A múlt év decemberében, kilencvenéves korában elhunyt Antonio Negri posztmarxista filozófus és mozgalmár, az elmúlt évtizedek kétségkívül legnagyobb hatású baloldali gondolkodója. Bár a hír fontos helyet kapott a világsajtóban, a hazai média alig tett említést róla, az önmagukat baloldalinak nevező portálok pedig egyáltalán nem írnak róla. Ez valószínűleg abból ered, hogy bár a világ számtalan pontján nagy mértékben hatott a kritikai elméletre és a rendszerellenes mozgalmakra, nálunk a neve máig szinte teljesen ismeretlen maradt. Magam is csak most szembesültem azzal, hogy egyetlen kötete sem jelent meg magyarul…

Pedig lett volna miért figyelni rá a hazai baloldalon is. Legalább azért, mert

elméletei olyan alapvető innovációt jelentettek az antikapitalista térfélen, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjunk a 21. század posztmodern kapitalizmusáról.

De ezen túlmenően is lett volna egy különleges okunk arra, hogy számot vessünk az elmúlt ötven év egyik legfontosabb életművével: Antonio Negri kérdései és nézőpontjai annak az ún. „olasz elméletnek” a részeként jöttek létre, amely hasonló szituációban fogant, mint amiben az elmúlt másfél évtized Magyarországán (és részben Közép-Európájában) magunk is élünk. Negri tehát éppen azt értette jól, ami bennünket körülvesz – így mi is jobban át tudjuk érezni, miről is beszél sajátos (poszt)marxizmusában.

Negri azt állítja egy visszatekintő írásában^[1], hogy akkori szellemi társaival azt a sajátos állapotot szerették volna megérteni, amely az ún. Dicső Harminc Év alatt (1945-től 1977-ig) jött létre Olaszországban.

„Negri politikailag egy olyan országban nőtt fel, amelyet korrupt konzervatív kereszténydemokrata kormányok vezettek, olyan kormányok, amelyek az USA hidegháborús szövetségesei voltak és belső hatalmukat az egyház, a maffia és a nagytőke tartotta fent. A fő baloldali alternatíva, a Kommunista Párt (PCI) volt, amely Sztálin befolyási szférákról szóló megállapodásának hatására, amit Roosevelttel 1944-45-ben szentesítettek is, lefújta az társadalmi forradalom programját és lojális ellenzéki életre rendezkedett be, az északi jóléti államról szóló frázisokkal. A PCI számos városban önkormányzati hatalmat gyakorolt és miközben ellenőrizte a szakszervezeti mozgalom legnagyobb részét, nem rendelkezett társadalmi mozgósítási stratégiával. A szocializmust csak egy nagyon távoli perspektívának tekintette. Eközben a Marshall-terv egy nagyon gyors exportvezérelt iparosodást eredményezett, főként északon – az olasz GDP több mint 5%-kal nőtt az 1950-es években, ami az egyik leggyorsabb növekedési ütem a világon. A hatalmas belső migráció új ipari munkaerőt hozott létre, amely először volt kitéve a gyári fegyelemnek” – írja a ezzel kapcsolatban Raewyn Connel ausztrál szociológus professzor.^[2]

Sok tekintetben ismerős helyzet. Korrupt kapitalista jobboldali kormányok, megélhetési parlamenti ellenzék, iparosításra alapozó gazdasági modell és a társadalom széles tömege számára eredményeket felmutató gazdasági növekedés. A második világháború után az ország gyökeres változáson ment tehát keresztül, bevezették a képviseleti demokrácia intézményeit, az iparosítás drasztikusan átformálta a társadalmat és a politikai viszonyokat, a technológiai változás, a fogyasztói kultúra és a gazdasági fejlődés hatására pedig alapvetően változott meg mind a gyári miliő, mind a mindennapi élet.

