Külön-külön már a tavalyi év eleje óta, országos szervezetként pedig 2022 októberétől küzdenek a tanárokért és egy jobb oktatási rendszerért az Egységes Diákfront (EDF) tagjai. A rendszer kárvallottjait egységbe forrasztani akaró diákok azt követően indították újabb nagytüntetéssel a tanévet, hogy tavasszal politikai vita is zajlott a fejük felett arról, hogy jó ötlet-e a Karmelita kerítését bontogatni. Ők maguk ebben a vitában alig kaptak szót, így hát megkérdeztük őket. Nagyinterjút készítettünk az Egységes Diákfront két elnökségi tagjával, Perlaki-Borsos Noellel és Kiss Gergővel, amelyben az általuk szervezett tüntetések célján és tartalmán kívül szó esik

• az elmúlt majdnem két év diáktüntetéseinek mérlegéről, 
• az ellenzéki pártok jelenlétéről a demonstrációkon, 
• a kordonbontás kritikájáról,
• a diákszervezetek örök rákfenéjéről, az erős fluktuációról,
• az EDF nyári országjárásáról,
• a jövő évi választásokról,
• az iskolák privatizációjáról
• és arról, hogy a diákoknak ki kell-e mondani Orbán Viktor személyes felelősségét.

Perlaki-Borsos Noellel még 2023 júliusának végén vettük fel az interjút, Kiss Gergőt technikai okok miatt 2023 szeptemberében, a tanév első nagytüntetése után kérdeztük. 

Hogyan értékeli az Egységes Diákfront (EDF) a szeptember 15-i tüntetést a résztvevők száma, illetve a tanárok és az oktatás ügyének folytatása szempontjából?

Kiss Gergő: A szeptember 15-ei tüntetés bőven a várakozásaimon felül teljesített, a mozgósítás több platformra helyezése és a médiában való szereplések nagyon megtolták a mozgósítási folyamatot. Annak ellenére, hogy a Facebook-esemény alatt a visszajelzésekből nem ez látszott, tízezer ember látogatott ki, ami nekem hatalmas eufóriát okozott. (A Mérce munkatársai a Margit hídon, valamint az id. Antall József rakparton való áthaladás közben ennél valamivel alacsonyabb, 6 ezer körüli létszámot becsültek helyszíni adatok, illetve a Mapchecking.com segítségével – a szerk.) Mindenképpen ki kell mondani, hogy ezen az eseményen sok minden múlt, és ezek után biztosan keményen folytatni fogjuk.

Hogyan értékelitek az augusztusi országjárást, az azzal kapcsolatos előzetes várakozásaitok mennyire teljesültek?

KG: A tervek szerint már június végén vagy július elején megindultunk volna, és több helyre is ellátogattunk volna. Ez nem jött össze, így az augusztusi országjárás megtörténtét már önmagában sikernek értékeljük, és több helyszínen is meglepően nagy volt a lelkesedés és az érdeklődés a párbeszéd iránt. Innen is nagyon szépen köszönjük a Dialógus az Oktatásért csapatának a szervezésben való aktív részvételt, és hogy a jövőben is számíthatunk a közös munkára velük.

Mérce: Már a tavaszi tüntetések alkalmával is láthatóvá vált a nyilvánosság számára, hogy lecserélődtek az EDF korábban megszokott arcai. Ez azért történt, mert az előző elnökség java része végzősökből állt? Mennyire cserélődött ki az elnökség, és mennyire az egész szervezet? Mennyire nehezíti meg a fluktuáció az EDF munkáját? 

Perlaki-Boros Noel: Az előző elnökség mandátuma nagyjából az április végi, májusi oktatási tüntetésekkel összekapcsolódó kordonbontások időszakában járt le.

Ekkora már kicsit „elpusztultunk”, és elsőre nem volt senki, aki pályázott volna a tisztségekre. Sok nehézség rakódott egymásra: a szervezés stressze, a szerepvállalással járó megpróbáltatások, és az is nagyon demotiváló volt, hogy milyen kevesen voltak kint a tavalyi év utolsó tüntetésein.

