Így zabál fel mindent a neoliberalizmus

Neoliberalizmus? Lájkpiac, egymondatos ítéletek a Facebookon, Twitteren folyamatosan alakuló árfolyamokkal, áruba bocsátott online magánéletek, a társadalom teljes szétesése, és Orbán Viktor korlátlan hatalma, mint ami ettől “megvédi a magyarokat.” Egyre többet beszélünk a fogalomról, mégis kevesen tudnák pontosan leírni, mit értenek alatta. Orbánék egy időben rengeteget használták, egyik segédfogalma volt a “liberálisoknak” mint szitokszónak, mások a neten pedig egyszerűen valamilyen összeesküvés-elmélet főgonoszaira (Soros Györgyöt itt csak futólag említeném meg) értelmezik újabban. Valójában azonban egy ideológiáról van szó, amelyet eredetileg az emelkedő fasizmus ellenében fogalmaztak meg, mégis annak réméhez vezet minket vissza azáltal, hogy elpusztította a társadalom kötőszöveteit, gyengítette annak ellenállását, az emberekből pedig egydimenziós, fogyasztó zombikat kreált. Hogyan lehet kikerülni ebből az ördögi körből?

kép forrása: Third Intl Conference on Financing for Development flickr

A különc osztrák nemes és a világháború

Mégis miről beszélünk, amikor a neoliberálisokról értekezünk? Stephen Metcalf New York-i író nemrég ezt próbálta összefoglalni nagyívű Guardian-esszéjében, amelyben a retorikai fegyver mögé kívánt nézni.

Az Nemzetközi Valutaalap (IMF – maga is a neoliberális világrendszer központi eleme) néhány hónappal ezelőtti tanulmányában már maga is megállapította hogy a nagymértékű privatizációra, a pénzügyi dominanciára épülő nemzetközi rendszer – amelyet immár ők is neoliberalizmusnak neveztek – folyamatos válságokat és növekvő egyenlőtlenséget okoz a világban.

A baloldal  – néha növelve a zavart – szeret úgy beszélni a megszorítások, a tehetőseknek juttatott radikális adócsökkentések és privatizáció közpolitikájáról, mintha ez volna a neoliberalizmus lényege. A fogalom azonban többet takar mint egy egyszerű piacpárti álomcsomagot.

A neoliberalizmus valójában egy szélsőséges világnézet, melyet a klasszikus liberalizmus romjain alakított ki egy gazdaságelméleti gondolkodó, az osztrák Friedrich von Hayek.

1935-ben, Hayek már a London School of Economics-en dolgozott. Az intézmény, mint gazdasági és társadalmi boszorkánykonyha ekkor még marginálsnak számított Az oxfordi politikusképzést George D. H. Cole baloldali filozófus uralta. Vele párhuzamosan emelkedett föl John Maynard Keynes csillaga Cambridgeben: Keynes pedig a jóléti állam egyik atyja, az 1945 utáni Nyugat-Európa gazdaságpolitikájának, és az USA “New Deal”-jének egyik megalapozója is volt.

Hayek az általuk létrehozott gondoskodó állam kebelén dolgozott, és a harmincas évektől kezdve tanárként mindannak a tagadását hirdette, mint amire Nyugat-Európa épült.

A láthatatlan kéz ráncigálása

A keynesiánus gazdaságpolitika és követői, valamint Hayek is ugyanazokra a kataklizmákra adtak teljesen eltérő válaszokat: az 1929-es nagy gazdasági válság megroppantotta a klasszikus liberális gazdaságpolitikát, és Európában utat nyitott a fasizmusnak és a nácizmusnak. Míg Keynes és a brit politikai elit a második világháború traumájára a háborús, központi gazdaság kiépítésével reagáltak, addig Hayek (Út a szolgasághoz – 1943) a túl nagy államot teszi meg műveiben a totális diktatúrák a fő felelősévé

Metcalf értelmezésében Hayek úgy látta, a gazdaságpolitika fő problémája az, hogy nem elég tárgyilagos, túl sok mérhetetlen, szubjektív szempontot érvényesít, ő pedig a természeti törvényeket kereste az emberi viselkedésben.

