Népességcsökkenés, gazdasági válság és a nők fegyelmezése

Száz év sem telt el azóta, hogy Kolumbusz kikötött az amerikai kontinensen, de a gyarmatosítók álmai a munkaerő végtelen utánpótlásáról (visszhangozva a felfedezők becsléseit „a végtelen számú fáról” az amerikai erdőkben) összetörtek. Az európaiak halált hoztak Amerikába. A népességfogyás mértéke, mely a gyarmati invázió kezdetén a régiót érintette, változó volt, a tudósok azonban szinte egybehangzóan „amerikai holokauszt”-ról beszélnek. David Stannard szerint a hódítás utáni században a populáció 75 millióval csökkent egész Dél-Amerikában, amely a népesség 95 százalékát jelenti^[2] Hasonló becslést tesz Andre Gunder Frank is, aki így ír: „kicsivel több mint egy évszázad alatt az indián populáció 90 százalékkal csökkent, sőt 95 százalékkal Mexikóban, Peruban és néhány más térségben”.^[3] Mexikóban a népesség „az 1519-ben mért 11 millióról 6.5 millióra esett vissza 1565-re, majd 2.5 millióra 1600-ra”.^[4] 1580-ra „a betegség a spanyolok brutalitásával párosulva kiirtotta és elüldözte az Antillák, valamint Új Spanyolország (New Spain) alföldjének, Peru és a karibi partok népességének többségét^[5], és nem sokkal később eltörölt a föld színéről még több embert Brazíliában.

Az egyház ezt a népirtást isteni büntetésnek tartotta az indiánok bestiális viselkedéséért”^[6], ám gazdasági következményei sem voltak közömbösek. Ráadásul az 1580-as évekre már Nyugat-Európában is fogyni kezdett a népesség, és ez folytatódott egészen a 17. századig, Németországban tetőzve, ahol is a populáció egyharmada tűnt el. A pestisjárvány (1345–1348) kivételével ez volt az egyik legjelentősebb népesedési válság, és a statisztikák, bár szörnyűek, csak egy részét mondják el a történetnek. A fekete halál a szegényeket sújtotta. Nem a gazdagok voltak, akik odavesztek, amikor a betegség elérte a városokat, hanem a kétkezi munkások, a béresek és a csavargók.^[7] Olyan nagy számban haltak meg, hogy holttesteik szegélyezték az utcákat, és a hatóságok lelepleztek egy összeesküvést, felbujtva a népet, hogy vegyék üldözőbe a gonosztevőket.

A népességfogyásért az alacsony születési rátát kárhoztatták, valamint a szegények vonakodását a gyerekvállalástól. Hogy mennyire állta meg a helyét ez a vád, nehéz megmondani, mivel a demográfiai adatfelvétel a 17. század előtt meglehetősen egyenetlen volt. Amit viszont tudunk, az az, hogy a 16. század végére a házasodási életkor minden társadalmi osztályban emelkedett, és hogy ugyanebben az időszakban az elhagyott gyermekek száma – egy új jelenség – szintén nőni kezdett.

Ismeretesek az elöljárók sirámai, akik a pulpitusról vádolták meg az ifjakat, hogy azért nem házasodnak és sokasodnak, hogy ne hozzanak a világra több éhes szájat annál, mint amennyit etetni tudnak. A demográfiai és gazdasági krízis tetőpontjai az 1620-as és 1630-as évtizedek voltak. Európában éppúgy, mint a gyarmatokon, a piacok zsugorodtak, a kereskedelem leállt, a munkanélküliség terjedt, és egy időre fennállt a lehetősége annak, hogy a fejlődő kapitalista gazdaság összeomolhat. Ekkorra az európai és a gyarmati gazdaságok integrációja elérte azt a pontot, amelytől a krízis kölcsönhatása nagyon felgyorsította a pályáját.

Ez volt az első nemzetközi gazdasági válság. „Mindenre kiterjedő (generális) recesszió” volt, ahogyan a történészek nevezték.^[8] A munkaerő, a népesség és a vagyon felhalmozása közötti kapcsolat a politikai viták és stratégiák előterébe kerül, így létrehozva a népességszabályozás és egyfajta biohatalmi rezsim első elemeit. Az alkalmazott koncepció durvasága, amely összetévesztette a „nagy népsűrűséget” a „népességgel”, valamint az állam büntetési eszközeinek brutalitása, amely megakadályozta a népesség növekedését, nem téveszthet meg bennünket ebben a tekintetben.

