2023 szeptemberében az L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület által szervezett,  pályakezdő és professzionális koreográfusok és képzőművészek előadásait sorozatba illesztő L1 Est(ek) eseménysorozatán debütált a budapesti Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban a Folyó Történetek című előadás. A performansz két fiatal képzőművész, Ana Fischer (Halász Anna) vizuális művész (az L1 tagja) és Nikol Fuska fotóművész nagyszüleinek a családtörténetére épül. Míg az egyikőjük a holokausztot túlélt nagyszülő emlékét, addig a másikuk a nyilasok közt szolgált rokonét, azaz az elkövető perspektíváját jeleníti meg a színpadon. 

Egy kerámia szív, dézsa, családi fényképek szétszórva egy egyszerűbb drapérián – egy transzgenerációs traumát feldolgozó előadás kellékei fogadnak bennünket a Jurányi Produkciós ház első emeletén. Schaár Erzsébet: Nővérek (1968) című szobrához hasonlóan két lehunyt szemű, magzatpózban fekvő női alakot látunk kibomlani a sötétből… A Folyó Történetek – amelyet Ana Fischer (Halász Anna) vizuális művész és Nikol Fuska fotóművész írt és adott elő – transzgenerációs traumák átdolgozásán keresztül eleveníti meg a második világháborúban ellentétes oldalon álló felmenők alakját, és ennek a kapcsolatnak a jelenig ható konfliktusait.

Az előadók az emlékezet efemer jellegét hangsúlyozzák: a családi és személyes emlékezet és az identitás összetűzését.

Az előadásuk első tíz percében hangfelvételen keresztül mesélik el a nagyszüleik vészkorszak alatti mindennapjait és tetteit, egyben pedig azt, hogy az akkori környezetük hogyan emlékezett a nagyszülőkre. Az elbeszélt történetek egy genogrammát alkotnak, vagyis egy kibővített, az életeseményeket is tartalmazó, a családtagok érzelmi kötődését ábrázoló családfát tárnak fel. Ugyanakkor az elbeszélés nem teljes, ugyanis éppen a nagyszülők perspektívája hiányzik, s kétséges, hogy a performerek milyen forrásokból dolgoztak, amikor a környezetük róluk alkotott képét vázolták fel.

A családi örökséggel való szembenézésen túl a feledés, hallgatás motívuma így már az előadás elején fontos szerepet kap, és éppen annyira szerves része a performansznak a továbbiakban is, mint a felmenők múltjának felvállalása.

Erről szól az a jelenet is, amelyben az előadók a dézsához vonulnak, és egy kerámia szíven keresztül – mintegy a múltat megismételve – újra és újra átöntik a vért szimbolizáló piros vizet. A kancsó, a vörösre festett víz, melyet felváltva öntenek a szíven keresztül, utalhatnak egyaránt a születésre, a halálra, de a zsidó  temetőkben látható kancsó motívumára is. A már-már rituális aktusba torkolló jelenet arra kérdez rá, hogyan történhetett meg a holokauszt?

Elhallgatás és az elfojtás

A túlélők és a bűnösök utódai, a Folyó Történetek esetében a nagyszülők unokái a második világháború alatt történeteket nem első kézből, vagyis a nagyszülőktől, hanem egymás szomszédságában, egymással ápolt barátságban hallják először. Így döbbenek rá a nagyszülők múltjára, és ennek felismerését és élményét jeleníti meg Halász és Fuska is.

Mostanra tudjuk, hiszen pszichológiai, társadalomtudományi kutatások bizonyítják, hogy a szülők (esetenként tudattalanul) továbbörökítik a traumáikat a gyermekeikre, és ez súlyos következménnyel jár: megjelenhetnek nemcsak pszichés zavarok formájában, de identitásválságként is. Ahogy arról Virág Teréz gyermekpszichológus (aki az elsők között azonosította a Holokauszt-szindrómát) több könyvében is tanulmányában is beszámolt, a személyes, egyben kollektív trauma átöröklődik a következő generációkra is, az elhallgatás és az elfojtás pedig romboló hatással van az egyén pszichéjére. Virág Teréz szemléletének a lényege, hogy a gyermek problémáit nem lehet a szüleitől és a társadalmi körülménytől függetlenül megérteni. A neurotikus tünetek mögött meg kell keresnünk a társadalom felől, a múltból érkező hatásokat.

A soá élménye olyan traumatizált túlélők unokáinál is észlelhető, mint az előadás egyik performere: ám a történtek nemcsak az ő emlékezetét formálják, hanem hatással vannak a társáéra is, akinek az egyik rokona a nyilasok között szolgált. E konfliktus köré fonódik a darab:

az emlékezőközösség, jelentsen ez akár barátokat, a családot, vagy nagyobb közösséget – korlátok között és egyre nehezebben, fogózók nélkül igyekszik feldolgozni a múltat, azzal is hogy a kulturális eszközkészletük és környezetük emlékezetpolitikai válsága finoman szólva sem kedvez ennek a folyamatnak.