Az akkor éppen összeomló, hagyományosan egyenlőtlenséget okozó klasszikus liberalizmus (gondoljunk itt csak Émile Zola, Charles Dickens regényeire) bizonyos gazdasági elveinek átmentése a totális sztálini és fasiszta állammal szemben az, amit Hayek neoliberalizmusnak hívott.

Adam Smithből kiindulva Hayek azt vélte, a gazdaságra vonatkozó természeti törvények egyedül egy absztrakt, teljesen szabad piac megalakulása esetén érvényesülhetnének, amelyben minden szereplő fogyasztó, és ahol csupán a kereslet és kínálat számít. Forradalmi gondolata – és Bill Clinton későbbi főtanácsadójára Larry Summersre Metcalf kiemelése szerint ez a gondolat hatott leginkább – az volt hogy a szabad piac által felállított árrendszer egyfajta kollektív elmeként működik, a piac által megszabott ár tehát a természet törvényeinek logikus következménye.

A kormánynak és az államnak pedig nagyjából a rendfenntartáson kívül szinte semmilyen szerepe nem lehet. Ebben a rendszerben csak és kizárólag az egyén önös érdeke számít, és csupán az értékes, amit a piac annak tart. Ily módon az árak rendszerét és a piacot Hayek egy sajátos, magasabb rendű, bölcsebb elmének képzelte el, amely jobban tudja, mit is akarunk, mint mi magunk.

Ennek a gondolatnak az igazi, kézzelfogható veszélyét mostanában láthatjuk. Ha ugyanis, ahogyan Hayek állítja, a diktatúra és szolgaság elkerülésének egyetlen feltétele a piac teljes szabadsága, akkor a hagyományos demokratikus intézmények mint a szabad választások, a sajtószabadság vagy a független bíróságok leértékelődnek, másodlagossá válnak.

Mindez azonban vajmi kevés hatással volt akkor a világra. Ma azonban mégis Hayek álmában, vagy éppen rémálmában vagyunk kénytelenek élni. De miért?

A sztori akkor vett igazi fordulatot, amikor a majdnem hetvenéves osztrák közgazdász végül az 1973-as nyugati energiaválság táján mégiscsak barátokra lelt.

Ekkorra Hayeknek és új követőinek meggyőződésükké vált, hogy a kapitalizmus csak akkor éledhet újjá, ha a kormányok és az állam gazdaságirányító szerepe megszűnik, és a piac felsőbbrendű elméje végül diadalmaskodik.

Ez a krízis bizonyult óriási áttörésnek az agg tudós számára, aki egy évvel ezután, 1974-ben, 75 évesen átvehette a közgazdasági Nobel-díjat, majd olyan, feltétlen rajongókra tesz szert, akik meghódítják számára a világot: Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök. Utóbbi úgy istenítette Hayeket, mint akinek elmélete visszavezetheti a súlyos válságba került jóléti Nagy Britanniát a “tiszta viktoriánus értékek,” a “kemény munka becsületének” világába.

A humanizmust képtelenség beárazni

Hayek gondolkodása önmagában egy irányzat, ami akkor vált csupán halálos veszéllyé a nyugati társadalom egységére, amikor azt a közgazdaságon túlmutatóan, univerzálisan alkalmazható elvként  kezdték az élet minden területére alkalmazni. Reagan és Thatcher ugyan nem építette le teljesen az államapparátust, ahogy azt Hayek és talán legbefolyásosabb tudós követője, Milton Friedman javasolta, de az adminisztrációt a pénzpiacok, a tőzsde szolgálatába állította. Ahogy pedig a különböző nemzetállami határok, vámok a globalizáció folyamán leomlottak – kialakult az EU, felemelkedtek a kistigrisek, majd Kína – az internet pedig kitört akadályai közül – úgy létre is jött a ma ismert világ, ahol mindenki és minden csak annyit ér, amennyit adott pillanatban a piac ad érte.

Iskolák, kórházak, egyetemek, mentőszolgálatok kerülnek válságba, hiszen ebben a rendszerben a “közérdek” és “közjó” a feltétlen szabadságot korlátozó elemek.