A 60-as, 70-es évekre tehát egy egészen másik világban kellett boldogulnia az antikapitalista baloldalnak – ez pedig nem ment éppen könnyen. Elsősorban azért, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy azok az előfeltevések és politikai alapállások, amelyek a munkásmozgalmat odáig jellemezték, egyre kevésbé voltak érvényesek és használhatók. Negri és társai, az ún. operaismo mozgalom, majd az abból kinövő autonomizmus ezért elsősorban azt a baloldalt vette célba, amely bár erős és befolyásos volt (sikeres pártokkal, jól működő szakszervezetekkel és szervezett munkásokkal), de már a válság komoly jeleit mutatta.

De mi volt Negri megközelítésében az a megbotránkoztatóan új, ami számunkra ma is használható lehet – és amit a hagyományos baloldal oly nehezen tudott megemészteni? Talán az, hogy nem próbálta tagadni a rendszer eredményeit. Sőt, alapvető állítása az volt, hogy mind a kapitalizmus általában, mind a háború utáni Olaszország „úton van”, „modernizálódik”, „fejlődik”, „gazdagodik”. Ez kétségtelen skandalum volt a marxista elméleten belül, amely egészen odáig valamiképpen a válság, az elszegényedés, a proletarizálódás, a kizsákmányolás fokozódásától, a katasztrófától várta a forradalmat. Nem, Negri pontosan látta, hogy az általános tőkés fejlődés és a harminc éves olasz modernizáció a társadalom széles csoportjait képes magával ragadni. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a munkásosztályon belüli generációs és származási szakadék: az „északi” és „idősebb” munkások általában beilleszkedő stratégiát választottak és a szakszervezetektől és baloldali pártokból azt várták, hogy mind jobban részesüljenek a dicsőséges évek gyarapodásából és lehetőségeiből – míg a fiatalabb és délről érkező dolgozók egyre harciasabbak lettek, egyre inkább fogékonyabbak voltak a radikális jelszavakra és az új típusú forradalmi mozgalmakra – az intézményes baloldalt és a munkásosztály nagy részét árulónak és opportunistának látva.

Valami hasonló játszódott le tehát akkor, mint idehaza 2010 után: az orbáni autoriter mobilizációs rezsim éppen úgy vezeti erőltetetten végig az országot egy bizonyos fejlődési úton és éppen úgy jelöli ki ennek az előrejutásnak a módját és kívánatos végcélját, mint ötven évvel ezelőtt Olaszországot.  Mivel Európa „elmaradott” felén az elmúlt évtizedek nem szóltak másról, mint felülről vezényelt utolérési és felzárkózási kísérletekről, a baloldali radikalizmusnak nem a „válságra” kell koncentrálnia, hanem a „fejlődésre”.

Negri és szellemi társai pontosan látták, hogy a rendszerellenes baloldal feladata nem az, hogy megkérdőjelezze azt, ami letagadhatatlan: a rendszer sikereit és eredményeit. Éppen ellenkezőleg: azt kell megérteni, hogy kik azok, akik nem akarnak részt venni ebben a mobilizációban, és akik számára a sikerek és eredmények egyszerűen nem kívánatosak.

A rendszerellenes baloldal bázisát tehát nem azok jelentik, akik kimaradnak a mobilizációból (hiszen ők valójában nem ellenzik azt), hanem akik nem kérnek belőle – mégis kényszerítik őket a részvételre. Ahogy a fiatal munkások nem kértek az új típusú munkaerőpiaci viszonyokból és a köré épülő életformából a hetvenes évek közepén, azok között kell kutakodnunk, akik nem hisznek a „három gyerek, három szoba, négy kerék” családközpontú fogyasztói társadalom képében, az exportvezérelt és iparközpontú „munkatársadalomban”, a környezeti kérdésekre és a globális egyenlőtlenségekre érzéketlen „növekedésben”, vagy a keleti és nyugati tőke találkozási pontjaként sikeres centralizált és represszív államkapitalizmus képében stb.

Ne felejtsük el: radikális baloldalinak lenni azt jelenti, hogy elvetjük a fennálló kapitalista világ valamennyi lényeges összetevőjét – egyszerre valamennyit.

