Jelen írás azokból az összefüggésekből kíván megmutatni néhányat, amelyek Lenin életművének jelentőségét meghatározták.

A család, az örökség és a szabadság eredete

Kevés olyan politikai szereplőt ismerünk a 20. század történetéből, akivel kapcsolatban mind a mai napig annyi hihetetlen méretű és mennyiségű történelmi hamisítás jött volna létre, mint éppen Lenin esetében. A legismertebb hamisítások jószerével tankönyvi anyagokká avanzsáltak szerte a nyugati világban. Bevallom, annak határain kívül nemigen tudom, miképpen áll ez a dolog. Ám ez a kép, ha nem komoly dologról lenne szó, azt mondanám, teljesen lebutított, mondhatni, egészen primitív, mintha az 1970-es évek Lenin-kultuszának visszájára fordítása lenne: most nem a bölcs nagypapa, minden dolgozó mindent tudó vezetője rajzolódik ki előttünk, hanem Lenin egy erőszakos terrorista, hatalomimádó, németek által fizetett ügynök, aki szifiliszben halt meg. A közhelyes „szamárságok” motivációit és jelentőségét alighanem az határozza meg, hogy valamely hatalom, hatalmi intézmény ilyen módon is igyekszik egy nem-kapitalista alternatíva reményét is kitörölni, kiiktatni a fiatal generációk gondolkodásából. Lenin neve valóban összeforrt a szocializmus fogalmával és praxisával a földkerekség bármely kontinensén, ily módon hatása kiszámíthatatlan.^[1]

Az természetesen továbbra sem kétséges, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) 1870. április 22-én született Szimbirszkben, a Volga partján, és 1924. január 21-én halt meg a Moszkva melletti Gorkiban. Lenin, akárcsak édesapja, 54. életévében és szintén agyérszklerózisban halt meg. Édesanyja összesen nyolc gyermeknek adott életet, ketten nem sokkal születésük után haltak meg. Két fiútestvére, Dmitrij és Alekszandr eltérő pályát futottak be, hiszen Alekszandrot, a legidősebb testvért 21 éves korában kivégezték a cár ellen elkövetett merényletben való részvételéért. Dmitrij forradalmi tevékenysége mellett orvosként dolgozott, kedvenc időtöltése – bátyjához hasonlóan – a sakkozás lett.

Vlagyimir Iljics nemigen ismerte a családfáját, őszintén szólva egyáltalán nem is érdekelte. Ezt alátámasztja, hogy nővérei, Marija és Anna később „főállásban” foglalkoztak a családfa történetével, rekonstrukciójával és nyomukban, persze évtizedekkel később sok történész, de nem került elő olyan dokumentum, amely Leninnek a családfa iránti érdeklődésére utalt volna. A szovjethatalom is szűkösen közölt információkat Lenin származásáról, mindenből politikai kérdést csináltak. Sztálin és Nagyezsda Krupszkaja, Lenin felesége sem egyformán „sáfárkodtak” Lenin halála után a családfájával. Amikor a NEP-korszakban, már Lenin halála után a még létező antiszemitizmus leküzdése napirendre került, Krupszkaja azt találta írni Sztálinnak, hogy Lenin részbeni zsidó származását (anyai nagyapja után) hozzák nyilvánosságra, s ezzel csökkentsék az antiszemita befolyás erejét. Anna, Lenin nővére is hasonló állásponton volt, de Marija, a másik nővér e kérdésben éppen az ellenkező állásponton álló Sztálinnal értett egyet. Úgy vélhették a polgárháborús idők antiszemita pogromjainak hatása alatt, hogy e tény nyilvánosságra hozása inkább csak az antiszemita propaganda malmára hajtaná a vizet. Lenin, s ez tipikus az oroszok (oroszországiak) esetében, felmenői családilag igen különféle nemzetiségekből (orosz, német, tatár, svéd, zsidó stb.) eredtek, mintegy tükrözve a birodalom soknemzetiségű jellegét.

Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a 20. század elején szociáldemokrata forradalmárnak lenni egyúttal szinte természetszerűleg magában foglalta azt is, hogy az ember internacionalista, Magyarországon is. Lenin e kérdésben elméletileg és politikailag igen következetes álláspontot képviselt élete végéig. Így nem csoda, ha 1914-ben, amikor a német szociáldemokraták nagy többsége megszavazta a hadihiteleket a parlamentben, Lenin közönséges árulóknak nevezte őket. Egyébként Lenin olyan közeli, később híressé vált elvtársaival vitatta meg a nemzeti kérdéssel kapcsolatos, sajátos ellentmondásokat, mint Rosa Luxemburg vagy Nyikolaj Buharin, Pjatakov vagy F. Dzerzsinszkij, Sztálin vagy Szpandarjan. Lenin számára Marx volt e tekintetben is a kiindulópont:

„nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”. Ennek szellemében ismerte el a nemzetek önrendelkezési jogát.