Stephen Metcalf kiemeli, hogy míg a nyugati, humanista tradíció 200 éven keresztül élesen elválasztotta egymástól az ízlés és a kedvelés fogalmait, addig ezeket a neoliberalizmus összemosta. Albert O. Hirschman filozófus így hívja fel a figyelmünket az eltagadott különbségre:

“Az ízlés olyan dolgok összessége, amelyeket teljesen személyes okokból kedvelsz és amelyről nem nyitható vita. Olyan ízlések, amelyekről – akár magaddal, akár másokkal – vitatkozni kezdesz, már nem ízlés, hanem valami, amit választottál.”

Ízlés és kedvelés különbségének teljes felszámolását tapasztaljuk mai, a Facebook és Google által irányított világunkban, amelynek megálmodói már Hayek önérdek és a piaci elme mindenhatóságáról alkotott elméletein nőttek föl. Ez a gondolkodás azonban antihumanistává tette a Szilícium-völgy pápáit.

Ha ugyanis minden piac, minden termék és mindenki magányos fogyasztó, akkor a legtöbb érték, amelyre az ember vágyik, és amely nem számszerűsíthető, jelentéktelenné, viszonylagossá válik.

A Facebook egyszerűen a lájkok és megosztások piaca, ahol profilodnak, posztjaidnak megvan az árfolyama, a rendező algoritmus pedig a saját ízlésedet teszi eléd felnagyítva. A Google pedig, amely ma már szabályozza, mit látunk az internetből, hasonló tetszés-algoritmust használ, amikor a keresési eredményeket mutatja meg. Mintha csak olyanokkal beszélhetnél, akikkel többnyire egyetértesz.

Vasfüggöny OFF

Ez, a tőzsdék által megszabott sajátos piaci logika volt az, amihez a közép-kelet európai elitek a vasfüggöny leomlása után próbáltak csatlakozni. Így tett a magyar pártelit, is amelynek erős technokrata tendenciája már a hetvenes évektől kezdve elég nagy mértékben integrálta a szocialista Magyarországot a globális pénzügyi intézményrendszer egy részébe (Világbank, IMF), sőt a népgazdaság egyre jelentősebb részét ilyen forrásokból is finanszírozta. Ráadásul a rendszerváltó elit jelentős része (SZDSZ, Fidesz de az MDF is) elsősorban a nyugati új tendenciákkal, a neoliberalizmussal, Reagan és Thatcher rendszerével szimpatizált.

Mindezek ellenére az ország 1990 után sem lépett a piacosítás útjára. A spontán privatizáció, és a banki hitelezés rendszere mellett a szocialista kvázi-jóléti állam, az állami bürokrácia közel sem számolódott föl, és az állami transzferektől is közel ugyanannyi – ha a szocializmus ipari munkahelyeinek nagyon gyors ütemű eltűnése miatt nem éppen több – ember függött az ezredfordulóig, mint előtte. (Az egyedül tisztán neoliberálisnak tűnő magyar mozzanat Gyurcsány füstbement tervein túl a Horn Gyula által bevezetett félig neoliberális öszvér-megoldás, az 1995-ös “Bokros-csomag” amelyről a Mérce itt és itt írt bővebben.) Ahogy arra sokan rámutattak, a Bokros-csomag utáni gazdasági légkörben mind az első Orbán-kormány, mind a baloldali kormányok nagyrészt az egyensúlypolitikát, a “szakértői” hiányfoltozást választották koherens gazdaságpolitikák helyett, ezzel az életszínvonalat lefelé húzták.

Így robbanhatott be Orbán Viktor és köre új populista forradalmával 2010-ben, és ezért idézhette föl – mintegy új programadóként – Schmidt Mária történész-igazgatóasszony a Csurka István-féle maximát: “a szakértelem olcsó bolsevista trükk.”

Noha a Terror Háza igazgató asszonya ezt nem éppen Bokros Lajosra, Bajnai Gordonra vagy éppen Varga Mihályra, hanem a vele ellentétben tudományos munkát végző magyar történészekre használta, a Fidesz támogatói pontosan értették, és megláthatták a gondolatban saját haragjukat is. Nem kell ahhoz tehát teljes piacosítás, hogy a neoliberalizmus elméleti téren elvégezze a politika személytelenítését és kitermelje populista – esetünkben jobboldali populista – ellenállását.

