Ez a cikk a Fordulat folyóirattal közös cikksorozatunk negyedik része, amely sorozatban Kína globális szerepét szeretnénk több oldalról megvilágítani. Ezekben a hetekben több szöveget közlünk a Chuang kollektívától, amely rendszerkritikus szemszögből elemzi Kína helyzetét és társadalmi folyamatait, olyan kérdéseket körbejárva, hogy vajon szocialista vagy kapitalista ország-e Kína, vagy mit gondolnak a kínai munkások a Kommunista Pártról. A minisorozat a Fordulat folyóirat „Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” című, novemberi lapszámához kapcsolódik.

Pénz

Kína kapitalista. Egyrészt azért kapitalista, mert teljesen integrálódott a kapitalizmus globális rendszerébe, másrészt azért, mert a kapitalista kényszerek egészen a mindennapi életig behatoltak. A lakosság túlélése Kínában, mint bárhol máshol, a piactól függ, akár közvetlenül, akár közvetve. Más szóval: a túléléshez pénzre van szükség. Mivel a pénz a kapitalista termelés alapeleme (szakkifejezéssel élve: az érték szükséges megjelenési formája), a túlélés pénztől való függősége a legegyértelműbb jele annak, hogy egy népesség beépült a globális kapitalizmusba.

A kérdéssel kapcsolatban azonban részben az a probléma, hogy az alapvető meghatározások gyakran homályosak. Ezért lépjünk vissza egy kicsit, és kezdjük az alapokkal.

A kapitalizmus egy bizonyos társadalom olyan formája, amely elfedi saját társadalmi jellegét, és az emberek közötti kapcsolatokat pusztán különböző megvásárolt és eladott dolgok közötti gazdasági kapcsolatokként kezeli. Egy szó mint száz, egy olyan társadalom, amely úgy tesz, mintha nem társadalom lenne. A rendszer középpontjában a végtelen növekedés posztulátuma áll. Mindig is nemzetközi rendszer volt, és mindig is szüksége volt mind földrajzi határainak kiterjesztésére, mind arra, hogy az emberi szociális interakciók egyre több aspektusa vonódjon be a piacba. Ezen a társadalmon belül minden egyén túlélése és jóléte összeforrt a „gazdaság” túlélésével. A pénz mindezt kifejezi: az, ahogyan a „növekedést” kiszámítjuk, ahogyan az emberek közötti kapcsolatokat piaci tranzakciókra redukáljuk, és a mindennapi mércéje annak is, hogy milyen jól tudunk élni, vagy hogy egyáltalán meg tudunk-e élni.

A legtöbb ember számára Kínában, ahogyan máshol is, a túléléshez szükséges pénz a munkáért fizetett bér formájában jelenik meg. Nem számít, hogy ezt a bért „értékesítésnek” (pl. utcai árusok esetében), „adománynak” (pl. livestreamerek esetében) vagy valamiféle „bónusznak” vagy „társadalombiztosítási kifizetésnek” ( Kínában az ipari munkások által szerezhető kiegészítő bérek általános elnevezései) álcázzák. Ezek az emberek azért kénytelenek a bérjövedelemtől függeni, mert nincs kollektív ellenőrzésük a termelés folyamata felett, pedig a termelés a túléléshez és a teljes élethez szükséges javak forrása. Az e csoportba tartozó (proletariátusnak nevezett) embereknek akkor is pénzre van szükségük a túléléshez, amikor munkanélküliek, ezért mások bérétől függnek (azaz kölcsönkérnek a családtól), eladósodnak (azaz a gazdagoktól felvett kölcsönöktől függenek), vagy az államtól kapott csekély munkanélküli segélyből vagy nyugdíjból élnek, ami tulajdonképpen second-hand bér (vagy second-hand profit), mivel a jóléti alapokat adókból, többek között jövedelemadóból fizetik.

A gazdagok kormánya

A világ népességének egy kis része a túléléshez szükséges pénzt abból a nyereségből szerzi, amely valamilyen vállalkozásba fektetett pénz hozama. Ez nem csak a megtakarított pénz alkalmi befektetését jelenti. A túléléshez elegendő nyereséghez nagy összegű, már létező pénzmennyiséget kell befektetni. Vagyis: gazdagnak kell lenni. Kínában ez utóbbi csoport (amelyet burzsoáziának vagy egyszerűen tőkésosztálynak neveznek) két fontos alkategóriára oszlik: a „rendszeren belüliekre” és a „rendszeren kívüliekre”.

