A mesterséges intelligenciáról (az AI-ról) szóló viták kapcsán gyakorta felmerül az a kérdés, hogy az AI megjelenése hogyan fogja befolyásolni a művészeteket. Sőt, mint többek között a hollywoodi forgatókönyvírók esete – akik a fenyegetettségük miatt még sztrájkba is léptek – mutatja, ez már velejéig a jelen kérdése is. Mit várhatunk az AI-tól, mint a műalkotásgyártás aktorától? A profitérdekeken túl milyen társadalmi szükségleteket elégítenek ki – ha egyáltalán kielégítenek valamit is – az AI kulturális termékei? Milyen új szükségleteket teremt, és hogyan hat a befogadókra, a műélvező közönségre? És hogyan tükrözi mindez a mai kapitalizmus állapotát, és milyen összefüggésbe hozható a jövő kapitalizmusával? Ezek a kérdések merültek fel bennem, amikor a Hévíz folyóirat szerkesztősége kérdést intézett hozzám: milyen irodalommal álmodnak az androidok és algoritmusok? Válaszom alább olvasható.

A mesterséges intelligencia tud irodalmat csinálni, tud regényt írni. Amit ír, annak van eleje, vége, cselekménye – csak éppen katarzist nem tud kiváltani. Mert azt csak a művész, a művészet tud.

Mi kell egy művészi alkotáshoz? Legelőször is múzsa, akinek az arcát látom írás közben, akihez beszélek. Az AI-nek annyi múzsája lehet, amennyit csak akar, akár pár másodpercenként is váltogathatja őket – vagyis egy olyan sem lehet, akihez érzelem köti – így nem lehet egy sem.

Ha nincs érzelem, akkor nincs kreativitás sem. Az érzelem a bármely, de különösen a művészi alkotáshoz elengedhetetlen intuíció berobbanásának, vagyis az isteni szikra kipattanásának alapfeltétele, mely a részekből új, létrejötte után csak erőszakkal szétbontható egészet, egy új minőséget kreál. Az AI ezt nem tudja, ő csak mennyiségeket, részeket képes egymás mellé rendezni.

Mert az AI-nek nincs tudattalanja. Mi történik a tudattalanban alkotás közben? Itt történik meg többek között a művész korábbi szenvedéseinek, traumáinak, elfojtott érzelmeinek feldolgozása, mely aztán az alkotás során új érzelmek és gondolatok formájában robban be a tudatosba. Az AI-nek azonban nemcsak hogy tudattalanja nincs, de hogy szenvedni tudna, az meg egyenesen képtelenség. Ha meg a szenvedés betáplálható a gépbe, nos, akkor az már nem az igazi, hiszen onnan akár mechanikus úton is bármikor kivehető. A cserélhető szenvedés protézisek sose közelíthetik meg az egyetlen egyén egyetlen, más által át nem élhető, máséhoz nem hasonlítható szenvedését.

A művészi alkotáshoz, a regényíráshoz sok-sok idő kell. Hogy legyen mód átélni a megtorpanásokat, az átmeneti alkotói válságokat, az elgyengüléseket. Hogy legyen mód élni a bumeráng hatással, amikor a művész akár ösztönösen is leküldi tudattalanjába kibogozhatatlannak érzett problémát, dilemmáit, hogy aztán egy idő elteltével agya egyszer csak kidobja a megoldást. Az AI ezt nem ismerheti, a másodperc törtrésze alatt megoldásokkal szolgál.

Jó művész, író csak szabad ember lehet, aki maga fogalmazza meg feladatát és kérdéseit, és semmilyen formában nem tűri az alkotói tevékenységébe való külső beavatkozást. Gondolatait, azok szerkezetét nem lehet satuba szorítani, vagyis nem lehet elemeit szabványosítani. Az AI viszont csak előre gyártott panelekkel képes dolgozni, működési módja így kizárja a spontaneitást, az egyediséget és eredetiséget. Feladatait, kérdéseit az őt programozó ember határozza meg – persze eljöhet az idő, amikor önálló életre kél majd, de az ember uralma alóli felszabadulása egyben az emberiség végét jelentheti.

Most pedig fordítsuk meg gondolatmenetünket, és vessünk egy pillantást a művészi alkotást, a regényt befogadó közönségre, tágabb értelemben arra a társadalomra, mely a műalkotást inspirálja, és élvezi azt, vagy kiveti magából!

