Scheibner Tamás: Kevéssé ismert tény, hogy mielőtt tudományos pályafutása igazán beindult volna, komoly szerepet vállalt a World University Service (WUS) mentőakciójában. Az 1956-os magyar forradalom leverése után mintegy 200 ezer menekült érkezett a szomszédos Ausztriába és Jugoszláviába, és a WUS úgy döntött, hogy bekapcsolódik a segélyezésbe. A szervezet által Bécsbe delegált kulcsemberek egyike Ön volt. Elmondaná kérem, milyen szerepet játszott a WUS, és felidézné, miként bontakozott ki ez a segélyakció?

Charles Taylor: A World University Service meglehetősen régóta működő szervezet volt, de megváltoztatta a nevét. Az első világháború után alapították, és akkoriban International Student Service-nek hívták. Valójában egy nemzetközi diákösszefogást jelentett: azoknak az országoknak a hallgatóit segítette, amelyeket valóban tönkretett a háború, és ehhez pénzt gyűjtött többek között Észak-Amerikában és az Egyesült Királyságban, amelyek nem voltak annyira feldúlva és meggyengítve. A szervezet megmaradt, de a második világháború után megváltoztatta a nevét World University Service-re, azt hiszem, azért, mert többről volt szó, mint a diákok segítéséről: általában az egyetemeknek is nyújtott támogatást, a professzoroknak és másoknak, de lényegében ugyanaz a szervezet volt.

Eredetileg a Keresztény Diákok Világszövetsége (World Student Christian Federation, WSCF) finanszírozta a WUS-t, de aztán ettől függetlenné vált. A WUS genfi központja azonban nagyon közel volt ennek a másik nemzetközi szervezetnek a központjához, így a személyzet terén sok volt az ide-oda áramlás. Nos, én akkor kapcsolódtam be az egészbe, amikor még a McGill Egyetemen tanultam, mivel itt nemzetközi szemináriumokat is tartottak, amelyeken különböző országokból érkező diákok és professzorok találkoztak. Amikor 1952-ben Oxfordba mentem tanulni, a kanadai részleg szerette volna, hogy legyen némi kapcsolat a nemzetközi központokkal. Ezért beválasztottak a nemzetközi szintű végrehajtó bizottságba, és időről időre Oxfordból Genfbe utaztam. Ebben az időben tört ki a magyar felkelés, amelyet a megtorlás és a menekülthullám követett. A WUS felállított egy általunk kirendeltségnek nevezett irodát Bécsben.

A kirendeltségen felderítettük, hogy a menekültek közül kik a diákok, és kik kívánják folytatni tanulmányaikat. Aztán csoportokba vontuk össze őket. Megnyitottuk a saját, úgymond táborainkat, de ezek valójában épületek vagy lakóházak voltak, amelyeket mi felügyeltünk. Nekifogtunk nagy erőkkel vízumokat szerezni és közlekedési módokat találni számukra azokba az országokba, ahová tovább akartak állni, és ha lehetett, ösztöndíjakat, anyagi támogatást szereztünk számukra. A menekültek között nagyon sok diák volt, mivel ők igen jelentős szerepet játszottak a felkelésben, így sok diáknak egyszerűen el kellett hagynia Magyarországot.

A menekültekkel kapcsolatos sokéves tapasztalatunk fényében az volt a figyelemre méltó ebben az egész időszakban, hogy milyen erőteljesen reagált a világ, ha úgy tetszik, a világ többi részének civil társadalma. És nem csak a megszokott országokban – az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában –, hanem mondjuk Brazíliában is.

A magyar események megragadták a világ fantáziáját.