A „rendszer” mindkét esetben a pártállam, amely a globális tőkésosztály kínai tagjainak csoportja.

A pártállamban a tőkésosztály rendelkezik minden fontos döntéshozó hatalommal. Első pillantásra ez különbözik más országok „demokratikus” kormányaitól, még akkor is, ha elismerjük, hogy ezek a demokráciák valójában oligarchiák, ahol a gazdagok indirekt irányítást gyakorolnak a politikai közvetítőkön keresztül. De a gazdagok közvetlen uralma szinte általános a kapitalista fejlődés első szakaszában lévő országok esetében – legalábbis azokéban, amelyek sikeresen indították el a gyors növekedés időszakát.

Az első „államkapitalistának” vagy akár (a 19. század végén) „államszocialistának” nevezett országok közé tartozott a Német Birodalom és Japán, ahol a gazdagok többé-kevésbé közvetlen kontrollt gyakoroltak az állam fölött, amit széles körű fejlesztési projektek és a szociális jólét formáinak megvalósítására használtak, gyakran abbéli törekvésből, hogy aláássák az alulról jövő ellenállást. Ez magában foglalta a kulcsfontosságú iparágak – például a vasút – teljes állami tulajdonba vételét, valamint hatalmas, az  állammal teljesen integrálódott monopóliumok kialakulását – egyes esetekben még a hivatalos valuta nyomtatásával és a nemzeti bank működtetésével is megbízva őket. Hasonlóan, a 20. század végén olyan helyeken, mint Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr, a gyors fejlődés egypárti diktatúrák alatt zajlott, amelyek államilag irányított gazdasági terveket hajtottak végre.

Még az olyan „demokratikus országok” mint az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kapitalista fejlődésének klasszikus esetei is olyan korszakokban zajlottak, amikor a politikai rendszert teljes egészében a gazdagok foglalták el, akár a földbirtokos arisztokraták Angliában, akár a korai iparosok és a rabszolgatartó ültetvényes elit az Egyesült Államokban.

Ezek olyan „demokráciák” voltak, amelyekben a lakosság túlnyomó többsége (nők, rabszolgák és vagyontalan férfiak) nem szavazhatott és nem indulhatott a választásokon. Tehát a maguk módján gyakorlatilag ezek is „pártállamok” voltak, még akkor is, ha a gazdagok különböző frakciói egymással versengő „pártokba” szerveződtek. Az állam minden esetben a gazdagok kormánya.

Kína ma ugyanezt a nyomvonalat követi, de egy még intenzívebb globális verseny feltételei között. Így nem meglepő, hogy a kínai tőkésosztály és az államhatalom közötti szövetség hasonlóan intenzív. A kínai pártállamban minden felsőbb szintű (nagyjából megyei szintű és magasabb) pozíciót a „guanliao” tölt be (ez egy kifejezés, amelyet gyakran egyszerűen „bürokratáknak” fordítanak, de amely valójában csak ezeket a magasabb szintű kormányzati pozíciókat jelöli) – amely szinte mindenhol olyan gazdag személy, akit bármely más országban egyértelműen a tőkésosztály tagjának tekintenének. A guanliao alkotja a tőkésosztály „rendszeren belüliek” csoportjának hivatalos magját. De az ország szinte valamennyi jelentős tőkése szintén a „rendszeren belüli” kategóriába sorolható, beleértve azokat is, akik ugyan nem töltenek be hivatalosan formális pozíciót, ennek ellenére párttagok, mint például Jack Ma. Hasonlóképpen, minden nagyvállalat, beleértve a „magán” vállalatokat is, párttagokat helyez el a felső vezetésben.