Lenin életében az első dokumentált nagy, életre szóló világnézeti fordulatot alighanem a vallással, a pravoszláviával való kamaszkori szakítása jelentette. A pravoszlávia a birodalmi szellemi kohézió fontos eleme volt az oroszországi családok többségében, egyfajta „államvallás” funkciójába emelkedett, noha a nagyszámú nem-pravoszlávok, muszlimok és más vallásúak vallásgyakorlatukat fenntarthatták és fenntartották. Csak az egyetlen ex-territoriális népre, a zsidókra vonatkozott számos antiszemita törvény, akiknek elvben a letelepedési övezetet (cserta oszedlosztyi – pale of settlement) jelölték ki lakhelyül, amit elhagyni csak különleges engedéllyel lehetett.

Lenin magát „nagyorosznak” vallotta, és ennek megfelelően egész életében harcolt a nagyorosz sovinizmus ellen még saját pártján belül is éppen a nagyorosz „gyerzsimorda” („tartsd a pofád”), Sztálinnal szemben is, elegendő, ha csak a Szovjetunió létrehozása körüli ismert pártvitákra gondolunk.^[2]

Lenin oroszsága őszinte és határozott érzés volt, A nagyoroszok nemzeti büszkesége c. cikkében, amelyet Svájcban írt 1914 decemberében, éles megvilágításba került ez a kérdés. Lenin számára nagyorosznak lenni mindenekelőtt a haladó kultúra iránti odaadást és az elnyomott tízmilliókkal való társadalmi-politikai és erkölcsi szolidaritást jelentette, függetlenül a birodalom állampolgárainak etnikumától vagy nemzetiségi-vallási hovatartozásától. Nézete szerint a népek, nemzetiségek jogi egyenlősége, a nemzetek önrendelkezési jogának elvont deklarálása még nem jelenti a népek felszabadulását, ez csak egy feltétel, a valóságos egyenlőséget a társadalmi egyenlőség, csakis a közösségi tulajdonon alapuló szocializmus hozhatja el. Híres gondolata máig irányadó az internacionalisták számára:

„A nemzeti büszkeség érzése tölt el bennünket, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbe fojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát)… Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született; de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja és szépítgeti is rabságát … az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és hitvány alak.”^[3]

Lenin édesapja, Ilja Nyikolajevics Uljanov, aki sokat tett a szűkebb hazájában a népoktatás ügyéért, nem volt sem lázadó, sem forradalmár. Oktatásszervezői tevékenységére a cár környezetében is felfigyeltek, amit magas kitüntetéssel honoráltak, amely személyes, örökölhető nemességgel járt együtt. (Ebben az értelemben Lenin maga is nemes volt, noha ezt ő maga sohasem kommentálta, a szovjethatalom idején szóba sem hozták.) Ám családjában a szabadgondolkodás gyermekeit kivétel nélkül mind hatalmába kerítette, mind forradalmár lett.

Igaz, Lenin nem lett sem anarchista, sem narodovolec, sem narodnyik, sem liberális, mert mindegyik csak valamiféle részlegességgel, egyoldalúsággal közelítette meg a valóságot. A marxizmus és a forradalmi szociáldemokrácia ragadta meg fantáziáját, elméjét, mert a kapitalizmus fejlődésének összes alapproblémájára tudományos magyarázatot kínált. Mindenekelőtt Marx A tőke című munkáját és a Kommunista Kiáltványt tanulmányozta egészen ifjú korában. Lenin nagyon korán felfogta, hogy a szabadság fogalma oszthatatlan. Ezért számára a szabadság egyszerre lett szociális, gazdasági és politikai-jogi fogalom. A polgári szabadságról úgy vélekedett, mint a „megvásárolhatóság” szabadságáról, ami végső soron „igazolja” a kapitalizmus „egész véres, szennyes történetét”. Végzett ügyvédként, noha hosszú praxissal nem büszkélkedhetett, minderről éppen elegendő tapasztalattal rendelkezett már az első emigrációs éveiben a 20. század elején.