Ha egy hasonlóan erős reakciót kellene felidéznem, akkor az talán a vietnámi csónakosokra adott reakció lenne, évtizedekkel később. Ám e tapasztalatok birtokában a mai helyzet nagyon érdekes számomra: most azt látom, hogy sokkal nagyobb az ellenállás és a tartózkodás a mai menekültekkel szemben, például Európában, a Közel-Keletről érkező menekültekkel szemben. És most épp olyasvalakivel beszélgetek, aki Budapesten, Magyarországon él, egy olyan országban, amely különösen – azt mondhatnám, hogy megdöbbentően – idegenkedik a menekültek megsegítésétől. Az általános tanulság, amit mindebből levonok, az, hogy az egész menekültügy nagyon nagy mértékben a tehetős országok civil társadalmának reakciójától függ.

Hogyan zajlottak a műveletek a kirendeltségen?

Bécsben én voltam a kirendeltség második vezetője. Az első a norvég Thorvald Stoltenberg volt, aki később az ENSZ menekültügyi főbiztosa lett. Ő csak az újévig, novemberre és decemberre tudott maradni, utána én vettem át a helyét, és háromfős vezetőségünk volt. A kirendeltség vezetője mellett ott volt a nemzetközi diákszövetség és az Osztrák Nemzeti Diákszövetség, az Österreichische Hochschülerschaft képviselője is. Volt némi súrlódás a két oldal között: egyfelől én és az ISC (Internetional Student Conference – Nemzetközi Diákkonferencia) képviselője, másfelől az osztrák képviselő között. A konfliktus kipattanásának felszínes okai mellett a mélyebb ok az volt, hogy az osztrákoknak kissé elegük lett abból, hogy mindenféle nemzetközi szervezet nagymértékben átvette a bécsi ügyvitelt.

El kell ismerni, hogy Ausztria rendkívül nagylelkű volt. Voltak például olcsó menüt kínáló közétkezdék, amelyeket Wiener Öffentliche Küchenbetriebsgesellschaftnak (WÖK) hívtak, és minden menekültet utalványokkal láttak el és kedvezményes árú ételeket kínáltak nekik. Ez nagyszerű volt, de úgy érezték, hogy a rengeteg pénz, ami érkezett, különösen a nagy amerikai szervezetektől, egy kicsit már nyomasztó. Vagyis tényleg nagylelkűek voltak a menekültek iránt, de ez együtt járt egy bizonyos fokú nehezteléssel a külföldiek felé az irányítás átvétele miatt. Az osztrák diákszervezettel való kapcsolatunk ezt mintegy tükrözte.

Ezenkívül az egyik legerősebb emlékem az, hogy a második világháború még mindig érzékelhető volt, és nagyon szerencsétlen módon vált jelenvalóvá. Nem tudom, hányszor mondta nekem egy-egy osztrák, hogy „Österreich war das erste besetzte Land”, vagyis „Ausztria volt az első megszállt ország”. Más szóval, hogy semmi közük nem volt a nácizmushoz. Maga az a tény, hogy ezt újra és újra és újra elmondták nekem, gyanút keltett bennem. Ez feszültséghez vezetett, és néha nagyon szerencsétlen módon. E kellemetlenségek ellenére Ausztria és az ottani intézmények többnyire olyan nagyvonalúak voltak, hogy valójában semmilyen módon nem akadályozták a fellépést a menekültek érdekében.

A mi feladatunk mindenekelőtt az volt, hogy utánajárjunk, kik a diákok. Másodszor, hogy megpróbáljuk őket különböző csoportokra osztani. Harmadszor, hogy megkíséreljünk olyan országokat találni, ahová beutazhatnak, ott tanulmányi lehetőségeket biztosítani nekik, és így tovább. Negyedszer pedig, ameddig még Ausztriában voltak, hasznos dolgokkal foglalkoztunk, például tanulhatták annak az országnak a nyelvét, ahová el kívántak jutni, vagy különféle megbeszéléseket folytattunk, megvitattunk bizonyos kérdéseket. A feleségem, Alba Romer, akivel az azt megelőző évben keltünk egybe, és aki elkísért Bécsbe, a nyelvórákért volt felelős a kirendeltségünkön. Természetesen főleg angol nyelvű órákat tartottunk, de voltak, akik francia nyelvű országba készültek, így azon a nyelven is tartottunk órákat.