Azt állítom tehát, hogy a 16. és 17. századi népesedési válság – nem pedig az éhezés korszakának vége a 18. századi Európában (ahogyan Foucault állította) – volt az, ami a reprodukciót és a népességnövekedést állami üggyé és az intellektuális diskurzus elsődleges tárgyává tette.

A boszorkányüldözés felerősödése és az új fegyelmező eszközök, melyeket az állam alkalmazott ebben az időszakban a szaporodás szabályozására, és hogy megtörje a nők saját reproduktív potenciálja feletti kontrollját, szintén erre a válságra vezethetők vissza. Ezt az érvelést közvetett bizonyítékok támasztják alá, el kell ugyanis ismernem, hogy más faktorok is hozzájárultak az európai hatalmi struktúra abbéli szándékához, hogy szigorúbban szabályozza a nők szaporodási funkcióit. Ezek között meg kell említenünk a tulajdoni és a gazdasági viszonyok növekvő privatizálását, ami (a burzsoáziában) újfajta szorongást keltett az apasággal és a nők irányításával kapcsolatban. Ehhez hasonlóan, abból a vádból, mely szerint a boszorkányok gyerekeket áldoztak fel az ördögnek – ez a 16.
és 17. századi nagy boszorkányperek egyik kulcsmotívuma – nemcsak a népességcsökkenés problematikáját olvashatjuk ki, hanem a vagyonos osztályok félelmét is alárendeltjeiktől, különösen az alsóbb osztálybeli nőktől, akik – mint szolgák, javasasszonyok, gyógyítók – számos lehetőséggel rendelkeztek, hogy belépjenek munkaadóik házába és ártsanak nekik.

Nem lehet egyszerű egybeesés mindazonáltal, hogy ugyanabban a pillanatban, mikor csökkenni kezdett a népesség és megszületett az ideológia, amely hangsúlyozta a munkaerő központi szerepét a gazdaságban, súlyos büntetéseket vezettek be Európa törvénykönyveiben a „reproduktív bűnöket” elkövető nőkkel szemben.

A demográfiai krízis kísérő fejleménye, az expanzionista népesedési elmélet és a népességnövekedést népszerűsítő szabályzatok bevezetése jól dokumentált. Az az eszme, hogy a polgárok száma határozza meg egy nemzet gazdagságát, a 16. századra egyfajta társadalmi axiómává vált. „Véleményem szerint – írja a francia politikai gondolkodó és démonológus, Jean Bodin – sosem kell attól tartanunk, hogy túl sok tárgyunk (subject – ebben az esetben alanyt és állampolgárt is jelent) vagy túl sok állampolgárunk (citizen) van, hiszen a nemzetközösség ereje emberekből áll”.^[9] Az olasz közgazdász, Giovanni Botero kifinomultabban állt hozzá a kérdéshez, felismerve az egyensúly szükségességét az emberek száma és a létfenntartás eszközei között. Kijelentette ugyanakkor, hogy „a város nagyszerűsége” nem fizikai méretétől vagy falainak kerületétől függ, hanem kizárólag lakóinak számától. IV. Henrik mondása szerint „a király ereje és vagyona a polgárainak (citizens) számában és vagyonában rejlik”, és ez kiválóan összegzi korának demográfiai gondolkodását.

A népesedéssel kapcsolatos aggályok kimutathatóak a reformáció programjában is. A hagyományos keresztényi hűség (chastity – szűziesség) felmagasztalását elvetve, a protestánsok felértékelték a házasságot, a szexualitást és a nőket is reproduktív kapacitásuk miatt. A nőre „szükség van, hogy elhozza az emberi faj felemelkedését”, ismerte el Luther, utalva arra, hogy „akármilyen gyengék is, a nők birtokolnak egy erényt, mely mindent felülír: van méhük, és szülni tudnak”.^[10] A népességnövekedés támogatása a merkantilizmus felemelkedésével ért el csúcsára, amely a nagy lakosságszámot tekintette a nemzeti jólét kulcsának.

A merkantilizmust mint durva gondolatmenetet sokszor elvetette a fősodrú közgazdaságtan, azon feltételezése miatt, mely szerint egy nemzet gazdagsága munkásai számával és a rendelkezésükre álló pénzzel arányos. A kíméletlen eszközök, melyeket a merkantilisták alkalmaztak az emberek munkára kényszerítésére, hozzájárultak rossz hírnevükhöz, mivel a legtöbb közgazdász fenn óhajtja tartani azt az illúziót, hogy a kapitalizmus inkább a szabadságot támogatja, mint a kényszerítést. A merkantilista osztály volt, amelyik kitalálta a dologházakat, vadászott a csavargókra, elszállította a bűnözőket az amerikai gyarmatokra, és befektetett a rabszolga-kereskedelembe, mialatt bizonygatta „a szegénység hasznosságát” és a lustaságról mint a társadalom betegségéről szónokolt.