Honnan hová? Hit, meggyőződés és tudomány

Marx óta a valódi, a társadalmi problémákat a gyökerüknél megragadó „baloldalnak” mindig is az antikapitalista baloldal számított. Lenin és a bolsevizmus ennek a baloldalnak volt az egyik, a legfontosabb, de nem az egyetlen képviselője a 20. század elejétől fogva az 1917-es nagy orosz forradalomig, majd átalakulva, államhatalommá szerveződve sokáig azt követően is.  És akkor nem említettük a III. Kommunista Internacionálét, a kommunista világpártot, amelyet a forradalom globálissá tételének szervezeti formájaként hoztak létre 1919-ben Rosa Luxemburg, Lenin és a mások kezdeményezésére.

Leninben a nagy forradalmi generáció összegződik: lényegében ő maga a sokféle társadalmi forrásból eredő orosz népforradalom megszemélyesítője, amelynek nem véletlenül vált a vezérévé.

Ki ne ismerné Lenin nagy elődeit, kortársait és utódait – Marxot vagy Engelst, Csernisevszkijt vagy Plehanovot, Lev Tolsztojt vagy Kropotkint, Vera Zaszulicsot vagy Nagyezsda Krupszkaját, Kautskyt vagy Rosa Luxemburgot, Lev Trockijt vagy Julij Martovot, Jevgenyij Preobrazsenszkijt vagy Nyikolaj Buharint, vagy jeles utódait, Lukács Györgyöt, aki 1924-ben könyvet írt Leninről, vagy éppen Antonio Gramscit, aki számos írásában értékes gondolatokat fogalmazott meg örökségével kapcsolatosan?

Mára e „hagyományból” a Szovjetunió összeomlása ellenére is sok minden megmaradt, hiszen maga a szocializmus-kommunizmus szavak, fogalmak magukban foglalnak egy egész elméletet és politikai praxist, a világ „megváltásának” fogalomrendszerét: mint munka és tőke, munkásmozgalom és forradalom, földosztás és közösségi tulajdon, szovjetek (munkástanácsok) és munkásdemokrácia, párt és osztály, társadalmi egyenlőség és az osztálytársadalom megszüntetése, a nők felszabadítása, a bürokrácia és az állam elhalása, internacionalizmus és antikolonializmus, átmeneti korszak és népi kultúra stb.

Érthető, ha az uralkodó osztályok, pontosabban ideológiai megszemélyesítőik, „megbízottaik” szemében Lenin félelemkeltő szimbólum, benne testesül meg a „terrorista gonosz”, értsd: a kapitalizmussal szembeni globális alternatíva, amelynek alapvető sejtjének, szervezeti keretének a kommunista párt számított. Még „a forradalom (vagy a forradalom) előtt nézőpontjából” érvényesnek tűnt a kommunista párt ama meghatározása, mely szerint az „az osztálytudat szervezeti alakja” (Lukács).^[4] Ez a meggyőződés tükröződött a bolsevik párt nagy költője, Vlagyimir Majakovszkij valamikori közismert, Lenin halálára írt versében. „Azt mondjuk: Lenin – azt értjük: a párt. Azt mondjuk: a párt – azt értjük: Lenin.”

Ám a Párt éppenséggel a forradalom és a szocializmus nagyon „hiányos” előfeltételeiből következőleg emelkedhetett kivételes történelmi szerepbe Oroszországban.

Lenin „hatalmát” nem a párt alkotta önmagában, sőt, az a lényeg, hogy „hatalma” sok forrásból eredt, az ideológiai forrásvidék legalább olyan fontos: a francia felvilágosodástól, Marxon és a modern társadalomtudományokig, beleértve Max Webert is, a professzort, aki oly vehemensen ítélte el az első orosz forradalmat, amivel elveszítette tekintélyét Lenin előtt. Lenin számára az orosz és a nyugati forradalmi hagyományból természetes volt az a hitszerű meggyőződés, hogy úgyszólván egyedül azért érdemes harcolni, hogy „minden ember társadalmilag egyenlő” legyen.

Bertrand Russell, világhírű angol antiimperialista, pacifista filozófus, aki 1920-ban találkozott Leninnel Moszkvában, egy későbbi művében ezt írta Lenin „hatalmáról”: …neki ahhoz is megvolt a hatalma, hogy egy egész hatalmas országot teljességgel átalakítson a fejében élő terv szerint; …hogy teljesen új alapokon szervezze meg a társadalmat, és hogy az egész világ számára egy olyan új rend jelképévé váljon, amelyet egyesek csodálnak, sokan gyűlölnek, de olyan ember nem akad, aki sose hallott volna róla. Nincs az a nagyzási hóbortban szenvedő elmebeteg, aki ennél merészebb álmokat dédelgetne.”^[5]

Valójában persze a dolgok, „Lenin hatalma” döntően nem az „álmokon” múltak, noha azokra is szükség volt. Másról van itt szó.

