Szeptember 30-án, szombaton előrehozott országgyűlési választásokat tartanak Szlovákiában. A korábbi kormányfő, Robert Fico (Smer) 2018-ban „jó pillanatban bukott meg”, és most minden esélye megvan a visszatérésre. A volt miniszterelnök ellenzékből nézhette végig az egymást követő jobboldali kormányok küzdelmét a koronavírus-járvánnyal és az azt követő gazdasági kihívásokkal. De hogyan sikerült Ficónak szélárnyékban felszínen maradni kellemetlen távozása után? Mennyiben megalapozott a szakszervezetek bizalma a „szociáldemokraták” vezetőjében? És miért tűnnek el a szlovákiai magyar pártok? Dr. Dominik Želinský-vel, a Szlovák Tudományos Akadémia szociológus kutatójával, a szlovákiai Kapitál magazin szerkesztőjével beszélgettünk.
Mérce: Melyek a fő politikai törésvonalak a mostani kampányban?
Dominik Želinský: Ebben a kampányban több fontos törésvonal is van. Először is, a legfontosabb megosztó kérdés Ukrajna katonai támogatásának és a szlovák-orosz viszonynak a problémája, amelyben Fico Smerje és a szlovák szélsőjobboldal az orosz állásponthoz áll közelebb. Míg a jobbközép, a Progresszív Szlovákia és a szociáldemokrata Hlas inkább hajlik Ukrajna támogatása és az EU/USA álláspontjához való igazodás felé. Ez a szlovák társadalomban a kelet- és nyugatbarát álláspontok közötti kulturális vagy civilizációs szakadásként jelenik meg.
A második a klasszikus liberális-konzervatív konfliktus, amely Szlovákiában – ahogyan máshol is – éppen veszi át a bal-jobb ellentétet. E konfliktus központi kérdései a Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból ismert „kultúrharcok” mintáját követik, a szexuális nevelést, az LMBT-jogokat, a reprodukciós jogokat, a migrációt és a vallás szerepét helyezik előtérbe.
Végül, a szlovákiai politikát megosztó sajátos szakadás az Igor Matovič és Eduard Heger populista kormányaiban (2020-2023) való politikai részvételt érinti. A parlamenten kívüli Progresszívek közel 20 százalékos, több más parlamenten kívüli párt pedig 5 százalékos eredményt érhet el most, így a választók több mint egyharmada választja azokat a jelölteket, akiknek semmi közük Matovič (és később Heger) katasztrofális kormányzási stílusához. Több mint 40 százalék azok mellett szándékozik szavazni, akik ellenzékben voltak.
Ki kicsoda a szlovákiai pártpalettán?
A 2023-as választási kampányának finisében a Robert Fico volt miniszterelnök vezette Irány – Szociáldemokrácia (Smer) párt jelentős előnnyel vezeti a közvélemény-kutatásokat. A szeptemberi mérések 18-25 százalék közé teszik. Fico korábban gyakran szerepelt a magyarországi sajtóban is erőteljes magyarellenes, etnicista kirohanásai miatt, illetve gyakran merülnek fel vele szemben korrupciós-, illetve maffiavádak, választói ugyanakkor népjóléti intézkedéseket is kötnek a nevéhez. A Ján Kuciak-gyilkosság után 2018-ban kormánya megbukott, de az elmúlt években fokozatosan erősödött vissza a felmérésekben.
A felmérésekben a Smeren kívül még másik két párt mutat számottevő támogatottságot, a Progresszív Szlovákia (PS), valamint a Fico pártjából 2020-ban kivált, Peter Pellegrini volt miniszterelnök vezette Hang – Szociáldemokrácia (Hlas). Előbbi jelenleg parlamenten kívüli, liberális-szociálliberális párt, amelynek legfőbb húzóneve Zuzana Čaputová államelnök.