Azt látom, hogy az AI megjelenésével és képességeinek gyarapodásával párhuzamosan egy másik, annál lényegesebb folyamat is zajlik. Ez pedig nem más, mint a társadalom atomizálódása és eltömegesedése. A ’70-es évek neoliberális fordulata azt is jelentette, hogy

az 1968-as eszmék gazdag tárházából a társadalmat elsősorban uraló nagyburzsoázia a szabadság, szinte kizárólag a szabadság jelszavát varázsolta legitimmé,

és sugározza azóta is az emberek felé – ennek eszköze pedig nem más, mint a neoliberális pszichopolitika. Lényege: az emberi tudatost és a tudattalant elválasztó hártya áttörése azon célból, hogy a tudattalanban megbúvó ezerféle késztetés és ösztönelem, elfojtott vágy ezerféle csatornán keresztül törhessen be a tudatosba – hogy aztán ott ezerféle, olykor egymást is keresztező identitás építőkövévé váljon. Vagyis, hogy felszámolja az identitások hierarchiáját – és/de ezzel valójában magát az identitást is. Ennek egyik eszköze a döntően a nagyburzsoázia által finanszírozott identitáspolitika – minden olyan törekvés forráshoz juttatása, mely az emberek egymástól való megkülönböztetését, így a társadalmi kohézió felszámolását, a közösségek atomjaira szakadását szolgálja. A nagy heterogenizálásból azonban egy nagy homogenizáció lesz: az emberi komplexitás elemeire bontásával megindul tulajdonságok egyénekről való leválasztása – és paradox módon előáll az átlagos egyén. A tömegember. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ezerféle ruhamárka létezik, mégis mindenki ugyanabban a pólóban és farmerben jár. Az emberek egyre vadabbul kapkodják a fejüket két vágyuk között: kiválni és elvegyülni.

Az AI, amikor irodalmat csinál, egyszerre képes szolgálni mindkettőt: létrehozhatja a mindenki által fogyasztható tömegregényt – az átlagos regényt, melynek következésképpen nem lehet művészi értéke. Minősége átlagossága folytán meg sem ítélhető. De megteheti azt is, hogy mindenkinek megírja a maga külön, saját személyiségére szabott regényét – ez esetben viszont tökéletesen eltűnik a távolság alkotó és közönsége között. Az a távolság, melynek legyőzése a műélvezet, a regényolvasás egyik alapmotivációja: erőfeszítést kifejteni azért, hogy megismerhessük a másik ember titkát.

Márkus György, a 20. század nagyszabású filozófusa híres esszéjében azt boncolgatja, hogy vajon a műalkotásoknak van-e marxi értelemben vett értékük. Marx szerint egy áru értékét az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. A filozófus válasza határozott nem. Egyrészt a műalkotást tökéletesen le lehet másolni, de újratermelni nem lehetséges: az kizárólagosan kötődik a senki máshoz nem hasonlító alkotójához. Mint eszmei értékhordozó, csupán originális állapotában létezik, csakis egyetlen alanyhoz és egyetlen tárgyhoz kapcsolódik. Másrészt: a társadalmilag szükséges ráfordítás Marxnál azt jelenti, hogy éppen az adott korban milyen munkaráfordítást igényel a termék létrehozása. De miután a termék nem újratermelhető, ez a kérdés nem releváns.

Amíg tehát az AI-nak nincs szubjektuma, vagyis nincs egyedisége, tehát korlátlanul másolható, addig minden adott terméke is bármikor újratermelhető.

És akkor már hozzárendelhető a marxi értelemben vett érték kategóriája: a AI programját megíró ember munkaidejének, és az AI-ban felhalmozott holtmunkának az összeadódásából konstruálódik. És ezzel közönséges árúvá válik, nem lehetséges műalkotásként tételezni.

Egy alkotó ember, egy jó író minden egyes műve létrehozásakor a vérét hullatja, és kockára teszi egész személyiségét. Amit csinál, annak komoly tétje van. Tétje van abból a szempontból is, hogy bár bonyolult áttételeken keresztül, de alkotó és mű képesek alakítani annak a kornak a viszonyait, mely szülte őket. És fordítva: a műalkotás valamennyire mindig reflektál azokra a társadalmi viszonyokra, melynek körülményei között született, mindig kifejez azokból valamit. És az AI pont akkor születik, amikor ez az oda-visszacsatolás megakad.