Metcalf írásában ugyancsak kiemeli a neoliberalizmus Nyugaton létező “szakértőkultuszát” amely igazolta a pénzügyi szféra, majd hozzá hasonlóan a Szilícium-völgy hatalmát. Ezeknek a valóban hatalmas kongolomerátumoknak a vezetői ismeretlenségbe burkolózó avagy valamiféle ál-egzakt tudományosság mögé bújó “szakértők”, akik személyiségük helyett a kompetencia mítoszával igazolják hatalmukat.

“minden amit el lehet adni, értékes”

És ezzel több baj is keletkezett. A pénzügyi-piaci kapitalizmus fő pénzforrása ugyanis a fogyasztás. A kapitalista cég nem azért gyárt autót, hogy legyen miben utaznunk: autók helyett profitot termel, ennek pedig a gépkocsi a mellékterméke. Friedrich Hayek mai kritikusai – és Stephen Metcalf kétségtelenül ide tartozik – szerint egyszerűen túlzottan leegyszerűsíti az emberi természetet. Minden emberi igény, amely nem a fogyasztáshoz, az egyéni profittermeléshez szükséges, jelentéktelen Hayek szemében.

Az emberi természet azonban többet akar, többre tartja magát mint az egyszerű egyéni siker, társakat, családot, sőt tágabb közösséget, azon belüli együttműködést is kíván. Ezek Hayek és egyik legjobb chicagói tanítványa, Milton Friedman szerint csak annyiban értékesek, amennyiben az igény piaci igénnyé fordítható le.

Ez a logika beépült mindennapi gondolkodásunkba. A teljes értékrelativizmus, a hayeki-friedmani “minden amit el lehet adni, értékes” felfogás vezetett Metcalf szerint végül Donald Trump és más “erős vezetők” sikeréhez. Közhely, hogy 2015-16 során Trumpot az az amerikai média tette naggyá, amelyről az elnök most, mint  “álhírgyárakról” beszél, és gyűlésein támogatóit ellenük uszítja. Korai kampányeseményei ugyanis nézettséget, kattintást generáltak, így eladhatóságuknál fogva értékesek lettek, mutatva ezzel azt, amit a Guardian szerzője is hangsúlyoz: a közösségi médián a lájkok és megosztások száma a tartalomtól, és az uszító demagógia társadalomromboló hatásától függetlenül értékessé tehet egyébként erkölcsileg elfogadhatatlan, és a többség által nem is támogatott gondolatokat.

És éppen ez a 2016 utáni világ, a Trumpok és Rodrigo Duterték korának ellentmondása: az amerikaiak többsége egyáltalán nem szereti új elnöküket, de egy jelentős fogyasztói tömeg mindenesetre újra és újra hallani szeretné ahogy “a Donald” az etnikai kisebbségeket, a szegényeket és nőket szapulja, újfent odakapcsol és rákattint az erről szóló hírekre. Egy elkötelezett kisebbség pedig éppen ezek miatt a dolgok miatt értéknek fogadta el durva stílusát. Természetesen egészen más kérdés, melyik amerikai Trump-támogatóból, angol Brexit-, francia Le Pen-, német AfD- vagy magyar Orbán-szavazóból pontosan mi váltja ki ezt a viselkedést – lehet a nézettség, népszerűség oka a gyűlölet éppúgy mint a vallásos rajongás.

Az újmédia politikai sztárjai a meglehetősen szürke és sokszor kegyetlen “szakértő” politikus neoliberális eszményképét tépik szét éppen az ő gazdasági ideológiájuk eszközeit felhasználva.

A média mint pusztán üzleti vállalkozás tehát végül hús-vér szenvedélyes néptribunokat termel ki, az általuk okozott kár pedig nem állítja meg a folyamatot, hiszen a profiton és a szórakoztatáson kívül más logika nem érvényesülhet. Ha nem vagyunk képesek a célokat, értékrendet újragondolni, akkor viszont Trump és követői is csupán abban az esetben buknának, ha végül “beszakad az árfolyamuk” tehát tulajdonképpen valódi emberként kezdenek el viselkedni – zárja gondolatmenetét Metcalf.