A diákok a menekülteken belül egy másfajta kultúrát képviseltek. Például egy bizonyos mértékű antiszemitizmust tapasztaltunk általánosságban a menekültek között. Annyira nagy volt a feszültség, hogy a zsidókat el kellett különíteni, külön táborokba kellett helyezni őket. Ezt tulajdonképpen a nagy nemzetközi zsidó szervezetek támogatták, mert az antiszemitizmus valódi problémát jelentett. A magyar diákkultúra merőben más volt: ők ennek hevesen ellenálltak. Az esztelen bürokrácia miatt – a bürokrácia bizonyos mértékig mindig esztelen – lábra kapott egy olyan törekvés, hogy a diáktáborok esetében is legyen szegregáció, és a zsidókat el akarták különíteni a többiektől. Ezzel szemben erőteljes, határozott ellenállás alakult ki az egész diákság részéről. Ez olyan egyhangú volt, hogy nagyon örültünk neki. Az esztelen bürokrácia megmozdult: egy nap, emlékszem, buszokat küldtek, hogy elvigyék a zsidókat. Kora reggel menekült diákok jöttek be az irodánkba, és jelentették ezt, mire én azt feleltem: „Nézzék, ez nem lehet, ez lehetetlen. Senki sem kérte ezt. Ez elég nagy hülyeség. Senki sem kérdezett meg bennünket. És ha megkérdezték volna, akkor is nemet mondtunk volna. Szóval nyugi.” Aztán később kiderült, hogy a buszok valóban úton vannak. Ekkor valami olyat tettem, ami talán nagyon helytelen volt, és felhívtam a legnagyobb zsidó nemzetközi menekültügyi szervezet vezetőjét, aki amerikai volt, a JDC (American Jewish Joint Distribution Committee – Amerikai Zsidó Egyesült Szétosztó Bizottság) vezetőjét, és felhívtam a figyelmét arra, mi folyik, és hogy ezt le kell állítani. Kétkedve telefonált tovább, és legnagyobb meglepetésére igazam volt. Mivel túlnyomórészt amerikai pénzekről volt szó, leállította a folyamatot. Akkor óriási ellenérzésünk támadt azzal szemben, amit csináltunk, mert mi, vagyis én, nos, én általában nem szoktam az ilyesmit támogatni. Amerikai hatalmi erővel állítottuk le ezt az akciót, hiszen a szegregáció nemcsak totálisan ellentétes volt az elveinkkel, hanem maguk a diákok is teljesen elutasították. Rendkívül felháborodtak volna, ha elkülönülésre kényszerítették volna őket.

Mennyi ideig tartózkodott a helyszínen?

Januártól májusig voltam ott. Annyira gyors és nagy volt az ügy visszhangja, hogy 1957 közepére már rengetegen át is mentek a rendszeren, és már úton voltak kifelé – és nem csak a diákok, hanem a menekültek úgy általában. Ez egyszerűen rendkívüli volt.

Be kell ismernem, hogy volt néhány kétes cselekedetem. Egy adott ponton tudomást szereztünk olyan emberekről, akik 1945-ben úgynevezett DP-k (displaced person) voltak, és akik még mindig ott voltak a táborokban. Néhányukat megpróbáltuk, kicsit tisztességtelenül, magyar menekültekként beállítani. Úgy éreztük, szörnyen igazságtalan, hogy ezeket az embereket örök időkre otthagyják.

Akkor láttam csak igazán, hogy minden a civil társadalom és a gazdagabb országok hozzáállásán múlik. A magyar felkelés olyan óriási visszhangot és szimpátiát váltott ki Nyugaton, hogy a menekültválság kezelésének egész problémáját azonnal és nagyon nagy mértékben fel- és elismerték.