Ezek miatt nem ismerték fel, hogy a merkantilista elméletben és gyakorlatban találjuk meg a legegyértelműbb feltételeit az eredeti tőkefelhalmozásnak, valamint az első kapitalista irányelvet, amely a munkaerő-reprodukció problémáját célozza meg. Ennek az irányelvnek volt egy „intenzív” oldala, amely benne foglaltatik a totalitárius rezsimek előírásaiban is, és amely minden eszközt felhasznált, hogy a maximális munkát sajtolja ki minden egyes személyből, tekintet nélkül korára és állapotára. Volt viszont egy „extenzív” oldala is, amely benne foglaltatott abban az erőfeszítésben, hogy kiterjessze a népesség méretét, ezzel együtt a hadseregét és a munkaerőét is. Ahogyan Eli Heckscher megjegyzi, „majdhogynem fanatikus vágy uralkodott minden országban a népesség növelésére a merkantilizmus tetőzésének időszakában, a kései 17. században”.^[11] Ezzel együtt az emberi lényekről egy új koncepciót is magukévá tettek (took hold), nyersanyagként ábrázolva őket, mint az állam munkásai és tenyészállatai (breeders).^[12]

Franciaországban és Angliában azonban még a merkantilista elmélet fénykora előtt bevezetett az állam egy sor népszaporulat-serkentő intézkedést, amelyek a közsegéllyel együtt a kapitalista reproduktív szabályozás magját alkották. Olyan törvényeket hoztak, melyek díjazták a házasságot és büntették a cölibátust, és amelyek a kései Római Birodalomban erre a célra hozottakat vették alapul. A családnak újfajta funkciót adtak, mint azon kulcsfontosságú intézménynek, mely biztosítja a vagyon továbbörökítését és a munkaerő újratermelését. Mindeközben elkezdődött a demográfiai adatfelvétel és az állam beavatkozása a szexuális életbe, a szaporodásba és a családalapításba.

De a fő kezdeményezés, amellyel az állam a születési rátát helyre kívánta állítani, egy valóságos háború indítása volt a nők ellen, amely megtörni szándékozta az irányítást, mellyel azok saját testük és reproduktív potenciáljuk felett rendelkeztek. Ezt a háborút elsősorban a boszorkányüldözésen keresztül folytatták, amely szó szerint démonizálta a fogamzásgátlás minden formáját és a nem nemzési célú szexualitást, miközben azzal vádolták meg a nőket, hogy gyerekeket áldoznak az ördögnek.

Ám ehhez az is kellett, hogy újradefiniálják, mi számít reproduktív bűnnek.

Így a 16. század közepétől kezdve, mire a portugál gályák visszatértek Afrikából az első rabszolgaszállítmányokkal, az összes európai kormány elkezdte bevezetni a legszigorúbb büntetéseket a fogamzásgátlás, az abortusz és a magzatgyilkosság ellen. Utóbbit némi elnézéssel kezelték a középkorban, legalábbis a szegény asszonyok esetében ám ekkorra főbenjáró bűnné vált, és keményebben torolták meg, mint a legtöbb férfi bűnt. A 16. századi Nürnbergben az anya által elkövetett magzatgyilkosságért vízbefojtás járt. 1580-ban, mikor három magzatgyilkosságért elítélt nő levágott fejét tették közszemlére, a büntetés lefejezés volt. ^[13]

Újfajta megfigyelést is alkalmaztak annak érdekében, hogy biztosíthassák, hogy a nők ne szakíthassák meg a terhességüket. Franciaországban királyi rendelet kötelezte a nőket, hogy nyilvántartásba vetessék terhességüket, és halálra ítélték azokat, akiknek a magzata a keresztelés előtt elhalálozott egy eltitkolt terhesség után, akár bizonyítható volt bármilyen bűntett, akár nem. Hasonló törvényeket hoztak Angliában és Skóciában 1624-ben és 1690-ben. Besúgóhálózatot üzemeltettek, hogy megfigyeljék a lányanyákat, és megvonjanak tőlük mindenféle támogatást. Még szállást adni is illegális lett ezeknek a nőknek, mivel attól tartottak, hogy így megszökhetnek a nyilvános megszégyenítés elől. Azok pedig, akik barátkoztak velük, szintén nyilvános megszégyenítésnek voltak kitéve.^[14]