A 2020-as választáson még 25 %-os, elit- és korrupció protestpártként kormányra kerülő Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OLaNO) támogatottsága jelentősen csökkent az évek válságai során, Igor Matovič volt miniszterelnök pártját – mely a Za’Ludi nevű korábbi koalíciós partnerével közösen indul – a szeptemberi felmérések 5-8 százalék közé mérik. A 3 éve kormányra került jobboldali blokk része még a szintén szebb napokat látott Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) (5-7%), a piaci fundamentalista Szabadság és Szolidaritás (SaS/SASKA – 5-7%), valamint a nacionalista-populista Sme Rodina (Család vagyunk – 4-6%)
A kifejezetten vagy részben magyar etnikai képviseletet ellátó pártok az elmúlt években jelentősen meggyengülve jelenleg a bejutási küszöb alatt, vagy annak környékén állnak. A Most-Híd volt politikusa, Simon György által vezetett jobboldali Magyar Fórum 0,5 százalékon, a Most-Híd 1 százalékon, a Szövetség 2-5 százalékon állnak. A szintén jelentőset zuhant neonáci Szlovák Nemzeti Párt (SNS) 0,5-2,5 százalék körül mozog, a szélsőjobb legerősebb formációja az elsősorban az előbbit szalámizó Republika, amely 6-10 százalékra számíthat a szombati választásokon.
A globális folyamatok egyre inkább meghatározzák a belpolitikai kérdéseket, mindenhol a régiónkban. Hogyan jelennek meg ezek a szlovákiai kampányban?
Különösen a két LMBT-közösséghez tartozó ember 2022 októberében történt meggyilkolását követően [2022 októberében egy szélsőjobboldali fiatal engedéllyel tartott fegyverrel agyonlőtt két embert, majd magával is végzett Pozsonyban – B.L.], amely országos szintű vitát és mozgósítást váltott ki mind a progresszív/liberális, mind a konzervatív/neotradicionalista táborban. Szlovákiát is megrázta a liberális-konzervatív konszenzus globális felbomlása és a két ideológia közötti küzdelem. Ennek következtében az LMBT-jogok, vagy másfelől a heteronormativitás kérdése hangsúlyos kérdés. A Szlovák Nemzeti Párt plakátján is ez visszhangzik, amely azt sugallja, hogy „Csak két nem létezik”.
A második a migráció, amely 2015 óta fontos téma Európa-szerte, a szélsőjobboldal pedig itt is politikai tőkét gyűjt a menedékkérők agresszív elutasításából és az iszlámellenességből. Ez a téma az elmúlt hetekben annak mentén forrósodott fel, hogy egyre több menedékkérő érkezik Szlovákiába a Magyarországgal közös déli határon keresztül. (Ez néhányakban felveti a kérdést, hogy ebben a folyamatban esetleg szerepet játszhatott-e Robert Fico választási győzelmének támogatása Magyarország által).
A harmadik témakör ismét Szlovákia geopolitikai helyzetéhez kapcsolódik, tekintettel az ukrajnai orosz invázióra és a kapcsolódó energia- és gazdasági válság problémájára. Az EU-n belül Szlovákia a szegényebb országok közé tartozik, ami a gazdasági helyzettel kapcsolatos aggodalmakat erősíti. Ezt a nemzeti konzervatívok vagy az Oroszországgal (vagy éppen Magyarországgal, ami azt illeti) politikai szövetségre törekvő szélsőjobboldali pártok könnyen kihasználják.
Fico népszerűségének mekkora részét köszönheti annak az imázsnak, ami azt sugallja róla, hogy a nép oldalán áll a mindennapok gazdasági nehézségeiben?
Fico számára ez mindig is kiemelt marketing-fogás volt. Most is az, amikor a társadalom nagy része jelentős gazdasági nehézségeket él meg.
Fico képes volt megteremteni a központi szociális jóléti szereplő képét, aki az energiaköltségek és az élelmiszerárak, de az emelkedő jelzáloghitel-kamatok miatt is kiterjedt támogatásokat szorgalmaz.
Fico nyíltan hangoztatja baloldali hovatartozását, és azt, hogy a munkavállalókat támogatja, nem pedig a munkaadókat, és szoros kapcsolatot ápol a szakszervezetekkel. Retorikájának jelentős része a nyugdíjasokra irányult, akik törzsszavazóinak fontos részét teszik ki.
