„Annyi idős volt, mint az apám, és akadt néhány dolog, amit apám helyett tőle kérdeztem meg. Ezt így soha nem mondtam meg neki, és pár éve tudom, hogy ezt már csak ebben a formában fogom megtenni.” (Hont András: TGM meghalt, HVG Online, 2023. január 16.)

Valóban voltak olyan pillanatok – számtalan – a Mérce életében is, amikor az ilyesmit tőle kérdeztük meg, apánk helyett. Számomra – a legtöbb alkalommal – mindebből az atyai dorgálás jutott.

Már a Mérce portállá alakulásánál, a Kettős Mérce blog körül is ott volt, cikkeket írt, érvelt, vitázott. Nem csupán nyilvánosan. Az újság mint baloldali újság a szívügye volt: hosszas levelekben kárhoztatott minket számos alkalommal. Egyrészt mivel a 2010-es évek baloldali populizmusának ködében nem vesszük észre, hogy a nemzetköziség fontosabb, mint a nemzeti önrendelkezés és szuverenitás melletti opportunista érvelés. Másrészt pedig – miközben a nacionalizmus elutasításában nem voltunk kategorikusak, de semmiképpen nem viszonyultunk hozzá TGM-i kíméletlenséggel – a nyelvhelyesség és a helyesírás ismerete nem párosult ehhez a lánglelkű érzülethez.

Általában nem jókedvében levelezett tehát velem sem, hanem kétségbeesésében. Ez a kétségbeesés olykor cikkeim összeszedettségére, olykor gondolatainak tartalmára vonatkozott, utóbbi gyakrabban és jobban megrendítette. Ezek közül az esetek közül kiemelkedett 2022. június 19-i Moldova György-nekrológomra adott reakciója. Azt írtam, hogy az akkor eltávozott írónak igaza volt, amikor a rendszerváltástól félt, és inkább a kádári rendszert őrizte volna meg. Felmentettem azért is, mert a rendőrök romák elleni akcióit támogatta, mondván, ebben is csak a szocializmus szétesését kárhoztatta. Moldova György valóban – félelemből vagy haszonvágyból – mentegette a nyolcvanas évek belügyi rendszerét, miközben az is igaz, hogy 1989 után számos alkalommal a magyar kapitalizmus valóságának egyedüli őszinte kárhoztatójává lépett elő a médiában – a sötét oldala jól megfért a nagyon is fényes oldalával, és ez így van jól.

Ahogyan az is helyénvaló volt, hogy TGM kárhoztatott engem, amiért balgaságomban Moldovának hiszek, nem pedig a demokratikus ellenzéknek, amelynek tagjai már igen korán rámutattak a szétesőben lévő Kádár-rezsim kíméletlenségére. Ennek a TGM-i álláspontnak is volt színe és fonákja: a demellenzéki Vajda Mihályról például keserűen jegyezte meg nekem, ő viszont benne, azaz TGM-ben látja „Moldovát.” Haragja a mából nézve jogos volt, de akkor még nem értettem, mi a baj. Sőt, mérges lettem a kritikára.

Levele sokat segített abban, hogy végül megértsem, mi a baj. Hiszen annak ellenére, amit a cikkben írok, tény, hogy a belügy és a cigányként kódolt népesség brutális kapcsolata éppen a nyolcvanas években, éppen az összeomlás szélén, és éppen a kétarcú Moldova György segedelmével éledt újjá.

Íróként tapsolta azokat a „szerveket”, amelyek elől másoknak bujkálnia, avagy menekülnie kellett – ilyen volt Tamás Gáspár Miklós is. És a lukácsista filozófusok kádári kizárása okán ilyen „műsoron kívüli” emberré vált a nemrég elhunyt Vajda Mihály is. Az utolsó Lukács-tanítvány.

Moldova már teljes életében Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev rendszerét ismerte, olykor érte, olykor ellene harcolva sokat, a horizontja ennyiben sokkal szűkebb volt mint az őt kárhoztatóké, és ezért – látva utólag Kádár rendszerének ellenforradalmi meghatározottságait – nem is lehet a mi hősünk. Ámbár, benne még volt valami elvszerűség, valami szenvedély.

Vajda Mihályt az ország liberális közvéleménye saját közössége kitűnő tagjaként meggyászolta, és hasonlóan volt ez Moldova Györggyel is, akit a posztkádári és radikális baloldali szubkultúra, valamint a Kádár-rezsim óta minden rendszerrel szemben ellenséges, 1989 után a politikából kiábránduló, apolitikussá vált magyarok generációi tekintették saját halottjuknak. TGM halálát egy évvel ezelőtt ugyancsak sokan gyászolták. Ahogy az lenni szokott, a gyászba sok kellemes szépítés is belefért, például számos magyarországi értelmiségi csoport állította: a filozófus közösségük tagja volt. Aki akárcsak néhányszor beszélt vele, annak számára nyilvánvalóvá kell válnia: ez nem így volt. TGM-nek Budapesten, Magyarországon nem volt közössége, nem volt politikai otthona, vigasztalhatatlan és engesztelhetetlen magánzóként fejezte be életét, itt köztünk.

Atyai szigora és szeretete a Mérce szerzői felé épp azt jelzi, hogy az otthont kereste, de végül nem találta meg. Mi viszont iszonyatosan sokat tanultunk abból, hogy nálunk kereste azt.

Így, hogy se Moldova, se TGM, se Vajda immár, miről és kikkel fogunk vitatkozni? Gondosan minden véleményt elkerülő sajtóközleményekkel? Adatbányász petíciókkal? Rádiós és tévés megmondóemberek hülyeségeivel?

Miért? Minek?

Hiányozni fognak.