Hogyan emlékeznek Munkácson a hősi halottakra, hogyan bujkálnak a fiatalok a besorozás elől, és hol érzékelhetők a szenvedés nyomai a hátországban? Többek között ez is kiderül Vincze Csaba cikksorozatának első részéből. A szerző az orosz-ukrán háború kitörésekor is ellátogatott Ukrajnába, az akkor készült interjúit Lvivi naplók címmel olvashattátok. Második ukrajnai útjáról készült négyrészes riportját ezek folytatásaként is ajánljuk.

Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja nemrégiben átlépte a 600 napos határt. Ennek apropójaként utaztam keresztül Ukrajnán, hogy jobban megértsem, hogyan éli meg az átlagember, a munkás, vagy az egyszerű katona az egyelőre kilátástalan végkimenetelű háború mindennapjait.

Utam első állomása Kárpátalja, Munkács volt. A városról nem voltak igazán jó emlékeim, mert tavaly márciusi utam során a vasútállomásnál készült fotóm miatt a városban járőröző katonák bevittek az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) helyi irodájába, ami nem volt különösebben kellemes élmény. A telefonon kisegítő angol tolmács először elmondta, hogy magyar tolmácsot nem kaphatok, mert „elfogult” lenne velem, majd a Mércén megjelent Ukrajnával kapcsolatos cikkeimet kezdték Google Fordítóval szemlézni, mindeközben valamiért nem engedtek leülni. De szerencsére sikerült magam a kémkedés vádjai alól tisztázni.

Ezúttal, amikor megérkeztem a munkácsi vonatállomásra, gyalogosan indultam el a városközpont felé. Nem sokkal később magyar káromkodásra lettem figyelmes, így az úton első beszélgetőtársam a már nyugdíjas József volt. Szerinte ez az egész háború „egy óriási üzlet”: aki jól ügyeskedik, az profitál, „mi meg csak le vagyunk szarva”. Amikor arra terelődött a szó, hogy mégis mit kéne Ukrajnának csinálnia, akkor derült ki, hogy jobb ötlete éppen neki sincsen: „a családom, a város Trianon miatt lett csehszlovák, majd ismét magyar, majd szovjet, és végül ukrán. Már megszoktuk”.

Arról kérdeztem, mit gondol róla, hogy (főleg Ukrajnában) sokan azt feltételezik, hogy a magyar kormánynak revíziós tervei lennének arra az esetre, ha az ország darabokra hullik. József elneveti magát: „ugyan, itt már alig beszél valaki magyarul, a legtöbben ukránul, kicsit oroszosan.” Munkács főterén a város mártírjainak portréi állnak, a fotók mellett némi extra információval (hol szogált, mi volt a foglalkozása, mikor esett el). Alapvetően nem nagyon nézegeti a portrékat senki, viszont mikor este arra sétáltam, egy fiatal srácot láttam sírni az apja fotója előtt. Az életkép sűrítettsége miatt volt megindító,

a híreket olvasva vagy a hadműveletekről készült videókat nézve nem gondolunk a hátországban zajló szenvedésre.

Munkácson egyébként meglehetősen frekventált helyeken látni kormány- és háborúellenes falfeliratokat. A „NATO – kifelé” viszonylag gyakran előfordul, de a belvárosi részen, a Latorca folyón átívelő hídon is szembeötlik egy, illetve a híd másik oldalán még egy „Ze(lenszkij) – Amerika szolgálója” (ami utalás Zelenszkij filmsorozatának és pártjának nevére: „A nép szolgája”).

A Munkács és Kijev közötti közel 800 kilométert vonaton teszem meg. Kijevhez közel a vonat a hírhedt autópálya mellett megy el, én a Google Maps-en próbálom összerakni, hogy ez tényleg az az út-e, amikor egy fiatal srác szólít meg angolul, és azt mondja, igen, ez az az út. Andrij, a srác, ugyanezen a vonalon utazott Ungvárra február 28-án Kijevből, amikor a tankok a vonatjárattal párhuzamosan már a főváros felé haladtak.

„Szürreális volt látni, hogy miközben mi hagyjuk el a várost, kb. 100 méterre mellettünk az úton már végeláthatatlan sorban mentek a tankok az ellenkező irányba”

– idézi fel a történteket. A vonat percre pontosan érkezik meg a 10 óra 20 perces menetidő végén. Ukrán beszélgetőtársaim sem értik, mitől lett a háború kezdete óta ennyire pontos minden vonat, de ez legalább egy nagyon kicsi öröm az ürömben.