Nagyon durván kiégtem, és ezzel nem voltam egyedül. 2022 decemberében teljes volt az apátia.

Ez azzal függött össze, hogy akkor tartott már egy ideje tiltakozás, és nem láttátok érdemi eredményét, vagy azzal, hogy el kellett kezdeni sokaknak a személyes életükre, tanulmányaikra koncentrálni az érettségi és a felvételi miatt?

PBN: Szerintem a kettő együtt. És még rátevődik az, hogy nagyon nehéz egy szervezetet egyben tartani. Ha van egy aktivistacsoportod, ám nem adsz nekik munkát, akkor ők egy idő után kiszállnak. Sok tagnál viszont nagy kihívás, hogy mindenki kapjon feladatot. A belső működés sem volt zökkenőmentes, meg tavaly decemberben az oktatás ügye maga is elhalóban volt.

Emellett az EDF-es tüntetések sikerének „skyrocket” jellege volt: egyből több tízezer résztvevővel indult, aztán egyre kisebb számokat tudtunk produkálni. Október 5-én kívül még az október 23-ai volt kifejezetten magas létszámú, de minden ezt követő demonstráció csökkenő tendenciát mutatott, és ez az egésznek elvette nemcsak a külső, hanem a belső momentumát is.

Azzal viszont, hogy a kormány a kordonbontásos-könnygázos tüntetéskor szintet lépett, feléledt az egész szervezet.

Megjegyzem, tök feleslegesen öntötte a kormány folyamatosan az olajat a tűzre a tanárok kirúgásával, a bosszútörvénnyel és azzal, hogy lefújtak minket könnygázzal. De így új lendületet kapott a tiltakozás.

Nagyon sok kritika érkezett hozzánk a kordonbontásról mint politikai cselekvésről, meg hogy így meg úgy telepednek rá a politikusok a tüntetésre, meg elviszik a tiltakozás hangsúlyait, és hogy miért megyünk pont a Karmelitához. De ha nem lett volna a kordonbontás, akkor például egészen biztos, hogy a belső tagság nem éled újra. Én is azért lettem újra aktív, mert lefújtak könnygázzal. Nagyon sok embernek ez adott új löketet, hogy már nemcsak arról van szó, hogy elveszik a jövőnket – azt már megszoktuk –, hanem konkrétan vernek és lefújnak minket.

Ami az elnökséget illeti: aki elment, az alapvetően két okból nem folytatta: vagy kiégett, vagy az érettségire és felvételire kellett fókuszálnia. Viszont Mihalics Lili meg Gajzágó Józsi, akiket korábbról ismerhet a nyilvánosság, még most is elnökségi tagok.

A teljes tagságot mennyire tépázta meg az érettségi időszak? Van utánpótlása az EDF-nek? 

PBN: Most nagyon is van. Papíron összesen körülbelül 400-an vagyunk, és én olyan 150 aktív budapesti tagot becsülnék. A vidéki tagság egyelőre nem annyira számottevő, de azt reméljük, hogy ők is többen lesznek.

Mióta megvan az új elnökség, tudatosan sok energiát fektetünk a közösségépítésbe.

Azt lehet látni, hogy ötvenen stabilan eljönnek egy-egy belső programra, és nem is mindig ugyanazok az emberek.

Persze többen mentek el egyetemre tőlünk, akár külföldre is. Van köztük pár nagyon értékes tag, aki nem tudja folytatni, mert egyszerűen nincs rá lehetősége. Viszont nagyon-nagyon sok új lelkes tag van, életre keltek az egyes feladatokra szerveződő munkacsoportjaink. Teljesen maguktól dolgoznak az emberek, élvezik a politikai aktivitást, a cselekvést. Lehet, hogy ez csak egy pillanatnyi lendület, de ha ennek a negyede megmarad, én akkor már szárnyalok a boldogságtól.

Melyek számotokra az elmúlt időszak fő tanulságai? Fogalmaztatok meg esetleg olyan dolgokat, amelyeket ma már másképp csinálnátok? 

