A roma gyerekek oktatási elkülönítésének egyik eszköze a foglalkoztatási, boldogulási esélyeiket olykor már az óvodában megpecsételő „papírossá” minősítés. Hogyan lehetne visszaszorítani e gyakorlatot a számos rendszerszintű problémával küzdő oktatásban? 

Lassan két éve már, hogy gyakorlatilag a teljes pedagógusszakma és a diákok fellázadtak a köznevelés áldatlan állapotai ellen. A közoktatási rendszer ellen, amelyet meg nem becsült, lehetetlen körülmények között, megalázó fizetésért güriző tanárok, omladozó épületek, vagy éppen konténer-osztálytermek, kisstílű, alkalmatlan tankerületi akarnokok és agyon központosított, bugyuta oktatásszervezés jellemez.

A rendszer egyik igen súlyos deficitje, a roma tanulók közvetett, és sok esetben közvetlen elkülönítése azonban ritkán kap nagy nyilvánosságot. A Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) részéről életrehívott Ügykoalíció ezért kezdett el 2023-ban aktívan kampányolni azért, hogy ennek a szegregációs folyamatnak az egyik, talán legigazságtalanabb része, a roma tanulók tömeges, indokolatlan sajátos nevelési igényűvé (SNI), valamint beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdővé (BTMN) minősítése látható legyen.

Az Ügykoalíció alapvetően helyi roma közösségszervezőkből, közösségi vezetőkből áll, akik között akadnak érintett szülők és az állami oktatási intézményrendszerben dolgozó szakemberek, akik a PAE munkatársaival, felkért szakértőkkel, mozgalmárokkal együtt dolgoznak az ügy helyi és országos, rendszerszintű hátterének feltárásán, annak problematizálásán és a szélesebb nyilvánosságban való tematizálásán. Mindezt az érintettek gondjainak, nehézségeinek feltérképezése, ezek képviselete, és konkrét esetekben a tájékoztatás, illetve a jogérvényesítést és gyakorlati megoldásokat célzó támogatás egészíti ki. Ahogy nemrég a Mércének adott interjújukban fogalmaztak „most, hogy az ország több pontján megfogtuk a kezüket, nem is szeretnénk elengedni”.

A kampány keretében hozták létre az Együttnevelés Szövetséget, amely partnerszervezetek és további szakértők bevonásával kísérel meg szélesebb – helyi és országos – ismertséget, súlyt adni a közös követeléseknek, és azok mögé egyéni és intézményes támogatókat gyűjteni. Az ügykoalíció tagjai többek között Szeged, Kalocsa és Debrecen térségében, ill. több Pest megyei településen (Csobánka, Pomáz, Örkény) aktívak.

Nincs könnyű dolguk: az intézmények és az oktatásfelügyeleti szervek rendre elzárkóznak a megkereséseik elől.

Kerekasztal Szegeden

Az egyik ilyen helyi csoportjukkal, elsősorban problémafelvetés céljával szervezett eseményre, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Gazdaságtudományi Karán megrendezett panelbeszélgetésre mi is elkísértük november 24-én Horváth Viktóriát, a Szövetség csobánkai szülő aktivistáját, és Rézműves Szilviát, a Polgár Alapítvány munkatársát.

A beszélgetést Rostás Aranka, az Együttnevelés Szövetség helyi szervezője vezette fel. Rostás elmondta, hogy a csoport másfél éve dolgozik együtt, és ezalatt egy sor helyi fórumot is szerveztek érintett szülők és szakemberek bevonásával az SNI- és BTMN-minősítések kapcsán. A figyelemfelkeltésen és a szülők tájékoztatásán kívül rövid távú haszna is van ennek a munkának. Kalocsán nemrég sikerült bezáratni egy nyilvánvalóan szegregáló óvodát, de olyan eset is volt, hogy Örkény településen megállították a helyi iskolából való jelentős mértékű elvándorlást, és a szülőkkel közösen sikerült megoldást találni az intézmény problémáira.