Az egyik érv, ami felmerülhet az ellen, hogy a pártot kapitalista szervezetnek lehessen nevezni, hogy a legtöbb párttag és a legtöbb alacsonyabb szintű köztisztviselő (gongwuyuan) maga nem tőkés. De ez mindenhol így van. Mint bármelyik országban, a politikai pártok és az állami bürokráciák tagságának nagy része mindig a proletariátusból kerül ki, akik a lakosság többségét alkotják. Az a tény azonban, hogy az USA-ban a regisztrált demokraták és/vagy állami alkalmazottak legnagyobb része munkás, aligha teszi a Demokrata Pártot „munkáspárttá”, amely egy „munkásállamot” irányít. A Demokrata és a Republikánus pártokhoz hasonlóan a Kínai Kommunista Párt és az általa irányított pártállam is az uralkodó osztály intézménye, amelyek a nagy tőkések közötti viták rendezésére és a gazdaság zavartalan működésének elősegítésére vannak adaptálva, ami leginkább a növekedési ráták fenntartását, az infláció alacsonyan tartását és bármilyen zavargás elfojtását jelenti. A „rendszeren belüliek” privilegizált hozzáféréssel rendelkeznek az a rendszeren belüli más tőkések által kontrollált erőforrásokhoz, és némi befolyással rendelkeznek a párt által hozott kollektív döntésekben.

Ez a rendszer éppenséggel nincs hanyatlóban.

Sőt, az ellenkezője igaz, hiszen az elmúlt két évtizedben aktív próbáltak egyre több tőkést toborozni a pártba, ami a párt alapszabályának 2002-es reformjában is megmutatkozott, amely lehetővé tette a „vállalkozók” belépését (és utólagosan jóváhagyást biztosított annak a számos párttagnak, akik már az 1980-as és 1990-es években is arra használták fel pozíciójukat, hogy tőkéssé váljanak). Másfelől, azok a gazdagok, akik nem voltak hajlandóak alávetni magukat a pártot irányító, nagyobb hatalommal bíró tőkések vezetésének, vagy saját érdekeiket olyan módon követték, hogy a többiek számára instabilitással fenyegettek, a különböző „korrupcióellenes” kampányok célkeresztjébe kerültek, melyek gyakran börtönbüntetéssel és kivégzéssel végződtek. Az eredmény az, hogy ma a „rendszeren kívüliek” többnyire kisebb tőkések, akik (még) nem csatlakoztak a párthoz, vagy olyan nagyobb, ellenzéki tőkések, akik ezt elutasították – gyakran azért, mert fél lábbal Kínában, fél lábbal a tengerentúlon tudnak állni.

Ez azonban fontos, mert emlékeztetőül szolgál, hogy a kapitalizmus globális, ami azt jelenti, hogy a tőkésosztály is globális. A kínai tőkések ennek az osztálynak csak egy töredékét alkotják. Még ha képesek is megoldani saját belső konfliktusaik egy részét a pártapparátuson keresztül – és még ez a képességük sem valószínű, hogy örökké tart –, akkor is kemény versenyben állnak a többi tőkéssel. Ez a verseny gyakran „geopolitikai” konfliktusként vagy „kereskedelmi háborúként” kereteződik. Egyszerűbben fogalmazva, ez már a több, egymással versengő nemzetállam létezésében is megmutatkozik, amelyek mindegyike egy-egy „nemzetgazdaságot” felügyel, amelyet gyakran a saját tőkéseik közötti belső ellentétek feszítenek. Alapjaikban azonban ezek mind egy uralkodó osztályon belüli, egymással versengő csoportok közötti csaták.

Állam és nemzet

A legtöbb zavart azzal kapcsolatban, hogy Kína kapitalista ország-e vagy sem, két, egymással összefüggő tévedés okozza. Az első az a téves feltevés, hogy az egyes országok valamilyen módon választanak egy gazdasági rendszert, amely aztán nagyrészt arra az országra korlátozódik, tehát beszélhetünk „szocialista” országokról, „kapitalista” országokról és ezek bármilyen lehetséges variációiról. A második, a fentebb már említett elképzelés, hogy az „állam” és a „piac” két alapvetően különálló intézmény, és hogy a kapitalizmust a piac dominanciája, míg a „szocializmust” az állam dominanciája határozza meg.

Mindkét tévedés az „állam” fogalmának félreértésében gyökeredzik. Az első feltételezi, hogy a nemzetállam az emberi közösségek természetes, elkerülhetetlen formája, és hogy a gazdaság ennek alárendeltje.