Vlagyimir Iljics Lenin történelmi teljesítménye, szervezői-politikusi teljesítménye, hatása mögött az 1917 októbere előtt elvégzett szívós és kitartó elméleti és tudományos munka állt: enélkül nem lehetett volna a forradalom és a szovjet állam vezetője, a Szovjetunió egyik megalapítója.

Ugyanis, gondoljuk csak meg, részben szüksége volt egy szaktudományosan alátámasztott történelmi elemzésre Oroszország kapitalizálódásának specifikumairól. E történeti munkáját, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban-t 1896-99 között írta, és legálisan megjelent még 1899-ben. Továbbá szüksége volt egy politikai-szervezeti, mai szóhasználatban, „politológiai” elemzésre, amely az önkényuralom feltételei között kidolgozta a munkásmozgalom „avantgárd pártjának” koncepcióját, amely a forradalom végigvitelének elengedhetetlen eszközéül szolgált: Mi a teendő? (1902.). Szüksége volt egy közgazdasági-elméleti elemzésre a modern kapitalista világrendszer, az imperializmus „működéséről”, amely 1916-ban látott napvilágot: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka. Végül szüksége volt egy filozófiai-elméleti vázlatra, alapvetésre: Állam és forradalom (1917 szeptembere, Petrográd) – a jövendő kommunista társadalom mibenlétéről, amely a világ számtalan nyelvén olvasható.

Az államot, amelytől meg kell szabadulni, mert teljesen ellenőrizetlen, elembertelenedett gépezetté vált, Lenin így jellemezte: „Annak a kérdésnek a meghamisítása és elhallgatása (a II. Internacionálé által – KT), hogy mi a proletárforradalom viszonya az államhoz, szükségképpen óriási szerepet töltött be akkor, amikor az államok az imperialista versengés következtében megerősített katonai gépezetükkel háborús szörnyetegekké lettek, amelyek emberek millióit irtják ki azért, hogy eldöntsék a vitát, Anglia vagy Németország, az egyik vagy a másik finánctőke uralkodjék-e a világon.”^[6]

Történelmi elemzés és a szocialista perspektíva

Ha rendkívül alapos tudományos felkészültségének a lényegét szeretnénk megragadni, akkor a megfelelő kiindulópontot kell röviden felidézni, ami persze nagy fokú leegyszerűsítéssel jár, ha arra gondolunk, hogy Lenin Összes Műveinek 55 kötetének írásos és szóbeli anyaga csak lábjegyzeteiben több ezer mű ismeretét feltételezi. A „személyi kultusz” korának leegyszerűsítő sémáitól megszabadulva, az 1970-es években Menyhárt Lajos egykori, sajnálatosan korán elhunyt tanárom és későbbi barátom egyetemi szemináriumain világossá vált, hogy Lenin egyik alapvető felismerése volt: történetileg meghatározott módon Oroszországban egymás mellett és egymásra rárakodva, összefonódva egyidejűleg léteztek különböző társadalmi formák, termelési módok, az archaikus és a modern egy sajátos kombinációja.^[7]

Mindez olyan típusú ellentmondások tömegét hozta létre, amelyek Lenin elemzése szerint szétrobbanthatták – persze nem előzmények nélkül – a cári önkényuralom félévezredes építményét. Ezt a robbanásveszélyes elegyet az imperialista világháború hozta „működésbe”. A mai polgári világ felkent és nem felkent papjai, sokszor történészek, Leninnek a globális forradalomra vonatkozó „álmát” valamiféle vakhittel azonosítják, Lenin elméleti munkásságát egyszerűen negligálják.^[8] Leninnek mindezzel összefüggő másik releváns gondolata, amely egész gondolati struktúrává alakult át az évtizedek folyamán, főképpen az imperializmus-könyvéből olvasható ki. Csak címszó-szerűen említek néhány fontos elemzési tendenciát: eszerint a kialakult kapitalizmus hierarchikus-elnyomó jellege világrendszerként szilárdult meg a maga viszonylag strukturált formájában. A világban felismerhető osztály- és nem osztály jellegű, úgyszólván összes társadalmi ellentmondás ugyan Oroszországban volt a legkoncentráltabban és legkifejezettebben jelen, ám mindezek az ellentétek a gyarmatosított világban, a világrendszer perifériáján is felhalmozódtak egy és más formában. A kapitalizmus, a „szabad piacgazdaság” építménye – Arrighi szóhasználatában a félperiférián^[9] – egészen másképpen működött – mind a gazdaság, mind a társadalmi szerkezet értelmében –, mint Nyugaton, ami a forradalmi robbanás oka lehetett, s ez végső soron magának a gyarmati rendszernek az összeomlását is eredményezhette.

