L. Simon László menesztése inkább csak nagyon drága casus bellinek látszik, hiszen az uralompárt a lojális embereit direktebb törvénysértésekből is kimosdatja annál, mint amivel a főigazgatót vádolták. Az epizód megmutatja, hogy a rendszer őszintére vedlette magát, nem leplezi már azt a belső meggyőződését, hogy a posztfasizmus nem kísérőjelensége, hanem lényege a politikai küzdelemnek.
David Cronenberg 1986-os The Fly (A légy) című mozijában a tragikus hős Seth Brundle hullámokban rátörő, kényszerű transzformációkat szenved el. Átalakul, a végén már (több alkalommal is) vedléssel. Az új imágó minden ciklus végén egyszerűbb, idegenebb, torzabb a korábbinál. A felszínes szemlélő könnyen értelmezheti a szörnyeteg metamorfózisos kifejlődéseként a történetet, de pici figyelemmel felfedezhető, hogy az átalakuló lény formája minden fázissal közelebb kerül a nárcisztikus feltaláló, Brundle belső (valódi) énjéhez. A protagonista megjelenése nem borzalmasabbá válik, hanem őszintébbé. Az uralompárt kultúrpolitikája ezt az utat járja be, évek óta látványos fejlődési periódusban van, és a folyamat során irányítási infrastruktúrája bizonyos időközönként újrastrukturálódik. Most a szerkezet következő imágója születik meg, az átalakulás részeként pedig a „szabadon lebegő értelmiségiek” (akik hajlamosak a kultúrpolitika alakítójaként, nem csak végrehajtójaként fellépni) itt már háttérbe szorulnak, miközben a stratégiai döntések és a szakmai felügyelet magasabb szintre kerülnek. (Persze, az említettek sem nem szabadok, sem nem lebegők, ugyanúgy pártkatonák, mint a többiek, a bűnük csupán annyi, hogy maradt még bennük valami halvány árnyképe a bölcsész múltjukból származó előítéleteknek, mármint a libertas philosophandinak meg a többinek – egyszerűen útban vannak.)
Az elnyomás ezzel párhuzamosan napról napra szigorúbb, a rendszer őszintére vedlette magát, nem leplezi már azt a belső meggyőződését, hogy a posztfasizmus nem kísérőjelensége, hanem lényege a politikai küzdelemnek. A kultúrharc romantikus korszaka véget ért.
A szükséges kultúrstratégiai szuperintézmény, amely irányt mutat és ellenőrzést ad a kirekesztés kultúrájának, nem lehetett a Magyar Művészeti Akadémia (pedig annak szánták), mert az opportunizmus és a szégyenteljes megalkuvás mellett, mégis, tele van a kreativitás egyik üzemanyagát jelentő alkotói autonómiával, gondolattal, szellemi erővel, vagyis tele van a széttartás alakzataival; nem lehettek a kultúroligarchák projektjei sem (Tombor András MCC-je, Schmidt Mária KKETK-je), mert ezek tele vannak a rendszer nagy öregjeire és végső soron akár a pénzmalomra is veszélyes innovációval (a KKETK körében kibomló „konzervatív forradalom” koncepció több eleme is antikapitalistának, legalábbis nagytőke-ellenesnek értelmezhető); és utolszor nem lehetett Demeter Szilárd intézményrendszere sem, mert a főigazgatóról kiderült, hogy mégsem más vagy több, mint egy álmodozó bölcsész, akinek ideái vannak (olyanok, amilyenek). A Magyar Kultúráért Alapítvány (MKA) lett a megoldás, ennek az intézménynek a vezetői struktúrája felől lehet megérteni legjobban a Magyar Nemzeti Múzeum bukott főigazgatójának sorsát is.
A 2021. évi XVI. törvény alapján létrehozott MKA kuratóriumának jelenlegi vezetője Demeter Szilárd, tagjai Békés Márton történész, Závogyán Magdolna államtitkár, Banai Péter Benő államtitkár, Kelemen László ügyvéd. Banai Péter Benő az államháztartási felügyeletet látja el az alapítványban, Kelemen László vagyonkezelési kérdésekkel foglalkozó szakjogászként valószínűleg amolyan „in house counsel”-ként működik a kuratóriumban. A kultúrszakmai szempontokat tehát Demeter, Békés és Závogyán képes érvényesíteni a vezetői testület működésében, de mivel Závogyán inkább szervezeti, üzemeltetési kérdésekben erős, a tartalmi-szellemi vezetés vélhetően Demeterre és Békésre marad. Az alapítvány működését a PIM intézményrendszerén belül szervezték meg, de a felvagyonosítást már a kormány végezte, a kuratórium pedig olyan összetételű, hogy Demeter nem tekintheti neki alárendeltnek a testületet, tagjai között ugyanis egyetlen ember sincs, aki tőle függene.