Azonban amikor az országot közösségként képzeljük el, figyelmen kívül hagyunk valós érdekellentéteket. Mi van, ha nem a „rossz” emberek akadályozzák a „jó” döntések meghozatalát? Mi van, ha ehelyett a társadalomban jelenlévő számos rossz dolog valójában azoknak kedvez, akik irányítják azt? A valóságban valójában ennél is rosszabb a helyzet:

a rossz dolgok azért szükségesek mindenki számára, mert szükségesek „a gazdaság egészséges működéséhez”, amelytől mindannyian kénytelenek vagyunk függni.

Mivel a gazdagok irányítják a termelést, a gazdaság „megmentése” azt jelenti, hogy az ő érdekeiket helyezik előtérbe, ugyanis olyan helyzetet teremtettek, amelyben minden érdekünk az ő érdekeiktől függ. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy az ország nem a közös érdekek „közössége”, hanem a globális kapitalista rendszer egy területe. Ezt a területet többnyire a gazdagok birtokolják és ellenőrzik. Ez nem a te országod, és soha nem is volt az. Az övék.

Az állam ennek a tulajdonlásnak a kifejeződése (de ez nem ugyanaz, mintha  csupán azt mondanánk, hogy a gazdagok „birtokolják” vagy „kontrollálják” az államot). Pontosabban mondhatjuk, hogy mivel a kapitalista társadalom úgy tesz, mintha nem is társadalom lenne, egysége a elkülönülések kiterjedéseként jelenik meg előttünk.

A „politikai” és a „gazdasági” látszólagos szétválasztása hozza létre a nemzetállamot, ma ismert formájában, amely a kapitalista társadalmi viszonyok sajátosan politikai formája.

Egyszerű, funkcionális kifejezésekkel úgy írhatjuk le az államot, mint annak a módja, ahogyan bizonyos helyeken bizonyos tőkések megtárgyalják vitás ügyeiket, ideiglenes szövetségeket kötnek más tőkések konkurenciájával szemben, összehangolják a szegények lázadásainak elfojtását, és igyekeznek megmenteni a gazdaságot saját szélsőségeitől. Tágabb értelemben annak is a módja, ahogyan az emberek közötti kapcsolatokat látszólag „természetesen” szabályozzák olyan dolgok, mint a törvényhozás és az állampolgárság. Még tágabb értelemben ez ahhoz az eszméhez vezet, hogy  a „nemzet” az emberi közösség „természetes” formája. A nemzetállam azonban nem létezett a kapitalista társadalom előtt. Azért alakult ki abban a társadalomban, mert betöltött egy funkciót benne.

Mivel mindannyian a gazdasághoz vagyunk láncolva, a gazdaságot irányító tőkésekhez is hozzá vagyunk láncolva élőhelyünkön. Ez azt jelenti, hogy a nemzetállam mítosza mögött valódi kölcsönös függőség húzódik meg, mivel egy terület tőkéseinek kudarcakor az átlagemberek is szenvednek. Erről beszélünk, amikor egy területen való „munkahelyteremtés” lehetőségeiről vitatkozunk. Ez az oka annak is, hogy egy adott ország tőkésosztálya által vezetett fejlesztési programok valóban sok embert kiemelnek a mélyszegénységből, még ha egyenlőtlenül teszik is ezt. Az elmúlt évtizedekben Kína megismételte azt a fajta „gazdasági csodát”, amelyet a múltban sok más kapitalista országban láthattunk, gyakran hasonló módszerekkel: közművek, országos út- és vasúthálózatok építésével, a legszegényebb vidéki lakosok (néha kikényszerített) áttelepítésével, valamint az alapfokú oktatási és egészségügyi ellátás kiterjesztésével.

De ez az egymásrautaltság nem igazán az általánosan osztott „nemzeti” érdek formájában jelenik meg. Ehelyett inkább a társadalmi hatalom globális hierarchiájába illeszkedő, változó és versengő függőségek összetett láncolata. Egyfelől mindig is eredendően nemzetközi. Ez látható abból az egyszerű tényből is, hogy a kínai gyárak többségének sikere (és ezáltal a kínai tőkések kilátásai) a gazdagabb országok beruházási és fogyasztási keresletétől függenek. Hasonlóképpen, e gazdag országok tőkései is profitálnak ebből a kapcsolatból, mind közvetlen értelemben, hiszen profitot termelnek ebből a termelésből, mind pedig közvetett módon, mivel a gazdag országok munkásai számára biztosított olcsó fogyasztási cikkek folyamatos kínálata egy hitelből táplálkozó jólét látszatának létrehozásával segít elnyomni bárminemű zavargást.