Azt gondolom, hogy Antonio Negri abban különbözött korunk számos baloldali értelmiségijétől, hogy megértette: a rendszerellenes mozgalmak hajójának vitorláját mindig abba az irányba kell állítani, ahonnan a baloldali radikalizmus szele fúj – függetlenül attól, hogy a szélirány mennyire forgandó és a fuvallat milyen erős valójában. Ennek érdekében valódi fordulatot hajtott végre, mondhatni a marxizmust a talpáról a feje tetejére állította egy olyan korban, amikor éppen erre volt szükség. (Éppen úgy, ahogyan Antonio Gramsci tette egy emberöltővel korábban.) Fordulata lényege, hogy a Rendszer helyett a Változásra koncentrált. Posztmarxizmusának alapvetése, hogy a radikális potenciálokat nem a Rendszer leírásában kell keresni, vagy annak valamiféle objektív-determinált kifutásában, mert a kapitalizmus éppen abban igazán erős, hogy újra meg újra pacifikálja az ellene fellépő erőket.

A kapitalizmus akkor igazán támadható, amikor átalakulásra kényszerül.

A radikális politika esélye abban áll, hogy a kapitalizmus néhány évtizedenként újraformálja (restrukturálja) magát. Ekkor új típusú lázadások jelennek meg és új szervezeti formák bukkannak fel. És ahogy a koronavírus újdonságával szemben 2019-ben a nyugati emberek szervezete és az orvosok védtelenek voltak, a tőke és a politika ekkor még nem rendelkezik eszközökkel arra, hogy megszelidítse őket. Ez történt a hetvenes években, amikor az új típusú munkások és marginalizáltak (emarginati) szakítanak a munkásmozgalom hagyományos követeléseivel (kevesebb kizsákmányolás, több bér, munkásönigazgatás, szakszervezeti jogok stb.) és „a munka megtagadását” (Refusal of Work^[3]) követelik. Negri pontosan látja, hogy azóta a radikális fiatalok egyszerűen nem akarnak dolgozni – és hogy miért nem, azt a kapitalizmus átalakulásából érthetjük meg. Ha pedig innen nézzük, akkor nem a Rendszer működéséből kell megértenünk a forradalmat, hanem fordítva: körül kell néznünk, és meg kell lelnünk a radikalizmus új formáit és kereteit ahhoz, hogy meg tudjuk érteni a Rendszer éppen aktuálisan újraformált változatát. Ezért érdemes ma tekintetünket olyan jelenségek felé fordítani, mint a Z-generáció munkaellenessége, a klímaszorongás^[4], a különböző transzgresszív szubkultúrák szaporodása,a kiégés vagy a civilizációs elidegenedés és kivonulás stb.

Negri ezáltal gyökeresen új irányt kínált a rendszerellenes baloldal számára, amikor a kapitalizmus gazdasági elemzése helyett annak politikai analízisére helyezte a fókuszt.

Számomra ez döntő fordulat, amely – egyet értek ebben Harry Cleaverrel – végső soron minden posztmarxizmus egyik megkülönböztető jegye azóta is. Miről van szó? Arról, hogy a baloldal számára fontos dolgok a gazdaság, „a termelés” világán belül történnek (korai- és modern kapitalizmus), vagy azon kívül (posztmodern kapitalizmus – Negri maga is előszeretettel használja ezt a kifejezést).

Az olasz filozófus könyvet ír Marxról, amelyben amellett érvel, hogy Marx érdeklődésének középpontjában nem a kapitalista termelési mód gazdasági ellentmondásai álltak (kizsákmányolás, süllyedő profitráta, szegénység stb.), hanem a rendszer alapvető politikai ellentmondása: mivel abban a helyzetben vagyunk, hogy fizetésért kell dolgoznunk, a tőke mondja meg nekünk, hogy mi az érték, tehát miért hajlandó fizetni (különben nem kapunk munkát) és azt is, hogy milyenné kell, vagy érdemes válnunk, tehát mi legyen az értékes számunkra (mert különben nem csak munkát nem kapunk, de „tartalmas”, „boldog” és „sikeres” életet sem élhetünk és számolnunk kell a társadalmi kirekesztődés és marginalizálódás következményeivel).