PBN: Nagyon sok mindent mondtunk egyszerre, és nem is konzisztensen. 9 meg 12 pontos követeléslistáról nagyon-nagyon nehéz befogadhatóan kommunikálni. Az Országos Közös Akarat erre is egy törekvés. Egyrészt szűkíteni kéne a fókuszainkat, másrészt a szervezeten belüli munkamegosztásra is jobban kellene figyelnünk.

Mérce: Jövőre két választás is lesz, amelyeket várhatóan hatalmas kampányzaj kísér majd. Hogyan terveztek lavírozni egy ilyen politikai környezetben? Hogyan tudjátok majd az önkormányzati és az EP-kampányban felszínen tartani az oktatás és a tanárok bérének ügyét?

PBN: Nagyon fontos elmondani, hogy az oktatás nem egy izolált probléma.

Az egész rendszer úgy rohad, ahogy van, nem lehet csak egy elemével foglalkozni.

Nem véletlenül butítják le az oktatást. Ha például nem egy összeszerelő országot akarnának csinálni Magyarországból, akkor tudatos ifjúságot nevelnének. De nem ez a helyzet.

Az OKA-t azért csináltuk, hogy egy szélesebb társadalmi összefogást tudjunk létrehozni. Az a cél, hogy ebben az időszakban – még van egy évünk az önkormányzati választásokig nagyjából – minél több mindent tematizáljunk, jó lenne minél több társadalmi csoportot bevonni, hogy aztán közösen erőt mutassunk fel. Az OKA-val olyan egységet képeznénk, ahol mindenki ki tudna állni mindenkiért, és mindenki tudná képviselni magát. Minden szervezet csatlakozhat. Ha a Fidesz továbbvinné a pontjainkat a parlamentbe, és megvalósítaná őket, akkor jöjjön a Fidesz is. De nem jönnek.

Ha az ellenzék azt gondolja, hogy ő felvállalja a követeléseinket, és ténylegesen küzd értük, akkor van miről beszélni. Most csak egy-egy felszólalást mondanak a parlamentben, aminek semmi értelme nincsen, ahelyett hogy erőforrást fektetnének abba, hogy az oktatás helyzete javuljon.

Ha minden úgy megy, ahogyan azt mi szeretnénk, akkor a választási kampány idején, mondjuk decembertől,

nemcsak az oktatás lenne porondon, hanem például az egészségügy is. Ha tudunk valamiféle nyomást gyakorolni, ha jól tematizáljuk az oktatás kérdésével azt, amit mi hitelesen képviselünk, akkor ezt a lendületet tovább lehet vinni másik fontos ágazatokra, amelyeket szintén ellehetetlenítenek.

Mert borzasztó, hogy nem lehet érdemben foglalkozni a szociális szférával, az egészségüggyel, a megélhetési válsággal, a kilakoltatásokkal, olyan magasan van az emberek ingerküszöbe.

Abban nem gondolkodtok, hogy bármilyen módon részt vegyetek a helyhatósági választási küzdelmekben vagy az európai parlamenti kampányban? Felmerült esetleg a részetekről, hogy az önkormányzati választáson jelölő szervezetet támogassatok, vagy együtt dolgozzatok vele, vagy akár maga az EDF legyen jelölő szervezet valamelyik településen?

PBN: Az EDF nem lesz jelölő szervezet, az biztos. Habár menő tüntetéseket szervezünk, nem tartunk még ott, hogy önkormányzatba üljünk. Azon nincs is gondolkodás. Ha a civil szférából valaki jelölt lesz, akivel amúgy sokat dolgoztunk együtt, és tudjuk, hogy jó fej, akkor amögé elképzelhető, hogy beállunk. Politikai pártokra nem mernék ilyet mondani, sokkal jobban kéne küzdeniük hozzá.

A könnygázas-kordonbontós tüntetések alkalmával volt bármifajta koordináció a pártokkal? Történt direkt egyeztetés az akkor már egy ideje a kordont rendszeresen lebontó Momentummal?