A legtöbb menekült Ausztriába érkezett, de voltak, akik Jugoszláviába menekültek. A jugoszláv kormány független volt Moszkvától, és anélkül, hogy nagy felhajtást csináltak volna belőle, szívesen segítettek a menekülteknek. Viszont ők is sokkal szegényebbek voltak, mint Ausztria. Emlékszem, hogy elutaztam Belgrádba és más helyekre, hogy megbeszéljük, miként könnyíthetjük meg az ottani helyzetet, éppen mielőtt a menekültek többsége nekiindult a határnak. Amikor egyszer ellátogattam a határra, láttam, hogy néhányan pénzért átkalauzolták az embereket a vajdasági határvidéken. Egy csatornán kellett átkelniük: a vezető fütyült, néhányan előjöttek a sötétből, beültek egy gumicsónakba, átkeltek a vízen, és mi segítettük őket kiszállni. Így jutottak ki az emberek.

Még mindig élénken él bennem az emlék, mert egy éjszaka elmentem a határra, hogy megnézzem, milyen az. Egy hölgyet segítettem ki a csónakból a nagy hóbuckára. És ő köszönet vagy köszönés helyett azt mondta: „Ich muss nach Amerika, mein Sohn ist in Amerika” – „Amerikába kell [mennem], a fiam Amerikában van.” Ez egyike azoknak az emlékeknek, amelyek örökre megmaradnak az ember emlékezetében. Rengeteg maradandó emléket őrzök. Különösen az emberekről.

Mert egy másik tapasztalatom ezzel a menekülthullámmal kapcsolatban az volt, hogy korántsem minden ember vett részt a felkelésben. Inkább azok az emberek gyűltek ott össze, akik 1948 után tényleg bezárva érezték magukat Magyarországon. Ha az ember megkérdezte őket, csak arra vágytak, hogy kijussanak. Ezen az éjszakán káosz volt, és az oroszok úgy érezték, hogy a tankjaikat vissza kell vonni a határtól egészen messzire. A határt valójában a magyarok őrizték. Amikor én ott voltam, éppen Szilveszter éjszakája volt. A magyar őrök nyilván nagyon jól érezték magukat, mert láttuk, hogy tűzijátékot rendeztek. Nagyon jól mulattak. Szóval gyerekjáték volt a vezetőknek a menekülteket átvinni. Ám amikor éppen nem szórakoztak, akkor is nagyon vonakodva végezték a határőrök a munkájukat. Így jutottak ki az emberek. De a menekültek túlnyomó többségének semmi köze nem volt a tényleges budapesti utcai felkeléshez, noha az indította el az egészet.

Táborokat is látogatott? Hányan vettek részt közvetlenül a WUS-tól ebben a segélyakcióban?

Volt egy irodánk, ahol körülbelül 15-20 alkalmazott dolgozott, tehát feladatokat kellett delegálni. Az időm nagy részét az irodában töltöttem, ahol próbáltam kezelni a felmerülő válsághelyzeteket. Mások a táborokba jártak, hogy diákokat keressenek, míg voltak, akik a mi táborainkat állították fel. Ezek közül néhányat én is meglátogattam. Ezekben kizárólag diákok kaptak helyet, és különböző szellemi tevékenységeket szerveztünk nekik. Néhány táborra még jól emlékszem, de azok, amelyeket meglátogattam, mind Bécsben voltak. Az biztos, hogy Bécs környékén rengeteg menekült volt.

Különböző válságok azért adódtak. Néha a pénzeszközök nem érkeztek meg időben. És említettem már, hogy rosszra fordult a kapcsolatunk az Osztrák Diákszövetséggel. Ezt némiképp sajnálom. Részben az osztrák rossz közérzet okozta. A nagy nemzetközi szervezetekkel, amelyek nagy pénzadományokat mozgattak, senki nem mert újat húzni. A mi munkánkat azonban már bizony nehezítette az Osztrák Diákszövetség. Kezdetben irodáink a Bécsi Egyetem épületében voltak, a Ringen, a Schottentor közelében. Az Osztrák Diákszövetség kiutasított minket az egyetemről, és rövid idő leforgása alatt kellett új irodát találnunk. Voltak tehát nehézségeink. Általában azonban minden simán ment, mert megérkezett a pénz és a befogadást kínáló ajánlatok, csak össze kellett egyeztetnünk ezeket.