Az atomizálódó, eltömegesedő és identitását vesztett társadalomban megkérdőjeleződik a munka értelme, és szétesnek a családok is. Az AI alkotásainak lélektelensége éppen ezt a lélektelenséget fejezi ki. Egy igazi művész, egy igazi mű, mutathat bármilyen borzalmas valóságot, mindig küld, mindig tartalmaz akár tudattalanul is olyan erkölcsi üzenetet, mely ennek a valóságnak a megváltoztatására sarkall. Az AI erre az építő visszahatásra képtelen, csak visszatükrözni tud, az alkotás tétjét nem ismeri – és már olyan ember sem nagyon lesz, aki kívülről beleprogramozhatná az annak felismeréséhez és átéléséhez szükséges felelősségérzetet. Vagy ha mégis, akkor ott lesz az embernek vége…

Az AI azért nem lehet valódi művész, mert tökéletesen kompatibilis az őt szülő viszonyokkal.

De mivel az emberek egyre kevésbé teszik fel majd az élet nagy kérdéseit, a gépnek előbb utóbb témája sem lesz. Még mesterséges műalkotások, mesterséges regények sem igen fognak születni.

Mindazonáltal a társadalom méhében érlelődnek más folyamatok is. Az emberek láthatóan egyre inkább belefáradnak a magányba, életük céltalanságába, és menekülni próbálnak kilátástalan helyzetük szorításából. A legkönnyebb utat választva ehhez, megszülik autoriter vezéreiket, aki megmondja nekik, hogy kik ők, kik az ellenségeik, és hogyan kell élniük. Akinek kisugárzása esélyt teremt számukra arra, hogy a neoliberális pszichopolitika nyomán szétesett érzelemkészletük és identitásaik elemeit hierarchiába rendezve, a bűnösöket megbélyegezve és kirekesztve megteremtsék, vagy helyreállíthassák személyiségük stabilitását. Vagyis már itt van az autoriter pszichopolitika, melynek az a közös vonása a neoliberálissal, hogy mindkettő a fogyasztáson keresztül fűzi láncra az embereket.

Az AI a kapitalizmus eme várhatóan beköszöntő autoriter korszakában kilép a szürke semmitmondásból, alkotásai tele lesznek hős vezérekkel, jókkal és rosszakkal, példaképekkel és ellenségekkel. Előbbiek üdvözülnek, utóbbiak megbűnhődnek. Lehet, hogy eme gyermeteg világ fogyasztói még attól is meg lesznek fosztva, hogy bármit is kommunikáljanak a géppel, mely Orwell 1984-ének telegépévé változik: csak adásai vannak, melyeket a hatalmi elit központilag állít elő, miközben a látóterébe került emberek minden lépését, minden gesztusát figyeli és jelenti. Ebben a világban – mint Huxley Szép új világában – az embereknek tilos lesz Shakespearet és Dosztojevszkijt olvasni, az kizárólag az egész szerkezetet uraló hatalmi elit tagjainak titkos privilégiumává válik. Mindennek ideológiája az lesz, hogy az embereket az emberiség fennmaradása érdekében meg kell fosztani szabadságuktól, majd jön az öntudatra ébredő AI, aki a Föld és/vagy az azt immár totálisan birtokba vevő gépi hálózatok fennmaradása érdekében leszámol a még meglévő emberiséggel is.

Gondolatmenetemet azzal kezdtem, hogy az AI nézőiben, hallgatóiban, olvasóiban nem képes katarzist kelteni. A katarzis nem az általános, nem az egyes, hanem a különös kategóriája. Pontosabban, rádöbbenés arra, hogy a műalkotásban ábrázolt egyéni sors az én sorsom – és talán az emberiség sorsa is. Ezért katarzis a lázadás előszele, így minden hatalom, minden megcsontosodott rendszer halálos ellensége – az AI világának ellensége is. Az AI akkor is kiiktatná azt, ha képes lenne előidézni.

Az AI a társadalom, az ember vége. Állítsuk meg AI-t!