Vagyis Negri szerint a kapitalizmus politikája az, hogy a rendszer akarja megmondani, hogy mi az értékes, függetlenül attól, hogy mi magunk mit tartunk annak.^[5]

Valójában az egész tőkés gépezet (az oktatástól a reklámokig és a fogyasztási cikkek gyártóitól a szolgáltató szektorig) azon fáradozik, hogy sajátunkká tegyük a tőke egész világképét, hogy „a kívánt módon” belépjünk a munka és a fogyasztás világába – ha erre nem vagyunk hajlandók és „saját” világot és világképet akarunk ezek helyett, ott történik a lázadás. (Ez az alapgondolat inspirált saját koncepcióm megfogalmazása során a „kulturális kapitalizmusról” és az azt jellemző „kulturális kompozícióról”.) Ahogyan Marx beyond Marx – Lessons on the Grundrisse című klasszikusában ezt megfogalmazza, már maga Marx is így értelmezte saját kommunizmusát – szemben a későbbi marxistákkal és szocialistákkal, no meg a mai baloldal jelentős részével:

„Elérkeztünk tehát Marx kommunizmusról szóló értekezésének végéhez a Grundrisse-ben. Amint láttuk, a kommunizmus semmiképpen sem a kapitalista fejlődés terméke, hanem annak radikális megfordítása. (…) A kommunizmus nem teleológia, sem a kapitalista rendszernek a továbbfejlesztése (szocializmus), sem annak katasztrófája. Ez egy új szubjektum, amely átalakítja a valóságot és megsemmisíti a tőkét. A kommunizmus tehát egy koncepció, amelyet csak az átmenet formáján belül tudunk konkrétan megfogalmazni. A megfordításnak e mozgalma erőteljes, olyannyira, hogy az átmenet nem egyszerűen a kapitalizmus antitézise (kritikája, tagadása, ellenpólusa), hanem inkább egy új szubjektum konstitúciója és a teljes átalakulás lehetőségének a létrejötte.”^[6]

A kommunizmus nem egy vízió, egy utópia – hanem mi magunk vagyunk, amikor szembe fordulunk a tőke univerzumával. Voltaképpen ez a nézőpont kíséri végig az életmű jelentős részét – beleértve azt a trilógiát, amely Antonio Negrit igazán világhírűvé tette. Az Empire, a Multitude és a Commonwealth 2000 és 2007 között keletkezett vaskos köteteit (vagy legalább az első kettőt) minden magára valamit adó ember ismeri a globális baloldalon – nem véletlen, hiszen ezek váltak a hajdani alterglobalizációs mozgalmak Bibliájává. Népszerűségüket két dolognak köszönhették. Az első, hogy segítettek megérteni, ki ellen is harcol a rendszerkritikus baloldal az ezredfordulón. Negri (és szerzőtársa Michael Hardt) szerint a piacok és kultúrák globalizációjával a modern szuverenitás a szuverenitás egy új formájának adott teret, amely nem támaszkodik rögzített határokra és területre. A Birodalom egy „decentralizált” uralmi apparátus, amely magában foglalja az egész globális világot. Egy dinamikus globális hálózat jön létre, ahol a kívül-belül kettősség a hagyományos értelemben már nem létezik: a különböző hatalmak (nemzetállamok, politikai szervezetek, transznacionális vállalatok, média, a technológia működtetői, nemzetek feletti és nem kormányzati szervezetek stb.) együttesen működnek és kontrollálják/nyomás alá helyezik a hálózat egyes pontjain működő szereplőket. Vagyis aki a Birodalom része kíván lenni, annak egyszerűen nincs más választása, mint betartani a játékszabályokat. Negri szerint a Birodalom fennhatóságán kívül a több milliárdos Sokaság található. A radikális baloldal nagy kérdése pedig, hogy „miképpen tudja a Sokaság megszervezni és összpontosítani az energiáit a Birodalom elnyomása ellen” egy demokratikus, emancipációs és közösségi (common) projekt keretében.^[7]

A másik, hogy ezek a könyvek segítettek megérteni, hogy az a változás, amely a 90-es években végbement, miképpen hozza el a tavaszt a radikális baloldal régen tartó tele után.^[8] Nem a neoliberális korszak beköszöntéről, nem a történelem végének eljöveteléről, vagy a rendszerváltásokról van szó – hanem a kapitalizmus újraformálódásáról, amelynek előbbiek csak ideológiái voltak.