Nyitottságban nem volt hiány. A helyi irodában a bécsi menekültek mozgatására és a transzportjaik szervezésére összpontosítottunk. Például, ha valaki Brazíliába készült menni, az Európai Migrációs Kormányközi Bizottság (ICEM) szponzorálta a járatokat. Közben próbáltunk ösztöndíjakat szerezni és egyetemi felvételi lehetőségeket találni.

De ez álomszerűen könnyű volt. Nem szívesen dolgoznék most a görög szigeteken táborokban élő szíriai menekültek elhelyezésén. Az teljesen más lenne. Teljesen más.

Voltak olyan diákok, akik megbánták a célállomás kiválasztását és újra akarták tárgyalni az útvonalat?

Bizonyos helyek sokkal népszerűbbek voltak, mint mások. Az Egyesült Államok a lista élén állt, de a nyugat-európai országok és Kanada is magasan szerepeltek. Voltak, akiknek például Brazíliát ajánlották. Az általános érzés az volt – és úgy gondolom, mindenki így érezte –, hogy gyorsan kell cselekedni, mert a népszerűség mulandó. Nem fog örökké tartani. És ezt éreztük: ki kell használnunk a lehetőségeket, és arra ösztönözni az embereket, hogy fogadják el azt, ami adódik, még ha nem is ez volt az első választásuk.

Visszamehetnék egy kicsit az időben, és kérdezhetnék a WUS-ban való forradalom előtti részvételéről? Vagy bármilyen segélyezési tevékenységről az Egyesült Királyságban?

Nem igazán volt, legalábbis Kelet-Európa felé nem. A helyzet az, hogy a magyar menekültválság hirtelen robbant ki. Igazából nem is sejtettük előre. 1952-től 1961-ig Oxfordban voltam, és több keleti blokkbeli országot is meglátogattam, de nem kifejezetten Magyarországot; Romániában jártam, ami azt jelentette, hogy Magyarországon kellett átmennem. Lengyelországban is voltak ismerőseim, és tudtam, mennyire népszerűtlenek voltak a szovjetek által bevezetett rezsimek. Azt is tudtam, milyen kegyetlen és erős volt az elnyomás. Nehéz volt előre látni, hogy mikor, vagy egyáltalán lesz-e felkelés. Így aztán mindannyiunkat meglepett. Persze, a XX. pártkongresszuson elhangzott hruscsovi beszéd hozzájárult ehhez. Sok olyan dolgot, amit korábban tettek, ez a beszéd indokolatlannak ítélt. Bizonyos mértékű mozgolódás kezdődött még a párt köreiben is.

Magyarországon robbant ki látványosan a feszültség először, és nehezen hittük el, hogy ekkora méreteket ölt. Nagy Imre alatt valóban megpróbáltak egy megreformált rendszert kialakítani. Aztán jöttek az orosz tankok.

Mindez tehát nagyon gyorsan történt. Nagy volt az együttérzés, de nem volt idő intézkedéseket hozni ebben a rövid időszakban. Az emberek azonban annyira sajnálták, hogy nem tudtak segíteni a felkelésben, hogy rendkívül nagylelkűen fordultak a menekültek felé. Nagyon rövid idő alatt sok nemzetközi szervezet vert sátrat Bécsben, és indított segélyakciókat.

Mesélne nekem ezekről a romániai és lengyelországi tapasztalatokról és kapcsolatokról? A lengyelországi események még a magyar forradalom előtt jelezték, hogy zavargások lehetnek. Románia más eset volt, de érdekesnek tartom, hogy a sztálinista korszak Kelet-Európájában járt: ez azért nem volt rutinszerű a nyugati diákok között.