---

Tehát három összefüggés felismerése alapozta meg Lenin forradalmi stratégiáját: 1. az oroszországi burzsoázia „jelentéktelensége”, mint később Gramsci megfogalmazásában, „Keleten a polgári társadalom kocsonyás halmazállapota”; 2. az „egyenlőtlen fejlődés” a világrendszer hierarchikus elrendeződésében; 3. végül pedig Oroszország mint „az imperializmus leggyengébb láncszeme”.

---

Lenin értelmezésében és egész örökségében 1917 az (Nyugat-)Európa-centrikus gondolkodás és politikai cselekvés gyakorlati kritikája is, a gyarmati rendszer összeomlásának kezdőpontja, amely a nemzetközi forradalom hosszú, „permanens” folyamatát indította el. Hogy e történelmi folyamatban voltak-vannak nagy visszaesések, Lenin ezt éppen a hegeli dialektika háború alatti tanulmányozása során értette meg és tette ezt elemzés tárgyává élete utolsó, rövid szakaszában.

Fentebb utaltunk rá, hogy Lenin az orosz „feudálkapitalizmus” sajátságos megnyilvánulásaként értelmezte, hogy az orosz burzsoázia nem játszik önálló politikai szerepet, mert önállótlan, túlságosan alárendelődik a cári önkényuralomnak, amely ennek fejében táplálja őt. Ebből Lenin levonta azt a következtetést, hogy Oroszországban a kibontakozó munkásmozgalom előtt kínálkoznak azok a forradalmi perspektívák, amelyek Nyugaton a burzsoázia előtt nyíltak korábbi időszakokban. 1900-től 1917-ig a burzsoáziához, a liberalizmushoz való viszony volt a szociáldemokrácia két szárnya között a legalapvetőbb vita, tulajdonképpen e harc részeként szilárdult meg a bolsevik-mensevik ellentét. Valójában ez választotta el őt Plehanovtól és a mensevikektől, akik hittek egy „nyugati mintájú” polgári-demokratikus fejlődésmodell oroszországi meghonosításában. Lenin és a bolsevikok jutottak el oda, hogy Oroszországban ezek a demokratikus-forradalmi feladatok csakis a munkásmozgalom és a földnélküli szegényparaszti rétegek együttműködése által teljesíthetők be, aminek végeredménye a szocialista forradalom: egyszerre lehet megvalósítani a polgári és szocialista feladatokat, de nem a burzsoáziával együtt, hanem éppen a vele való harcban.

Ma látszik, mennyire igaza volt Leninnek, hiszen a Szovjetunió lerombolása után 32 évvel sem jött létre semmiféle demokratikus polgárság Oroszországban és Keleten általában. Ugyanakkor azt is látta később, 1917 után, hogy ha az orosz forradalom magára marad, az a könnyedség, ahogyan a hatalmat a szovjetek megragadták, átfordulhat az ellenkezőjébe: a szocialista projekt végtelen nehézségek forrásává válik, hiszen az oroszországi lakosság mintegy 80%-a nem tudott írni-olvasni, nem ismerte a civilizáció számos vívmányát. Lenin elemzése különösen tanulságos a világrendszer félperifériáján ma is, azt sugallja, hogy

nincs a fennállóval szemben más alternatíva, mint a szocializmus második, gazdasági demokráciára épülő „kiadása”^[10]: a társadalmi önkormányzás, amelynek alapelvei – Marx alapján – olyan világosan kirajzolódnak az Állam és forradalom c. brosúrájában.

Érthető tehát, ha gyűlölik és meghamisítják Lenin politikai és elméleti teljesítményét. Ugyanis elemzési módszerét alkalmazva ma is odajutunk, ismétlem, hogy az oligarchikus kapitalizmussal szemben feltételezett liberális demokratikus kapitalizmus, puszta politikai vízió, egy sok évtizede tartó illuzórikus ideológiai szellemidézés. Vagyis a szocializmuson kívül nincsen a rendszernek reális humanisztikus alternatívája, s ezt nem cáfolja a lerombolt Szovjetunió államszocialista tapasztalata, hiszen – szimbolikusan szólva – az a sztálini és nem a lenini intenciók alapján szilárdult meg a fentebb jelzett történelmi alapzaton.^[11]

Az nem kérdés, hogy az Állam és forradalomban lefektetett alapelvek kifejezik Lenin globális üzenetét az utókornak. A kérdés az, hogy érvényes-e ez az üzenet ma vagy sem.