Kijevben egy régi ismerősömmel veszem nyakamba a várost. Ilija a vasútállomáson vár, először a háborúban sérült épületeket látogatjuk meg. Az ukrán energetikai hivatal (Ukrenergo) egyik központi irodája és egyben informatikai irodája körülbelül tízperces sétára található a vasútállomástól. Az iroda régóta orosz célpontnak számít, de helyette rendre a közeli lakóépületek vagy a két üveg felhőkarcoló kaptak találatot, utóbbiak többször is. Ilija pont a háború kitörésekor ment vissza egyetemre, ahol levelezőn tanul, és a napi 8 óra munka mellett is rengetegféleképpen önkénteskedik: ha kell, sebesülteket, néha kisállatokat szállít a frontvonalak közeléből biztonságos helyre, máskor adományokat gyűjt a menekültek ellátására, vagy éppen a hadsereg számára koordinálja bizonyos eszközök beszerzését.

Amikor arról kérdezem, mi fog történni, ha befejezi az egyetemet, elmondja, hogy szeretne továbbtanulni, bár ebben valószínűleg nagy szerepe lesz annak is, hogy véget ér-e a háború vagy sem. Amikor az interneten terjedő erőszakos besorozási videókról kérdezem, Ilija azt mondja, ez sajnos mind igaz, bár Kijevben nem gyakori. Állítása szerint viszont Munkácson, vagy hasonló méretű kisebb városokban egy átlagosnak induló igazoltatás után gyakran vezet az út a laktanyába.

„A legtöbb fiatalnak, aki el akarja kerülni a sorozást, a COVID még mindig tart. Nem nagyon mozdulnak ki, nehogy szemet szúrjanak valakinek, általában a család vásárol be nekik, és sajnos elég gyakori a depresszió, az alkoholizmus és a droghasználat.”

Ilija tapasztalatait megerősíti a szociális munkásként dolgozó (és szintén sok egyéb módon önkénteskedő) Anna B., akivel egy feminista csoport kötött össze. Anna elmeséli, hogy az állam egyáltalán nem vesz részt munkájuk finanszírozásában. Ha nem lennének nyugati NGO-k, akkor „egy nap alatt tönkremenne az egész projekt.” Az egyesület, amelyben Anna dolgozik, elsősorban a nők helyzetének javításáért küzd: munkahelyek betöltésére készítik fel őket – olyan munkákra, amelyeket a férfiak hiánya miatt nekik kell elvállalni, a férjeiket elvesztő és/vagy gyermeküket egyedül nevelő anyáknak mentális és szociális támogatást biztosítanak, illetve más típusú traumák kezelésében is igyekeznek segíteni nekik.

„Erre készítettek fel minket, de ez a mindennapos lelki megterhelés nem tudom, meddig bírható. De az igazi munka majd a háború után kezdődik, amikor a frontot megjárt, sebesült férfiaknak is mentális támogatásra lesz szüksége. Hogy erre az elképesztő adósságba sodródó Ukrajnának miből lesz erőforrása, az a 40 millió dolláros kérdés.”

Másnap délelőtt a politológus Oleksanderrel találkozom, kimondottan azért, hogy az ukrán szélsőjobb térnyeréséről beszéljünk. Kijevben az Azov Zászlóalj már óriásplakátokon hirdeti magát, Oleksander szerint ezzel sokat már nem lehet kezdeni. „Az Azov már része a mainstreamnek, mióta beolvasztották a Nemzeti Gárdába.” Oleksander szerint, amíg tart a háború, nem sok értelme van az Azovval foglalkozni, mert egyértelműen életerős, népszerű entitás. „Az Azovot az orosz megszállás tüzeli, és igazából már azokat sem zavarja, akiket anno még igen.”

Az orosz invázió egyik eredeti oka Ukrajna „nácítlanítása” volt, tehát Oroszország egyelőre csak olajat önt a tűzre. De jogos-e az egyébként egyre gyakrabban hallható érv, miszerint Ukrajna „náci állam” lenne? Oleksander szerint ez nevetséges, és nem csak azért, mert Zelenszkij elnök történetesen zsidó származású, hanem azért, mert, bár vannak emberi jogi problémák, és a katonák rendszeresen viselnek náci emblémákat, ettől még viszonylag messze van az állam a klasszikus náci elképzelésektől.