Románia és Lengyelország abban az időben nagyon különböző volt. Nem beszélek románul, de akkoriban sok művelt ember beszélt ott franciául. Mivel Québecből származom, a francia az egyik anyanyelvem; így könnyen tudtam beszélgetni az emberekkel. De érezni lehetett a félelmet, az elnyomást. Lengyelországban ott voltak a katolikus szervezetek, amelyeket a rezsim megtűrt, és egy kis mozgástérrel bírtak. Velük egy másfajta beszélgetést lehetett folytatni, ami nyíltabb és őszintébb volt. De ez egy egészen más helyzet volt. Egy alkalommal, az 1950-es években, talán 1954 nyarán vagy 1953-ban, Moszkvában jártam. Mindenki ugyanazt az álláspontot képviselte; egyfajta egyetértés volt, ami nagyon elkedvetlenítően hatott, de egyben nevetséges is volt, mert tudtad, mit fognak mondani, mielőtt még megszólaltak volna.

Mi volt a célja ezeknek a látogatásoknak? Tudományos vagy turisztikai?

Érdekelt, hogy mi történik ott. Voltak nagyszabású találkozók is. Például Romániában, 1952 nyarán, ha jól emlékszem, a Nemzetközi Ifjúsági Diákszervezet (International Union of Students) kongresszusát tartották, amely kommunista irányítás alatt állt, így beengedték oda a fiatalokat. Nem kellett vízumot szerezni, nem volt probléma. Úgy gondoltam, megnézem, milyen arrafelé. Nagyon érdekes volt, mert minden országban voltak erősen kommunista irányultságú szervezetek. Ott voltam a kanadai résztvevőkkel, és sok ifjúsági csoport volt, amelyek akkoriban nagyon szovjetbarátok voltak.

Emlékszem egy vicces és furcsa epizódra. Úgy gondolták, hogy a kanadai himnuszt mindkét hivatalos nyelven el kell énekelniük, de nem tudtak franciául, mert Albertából jöttek. Hallgatom a himnuszt, és az tele értelmetlen szótagokkal. Hasonlítottak ugyan a szavak, csak épp nem voltak franciául. Felajánlottam, hogy segítek, de mivel nem voltam kommunista, nem bíztak bennem, nem akarták átvenni a nem-kommunista akcentusomat. Így korán megismertem ezt a gondolkodásmódot. Nagyon érdekes volt, mert egy liberális társadalomban nem találkozol ilyesmivel.

Az ön témavezetője Isaiah Berlin maga is emigráns volt, és sok kapcsolattal rendelkezett a térségben. Gondolom, ez is segíthetett abban, hogy jobban megismerje a régiót, és talán még jobban felkeltette az érdeklődését, igaz?

Igen, nagyon is. Mesélt nekem az életéről, és arról, hogy a legkorábbi nyelvei között volt a német és az orosz. A Baltikumban élt, német és orosz környezetben nőtt fel, és még mindig beszélte az orosz nyelvet. Nagyon érdekelte Oroszország. Sok történetet mesélt, például arról, hogy 1945-ben találkozott Anna Ahmatovával. Sokat tanultam tőle abban az időszakban.

Reagált valamilyen módon a felkelésre? Részt vett valamilyen szervezkedésben Oxfordból?

Nem hiszem. Ő már egy bizonyos korban volt, és sok előadást tartott. Nem hinném, hogy aktív szerepet vállalt volna. Viszont nekem problémám adódott Oxforddal, mert éppen a doktori tanulmányaimat kezdtem, és ösztöndíjjal az All Soulsba kerültem, ahol Isaiah is dolgozott. Junior kutatói ösztöndíjas voltam, ő pedig természetesen rangos professzor tagja volt a College-nak. Csakhogy az All Souls igazgatója nem nézte jó szemmel, hogy eltávoztam, ami nem volt hivatalos: egyszerűen eljöttem. Nagy szükségem volt a támogatásra a College-ban, hogy ne lépjenek fel ellenem keményen. Berlin volt az egyik, aki megvédett. Sok más professzor is segített, például Michael Dummett. Az egyetem megpróbálta elvenni az ösztöndíjamat, de sokan úgy érezték, hogy a küldetésem fontos, és mellém álltak. Úgy nyilatkoztak, hogy ha a helyzetük megengedné, ők is ugyanígy segítettek volna. Ez sokat elmond a magyar felkeléshez való nyugati hozzáállásról.

