felújítás részlegre. Engem azért vonzott ez, mert mindig is érdekeltek az ilyesfajta munkák, szeretek fával dolgozni, szépet alkotni, szóval szeretem a kicsit kreatívabb fizikai munkát. Szerettem volna olyan tapasztalatokat szerezni, ami hasznos az élet más területein is, és mellette jól akartam keresni.

A mindennapi munkám úgy nézett ki, hogy behoztak egy mobilház-egységet, és ezen az apró házon mindenféle asztalos és burkolómunkálatokat kellett végezni, kijavítani a hibákat, felújítani. Például nyílászárócsere, parkettezás, szerkezeti átalakítás stb.

Ez a cég főleg vendégmunkásokat alkalmaz?

Érdekes a helyzet, mert próbálnak építeni a vendégmunkásokra, például most a cég tervez szállást adni a külföldről érkező dolgozóknak. Viszont még mindig sok helyi dolgozik a cégnél. Igaz, a kollégáim főleg középkorú emberek voltak, a hollandiai fiatalok már nem nagyon vállalnak ilyen munkákat. Szóval szükség van a vendégmunkásokra nagyon.

Milyen kihívásokkal találkoztál a munkában?

A főnököm egy rendes, segítőkész ember volt, segített például az adóvisszaigénylésnél, elmagyarázta, a tizenharmadik havi fizu hogy működik. Bármilyen kérdéssel tudtam hozzá fordulni. Nehézség inkább szakmailag volt, mindenféle szaktudás nélkül vágtam bele ebbe a munkába. De épp az az érdekes, hogy végül ez sem volt probléma. Ennél a cégnél nagyon pozitívan állnak hozzá az emberhez, tényleg mindenkinek megadják az esélyt.

Persze a kollegáknak nem mindig volt kedve engem tanítani, nem feltétlenül akartak még egy úgymond „koloncot” nyakukba, de a főnökség részéről teljes volt nyitottság. A kollégák meg hiába húztak a szájukat, kötelező volt tanítani engem.

Az akkumulátorgyári viszonyokhoz képest, amit korábban itthon tapasztaltál, mennyire volt biztonságos a munkahelyed Hollandiában?

Nagyon figyeltek erre, szemüveget, füldugókat osztottak, sőt a vége felé már személyre szabott speciális eszközöket kaptunk, mintát vettek a fülről a füldugóhóz például. A kollégák pedig figyeltek egymásra, ha flexelés közben a szikra rossz helyre ment, vagy a flexkorong meg volt repedve, vagy ha bármit veszélyesen csináltál, akkor szóltak, hogy vigyázz, ne úgy. Mindenki komolyan vette ezt.

Ehhez képest, amikor itthon az akkumulátorgyár építkezési részén dolgoztam, hát, nem ez a mentalitás volt jellemző. És később bent az üzemben sem.

Volt olyan, hogy egy gázeltávolítós folyamaton dolgoztunk, és az elszívás rossz volt. A gépekre ki is volt téve nagy betűkkel, hogy „nem mehetsz be a területre védőmaszk nélkül”. Ehhez képest körülbelül 4-5 hónap után jutott eszébe a főnökségnek, hogy kéne adni védőmaszkot, de csak miután beszéltem a munkavédelmissel a maszkokról, és ő szólt róla. Ilyesmi odakint elképzelhetetlen.

Mentálisan mennyire volt leterhelő a kinti munkád?

Jó a rendszer, nehéz kiégni benne. Nem éri meg túlórát vállalni, dupla adóteher sújtja. Ha pedig a nyolcórás kereteken belül maradsz, szerintem ezt a munkát mentálisan egészséges végezni. Meg én nem is úgy mentem ki, hogy halálra akarom dolgozni magam. A munkahelyen persze voltak nehézségek, van, akivel nehéz kijönni, de mindenhol így van ez az életben.

Mennyire érezted fontosnak és magadénak a munkád, és mennyi beleszólásod volt abba, hogy hogy mennek a dolgok?

Nagyon jó érzés volt, amikor bejött egy ilyen szakadt, majdnem széteső valami, aztán a végén egy tök szép, helyes, normális tartású, masszív épületet tudtunk csinálni belőle. Nekem ez a személyes kreativitásról is szólt. Egyébként gyerekként sokat láttam, hogy apukám ilyen asztalosmunkákat csinál, már akkor is érdekelt.

És teljes mértékben partnerként kezeltek. A problémák megoldásában 100 százalékig szabad kezet kaptunk. Annyi volt az elvárás, hogy a végeredmény legyen stabil, nézzen ki jól.

Mennyire érezted azt, hogy a külföldön végzett munkádban kiteljesedhetsz, van tér a fejlődésre, és releváns szaktudás birtokába jutsz?

Az elejétől kezdve egész sokáig úgy éreztem, hogy rengeteg jó dolgot tanulok. Haladok egyről a kettőre. De persze az ember egy idő után eléri azt a szintet, hogy minden munkafolyamatot kívülről fúj. Egy ponton túl már elég monoton volt, mindig ugyanaz az anyag, mindig ugyanolyan építmények és mindig ugyanazok a hibák, egy idő után ránézesre meg tudtam mondani, hogy adott mobilháznak mi a baja.