Az antiszemita Sztepan Bandera személye sem azért népszerű Ukrajnában, mert kollaborált a náci Németországgal, hanem azért, mert az önálló ukrán állam megteremtéséért küzdött – mondja. A náci emblémákat és a dekommunizációt (vagyis minden szovjet emlékmű, szobor, mozaik, eltávolítását közterekről, középületekről) zsigeri reakciónak tartja: „ahogy egyre több felfoghatatlan dolgot csináltak az oroszok, ilyen módon üzennek nekik: ledöntjük a Lenin-szobrokat. Pedig Lenin, ha ma élne, valószínűleg nem bánna kesztyűs kézzel a politikai elittel. A helyiek eltüntetnek mindent, ami az oroszoknak kedves lehet, és sokan használnak olyan emblémákat, amivel hergelni tudják őket. Igazából sok esetben tényleg inkább düh van emögött, mintsem ideológia.” Állítja, hogy az ukránok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a nácik anno minden szlávot vagy megsemmisítésre, vagy rabszolgaságra ítéltek volna.

Délután kimondottan érdekes túrára indulok az Instagramon már legendásnak minősülő Elmirával, aki a Szocializmus gyermeke (@child_of_socialism) elnevezésű projektjével vált népszerűvé. Elmira Ukrajna szocialista múltjának dokumentálásán és megőrzésén dolgozik, ami jelenleg nem túl hálás tevékenység – ahogy azt korábban Oleksander is elmondta, Ukrajnában a düh gyakran nem kímél sem épületeket, sem különböző művészeti alkotásokat, legyen szó akár mozaikokról vagy szobrokról. De a kelet-ukrajnai Dnipróban született Elmira ennek ellenére kitartóan járja Kijevet, és néha persze a vidéki Ukrajnát is.

Sétánk során rengeteg különleges mozaikkal találkozunk. A nagyméretű alkotások sajnos eléggé leromlott állapotban vannak: hullanak a darbjaik, és nem tudni, ki, vagy mikor foglalkozna a felújításukkal. Ő mégis lelkesen fotózza ezeket, mondván „eljön majd az idő, amikor ezekre figyelmet fordítanak majd.”

Amikor a háborúról kezdünk el beszélgetni, akkor viszonylag gyorsan előkerül, hogy gyakran vágják a fejéhez, hogy az oroszok támogatója, de ez elmondása szerint nincs így. „Látod, a szovjet-ukrán emberek mennyi izgalmas alkotást hagytak az utókorra? Borzasztóan idegesít, hogy azzal, hogy a jelenlegi ukrán kormány ezeket tönkreteszi, csak segít Putyinnak. Ugyanez igaz az orosz írók könyveinek betiltására vagy az utcák átnevezésére. Puskint és Dosztojevszkijt tiltani? A tiltás csak az érdeklődést fogja növelni irántuk, teljesen értelmetlenek ezek a lépések.”

Amikor arról kérdezem, hogy vajon Ukrajnában hogy fogadják a tiltásokat, azt mondja, szerinte nagyjából a társadalom fele ellenzi, a másik fele támogatja őket. Aki viszont ellenzi, az nem igazán mer ebben a témában megnyilvánulni, mert senki sem szeretne oroszpárti jelzőt magának. Viszont úgy látja, azért sokakat zavar, hogy ukrán antifasiszták szobrait eltávolítják, elvégre ezek az emberek mindent feláldoztak a nácizmus legyőzése érdekében, és leszármazottaik ma is köztünk élnek.

Sétánk végén érkezünk az Örök dicsőség Parkba, ahol továbbra is áll a második világháborús obeliszk, és ugyanúgy ég a láng, mint régen. Elmira szerint egyelőre az obeliszk és környéke biztonságban van, amire gyorsan rácáfol a tény, hogy a parkban lévő szobrok nagy részéről eltávolították a feliratokat. „Gyakran nem is a felelős hivatal csinálja ezeket, hanem vandalizmus áldozatai lesznek, de kivizsgálni persze senki nem fogja, mert erre nincs kapacitás háború idején” – állítja.