PBN: Az első könnygázas, kordonbontást megelőző tüntetést nem is mi szerveztük. Semmilyenféle egyeztetés nem volt közöttünk és a Momentum között. Én kis híján nem is mentem el rá. A második ilyen tüntetésnél egyértelmű volt, hogy ha már a Clark Ádám térig vonultunk, onnan a Karmelita elé visz az út, de akkor sem volt egyeztetés. Voltak amúgy ott momentumos képviselők, a tömegben meneteltek. Én kérdeztem valamelyikőjüktől, hogy mi lesz a következő lépés, és azt mondták, hogy majd az, amit a nép szeretne.

A pártok jelenlétét – kiváltképp a Momentumét – utólag hogyan értékelitek? Inkább segítette – vagy ahogyan a kordonbontás és az oktatási tüntetések összefonódásának kritikusai, köztük Ungár Péter kifejtette – inkább hátráltatta az ügyeteket?

PBN: A kordonbontás és a könnygáz nélkül mi mint EDF ma nem lennénk sehol. Habár a félrekommunikált, státusztörvény elfogadása napján tartott, alacsony létszámmal végbement júliusi aktivistatoborzás – amelyet sokan tüntetésként értelmeztek – alapján nem így tűnhet,

valójában most vagyunk talán a legerősebbek. Belülről legalábbis biztosan így érezni.

Ungár Péter pedig ne nyilatkozzon az oktatás kérdésével ilyen hangnemben és ilyen minőségben semmit. Ha ő mint politikus rátelepedne egy ügyre, az már azt jelentené, hogy legalább csinál valamit. De nem csinál semmit. Ne beszéljen bele olyan dolgokba, amiért ő maga semmit sem tesz. Szerintem egy ellenzéki politikusnak Pankotai Liliről olyan hangnemben beszélni, mint ahogy Ungár Péter beszélt, nem megengedhető. Pont ez a bajunk az ellenzékkel, hogy az oktatás kérdésében nem tudnak egységesen fellépni. Amikor az oktatásról van szó, akkor ne azon menjen már a huzavona, hogy az LMP próbál szavazókat átcsatornázni a Momentumtól, és ezért beszól a kordonbontásra.

Az érthető, hogy Ungár kritikáját mint gesztust méltánytalannak értékelitek. De a vita tartalma – ahogyan annak idején a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések utózöngéje is hasonló volt – az, hogy szimbolikus cselekvésbe csapott egy olyan tiltakozássorozat, ami tanárok tízezreinek sztrájkjával indult. Azon gondolkoztatok, hogy ebben a kritikában vannak-e tartalmi igazságok? 

PBN: Persze, nem lehetett rajta nem gondolkozni. Azt még megjegyezném, hogy Ungár Péteren kívül csak olyan emberek képviselik ezt az álláspontot, akik a Fidesz gravitációs mezőjébe kerültek.

De hol tüntessünk akkor, ha nem a Karmelitánál? Hova menjünk tüntetni az oktatásért? A Belügyminisztérium elé, ahol ha van is bent valaki, az is egy rendőrtiszt? Vagy a Parlament elé, ami nem működik, mert gyakorlatilag rendeleti kormányzással hozzák a döntéseket? Vagy menjünk mégis a Karmelita elé, ahol az autokráciába hajló rendszer vezetője ül, aki egy személyben diktálja az irányt?

Nem gondolom, hogy a Miniszterelnöki Kabinetirodán kívül bárhol máshol értelme lenne tüntetni.

A tüntetések kritikusai szerint azonban az elmúlt másfél évnek az az optikája, hogy – a sztrájktörvényt megelőzően – volt egy látható méretű tanársztrájk, majd egy fenntarthatatlannak bizonyuló polgári engedetlenségi hullám, végül pedig (és most szándékosan túlzok) „pár százan” döngették a kerítést a Karmelitánál. 

PBN: Szerintem a pár száznál azért valamivel többen voltunk. Ráadásul a kordonbontás nem a mi projektünk és nem a mi tüntetésünk volt, magától ment oda a tömeg. Ezt az optikát mi úgy tudjuk javítani, ha többen leszünk, pár tízezer, ne adj isten több tízezer ember. Szervezőként ezen felvezető akciókkal, a tüntetések meghirdetésével és „marketingjével” tudunk segíteni.