Nem tudom, hova tovább. Szeretek dolgozni fával, asztalosmunkákat végezni. Ezért is jöttem ide, hogy megtanuljam az alapkészségeket, amire egy asztalosnak vagy egy ácsnak szüksége lehet, de ezen a helyen úgy érzem, elértem a maximumot. Mégis, most pár hónap szünet után visszamegyek ide dolgozni.

Hogyhogy?

Ez már egy jól bejáratott hely, amit jól ismerek. Most hazajöttem két hónapra, mert a barátnőm is hazautazott. Gondolkodtam rajta, hogy itthon vállalok munkát, esetleg Ausztriába ingázok. Hogy itthon kihozok valamit az életből,

mert két év után, megmondom őszintén, kicsit belefáradtam a magányba. A barátnőm velem volt, de azért mégiscsak távol van a család, a barátok. Szociális szempontból nehéz. Ez lehet, az én hibámból fakadt, de annyira nem sikerült kint barátságokat kötnöm.

Az emberek sokszor hidegek voltak. Munka után nem is lógtam nagyon senkivel. A kollégáim nagyobbrészt idősebb férfiak voltak, nekik megvolt a maguk köre. Péntekenként söröztem egy idősebb holland úrral és egy lengyel sráccal, mert péntekenként volt ingyen sör a cég kocsmájában. Na, nekem nagyjából ennyi volt a szociális életem odakint. És persze hiányzott a megszokott baráti köröm, az, hogy évente két alkalommal találkozok mindenkivel, karácsonykor és nyáron, nem volt kielégítő. Mindez nagyon megviselt. Ezért jöttem haza.

Persze lehet, rajtam is múlott. Az volt a hibám valószínűleg, hogy nagyon a spórolásra koncentráltam, nem nagyon járogattam el helyekre. Hollandia egy drága ország. Ha az ember szórakozni megy, akkor azért pikk-pakk el tud szórni 200-500 eurót, attól függően, hogy mekkora szórakozást szeretne elkövetni.

Most viszont, két itthon töltött hónap után elhatároztam magam, hogy mégis visszamegyek. Mert lehet, hogy szakmailag egyelőre nem haladok, de ez a cég olyan szerződést kínál nekem és olyan fizetést, amivel lakáshitelt tudok felvenni Hollandiában. Így, másfél év után határozatlan idejű szerződést ajánlanak, amit azért vendégmunkásként nem könnyű megszerezni.

Engem ez a  biztonság vonz most vissza. Majd szeretnék egyszer jobban kiteljesedni abban, amit csinálok, de először legyen egy biztos helyem. A magánnyal kapcsolatban pedig arra jutottam, hogy jó itthon lenni a barátokkal, de egy csepp remény sincs rá, hogy itthon bármibe is bele tudok kezdeni, ami az én fejlődésemet és anyagi biztonságomat garantálná.

Nagyon sok jó ember van itthon, értékes szabadidőt tudunk együtt tölteni, de nem haladok az életemmel. Akkor már inkább legyen egy biztos anyagi háttér, amit lényegében abban az országban megtaláltam. Ez most a szociális élet rovására megy, de majd valahogy kihozom az x-et.

Az elmagányosodás másokra is jellemző volt kint?

Sokan jönnek ki úgy vendégmunkások, főleg Lengyelországból, Litvániából és Magyarországról is, hogy otthon hagyják a feleségüket, gyerek már iskolába jár, aztán küldik haza a pénz nagy részét. Például egy munkásszállón, nem azt mondom, hogy feltétlenül mindenki depressziós és magában piál, de azért sokat láttam ezt is. Hétfőtől péntekig meló, utána otthon ülnek, kaja, meg hát a sör.

Mit gondolsz arról, hogy választanod kell a szociális élet és az anyagi biztonság között?

Ez egy nagyon megterhelő választás. Amikor mi közép-kelet-európai lények belekóstolunk a nyugati világ adta lehetőségekbe, akkor bizony hozzászokunk. És bizony fel kell áldozni a szociális életet érte. Én nem tudok mit csinálni, nem érzem magam itthon jól, annak ellenére, hogy rengeteg barátom van, rengeteg pozitív ember vesz körül. Haladni akarok előre. Azt gondolom, hogy ha az embernek van anyagi biztonsága, akkor a szociális élet is könnyebb. Most más hozzáállással megyek ki, most már tényleg hosszú távra tervezek, ott akarok felépíteni egy életet. Az a célom, hogy az elkövetkező 10-15 évben megszerezzem az anyagi biztonságomat, és szociális szempontból is jól érezzem magam. Próbálom kicsábítani a barátaimat is, meg azért próbálok úgy tervezni, hogy haza tudjak járni többet a családhoz.

Azért gondolom, hogy ez a helyes döntés, mert sajnos egy anyagias világban élünk, és nem hiszem, hogy ez az ország az elkövetkezendő három-négy évben valami hű de nagy változáson menne keresztül, ami miatt hirtelen annyira megéri majd itt lenni. Ahogy elnézem, ez csak egyre rosszabb lesz. Szeretem Magyarországot, hiányzik, de ez a logikus döntés. A jövőm fontosabb.