Azonban, ahogy korábban megjegyeztem, ez csak az egyik összetevője a üzenetének és a relatív sikerének. Vannak más fontos szempontok is, különösen az, hogy Fico a rendre helyezi a hangsúlyt, ami ellentétben áll az OĽaNO kormányzása alatti kaotikus időszakkal, de ilyen a kultúrharcban való konzervatív pozíciófogása is. Ebben a tekintetben most már a szélsőjobboldali politikai szereplőkre hasonlít. A legjelentősebb talán az ukrajnai orosz invázióval kapcsolatos kvázi semleges álláspontja, amely sokak számára azért tűnik olyan vonzónak, mert a háború gazdasági hatásainak enyhítését ígéri.
A dolgozói jogok szerepet játszanak Szlovákia politikai dinamikájában, vagy akár csak a jelenlegi kampányban? Volt-e reális esély arra, hogy az általad említett fő törésvonalakat mások váltják fel?
Nem, a munkavállalók jogai jelenleg marginális szerepet játszanak a szlovák politikai diskurzusban. Sajnos a liberális-konzervatív konfliktus és az erős állam diskurzusa (amely a szociális jólétre, nem pedig a jogokra korlátozódik) felülírja őket. Sajnos ez már régóta így van.
Szerintem volt arra reális esély, hogy a Pellegrini-féle Hlasból kiindulva fontos témává válhatnak, amely a Fico-féle Smerrel szemben egy stabil alternatíva kiépítését tűzte ki célul, és visszatért a hagyományos baloldali programhoz, beleértve a munkavállalói jogokat is. Pellegrininek azonban nem sikerült megelőznie a Smert – vagy inkább megőrizni dominanciáját a társadalom baloldali része felett (amely Szlovákiában a szavazatok jóval több mint harmadát teszi ki). A Hlas jelenleg a harmadik vagy negyedik helyért küzd a választásokon.
A Smer jó viszonyban van a szakszervezetekkel, és meglehetősen progresszív lásd a hétvégi pótlékokat, a minimálbérről szóló döntéseket, amelyek általában a munkavállalóknak kedveznek, vagy a hatékony közvetítést a munkaadók és a szakszervezetek között. Folytatódhat, illetve visszatérhet ez a politika azt követően, hogy az állam a 2020-as átállás után sokkal reakciósabb irányvonalat vett fel ezen a területen?
Ez valószínűleg folytatódni fog. A Smer (legalábbis retorikailag) ellenzi a megszorító politikát, és most éppen Szlovákia újraiparosítását javasolja. Ugyanakkor nehéz felmérni a párt szándékait, hiszen valójában nincs átfogó választási programjuk. Ami világos, hogy folytatni fogják néhány ikonikus szociális programjukat, mint például a támogatott iskolai ebéd és a támogatott vonatközlekedés a diákok és a nyugdíjasok számára (akik közül a második csoport, mint említettem, a Smer választóinak fontos része). A minimálbér-emelések folytatására is számítok.
A Smer történelmileg nagyon jó – talán túlságosan is jó – kapcsolatokat ápol a szakszervezetekkel, sőt, együttműködési szerződést is kötött a Szlovák Szakszervezetek Szövetségével (KOZ), amelyet az új szakszervezeti vezetés fel akart bontani, de nem szerzett elegendő támogatást a lépésre a saját tagságában. Feltételezem, hogy a Smer győzelme esetén valószínűleg ez az együttműködés is folytatódni fog.
Hogyan tudta Fico visszaszerezni a ráirányuló figyelmet?
Ami Ficót illeti, bár pártja 2020 közepén 8 százalékra esett vissza, valójában soha nem hagyta el a reflektorfényt. Ez részben a retorikájában bekövetkezett radikális fordulatnak köszönhető, amelyet a pártjában történt szakadás, és a volt párttársa, Peter Pellegrini által vezetett mérsékeltebb Hlas megjelenése ösztönzött. Fico gyorsan kihasználta a Covid-korszak bizonytalanságait (különösen az oltások kapcsán), majd később a háborút és az energiaválságot, és a Smert protestpárttá alakította át, a retorika és a politikai gyakorlat radikalizálása révén versenybe szállva Pellegrinivel. A második összetevő a Matović-kormány (2020-2023) „kompetenciahiánya” volt, amely szinte kormányzati tapasztalat nélkül alakított koalíciót 2020 márciusában, és azonnal szembesült egy világjárvánnyal és az azt követő válságsorozattal. A Covid-19 világjárvány sikertelen kezelése felerősítette a globális válság hatását, és végül majdnem szétzilálta a szlovákok kormányba és állami intézményekbe vetett bizalmát.