Másfelől ezek a függőségek gyakran szubnacionális jellegűek is, abban az értelemben, hogy egy ország bizonyos régiói gyakran sokkal nagyobb hasznot húznak belőlük, mint mások. Vagyis az érdekek egyes országokon belül is eltérhetnek, mivel a gazdag, part menti városok sikere nem feltétlenül terjed át a belső, szegény, tengerparttal nem rendelkező régiókra, még ha ezek a szegény területek közvetett módon profitálnak abból, hogy egy „gazdag” országon belül helyezkednek el. Hasonlóképpen, egy ország tőkéseinek sikerét ugyanúgy lehetővé teszi a saját országuk munkásainak kizsákmányolása, mint a más országokéi. A kínai tőkések hatalmas vagyonfelhalmozását nyilvánvalóan a kínai munkások kizsákmányolása tette lehetővé, akkor is, ha ebből a jólétből a Japánban, Dél-Koreában, Európában és az Egyesült Államokban székelő multinacionális vállalatokhoz is bőven jutott. Még ha a munkások végül vissza is kapnak valamennyit ebből a megnövekedett társadalmi vagyonból, ez a teljes vagyonnak csak egy kis töredéke. Ami  még fontosabb, hogy nem rendelkeznek kontrollal a társadalom termelőereje felett, annak ellenére, hogy szükségesek a termeléshez.

Egy nagy cég?

A fentiekben hangsúlyoztuk a túlélés pénztől való függésének megélt valóságát, és némi magyarázatot adtunk arra, hogyan épül fel a tőkésosztály Kínában. Ez a magyarázat azonban némiképp leegyszerűsítés, mert a kapitalizmus valójában sokféle típusú munka bevetését alkalmazhatja (amelyek közül néhány, mint például a rabszolgaság, nem feltétlenül pénzbeli „bér”-függőségbe kényszeríti az embereket), és sokféle szerveződési formát alkalmazhat az uralkodó osztályon belül (néha például a nem kapitalista vagy félkapitalista földbirtokos elit osztálya is ugyanolyan fontos lehet a kormányzat számára). Hogy szemléltessük a kapitalista termelés rugalmasságát a kormányzás kérdéseiben, használjunk egy egyszerű gondolatkísérletet.

Gyakran úgy beszélnek Kínáról, mintha a kormány teljes mértékben kontrollálná a termelést, a lakosságot pedig agymosással engedelmességre kényszerítették volna. Ez semmilyen értelemben nem igaz, és az ehhez hasonló mítoszoknak hosszú, rasszista története van, amely a 19. századi „Sárga Veszedelem”  narratívájától kezdve egészen a mai média hasonlóan orientalista ábrázolásaiig terjed. A tényeknek ezt a szélsőséges elferdítését azonban felhasználhatjuk arra, hogy a kapitalizmus természetével kapcsolatos megfigyeléseket tegyünk.

Képzeljük el a kérdést újra a következőképpen: mi lenne, ha Kína valójában egyetlen nagy monopolvállalatként szerveződne? Mi lenne, ha az állam valóban az összes termelőerőt irányítaná? Mi lenne, ha ezek az erők még csak nem is a profitért egymással versengő „cégekbe” szerveződnének, hanem tevékenységüket egy központi tervező ügynökség szervezné? Megint csak: ebből semmi sem igaz! De képzeljük el. Ha ez így lenne, azt gondolhatnánk, hogy már biztosan nem helytálló azt mondani, hogy Kína kapitalista ország

A valóságon azonban még ez a nem létező „China Inc.”-forgatókönyv is nagyon keveset változtat. Ez a feltételezett országos monopólium, amelyben minden kínai állampolgár alkalmazott lenne, még mindig kapitalista cég lenne. Ez azért van így, mert végső soron még mindig más cégekkel versenyezne a globális piacon.

Túlélése továbbra is a kapitalizmus globális rendszerének túlélésétől függne.

Gondoljunk csak bele egy pillanatra: most is léteznek nagy kapitalista monopóliumok – olyan teljesen „magán” vállalatok, mint az Amazon és a Walmart –, amelyek kis országokhoz hasonló mennyiségű erőforrással és munkaerővel rendelkeznek. Ezeken a vállalatokon belül nincsenek piacok, amelyek irányítják a tranzakciókat. Az erőforrásokat a tényleges munkahelyektől távol eső vállalati központokban kidolgozott nagyszabású tervek szerint mozognak az egyes részlegek között.