A szabadság feltételei és lehetősége

Lenin hagyatéka végső soron az absztrakt végcél (kommunizmus) és a hozzá vezető út lehetőségéről és ellentmondásosságáról szól. Lehet ezt utópiaként vagy zsákutcaként felfogni, mindez meggyőződés, vagyis történelmi útválasztás kérdése. Ugyanis maga Lenin abszolút tudatában volt annak, hogy a nagy „átalakítás”, maga a „kommunista projekt”, illetve az azzal kapcsolatos történeti feladatok (polgárháború, hadikommunizmus, padlás lesöprés, parasztlázadások, pártdiktatúra stb.) rendkívüli módon bonyolultak, a forradalom belső és külső ellenerői, nehézségei számosak. Különösen Összes Művei 45. kötete tartalmaz e tárgyban számos értékes írást, amelyek a szocializmus és bürokrácia, a szovjet állam és a piaci restauráció (NEP), az önkéntesség és a szövetkezetek, a nemzetek önrendelkezése vagy centralizált állam ellentmondásait reflektálják stb. Mai szemmel nézve izgalmasak Leninnek azok a feljegyzései, amelyek a szovjethatalom, a Szovjetunió, a szocializmus pozícióinak megőrzésére vonatkoznak.

A történelmi „nehézségek” politikai-szimbolikus értelemben már a forradalom éjszakáján, a Téli Palota elfoglalásakor megmutatkoztak a szó triviális értelmében. Boncs-Brujevics, Lenin közvetlen munkatársa jelentette, hogy a Téli Palota pincéiben található márkás borokat a vörösgárdisták, katonák, matrózok elfogyasztották, így az őrséget le kellett cserélni kétszer egymás után… Leninnek nem tellett sok időbe, hogy megértse, az Állam és forradalom szocializmusa, egyáltalán a forradalmárok nagy céljai, ki tudja mennyi időre?, háttérbe szorulnak. Olyan kérdések kerültek előtérbe, amelyekre előre nem készültek, talán nem is készülhettek fel. Miközben a Népbiztosok Tanácsa elnökeként az új, szocialista alkotmányt fogalmazta a kizsákmányolás, azaz az osztályok felszámolásáról, az új szovjet hatalmi berendezkedés kihívásai, a városi éhínség, a belső és külső ellenforradalom és a hadseregszervezés kérdései kerültek tevékenységének középpontjába.

Az európai forradalom helyett az oroszországi ellenforradalom és a polgárháború kopogtatott a Kremlben található dolgozószobájának ablakán. A jövendő társadalomból, a tőkén túl világából nem sok dolog látszott az első időkben. Lenin eleinte számolta a forradalom napjait, hogy kibírják-e addig, mint a Párizsi Kommün, 72 napig. A „tőkén túl” világából csak az elnevezések, a szovjetek, a szövetkezetek, Népbiztosok Tanácsa, az új szimbólumok és utcanevek látszottak. A szocialista gazdálkodás problémáinak helyét hamarosan a hadigazdálkodás kérdései vették át.

Egy dolog azonban maradt az eredeti szocialista programból: a magántulajdon szentségének lerombolása, a társadalmi méretű kisajátítások, a bankok állami ellenőrzése, „a tőkés magántulajdon elleni vörösgárdista roham”. A földosztás Lenin számára a politikai osztályharc szükségletéből fakadt, amit írásaiban és a párt dokumentumaiban a „munkás-paraszt szövetség” fogalmával jelölt. Ennyiben a „proletárdiktatúrát” Lenin a gazdagok, értsd a volt földbirtokosok, a burzsoázia kisebbségével szemben a „többség diktatúrájának” nevezte. Másképpen: demokrácia a többség számára, diktatúra a kisebbséggel szemben.

Lenin hamarosan érzékelte, hogy a polgárháború és a külföldi intervencióval való katonai szembenállás a társadalmi méretű demokrácia esélyeit nem erősíti… A szabadság fogalma mindennapi használatba került, ám a konkrét társadalmi viszonyoktól eloldódott, a polgári szabadság, a „megvásárolhatóság szabadsága” helyébe, a proletárállam elnyomó funkciói kerültek, amelyek a társadalom egészével szembeni elnyomó intézkedéseket is jelentettek, hiszen a gazdasági és politikai káosz közepette az erőszak alkalmazása nélkül (munkahadseregek, gabona kényszerbeszolgáltatása stb.) nem tudtak stabil forradalmi rendet alkotni. Ám fontos momentum a későbbi időszakokkal szemben, hogy Lenin a politikai hatalom birtokában is mindvégig fenntartotta az új rendszer önkritikáját.