Mérce: Ti nyilván nem tudjátok megmondani a tanároknak, hogy tegyék le a munkát…

PBN: Sajnos nem.

Mérce: …de ha például megint lendületre kap egy tüntetéshullám, akkor nem érezheti-e azt sok pedagógus, hogy ha napközben dolgoznak, de a munkaidő után kimennek a tüntetésre, azzal már ők is megteszik a magukét?

PBN: Nagyon nehéz a sztrájkról beszélni, bármelyik ágazatról legyen is szó, mert rengeteg nehezítő körülménye lett annak, hogy sztrájkoljanak.

Mi mindent megteszünk azért, hogy megpróbáljuk előremozdítani a folyamatot, hogy akár csak egy kis leállás lehessen. Egyre több szakszervezeti vezetővel beszélgetünk, próbálkozunk, de nem könnyű.

Mérce: Egy másik, az Egységes Diákfronttal kapcsolatos – nem is feltétlenül kritika, inkább – leíró jellemzés, hogy alapvetően budapesti elitgimnáziumokhoz köthető társaság. Ami sok szempontból természetes és logikus dolog, de hogy látjátok, hogyan tudjátok ezt a kört szélesíteni, demokratizálni?

PBN: Demokratizálni nem kell, mert bárki csatlakozhat, és mindenkit biztatunk arra, hogy csatlakozzon. Havonta szeretnénk toborzásokat tartani. Tényleg, aki nem fasiszta, azt szeretettel várjuk. És bár nem tudom pontosan, hogy hogyan oszlik meg a tagság, de sokan nem elit gimnáziumból jövünk, vagyunk szakképzőből is.

Alapvetően az augusztusi országjárás is arra irányult, hogy minél nagyobb vidéki tagságunk és minél több vidéki bázisunk legyen. Ha minden jól megy, több mint 30 ilyen bázis is lehet.

Mérce: A tavaszi történések, akciók megnövelték a jelentkezési kedvet?

PBN: Abszolút. Volt, akit tüntetésen vettünk fel. Aztán a toborzásra is, amit júliusban tartottunk, harmincan jöttek el.

Most is sok a jelentkező, most is van egy jelentkezési hullám.

Mérce: Tavaly a Mércén Tóth Csaba kollégám vetette fel egy cikkében azt a kérdést, hogy a szakképzés intézményei alig képviseltetik magukat a tiltakozók között. A KSH szerint a kettővel ezelőtti tanévben a köznevelésben tanulók kicsit kevesebb, mint a fele szakképző intézménybe járt. Őket hogyan tudnátok jobban integrálni?

PBN: Biztos, hogy kell tudatosan és jobban szélesíteni a tagságunkat, de például kettő elnökségi tagunk, Kiss Gergő és Hegedűs Kristóf is szakképzősök.

Mérce: Ezt szerintem kevesen tudják. Ők a közelmúltban lettek elnökségi tagok?

PBN: A kordonbontás óta tartó ciklusban kezdődött a mandátumuk, csak sokszor nem a nyilvánosság előtt végzik, végezzük a munkánkat. Ugyanakkor ők is azt mondják, hogy nagyon nehéz felkelteni a szakképzősökben a közélet iránti érdeklődést, és tudatosítani bennük, hogy nekik ezzel dolguk van. Az oktatás minősége borzasztóan rossz, és nincsen már energiájuk ilyesmivel foglalkozni. Amikor az EDF megalakult, egyébként léteztek bázisnak hívott szervezeti egységek, volt egy szakképzős bázis is, csak ezt a szervezeti szintet azóta megszüntettük.

Mérce: Az országjárást inkább területi kérdésnek tekintettétek, vagy azért is kellett elmenni más helyekre, hogy ott a fővárosiaknál sok szempontból kiszolgáltatottabb vagy korlátozottabb lehetőségekkel, erőforrásokkal rendelkező diákokat, tanárokat szólítsatok meg? 

PBN: Az országjárásnak nagyon erős toborzó és tapasztalatgyűjtő jellege volt.