A szót Rézműves Szilvia szociálpolitikus vette át, aki leszögezte: tapasztalataik szerint az iskolarendszer rengeteg esetben nincs felkészülve az eltérő hátterű gyermekek fogadására, ezért fordulhat elő – mint az SNI-vé minősítés terén is –, hogy

a gyerekeknek kell alkalmazkodniuk egy átláthatatlan, merev intézményi rendszerhez, ami így végső soron nem az ő fejlődésüket, beilleszkedésüket segíti.

Az Együttnevelés Szövetség kutatásait bemutatva a szociológus az SNI-BTMN-rendszerről elmondta, hogy igen sok eseteben indokolatlan a minősítés, így a rendszerben alkalmazott mechanizmusok a köznevelési-közoktatási elkülönítés egyik eszközévé válnak. De még amikor indokolt is a minősítés, mert a gyereknek tényleg szüksége van iskolai fejlesztésre, akkor is jellemző, hogy a roma tanulók nem kapják meg a szükséges szakmai segítséget.

A problémát feltárni igyekvőknek nincs könnyű dolguk: ahogyan Rézműves rámutatott, az adatok hitelesítéséhez 2004 óta (nagyrészt személyiségi jogi védelem miatt) nem áll rendelkezésre elegendő információ, mindössze egy szűk szakmai szféra foglalkozik az SNI, BTMN minősítések körüli problémákkal. Nem jellemző, hogy az elmúlt évtizedben a roma gyermekek, tanulók helyzetét vizsgálnák, pedig az eddigi kutatások alapján igen erősen felülreprezentáltak a roma tanulók az SNI-kategóriában, ezt nem mellesleg Rézműves beszámolója alapján a szakállamtitkárság sem tagadja. Így aztán a szülők gyakran magukra maradnak, nem értik, mi a baj a gyerekkel, kihez forduljanak, ha előítéletes viszonyulást érzékelnek, vagy szerintük indokolatlanul tuszkolják bele gyermeküket a sajátos nevelési igényű kategóriába.

„Sokan nem látják, hogy hol van az a kommunikációs csatorna, ahol [a szülők] ezt a véleményüket ki tudnák fejezni, és a saját gyerekük érdekében tudnának érdeket érvényesíteni.”

Ebben próbál segíteni az Ügykoalíció, illetve szélesebb körben az Együttnevelés Szövetségnek is ez a célja: , minél több érintett szülőt elérni, tájékoztatni a rendszer működéséről, és megszervezni a közös érdekképviseletet a szegregáció elleni harcban.

A bevezető után a meghívott szakértők és érintettek kaptak szót. Dr. Hevesi Tímea Mária, az SZTE Juhász Gyula Pedagógus Karának adjunktusa, aki gyógypedagógusként elmondása szerint maga is sok esetben találkozott teljesen indokolatlanul enyhén fogyatékosnak minősített gyerekkel, a szülők és az intézmények közötti kölcsönös bizalom kiépítésének szükségességét hangsúlyozta.

 

 

„Én is tapasztaltam, hogy a szakértői [bizottságban] néha küzdeni kell, mert a gyerek nem megfelelő minősítést kap”

– mondta.

A gyógypedagógus szerint is alapvető fontosságú, hogy a szülők is kérjenek információkat, és tisztában legyenek a jogaikkal, hogy tudják, jogosultak esélyegyenlőségi referens jelenlétére, amennyiben halmozottan hátrányos helyzetűek, és felülvizsgálatot kérhetnek, , ha arra gyanakodnak, hogy a gyereküket nem megfelelően kezelik az SNI-vizsgálat során. Azt ő is megerősítette, hogy a szülők tájékoztatása ezen a téren erősen hiányos.

Dr. Méreiné Berki Boglárka, az SZTE közgazdász-szociológus adjunktusa a probléma megértéséhez a mélyszegénység teremtette élethelyzeteket is felhozta.

Berki szerint a kirekesztett, szegény családból jövő tanuló sokszor már eleve esélytelenül indul neki az intézménynek, hiszen nem tud megfelelően táplálkozni, nem állnak rendelkezésére tanulást könnyítő eszközök, megfelelő körülmények.

A kutató is aláhúzta a társadalmi kommunikáció hiányát.