Volt olyan kinti program, ami segítette az integrációt?

Persze! Ha regisztrált lakos vagy, jelentkezhetsz ingyen nyelvórákra, ahol más külföldiekkel találkozol, együtt gyakoroljátok a nyelvet. És voltak önszerveződő Facebook-csoportok, ezt már említettem. És mindenki nagyon segítőkész volt, én nem tapasztaltam nagyon, hogy a nemzetiségek egymással gyűlölködnének. Jó, volt, aki románozott, a románok meg lengyeleztek, a szokásos.

Dolgoztál együtt (más) kisebbségiekkel is? Kik voltak ők, honnan jöttek?

Sok magyarországi roma van kint, és persze találkoztam sok dél-amerikai feketével, de nekik van állampolgárságuk, hisz Hollandia régi gyarmati területeiről jönnek. Egy sráccal találkoztam, aki Afrikából jött, ő is persze megélhetési okokból. Meg volt pakisztáni arab ismerősöm is, ő a ‘15-ös menekülthullámmal érkezett, neki elég kemény története volt, beszökött Magyarországra és úgy tovább.

Általában milyen a vendégmunkások nemi megoszlása? És ott, ahol te dolgoztál? Mit gondolsz, miért olyan a megoszlás, amilyen?

Az építőiparban sokkal több férfi volt. Vannak olyan munkák, ahol fele-fele az arány, például a logisztika. Szóval attól függ, milyen típusú munka, a férfiak főleg építőiparban dolgoznak, a nők főleg vendéglátásban. De azért általában azt vettem észre, hogy több a férfi vendégmunkás. Sok a középkorú litvániai, lengyelországi férfi, akik az otthonmaradó családjukat tartják el így.

Igazából fiatal vendégmunkással, olyannal, mint én, alig találkoztam kint. 30-as, 40-es, akár 50-es férfiak, család otthon, ő egyedül itt, ez volt a jellemző. És ez minden nemzetiség esetében így volt, nem nagyon voltak eltérések.

Szerinted mennyi ideig „éri meg” vendégmunkásnak lenni, és mikor okoz több kárt, mint amennyi hasznot hoz?

Szerintem van, amikor nagyon egészségtelen.

A tipikus felállás: család otthon, te meg egyedül kint. Én ezt nem tudnám megcsinálni. Hogy lemaradjak arról, ahogy felnő a gyerekem. Nem bírnám ki.

Volt olyan kollégám, aki Lettországból jött el a családjától. Ott volt már akkor is, amikor én odamentem, és még most is ott van, tehát már három-négy éve úgy dolgozik, hogy évi kétszer jár haza. Azokon, akiknek a családja otthon, távol volt, sokszor láttam, hogy kicsit feszültebbek az ünnepek, szünetek közeledtével. Hisz gyakran ilyenkor sem mentek haza. Ebbe bele lehet betegedni, jellemzően megnő az alkoholfogyasztás is.

Most, hogy itthon voltál néhány hónapig, mit gondolsz a magyar vendégmunkások és az ide érkező külföldi vendégmunkások hazai megítéléséről?

Általában pozitív dolgok fogadtak, kérdezgetnek az emberek, hogy hogyan zajlik ez az egész, kíváncsiak rám. Sokan megkérdezik azt is, hogy komolyan gondoltam-e, hogy hazajövök? Hát, nem.

Ezt a felhajtást az ideérkező vendégmunkások kapcsán érdekesnek találom. Vicces helyzet, nyugatnak kell vendégmunkás innen, nekünk meg kell vendégmunkás Ázsiából. Valahogy máshogy is elrendezhették volna ezt. Ha itthon tudnának nekem valamit ajánlani, én szívesen maradnék. De ha már így alakult, akkor szerintem mindenkit a legnagyobb tisztelettel kell fogadni. Ő is csak a „jobbért” jön. Mindenki a jobbért megy. Szükségünk van rájuk. Nem kéne ítélkezni. Dolgozni jött, ennyi. Ő dolga.

Végezetül szerinted mennyi felelőssége van abban az Európai Uniónak, a Nyugatnak, Magyarországnak és a többi közép-kelet európai országnak, hogy embereknek el kell hagyniuk a hazájukat, otthonukat a létbiztonságért?

Nyilván egy kormány sem tudja bepótolni a lemaradásunk Nyugattól, de azért kezelhetnék ezt a szituációt jobban is. Azt nem értem, hogy ha annyira fontosak például a magyar emberek a kormánynak, akkor miért nem próbálják meg itthon is megadni nekünk a lehetőséget. Nem azt mondom, hogy legyen itt is nyugati színvonalú fizetése mindenkinek, értem, hogy ez most nem elérhető, de azt itthon is meg lehetne oldani, hogy egy picit kényelmesebb legyen minden. De ezen túl összességében azt látom, hogy ilyen ez, pénzből él az ember, oda megy, ahol jobban ki tudja hozni a matekot.