De ezek aligha „szocialista” intézmények. Belső terveik végső soron a növekedésre irányulnak, ami csak akkor garantálható, ha a vállalat sikeresen versenyez másokkal a globális piacon. Más szóval: ezek csak a vállalati számvitel formái. A vállalati számvitel kiterjesztése a gazdaság több területére pedig semmiképpen sem kérdőjelezi meg a kapitalista társadalmat… Sőt, ez a kapitalizmus saját hosszú távú trendje! Marx egyik legkövetkezetesebb jóslata, hogy a termelés „társadalmi léptéke” növekedni fog. A leggyakoribb példája pontosan az ilyen jellegű monopolizációra való tendencia. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen monopóliumok előgyártott szocialista tervezési infrastruktúrák embrióit tartalmaznák.

Ezek, feketén-fehéren, az osztályuralom formái.

Marx ezt nem annyiban látta fontos tendenciának, hogy a monopóliumok kész gépezetet adnának a kommunistáknak a termelés koordinálására, hanem azért, mert a termelés növekvő léptéke azt is jelenti, hogy egyre több munkás egyre komplexebb módon kerül interakcióba egymással szerte a világon. Ez a termelés társadalmi jellegét még akkor is láthatóbbá teszi, ha nehéz stratégiai kérdéseket vet fel minden potenciálisan forradalmi mozgalom számára – ez nyilvánvaló például a globális élelmiszer- és energiarendszerek esetében, ahol az azonnali pusztítás tömeges éhínséghez és halálhoz vezetne, míg hosszútávon az ilyen rendszerek leépítésének elmulasztása még rosszabb következményekkel járó környezeti pusztítást okozna. A termelési lépték általános növekedésének minden egyes szakaszában egyre nyilvánvalóbbá válik az alternatív, szocialista koordinációs módszerek lehetősége, sőt szükségessége. De megint csak: az ilyen módszerek elkülönülnek és szemben állnak a mai monopóliumokban látható koordinációs módszerekkel. Pontosan ez az oka annak, hogy Marx szükségszerűnek látta a forradalmat.

A vállalati számvitel és a kapitalista államszervezetek soha nem fejlődnek egyszerűen szocializmussá.

Felvethetnénk tehát, hogy a megoldás a kínai gazdaság globális piacról való leválasztásában rejlik. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez megoldja a problémát: az összes tervezést, amelyet a globális piac kiszolgálására végeztek – és amelyet ezért „kapitalista” tervezésnek lehetne tekinteni, ahogyan az a létező monopóliumokban történik – leválasztják erről a piacról, és csak a tervezési apparátus marad érintetlenül. Még ha nem is „szocialista”, ez a tervezés legalábbis mintha megszűnne a kapitalista kényszerek szolgálatában állni. De ennek körülbelül annyi értelme van, mint annak az érvelésnek, hogy az Amazon vagy a Walmart leválaszthatná magát a globális gazdaságról.

Még ha ez politikai lehetőség is lenne, vannak olyan egyszerű, gyakorlati korlátok, amelyek abszurddá teszik a felvetést: mivel ezekben a vállalatokban a tervezett tevékenység nagy része a profitszerzésre és a piac kiszolgálására irányul, a leválasztás a belső tervezési mechanizmusok túlnyomó többségét használhatatlanná tenné. Az egész vállalati struktúra a kapitalizmus szükségszerűségeire épül, mint például a profitszerzés és a piac kiszolgálása. Ha ezeket eltávolítjuk, a „terv” összeomlik. Ha ezeket megtartjuk, akkor a „terv” azonnal megpróbál újra bekapcsolódni a globális gazdaságba, vagy ha ez nem lehetséges, akkor egyszerűen szétesik, és helyi szinten újra kapitalista szükségszerűségeket szül, újrateremtve a piacot a leválasztott szférában, a monopóliumon belüli spin-off vállalatok vagy részlegek közötti versenyen alapulóan (függetlenül attól, hogy „állami tulajdonban” vannak-e).