„Mindenki jó szándékú alapvetően, jó szándékú a szülő és a szakember is, de sokszor mégsem vagyunk egy hullámhosszon. Ezért is tartom fontosnak az olyan alulról jövő kezdeményezéseket, mint amilyeneket az Együttnevelés Szövetség szervez.”

Búza Károly szegedi szociálpolitikus, az 1 Magyarországért Kezdeményezés tagja saját, roma tanulóként megélt tapasztalairól mesélt. Elmondta, hogy általános iskolában megpróbálták rávenni édesanyját, hogy írassa be kisegítő iskolába, mert „nem tud úgy számolni meg írni, mint a többi gyerek”. A szociálpolitikus szerint édesanyja határozottsága volt a vízválasztó, ő nem hagyta, hogy gyermekét külön intézménybe küldjék. Bár azóta több diplomát is szerzett, Búza elmondta, hogy ez az élmény a mai napig kísérti, és gyakran érzi úgy, hogy neki sokkal többet kell bizonyítania, mint másoknak.

Horváth Viktória, az Együttnevelés Szövetség csobánkai szervezője azt is megemlítette, hogy az SNI-vé minősítés gyakran jár együtt a gyerekek megbélyegzésével, kiközösítésével. Horváth szerint gyakoriak az olyan csúfnevek, mint a „gyépés” vagy „papíros gyerek”. A saját gyermeke iskolájáért küzdő aktivista arról is beszélt, hogy az általános tájékozatlanság, és az érdekérvényesítési lehetőség hiánya ellen informális csoportok létrehozásával és a közösségi erő megtalálásával lehet felvenni a harcot. Szerinte első körben nagyon fontos, hogy a roma szülők körében elkezdődjön a szervezés az őket kiemelten érintő problémák megoldásáért, mert tapasztalata szerint az egyenlőségért küzdő különböző civil szervezetek „gyakran több kárt okoznak, mint hasznot”.

Horváth elmesélte, hogy Csobánkán annak idején bezárták a helyi iskolát, mert az szegregált, de egy idő után közösen dolgozva a szülőkkel, sikerült közösen újraindítani az intézményt. Ehhez nagy szükség volt arra, hogy a szülők összefogjanak, és artikulálják az érdekeiket.

Már csak azért is, mert az intézményrendszer gyakran nem riad vissza a „renitenskedő” szülők fenyegetésétől sem,

ezt már az egyik, közönség soraiban helyet foglaló anyukától tudtuk meg. Ő hosszasan beszélt arról, hogy az SNI-vizsgálatra küldött gyermekénél szóba sem jött, hogy ő maga is részt vehessen a teszt felvételénél, annak ellenére, hogy az nem ritkán akár 3 órán keresztül is húzódhat. Az elmondása alapján azok, akik ragaszkodnak – az amúgy törvény adta – lehetőségükhöz, hogy bent tartózkodhassanak, vagy felülvizsgálatot kérhessenek, előfordul, hogy azzal szembesülnek, hogy gyámhivatali eljárással zsarolják őket.

A mintegy kétórás beszélgetés végeztével minket is erősen elkezd nyomasztani a régóta rétegződő, előítéletekre és borzasztóan rossz intézményes gyakorlatokra épülő probléma súlya. Milyen kemény küzdelem árán lehet kitörni ebből az alapvetően tanulási segítségként létrehozott, de a gyakorlatban megbélyegző és hátráltató címkézési rendszerből? Hogyan jut el a száz problémával küszködő roma szülőkhöz elég információ ahhoz, hogy felismerjék, ha a gyermeküket bele próbálják tuszkolni egy nekik semmit nem segítő, stigmatizáló pedagógiai kategóriába? De ha el is jut: honnan merítenek erőt az intézményrendszerrel való küzdelemre, aminek tétje gyakran gyermekük jövője?

Az Együttnevelés Szövetség tagjai nemcsak a válaszokat keresik ezekre a kérdésekre, de megkísérelnek olyan helyi csoportokat építeni, amelyek képessé teszik a szülőket, hogy nyomást gyakoroljanak a maguktól mozdulni képtelen intézményekre, és teszik ezt szakszerűen és szolidaritással.

Ha jobb kedvünk nem is lett a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének részletei láttán, erről mindenképpen bizonyosságot szereztünk Szegeden.