Az ország nem Budapestből áll, és amit mi problémának gondolunk, az lehet, hogy máshol nem akkora probléma, vagy amit nem is gondolunk annak, az máshol hatalmas probléma.

Fenn kell tartani annak a lehetőségét is, hogy egyszerűen nincs igazunk, és nem jól állunk a kérdéshez. És ha azt mondjuk, hogy mindenkire szükség van – márpedig mindenkire szükség van –, akkor az azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell hallgatni az ötleteit és a véleményét. Hagyni kell, hogy segítsenek nekünk, hogy együtt tudjunk dolgozni velük.

Az OKA létrehozásakor azt is hangsúlyoztátok, hogy a tiltakozás során egyértelműen ki kell mondani: a jelenlegi helyzetért Orbán Viktor és a kormány a felelős. Ez az állítás szerinted mennyiben bonyolítja a többség megteremtését? Elidegeníthet olyanokat a támogatásotoktól, akik szerint nem a kormány ellen, hanem a jobb bérekért, oktatásért kellene küzdeni?

PBN: Ezen mi is nagyon sokat gondolkodunk, és még most is aktívan megy a dilemmázás, hogy ezt az állítást mennyire kell hangsúlyozni. De az evidens, hogy ki kell mondani azt, hogy Orbán Viktor a hibás, mert ő az, aki megmondja, hogy mi és hogyan történjen a kormányzásban. Muszáj tudatosan közvetítenünk azt, hogy mi a probléma, mi lenne erre a megoldás, és ki tehet róla.

Hogy elidegenítő-e? Nagyon remélem, hogy nem.

Kettő opciónk van: az egyik az, hogy bevállaljuk annak a kimondását, hogy szar a rendszer, mert tönkretesz minket, és akkor lehet, hogy kevesebb ember fog csatlakozni, viszont aki csatlakozik, az teljes szívvel beleáll a küzdelembe. Vagy megközelíthetjük ezt lassabban, viszont akkor nem tudjuk biztosan, hogy aki beleáll, az mennyire áll bele. Azt remélem, hogy ha erőt tudunk felmutatni, akkor ez másokat is bátorítani fog, és az is csatlakozik majd, akinek elsőre túl nagy lépés a küzdelem bevállalása.

Úgy is lehetne, hogy kicsit visszafogjuk a dolgokat, mert sok ember nem teheti meg, hogy nyíltan szembeszáll a kormánnyal. Viszont szerintem ezen a ponton már túl vagyunk. Kértünk mi szépen, csúnyán, petíciósan, törvényes úton, minden legális körülményt és kérést, konkrét emberekhez fordulást kimerítettünk… és nem történt semmi. Egy fasizálódó, autokratikus rendszerben élünk, nem lehet finomkodni, nem lehet nem kimondani, hogy mi történik. Szintet kell lépnünk, mert ők is szintet léptek.

Az OKA-t bejelentő sajtótájékoztatón arról beszéltetek, hogy kevesebb beszédre, több hídfoglalásra van szükség. Ez egyfajta radikalizálódást jelent, amelyet az elmúlt időszak tanulságai szültek? Orbán Viktor tavasszal egy rádióinterjúban beszélt arról, hogy be kéne tartanotok a törvényeket. Milyen fajta stratégiát jelez előre a több hídfoglalás?

PBN: Tartsa be a miniszterelnök úr is a törvényeket. Egyelőre mi nem szegtünk törvényt.

A legdurvább dolog, ami történt, hogy egy diáktüntetésen egy illegálisan odahelyezett kordonnal szemben közepesen barátságosan léptünk fel. (A jogszerűtlenségről szóló bírósági ítélet a kordonok 2020-as kihelyezéséről szól. Mint utóbb kiderült, az említett kordont más jogalapon emelték, a Készenléti Rendőrség által elrendelt személy- és létesítménybiztosítási intézkedés része volt. – a szerk.) Semmilyen rendőr ellen semmilyen erőszak nem történt. Senkinek nem gátoltuk semmijét. Mi betartjuk a törvényeket. A miniszterelnök úr nem.