Így tehát a Folyó történetek címe akár Elfojtott történetek is lehetne, hiszen a túlélők sok esetben inkább magukba fojtották az emlékeiket, s még ha beszéltek is róluk, akkor sem a családtagjaiknak… A múlt feldolgozásának megkönnyítéséhez a mindenkori politikai rezsimek sem járultak hozzá, miként arra az Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin által készített „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?” című, a Medvetáncban megjelent, a második generációsokra fókuszáló interjúsorozat is rámutatott már 1985-ben. Megjegyezhetjük, hogy a mindennapi tapasztalat és a klinikai vizsgálatokon túl a transzgenerációs traumák kutatásra a mai napig nem áll rendelkezésre összefogott, rendszerezett kutatási anyag, a nemzetközi irodalmon és a hazai civil kezdeményezéseken, egyéni kutatásokon túl.^[1]

További nehézség, hogy sokszor az adatokat nem is hozzák nyilvánosságra, így a kutatók kénytelenek a sötétben tapogatózni. Nem kedvezett a zsidó identitás felvállalásának az sem, hogy a múltban nem létezett ennek kikövezett útja. A rendszerváltás előtt ugyanis azok számára, akik nem hagyták el az országot, mintaként legfeljebb a 19. század második felétől elsajátított asszimilációs attitűd szolgálhatott. Ezáltal a soát átéltek gyermekei sem voltak képesek társadalmi keretek közt szembesülni a szüleik múltjával és a saját zsidóságukkal. Identitásukat így a legtöbben „felvilágosítás” útján lelték meg, sokszor idegenektől, konfliktusok és kínos helyzetek közepette, vagy ha családon belül,  akkor is többnyire traumatikus körülmények között.

A tehetetlen múlt

Az emlékezetpolitikai hiányosságok mellett jelentősen befolyásolják a kulturális előzmények azt, hogy az eltűnő, átformáló emlékezet és az elhallgatott traumák konfliktusát hogyan jeleníti meg a  fiatal generáció a színpadon. Gondoljunk csak Fahidi Éva Sóvirágára. Azonban a Tünet Együttes előadásával ellentétben a két alkotó ezúttal nem a saját holokauszttörténetét dolgozza át színdarabbá. A Sóvirág perspektívájából tekintve az a kérdés merülhet fel, hogy mi történik, ha a túlélők személyes emlékezetét unokáik vihetik már csak tovább, akik nem rendelkeznek saját élménnyel a holokausztról, sőt nagyszüleik múltjától is távolabb kerülnek, tekintve, hogy élőben már nem kérdezhetik őket?

Kulcsfontosságú, hogy önmagából építkezzen a performer, különösképp, amikor saját családi emlékezetét meséli el. S amíg a Sóvirágban ezt biografikus motívumként tapasztalhatják meg a nézők, addig a Folyó Történetekben a többedik generációs traumaként jelenik meg. Mindamellett, hogy fontos témát visz színre, az előadás nem tesz említést arról, hogy a magyar állam – és vele együtt a magyar  társadalom – miként mulasztja el felvállalni saját múltjában betöltött szerepét, hogy mossa össze a bűnösséget az áldozati szereppel, és ezzel egyidejűleg hogyan ágyazza be a zsidóságról alkotott ellenségképet a politikába, és vele együtt a közéletbe.

Hogy miként formál hiányos képet a fiatalabb generáció fejében a holokausztról, nemcsak a Szabadság téri német megszállás áldozatainak az emlékművén látszik, de a XII. kerületben felállított Turul-szoborén is, melynek a talapzatán több olyan ember neve olvasható a kerület mártírjai között, akik valójában gyilkosok voltak. Az emlékezetpolitikai hiányosságok és a megmásított történelem miatt így a mai húszas, harmincas generáció kezében egyetlen eszköz marad, mégpedig a túlélők személyes kérdezése és a családfakutatás.

Múltfeldolgozás színházi eszközökkel

Ahhoz, hogy megértsük mekkora lemaradással küzdünk a múltfeldolgozás színpadi megjelenítésében, érdemes szemügyre vennünk a berlini Gorkij Theaterben játszott 1000 Serpentinen Angst darabot, amely szintén transzgenerációs traumákat tár fel, emellett pedig górcső alá veszi a német emlékezetpolitika ma is aktuális kérdéseit, az egykori Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági, biopolitikai és társadalmi konfliktusait, vagy a második világháborús bűnöket.

Az Olivia Wenzel regényéből készült, Anta Helena Recke rendezte darab az NDK-ban a párthoz hű nagymamától a rendszer ellen lázadó punk anyán át az unokáig láttatja egy berlini család történetét. A három generáció időről-időre egymás mellett jelenik meg egy nem életrajzi esemény találkozási pontján: a tizenhat éves nagymama, a tizenhat éves anyuka és a tizenhat éves lány párbeszédbe elegyedik egymással. A fiktív találkozás lehetővé teszi az emlékek minél hitelesebb átadását, egyúttal az egyes generációk világképeinek a konfliktusára is fényt derít.

A berlini produkció egyértelművé teszi, hogy az egyén drámája társadalmi problémája is egyben, valamint alternatívát mutat arra, hogy az állam milyen szerepet tud vállalni az egyén múltfeldolgozásának könnyítésében.

S valószínűleg a politikai színdarab keretei közt a Folyó Történetek perspektívája is jelentősen kitágulna. Az előadók azonban nem beszélnek szűkülő lehetőségeikről, s nem reflektálnak azokra az emlékezést gátló rendszerekre, amelyek az ő generációjukat fokozottan érintik. A jövő nélküli társadalom és a neoliberális kapitalizmus felülírhatatlansága, amelyet Mark Fisher kapitalista realizmusnak nevezett, többszörösen is rányomja a bélyegét a fiatal generációra, amelynek a saját identitásától és múltjától megfosztottan már saját jelenét is nehéz megfogalmaznia. A Jurányi színpadán néma szobrokként emlékeztetnek minket arra, hogy mekkora űr fog keletkezni, ha a túlélők távoznak, és a feldolgozatlan és elhallgatott történeteket pusztán fényképeken, naplóbejegyzésekben hagyják hátra. A Folyó Történetek szereplői a múltat tehetetlenül nézik, változtatni már nem tudnak rajta, magatehetetlenül ismétlik újra és újra a felmenőik tettét megidéző mozdulatsorokat.