Ugyanez az alapvető probléma vonatkozik a kínai gazdaság a világgazdaságtól való leválasztásának kilátására is. Valójában egy ilyen leválasztás ebben az esetben még kevésbé megvalósítható, tekintve, hogy a globális termelés egésze milyen mértékben függ a kínai ipartól, és ami még fontosabb, vice versa: milyen mértékben függ a kínai ipar a globális piactól. Jelenleg a kínai termelés hatalmas része a globális piac közvetlen vagy közvetett kiszolgálására irányul. 2019-ben Kína teljes kétoldalú áruforgalma mintegy 4,6 billió USD-t tett ki (az adott évi GDP mintegy harmadát), ami azt jelenti, hogy nagyjából Németország teljes GDP-jének megfelelő árumennyiséget importált vagy exportált. Még ha Kína egyetlen, nagy, tervezési mechanizmusok uralta monopólium lenne is, ez a fajta szétválasztás gyakorlatilag lehetetlen lenne, mivel e monopólium üzleti tevékenységének hatalmas része a nemzetközi piacot szolgálja ki.

De természetesen Kína nem egyetlen nagy monopólium, és gazdaságát nem a tervezési mechanizmusok uralják. A kínai cégek nagyon hasonlóan strukturáltak, mint a világ más részein működő cégek. A növekedés és a nyereség a legalapvetőbb céljuk, és a vállalatok teljes struktúrája e célok biztosítására irányul. Ennek a valóságát figyelembe véve a „leválasztás” még nevetségesebben hangzik, mert ehhez kínai vállalatok ezreinek kellene önként csődbe menniük. Ennek bekövetkezte nem valószínűbb Kínában, mint a világ bármely más országában.

---

Összefoglalás

Tekintsük át az alapvető pontokat: Kína kapitalista ország. Ez abban nyilvánul meg, hogy mindenkinek pénzre van szüksége a túléléshez, és ezért a „gazdaságtól” függenek. A lakosság nagy része proletár, ami azt jelenti, hogy nincs kontrolljuk a termelés felett, ezért a túléléshez bérért kell dolgozniuk. Helyettük csak a lakosság rendkívül gazdag kisebbsége, az úgynevezett tőkésosztály tud megélni a befektetéseikből származó profitból, ami a termelés feletti kontrolljukat bizonyítja. Miközben ez a diktatorikus tulajdonlás a kapitalista uralom központi jellemzője, a nemzetállamok e társadalmi hatalom politikai kifejeződéseiként jelennek meg. Az állam a tőkések számára szükséges eszközként szolgál az egymással való együttműködésben és versengésben, de eleve segít fenntartani a kapitalista társadalom létezésének alapfeltételeit is. Ez magában foglalja az elnyomást (rendőrség, börtönök, katonaság stb.), a tulajdonjogokon alapuló jogrendszer fenntartását, valamint az állami beruházások mozgósítását (az infrastruktúrába, az egészségügybe, az oktatásba stb.), amelyek mind elősegítik a „nemzeti kultúrában” gyökerező közös „nemzeti érdekek” mítoszának megteremtődését.

Kínában a tőkésosztály közvetlenül a pártállamon keresztül uralkodik. A kommunista pártban és a kormányban a tőkések foglalják el az összes vezető pozíciót. Illetve a legtöbb nagytőkés, aki nem tölt be formális pozíciót, legalábbis párttag. Ez lehetővé teszi számukra, hogy „a rendszeren belül” legyenek, ahol kedvezményes hozzáférést kapnak az erőforrásokhoz (hiteleken keresztül), nagyobb védelmet élveznek a más országok tőkéseivel szembeni versenyben (vámokon és szubvenciókon keresztül), és helyet kapnak az asztalnál minden fontos döntésnél (a párt infrastruktúráján keresztül). A „rendszeren kívül” maradtak többnyire olyan kisebb tőkések, akik még nem csatlakoztak a párthoz, lázadók, akik nem hajlandók alávetni magukat a többieknek és/vagy a külföldi érdekekhez jobban igazodó tőkések. A valóságban a pártinfrastruktúra kusza és gyakran erőszakos, mivel a tőkések érdekei ütköznek. De még ha tökéletesen koordinált és minden kínai tőkést tagként számontartó is lenne, akkor is csak a globális tőkésosztály egy, másokkal versenyző töredékét reprezentálná.