És mi a helyzet a családjával? A család felől kapott ösztönzést, hogy segélyszervezetekben vegyen részt?

A feleségem velem jött, akkoriban házasodtunk össze, és ő lengyel volt. Erősen szimpatizált a magyarokkal. A saját családom felől indirekt módon jött ösztönzés. Sokan voltak közöttünk, akik részt vettek a közéletben, a politikában, a világ megjavítását célzó tevékenységekben. Az, hogy egy ilyen válsághelyzetben rohanjunk segíteni, nos ez teljesen normális volt a mienkhez hasonló családokban. Most, hogy belegondolok, ez annyira nyilvánvaló volt számomra, hogy nem is gondolkodtam el ezen, amíg fel nem tette ezt a kérdést. De igen, ezt nálunk mindenki azonnal értette: hát persze, hogy ezt kell tenned!

Ön nagyon hangsúlyozta az idealista elkötelezettséget a nyugati segélyezők körében, de kíváncsi vagyok, tapasztalt-e olyat, akár a politikusok, akár a segélyszervezetek részéről, ami saját célokat szolgált?

A kanadai kormány nagylelkű volt, de gondoltak a saját előnyeikre is. Emlékszem egy csoportra, amelynek megnyitották az ajtót: Sopronban volt egy erdőmérnöki fakultás, és az egész iskola átszökött a határon Ausztriába. A kanadai kormány befogadta az egész iskolát. Itt a két motiváció együtt érvényesült: szolidaritás és haszon. Ha ezeket az embereket tovább képezzük, akkor az az egész társadalom számára előnyös lesz. Azt hiszem, minden országban volt efféle házasság az elvek és a haszonszerzés között.

Kanada ezen túl bevezetett olyan programokat, amelyek arra ösztönözték az embereket, hogy összefogjanak és szponzoráljanak egy menekültet. Ez ma is élő lehetőség Kanadában. A segélyezési akciók nagymértékben a civil társadalom reakciójától függenek. De a civil társadalom reakciója Kanadában néha hatékonyabb, mert adott ez a jogi lehetőség. Tehát összefogunk, és azt mondjuk, hogy szponzorálni akarunk egy szíriai menekültet. A kormány pedig jóváhagyja ezt. Ennek hosszú távú hatása van az országunkra. Ha a gazdagabb Nyugaton mindenhol lenne erős civil társadalom, akkor nem lennének olyan problémák, mint most.

Hadd kérdezzem meg végül, hogy milyen módon alakította Önt a magyar menekültmentésben történt szerepvállalása?

Megnyitott számomra egy új világot, új embereket és kulturális miliőket. Nagyon hálás vagyok minden olyan tapasztalatért, amely kiemel a szűkebb nyugati vagy kanadai perspektívából. És ez nagyon is ilyen volt. Soha nem tanultam meg magyarul, de a magyar beszéd zenéjét felismerem. Ettől függetlenül sok magyar dologhoz kötődöm. Aztán tartós barátságokat kötöttem. Néhányukkal még mint menekült diák korukban találkoztam. Köztük volt Frank Kunz – vagy Ferenc, de mi Franknek hívtuk. Kanadában szerezte meg a diplomáját, és amikor visszatértem Montrealba, a McGill Politikai Tudományok Tanszékén dolgoztam, és ő a kollégám lett. Egész életében barátok maradtunk. Voltak más magyarok is, akikkel fennmaradt a barátság. Bizonyos módon mély kötődést érzek Magyarországhoz.