Aprópénz, imagyöngyök, egy angliai labdarúgóklub ajándékjelvénye – sokszor pusztán ennyi marad azok után az emberek után, akik Európába szeretnének eljutni, de a túlzsúfolt lélekvesztő, melyen utaznak, viharba kerül és elsüllyed; vagy éppen egyik országból szeretnének a másikba átkelni, de a hegyekben aknára lépnek, az elharapózó erdőtűz, embercsempészek, vagy paramilitáris csoportok áldozataivá válnak.
A Guardian brit lap számos újságíróval együttműködve, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (ICRC) törvényszéki orvosszakértőivel közösen arra vállalkozott, hogy megbecsülje az Európai Unió határainál az elmúlt évtizedben elhunyt menekültek számát.
Az újságírók arra jutottak, hogy az unióban olyan mértékben temetnek el menekülteket jelöletlen sírokba, amelyre legfeljebb csak háborús időszakokban találhatunk példát.
A Guardian szerint legkevesebb 1015 embert, férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat temettek el Európában anélkül, hogy az azonosításuk megtörtént volna. Az ő sírjukon Horvátországban és Lengyelországban az N.N. felirat olvasható, Spanyolországban a hajóbaleset feltételezett időpontja, Franciaországban a „Monsieur X” megjelölés, Olaszországban pedig fakeresztek jelölik az azonosítatlan áldozatok sírjait. Az újságírók, akik pénteken közölték a tényfeltáró írásukat, megjegyezték, hogy hasonló sírokra bukkantak további 13 államban, így Görögországban, Szerbiában, Litvániában, Máltán…
N. N.
Bár a nemzetközi emberi jogok (és az uniós jogi irányelvek) azt diktálnák, hogy a partra sodort testek, a fellelt emberi maradványok alapján megkezdődjék az áldozatok azonosítása, ez rendre elmarad. A hivatkozott riport szerint pillanatnyilag is több mint kétezer-száz holttest azonosítása van folyamatban. Ez a szám azonban közel sem ad teljes képet.
A vizsgált időszakban, azaz 2014 és 2023 közt ugyanis több mint 29 ezer ember halt meg az európai migrációs útvonalakon, akiknek a többségét továbbra is eltűntként tartják nyilván.
Bár a törvényszéki szakértők, akik ilyen esetekben eljárnak, az eszközök, melyekkel a feladatukat elvégezhetik és az ügynökségek, melyek az áldozatokat – gyakorta megkeresések alapján – számon tartják, mind adottak, a kormányzatok nem járnak el az emberiesség elvei alapján részint mert a vizsgálatok drágák, részint pedig azért, mert nem érdekük, hogy kitudódjék az áldozatok kiléte. A holttestek egy része így hullaházakban, ravatalozókban, sőt, kontinens-szerte még hajókonténerekben várja, hogy nevet és élettörténetet kössenek hozzájuk.
Mivel az Unión belül nincsen egységes szabályozás az azonosításra vonatkozóan, a tagállamok a maguk módján járnak el. A koordináció hiánya miatt a (vélt) áldozatok hozzátartozói javarészt teljesen tanácstalanul kezdenek hozzá az eltűnt családtagjuk felkutatásához. A támogatásuk olyan segélyszervezetekre hárul, mint például az ICRC, amely 2013 óta 16 500 megkeresést kapott az Európába tartó útjuk során eltűnt emberek rokonaitól. A legtöbb kérés afgánoktól, irakiaktól, szomáliaiaktól, guineaiaktól, valamint a Kongói Demokratikus Köztársaságból, Eritreából és Szíriából érkezett. Árulkodó, hogy mindössze 285 esetben járt sikerrel a kutatás.
S mivel a Vöröskeresztnek szánt támogatásokat a kormányok visszafogták, az ICRC pedig kénytelen volt átcsoportosítani a forrásait,
nem várható, hogy a következő években több embert sikerül azonosítaniuk.
Túl a kormányzatok felelőtlenségén, a szélsőjobboldal menekült- és bevándorlásellenességén, s az egyre szigorúbb uniós menekültügyi eljárásrenden, az alapvető probléma, melyet a Guardian kutatásához hasonló írásokból kikövetkeztethetünk, hogy a menekültek eleve név és arc nélkül jelennek meg a nyilvánosságban. Mint ilyenek – akiket nem szólítanak meg a médiumok, akik nem vehetnek részt a rájuk vonatkozó törvénykezésekben, akik eleve mint kitaszítottak vannak közöttünk, holott magukat éppen nem a névtelenség védi meg – legfeljebb megtűrtek, csak az eszközjellegükben vannak jelen, akiknek azonban a hiánya nem kelt űrt.
„A migránsban kihunyt az ember”, írtuk pár éve.
Hová tűntek…?
A menekült emberek eszközszerű felhasználására és az elhallgattatásuk és eltüntetésük veszélyeire hívta fel a figyelmet nemrég a Magyar Helsinki Bizottság is. A jogvédő szervezet a december 1-jei hírlevelében arról ír, hogy Magyarország déli határrészéről az elmúlt hetekben eltűntek a menekültek. Bár a Helsinki munkatársai rendszeresen felkeresik a szerbiai menekülttáborokat, olyat még nem tapasztaltak, mint most novemberben: egyetlen táborba sem jutottak be, egyetlen menekülttel sem találkoztak.
Azokon az utakon, melyeken nemrég évente még tízezrek jártak egy jobb élet reményében, most senki nem jár.
A belgrádi székhelyű Info Park segélyszervezet munkatársai arról beszéltek a Helsinkinek, hogy bár a szerbiai polgárok kisebb részét foglalkoztatja a migráció (tegyük hozzá: a szerbiai polgárok is inkább emigrálnak, mint hogy a Szerbiába történő migrációval találkoznának), ennek ellenére a kormányzat 2022-től sokkal szigorúbb menekültpolitikát alkalmaz, amely „a gyakori határ menti és belgrádi rendőri razziákban is megmutatkozott”.
A menekültekhez való hozzáálláson az is változtatott, hogy egyre több csoportosulás, politikai párt és szélsőjobboldali tömörülés szólalt fel a menekültek ellen – az embercsempészeket módszeresen összekeverve a „migránsokkal”, amiként a magyarországi kormány és nyomában a sajtó nagyobbik része is teszi.
Miután az elmúlt két esztendőben a Vajdaságban tevékenykedő embercsempész bandák leszámolásainak több menekült is áldozatául esett, a biztonságukat joggal féltő, az állami beavatkozást hiányoló észak-vajdasági települések rendszeres panaszaira válaszolt az állam – ám a menekültek megsegítése és az embercsempész-hálózat (melynek vezetői jó kapcsolatot ápoltak a kormányzattal és a rendőrséggel) felszámolása helyett a menekültek elnyomása révén.
Olybá tűnik, hogy a december 17-én tartandó szerbiai választásokig a Szerbiában jelenleg tartózkodó menekültek nem hagyhatják el a befogadóállomásokat, a szerbiai csendőrség tagjai pedig állandóan jelen lesznek azokon a településeken, melyeket a menekültválság leginkább érintett, így a határ menti Horgoson is.
Semmi sem tanúskodik arról, hogy a menekültek vagy a helyi lakosság problémáját hosszabb távon és emberségesen bárki meg kívánja oldani.