Fico erősödésének utolsó összetevője az, hogy ő továbbra is szimbólum, és ráadásul fixáció tárgya a médiaszféra számára. Annak ellenére, hogy elvesztette szavazóit és népszerűségének nagy részét, továbbra is címlapsztár maradt. Ő a szlovák politika „gonosza”, akitől a kollektív képzelet képtelen szabadulni.
A Fico-ellenességen túl mi a jobbközép ellenzék fő mondanivalója?
A Fico-ellenesség erős szimbolikus álláspont a szlovák politikában, amely – különösen a liberális beállítottságú politikusok körében – olyan mértékben ritualizálódott, hogy sokaknál kizárja a tényleges ideológiai különbségek és hovatartozás felismerését.
A diskurzust a fekete-fehér demokrácia-autokrácia szembeállítás uralja, amelyben a jobbközepet automatikusan demokratikusnak kódolják.
Ennek a diskurzusnak a létezése fontos társadalmi tény, és nem szabad félvállról venni, mert sok félreértés forrása.
De a „demokratikus” kötődés mellett is nagy a változatosság abban, hogy mit akar a jobbközép, vagy mit jelent valójában ez a címke. Mondjuk az orosz invázióval kapcsolatos ukránbarát pozicionálásban nagyjából találkoznak. A második pont a strukturális reformok szükségessége lenne, különösen az oktatásban, az egészségügyben és az állami intézményeken belül.
Mindazonáltal a jobbközép pártok közötti különbségeket nem lehet eléggé hangsúlyozni, és végül valószínűleg keserű konfliktusokhoz vezetnek majd, ha koalícióra lépnének, vagy keserű csalódásokhoz, ha valamelyikük Ficóban jobb partnert lát a saját konzervatív programjának képviseletére. Az olyan pártok, mint a liberális-centrista Progresszívek (akik balközép eredetük ellenére ma már a városi jobbközép szavazók ernyőpártjaként működnek) és a konzervatív kereszténydemokraták (KDH) egyszerűen az ideológiai konfliktus nagyon különböző pólusain állnak, és kevés az átfedés.
A szlovákiai magyar közösségnek korábban 8-10 százalékos parlamenti képviselete volt, most két párt van, a liberális beállítottságú Magyar Fórum, mindössze 3 százalék körül, és a konzervatív Orbán-barát Szövetség, ami alig mérhető. Mi az oka a magyar kisebbségi képviselet ilyen ütemben csökkenő jelenlétének?
Ez egy fontos és nagyon kevéssé vizsgált kérdés, amelyre nem tudok különösebben jó választ adni. Egyértelmű, hogy a szlovákiai magyar közösség érdekeit artikuláló legfontosabb pártok, az SMK és a Most-Híd belső összeomlása után semmilyen további kezdeményezésnek nem sikerült kellő húzóerőt szereznie ahhoz, hogy további politikai súlyt szerezzen. Figyelemre méltó azonban, hogy a magyar politikusok milyen nagy számban vannak jelen a Matović-féle OLaNO-ban, a Gyimesi Györggyel [A Szövetség listáján induló, korábban OLaNO-s politikus – B.L.] közötti szakítás ellenére – az OLaNO pragmatikusan használta ezt a stratégiát a kisebbségi szavazók megnyerésére.
Talán szerepet játszik ebben a folyamatban az is, hogy fokozatosan megszűnik a régóta fennálló szlovák-magyar ellenségeskedés, ami lehetőséget teremt arra, hogy a magyar vagy szlovák-magyar választók az etnikai azonosulástól függetlenül, nem nemzeti-etnikai vonalak mentén szavazzanak.
Az etnikai konfliktusnak ez a lehűlése egyrészt annak tudható be, hogy a figyelem más témákra összpontosul, másrészt a szlovák szélsőjobboldal magyarellenes agendája fokozatos mérséklődésének, ami Orbán Magyarországát immár nem létfenyegetésként, hanem a neotradicionális konzervativizmus példaképeként látják. A második nézet azonban most már egyre gyakoribb a jobbközép és a progresszív politikusok körében is, akik azonban etnikailag inkább toleránsak.