A marxisták mindig is tudták, hogy a politikai pártharcok alapvető tétje a hatalom kérdése. Amikor 1917. november 7-én (okt. 25.) Lenin a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusán deklarálta, hogy a hatalom egésze átment a Munkás- Katona- és Parasztszovjetek kezébe, s ezzel megvalósult a „történelmi álom”, minden ünnepélyesnek és nagyszerűnek látszott. Aligha gondolta, hogy szinte már másnap alapvető kihívás éri a polgári hatalomgyakorlás részéről, amelynek intézményét, az Alkotmányozó Gyűlést ő maga is jóváhagyta és a választásokat annak rendje és módja szerint a forradalom után le is folytatták. Ám eredménye a forradalom előtti erőviszonyokat tükrözte: győzött a Szociálforradalmárok Pártja (eszerek-parasztpárt), a bolsevikok 24 %-ot kaptak. Ám az 1918. január 6-án összeült Alkotmányozó Gyűlést Lenin utasítására feloszlatták, szétzavarták. A Gyűlés alapdokumentuma – ellentétben a szovjetek kongresszusával –  nem rendelkezett a földosztásról és nem ismerte el a szovjethatalmat. A Gyűlés többsége úgy vélte, hogy a választások után már nem a szovjeteké, hanem övék a főhatalom. Lenin érvelésében a szovjetek hatalmát elvitató intézmény eleve ellenforradalmi funkciót tölt be, ezért a forradalmi hatalomnak azt fel kell oszlatnia, vagy ha ezt nem teszi, azzal visszaadja a hatalmat a Kerenszkij-féle jobboldali eszerek és a hatalom kérdésében velük szövetséges „polgári erőknek”.

Azok a kritikusok, akik Lenint azért bírálták, mert nem a polgári demokrácia bevezetését kezdeményezte vagy védelmezte, semmit nem értettek a szovjet korszak és Lenin egész tevékenységéből. Vagy éppenséggel mindent értettek, csak nem fogadták el a forradalom logikáját, úgyszólván magát a történelmet. Jól tudjuk, hogy az orosz forradalom története a politikai osztályharcok végigküzdésének története. Lenin és a bolsevikok zászlajára egy magasabb rendű demokrácia, a munkásdemokrácia, a tanácsdemokrácia, a szövetkezési demokrácia célkitűzése volt felírva. A döntő ellentmondás azonban éppen az volt, hogy az adott történelmi alapzaton és politikai feltételek között (a Nyugat katonai támadásának visszaverése és a belső ellenforradalom körülményei) nem volt lehetséges a „nembeli célok” realizálása. Noha Leninnek – minden esetleges ellenkező állítással ellentétben – nem volt semmilyen különös elmélete a terrorról és az erőszakról. Egy dolgot valóban mindig hangsúlyozott: 1907, vagyis az első orosz forradalom vérbe fojtása után úgyszólván egészen haláláig: ha egy forradalom nem tudja magát megvédeni, az halálra van ítélve.

1917 előtt nemigen tette fel Lenin a kérdést: mi történik akkor, ha az orosz forradalom, amely az egyetemes forradalom előőrsének gondolta magát, egyedül marad. 1917 után viszont szinte rögtön ez lett a mindennapok állandóan visszatérő kérdése. Lenin válasza: el kell kezdeni a civilizáció alapvető vívmányainak elsajátítását a szocialista perspektíva fenntartásával: az analfabetizmus felszámolása, a több mint száz nép és nemzetiség kulturális felemelése, a népek föderációja, a gazdaság és a társadalom kollektivista alapú megszervezése.

Ám amilyen mértékben épült ki az új párt- és állami, katonai és rendőri bürokratikus hierarchia, olyan mértékben éleződtek ki a helyi és központi intézmények, hatóságok, apparátusok közötti újfajta érdekharcok, amelyek igazolták Lenin félelmét: ha az orosz forradalom magára marad, a szocializmus perspektívái finoman fogalmazva, beszűkülnek.

Ennek a körülménynek teljes egészében akkor ébredt tudatára, amikor a polgárháborús frontokon a Vörös Hadsereg végleg szétzúzta a fehérgárdista, katonatiszti-tábornoki diktatúra erőit, mindenekelőtt délen Gyenyikint, Keleten Kolcsakot és a Krímben Vrangelt. Az Oroszország felosztásában érdekelt nyugati hatalmak katonai veresége egy időre eloszlatta azokat az álmokat, hogy Oroszország a nyugati tőkefelhalmozás szabad terrénuma legyen.