Ennél is feltűnőbb, hogy a kuratóriumban annak indulásakor sem a kultúráért felelős minisztériumnak, sem a Miniszterelnöki Kabinetirodának nem volt képviselete. Csák János és Orbán Viktor a Hivatalos Értesítő (a Magyar Közlöny melléklete) 2022/45. számában, 2022. augusztus 8-án tette közzé a kultúráért is felelős új, Kulturális és Innovációs Minisztérium szervezeti és működési szabályzatát, ezzel párhuzamosan a minisztérium kötelékébe mint kulturális államtitkár került az addig a Nemzeti Művelődési Intézet vezetőjeként dolgozó Závogyán Magdolna. Így a minisztériumi felügyelet kérdése megoldódott, de a Miniszterelnöki Kabinetiroda továbbra is partvonalon kívül maradt, az egyetlen (informális) kapcsolatot a miniszterelnök Demeterbe vetett személyes bizalma jelentette. Mivel a jövő évi választások döntő kormányzati kampánytémái a kulturális beágyazottságú identitáspolitikai kérdések lesznek, Rogán Antal minisztériuma már a nyáron megkezdte a kultúrstratégiai döntéshozatal irányíthatóbbá tételét. Értelmezésemben ennek részeként távolíttatta el a kabinetiroda Demeter egyik kulcsemberét, Timár Alpár Lászlót, a Vegyépszer korábbi romániai vezérigazgatóját, a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. és a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. korábbi ügyvezetőjét, a Petőfi Kulturális Ügynökség Nonprofit Zrt. igazgatósági tagját. Az író- és újságíróképzést irányító Timárral együtt több magas beosztású (ügyvezetői és/vagy tulajdonosi szintű) vezetőnek is távoznia kellett, Demeter így már nemcsak az MKA-ban nem rendelkezett önállósággal, de a saját intézményi hálózatában is elveszítette az autonóm cselekvés lehetőségét. Az pedig, hogy a Rogán Antal vezette kabinet az egyébként a Csák János fennhatósága alá tartozó intézményi rendszerben közvetlenül hajtott végre menedzsmentet érintő manővereket, jól mutatja a kormányzaton belüli viszonyokat.
Aki követi L. Simon László tevékenységét, pontosan tudja, hogy a főigazgató egyrészt hosszú ideje látványosan kereste Demeter és Závogyán nyilvános társaságát, másrészt pedig a Mandiner print magazinban és máshol rendszeresen fogalmazott meg (akár feladatokat kijelölő) gondolatokat a kulturális szakpolitikával kapcsolatban. (Jelzem, sokszor nagyon magas minőségű szakmaisággal. A közkönyvtári hálózat átszervezésének szükségességét talán ő fogalmazta meg először, és ez valóban a magyar kultúra egyik égető problémája, ráadásul itt az állam tényleg cselekvőként léphet fel.) L. Simon nyilvánvalóan az MKA kuratóriuma felé mozgott, látható ambíciói legalábbis ezt mutatták, eltávolítása vélhetően azzal függ össze, hogy Rogán Antal – és a vele most már szisztémásan együttműködő Csák János – ezt mindenképpen meg akarta akadályozni. A művészeti élettel és a művésztársadalommal szoros kapcsolatban álló humán értelmiségi vezetők lemorzsolódnak, kiiktatódnak a szuperintézmény irányítási testületéből, jön a kampány, és az másféle végrehajtást igényel. Hogy egész pontosan mit kell majd végrehajtani, azt az őszi törvényhozási ciklusra ígért gyermekvédelmi törvény szigorításának tartalma fogja megmutatni. Azt pedig, hogy a politikailag fontos területeken ilyen fejcserés támadásokat az uralompárt végrehajthat és végre is hajt, minden, kicsit is figyelmesebb olvasó beláthatja, ha felidézi, hogy a 2022-es országgyűlési választások előtti őszön Rogán adminisztrációja hogyan alakította át rövid idő alatt a Mediaworks, addigra valódi szakemberekkel feltöltött menedzsmentjét – jöttek helyettük jól vezérelhető terminátorok.