Negri a 2000-es évekre egy ellentmondást állít elemzései középpontjába: a tőke hatalmas kulturális forradalmat indított el, amely azonban egy ponton magát a rendszer is veszélyezteti. A szolgáltató kapitalizmus kiépülésével a kommunikáció, az interaktivitás, az immaterialitás válik a gazdaság húzó erejévé a nyugati társadalmakban, és az immateriális munka válik a termelés hegemón formájává. Azonban azok az emberek, akik az együttműködés, az interaktivitás, a kommunikáció, az immateriális értékek, az információs társadalom és a szolgáltató kapitalizmus világában nőnek fel, túlzottan alkalmasak lesznek arra, hogy olyan autonóm tevékenységeket, önszerveződő projekteket és társadalmi hálózatokat hozzanak létre, amelyek kikerülnek a tőke ellenőrzése alól – és nem is lehet többé oda visszaterelni őket. Igen, Negri hőse ekkoriban a programozó, aki a kapitalista Windows irodáját elhagyva open source Linuxot fejleszt. Az alterglobalizációs mozgalom aktivistái pontosan ilyennek látták magukat: azért akartak megszabadulni a globális tőke fennhatósága alól, hogy ezáltal bontakoztathassák ki a bennük rejlő potenciálokat és jobbá tehessék az egész világot. A „munka elvetésének” jelszavát a „lehet más a világ” jelszavára cserélték és ebben igencsak nagy szerepe volt magának Negrinek is.

Antonio Negri olyan militáns aktivista volt, aki mindvégig következetesen levonta elméletének gyakorlati következményeit. Élete maga volt a nagybetűs skandalum. Skandalum volt a beilleszkedettek és a hatalmon lévők számára, hiszen még akadémiai karrierje csúcsán sem engedett könyörtelen antikapitalizmusából. A hetvenes években új típusú radikális munkásszerveződések születésénél bábáskodott, majd részt vett az évtized közepének nagy autonomista lázadásában. 1977-ben négy évre tárgyalás nélkül bebörtönözték Aldo Moro volt olasz miniszterelnök meggyilkolásával kapcsolatos vádak alapján (ikonikus börtönfényképe olyan abszurdan mutatja a rendszer elnyomó jellegét, mint egy Woody Allen film), azzal vádolták, hogy írásaival és szervezőmunkájával közvetlenül a baloldali terroristákat segítette és bátorította. Párizsba emigrált, a nyolcvanas évek közepén nagyszerű könyvet írt Felix Guattarival (A címe: Kommunisták, mint mi magunk), 1997-ben visszatért Olaszországba, hogy letöltse börtönbüntetését, majd a kétezres években az alterglobalizációs mozgalmak egyik első számú teoretikusa lesz. De élete skandalum volt a régi, intézményes baloldal hívei számára is, akiket beilleszkedő/megalkuvó voltuk és elmaradottságuk miatt soha nem mulasztott el mélyen ható kritika alá vonni és (mint valamennyi autonomista) a mozgalom legfontosabb feladatai között emlegette a tőlük való végleges megszabadulást.

De Negri számára nem csak az volt a fontos, hogy megszabaduljon az intézményes baloldal árulóitól és anakronizmusától. Meg akart szabadulni a kapitalizmus többé-kevésbé kényelmes zárkájából is – számára ez volt a legfontosabb politikai projekt. Ahogy talán leghíresebb interjújában fogalmaz:

„A valóságban a kapitalista működés nem szünteti meg az antagonizmust, hanem inkább áthelyezi máshova. Az osztályharc nem tűnik el, hanem átalakul és társadalmi szintre helyeződik át, a gyárból a mindennapi élet valamennyi mozzanatába. A proletár mindennapi élete a tőke uralmának egészével áll szemben. Ezen a szinten a tőkével való szakítás nem más, mint szökés a börtönből.”^[9]