Igen, ez a stratégia annak az eredménye, hogy levontuk a tanulságokat, és ez nem csak a mi tanulságunk. Szeretnénk pörgősebb tüntetéseket csinálni, hogy többen jöjjenek fel, és hogy ne csak arról szóljon, hogy elmegyünk, kiadjuk a dühünket, és hazamegyünk; vagy hogy ott állunk, és teljesen lemerülünk, amíg mindenki elmondja minden beszédét. Ha mindenkinek a saját problémája fontos, és szeretné is azt elmondani a színpadon – ha már úgyis segített a szervezésben –, akkor a negyedik, ötödik, hatodik szakmai monológ egyszerűen nem köti le az embereket.

Szeretnénk továbbcsatornázni a teljesen jogos haragot, ami az emberekben van.

De ez nem azt jelenti, hogy illegális dolgokat akarunk csinálni, nem akarjuk megszegni a szabályokat.

Mérce: Mekkora mozgásteret láttok a legális kereteken belül? 

PBN: A mi hivatalos tüntetéseinken minden a terv szerint fog haladni. Az, hogy a nép mit szeretne csinálni, nem rajtunk múlik. Mi megteszünk mindent, hogy kizárólag a törvényes keretek között működjünk. De még egyszer mondom: egyik karmelitás vonulás sem tőlünk eredt, nem is egy tervezett dolog volt, hanem az embereknek kezd elege lenni.

Mérce: Most újabb súlyos kilépési hullám várható a tanároknál, de még ha nem is így történik, a jelenlegi keretek között is a tönk szélén van a közoktatás. Az egyetemeknél már láttuk, hogy állami infrastruktúrákat, rendszereket hogyan szervezett ki, privatizált az állam. Az EDF hogyan gondolkodik az iskolaprivatizációról, az oktatás privatizációjáról?

PBN: Látjuk azt, hogy milyen az oktatás a magániskolákban. Lehet bennük szeretni és élvezni a tanulást. Az viszont felháborító, hogy ehhez csupán egy szűk réteg fér hozzá – amelyik erre be tud fizetni –, és a rendszer a kezdetektől fogva szegregál. A tudás mindenkié, ha ez nem teljesül, akkor semmilyen esélyegyenlőségről nem beszélhetünk. Az EDF-nek és az OKA-nak kimondott célja az új, esélyteremtő Nemzeti Alaptanterv is.

Elindult egy korrepetációs munkacsoportunk is, ahova hátrányosabb helyzetű diákok tudnak jelentkezni. Tervezünk felújítani egy óvodát, az országjárás során igyekeztünk országbérletet adni mindenkinek, aki igényelte. Nyilván szűkösek a kereteink, ezekre majd mind gyűjtést fogunk kiírni.

Ha már esélyegyenlőség: a szabad iskolaválasztásról mi a véleménye az EDF-nek?

Én azt látnám korrektnek, ha az intézmények mozgásterében nem lennének különbségek. Iskola és iskola között csak annyi eltérés lenne, hogy milyen területeket tartanak fontosabbnak. Az emberek meg kiválaszthatnák ez alapján, hogy nekik melyik intézmény szimpatikus.

Az OKA alapításakor azt mondtátok: „az OKA nem csak a közoktatásról fog szólni. Az oktatás kérdésével kezdünk, de meg fogjuk alkotni az egészségügyi, a szociális, a kulturális, a közszférában dolgozók, a kis és középvállalkozók, a közlekedésben dolgozók és minden olyan társadalmi réteg közös akaratát, amit elnyom ez a rendszer”. Az oktatás húzóerőként maga mellé szívná a többi ágazatot, később pedig teret engedne a többi elégedetlen csoportnak. Jól értem, hogy ez a terv? 

Kölcsönös szolidaritás kell: ha mi azt mondjuk, hogy szükségünk van a többiekre – márpedig szükségünk van, mert az elmúlt egy évben nem sikerült elérnünk, amit szerettünk volna –, akkor ők is joggal várnak segítséget tőlünk. Ennek ez a rendje: mindenkit érint az egészségügy, a szociális háló, a tömegközlekedés, nem lehet csak az oktatással foglalkoznunk.