A konkrét botrány inkább csak nagyon drága casus bellinek látszik, az uralompárt a lojális embereit ennél direktebb törvénysértésekből is kimosdatja.
Számomra fontosabb kérdés a purparléban az, hogy miért volt elkerülhetetlen pont ebben a helyzetben (ebben a konkrét ügyben) az összeütközés. Miért más ez, mint a Királyok és szentek című kiállítás, amelynek botrányában L. Simon, a párt érdekeit és kultúrpolitikai irányvonalát követve minden szakmai szempontot és minden szakembert azonnal és lelkiismeretfurdalás nélkül elárult? Miért más ez, mint megszavazni a gyermekvédelmi törvény módosítását?
A válasz szerintem összefügg azzal a helyzettel, hogy itt a posztfasiszta vircsaft kulisszája a nagyvilág. A World Press Photo Foundation nem a Magyarságkutató Intézet vagy az MTA. Ami ezzel a kiállítással történik, arról a földkerekség nagy részén azonnal tudnak. L. Simon egy világlátott ember (ezt ő maga állította magáról, még államtitkárként a Pallasz Páholyban tartott szakmai rendezvényen), egy olyan, nemzetközileg is jegyzett értelmiségi, akivel a kulturális vezetők bármelyik országban szóba állhatnak. A World Press Photo 2023 magyarországi kiállítása elleni biopolitikai alapú támadás annyira gyalázatos és irtóztató minden nézőpontból, amelyekben a felvilágosodás jelent még bármit is, hogy ha a főigazgató ebben az ügyben jó pártkatona módjára viselkedik (technikai okokra hivatkozva bezáratja a kiállítást, például), azzal örökre kiírta volna magát az összes olyan társaságból, ahová tartozónak érzi magát.
Észrevehetjük azt is, hogy egyre megbélyegzettebbé válik a nyilvános szereplés mint olyan az uralompárt vezetésében.
A valódi döntések hozói nem exponálják magukat a médiában, aki mégis, azt egyre kevésbé veszik komolyan.
Mintha ezt a meggyőződést fogalmazta volna meg Csák János, amikor L. Simon tévésztárságára utalt.
Elgondolható, persze, hogy minden másképpen van, valójában csak egy sértett minisztert látunk, aki úgy érzi, kigúnyolta az egyik beosztottja. Ugyanis a filozófia azt tanítja nekünk, hogy a fasiszta és posztfasiszta berendezkedésekre egyaránt jellemző a hamis homlokzat. A szögletes borítás, a mereven rendpárti dizájn alatt sokszor káoszt, személyes érdekek és érzelmek irányítatlan összecsapását, ad-hoc válaszokat, útválasztási kényszereket, vagyis reakciós hatalompolitikát találunk csupán, és semmi mást. (Ha jól értem, Török Gábor így értelmezi az uralompárt politikai működését. Szerinte a mozgások, folyamatok mögött nincsenek gondolatok, eszmei célok, ideológiák, hanem csak a nyers ki-ki játszmák működnek, a pozíció- és befolyásküzdelmek óriási tömegének káosza.) Ha ez így van, akkor a politika pusztán egy szociáldarwinista oktagon ketrec, semminek sem célja, se iránya nincs, és másodpercenként új győztest hirdethetnek – másképpen megfogalmazva: a politikában nincsen ész. Politikai-társadalmi intuícióim azonban azt üzenik, hogy az uralompárt társadalomirányítási gyakorlata ennél szervezettebb, átgondoltabb. (Egy esszében valószínűleg úgy mondanám, hogy az uralompárt működése egy Jerry Fodor-i értelemben vett szimbólummanipulációs praxis).
Akár így, akár úgy, a főigazgató úr szerencsés embernek mondhatja magát: napokon belül cáfolhatatlan igazolást kap a környezetében mozgó minden egyes emberről; kiderül, melyikük barát, és ki árulja majd el rögtön (hallgatással, ghostinggal vagy nyílt bírálattal). Ritka ajándéka ez az életnek.
L. Simon Lászlót menesztették, sok sikert kívánok neki a további munkájához, nem ő volt a legrosszabb.