Az örökség

Az 1921 tavaszán bevezetett új gazdaságpolitika (NEP) a kapitalizmus részleges visszaállításával a békés feltételekre való átállás politikája volt. A többszektorú „piaci vegyes gazdaság” a szovjethatalom fenntartásának elkerülhetetlen feltétele volt. A demokratikus társadalmi szokások, módszerek, tradíciók hiányában az alapkérdés az volt, hogyan lehet fenntartani a szocialista-közösségi célok, kulturális tervek hegemóniáját a szovjet társadalomban. Gramsci Lenin tapasztalatai alapján sok mindent elmondott erről a kérdésről elméleti síkon. Igaz, Lenin kiindulópontja az volt, hogy a katonai győzelem után a „kulturális hegemóniát” csak úgy lehet fenntartani, ha azok a társadalmi tömegek veszik át az ügyek intézését, amelyek a kapitalizmus visszaállításában nem érdekeltek. Ám hogyan történjen az új hatalom társadalmi ellenőrzése az adott feltételek között? Erre Lenin sem tudta a gyakorlati választ. Nem sokkal halála előtt, 1923 októberében még értesült arról, hogy a párton belül létrejött Trockij vezette baloldali ellenzék sem találta meg a megoldást, amikor Sztálin erőszakosan centralizáló bürokratikus politikájával szemben egyidejűleg hirdette meg a „munkásdemokrácia” és az „erőltetett iparosítás” politikáját. Ez a két törekvés ugyanis nem volt összeegyeztethető a még oly széles és odaadó népi támogatás ellenére sem.

Nincs mit szépíteni, ez a forradalmi rendszer alapvető ellentmondásának bizonyult. A közvetlen társadalmi demokrácia rezsimje talán képes lehetett volna arra, hogy az erőszak jelentőségét minimalizálja, ahogyan az az Állam és forradalomban olvasható. Lenin támogatásával is ebben az irányban sokféle kísérlet zajlott Szovjet-Oroszországban… Önkéntes gazdasági társulások, munkásszínházak, önképző körök egész hálózata, hogy a népi forradalmi energiák számos más megnyilvánulását itt most ne említsem.

Lenin tehát a gyakorlati politikájában a „túlélésre” helyezte a hangsúlyt, aki időt nyer, életet nyer. És valóban. A Szovjetunió 1922 decemberének legvégén Lenin intenciói alapján nemzetek, nemzetállamok föderációjaként jött létre és nem Sztálin intenciói alapján, amelyek a nemzetek Oroszországba való belépését preferálták, noha az államszövetség létrejöttének tényét a beteg Lenin helyett már Sztálin jelentette be a Szovjetek X. kongresszusán. A „kötelező” lenini ideológia „a népek testvéri szövetségét”, „a népek barátságát” hirdette. Lenin elvben minden ember egyszerre jogi és szociális egyenlőségét tűzte ki célul, de nem ez lett a Szovjetunió védjegye. A munka, kenyér, állami gondoskodás, ingyenes egészségügy, ingyenes oktatás-tudomány-kultúra, mindez együtt lett a Szovjetunió hivatalos védjegye.

Lenin egész hagyatéka a forradalmi praxist is magában foglaló olyan fogalmi hálót hagyott az utókorra, amely hirdetett funkciója szerint a történelmi valóság átformálásának, a kapitalizmus „lebontásának” és a szocializmus útkeresésének eszközrendszere (és annak propagandája). E fogalmi rendszer, e gondolati és cselekvési struktúra minden elemében a tőkés magántulajdon uralmának leleplezésére és meghaladására ösztökél, az egész egy útkeresés a közösségi tulajdon, a „szabadság birodalmának” (Marx) vonzásában.

Lenin életre szóló meggyőződése volt, hogy az imperialista (világ)háború(k) világát és a kolonialista rendszert leküzdeni a gordiuszi csomó elvágása nélkül lehetetlen. Nem a véletlen műve tehát, hogy a fiatal Lukács Györgytől az öreg Mészáros Istvánig ez az egész örökség a marxista filozófia egyik alapvető tárgyaként és dimenziójaként élt túl Magyarországon és a világméretekben is: mi van, mi található a tőkén túl? Ebben a szigorúan elméleti és történelmi értelemben nagyon is megalapozott a „felüllévők”, az uralkodó elitek félelme – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Ugyanakkor a politikai szabadság hiányának hagyománya, a GULAG, a Szovjetunió harakiri-szerű lerombolása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy manapság a „lenini elemzés”, ez a „történelmi maradvány” mind szervezeti, mind intellektuális értelemben szerfelett szétforgácsolt állapotban van és tömeghatását tekintve erőtlen. Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: Lenin, ha élne, minden bizonnyal saját „projektjének” újragondolásával kezdené, az új történelmi feltételeknek megfelelően. Tudná, hogy a szocializmus nem mögöttünk van, hanem előttünk. Ma sincs más alternatívája a kapitalizmusnak.