A fentiek következtében a nőket nagy számban kezdték üldözni, és többet végeztek ki a 16. és 17. században magzatgyilkosságért, mint bármely más bűnért, kivéve a boszorkányságot, amely vádat szintén a gyerekek meggyilkolására, illetve a reproduktív normák másfajta megsértésére építették. A magzatgyilkosság és a boszorkányság esetében jellemzően hatályon kívül helyezték azokat a törvényeket, melyek amúgy a nők törvényes felelősségét korlátozták. Ez azt jelenti, hogy Európában ekkor léphettek be először a nők a tárgyalóterembe törvényesen felnőttként, a saját nevükben, ám megvádolva boszorkánysággal és magzatgyilkossággal.

A gyanú árnyéka, amely a bábákra vetült ebben az időszakban – és amely végül megnyitotta a szülőszoba ajtaját a férfi orvosok előtt –, inkább a hatóságok magzatgyilkosságtól való félelmében gyökerezett, mint a bábák állítólagos hozzá nem értésével kapcsolatos aggodalmakban. A bábák marginalizálásával elkezdődött az a folyamat, melynek során a nők elvesztették az utódnemzéssel kapcsolatos kontrolljukat, és mozgásterüket a magzat kihordásának passzív szerepére redukálták, miközben a férfi orvosokra kezdtek úgy tekinteni, mint a valódi „életadókra” (akár a reneszánsz mágusok alkímiai álmodozásaiban).

Ezzel párhuzamosan egy újfajta szülészeti gyakorlat kezdett dominálni, melyben a vészhelyzet során a magzat életét helyezték az anyáé elé. Hogy ez megvalósulhasson, azon nők, akik hagyományosan a szülőágy körül csoportosultak, voltak az elsők, akiket az új praxis kitiltott a szülőszobából, a bábákat pedig az orvos ellenőrzése alá vonták, vagy eleve azért vették fel őket, hogy feladatuk a szülő nők felügyelete legyen.

Franciaországban és Németországban a bábáknak az állam kémjeivé kellett válniuk, ha folytatni akarták mesterségüket. Elvárták tőlük, hogy jelentsenek minden új születést, hogy kutassák fel a házasságon kívül született gyerekek apját, és vizsgálják meg azokat az asszonyokat, akik gyaníthatóan titokban szültek. Mikor a templom kapujában gyermeket találtak, akkor azokat a gyanúba keveredett helyi nőket is ellenőrizniük kellett, akik a szoptatás bármilyen jelét mutatták.^[15] Hasonló jellegű együttműködést vártak el a rokonoktól és a szomszédoktól is. A protestáns országokban a szomszédoknak kémkedniük kellett a nők után, és minden releváns, a szexuális életre vonatkozó részletről szólniuk kellett a hatóságoknak: ha egy nőt férfi látogatott meg, míg a férje távol volt, vagy belépett egy házba egy férfival, és becsukta mögötte az ajtót.^[16] Németországban a pronatalista keresztes hadjárat olyan méreteket öltött, hogy a nőket megbüntették azért, ha nem tettek elég nagy erőfeszítést gyermekszülés közben, vagy nem mutattak kellő lelkesedést utódaik iránt. ^[17]

Ezen alapelveknek két évszázadra kiható következményei voltak, melyek az utódnemzéshez láncolták a nőket (Európában magzatgyilkosságért még a 18. század végén is kivégezték őket).

Míg a középkorban az asszonyok számos fogamzásgátlási módszerhez hozzáférhettek, és megkérdőjelezhetetlen kontrollt gyakorolhattak a szülés folyamatában, ettől kezdve a méhük  köztulajdonná vált, amelyet a férfiak és az állam felügyeltek, és az utódnemzést közvetlenül a kapitalista felhalmozás szolgálatába állították.

Ebben az értelemben a nyugat-európai nők sorsa az eredeti tőkefelhalmozás idején hasonló volt az amerikai gyarmati ültetvények rabszolgáiéhoz, akiket – különösen az atlanti rabszolga-kereskedelem 1807-es betiltása után – arra kényszerítettek a gazdáik, hogy az új munkások inkubátorai legyenek.

Ennek az összehasonlításnak nyilvánvalóan komoly korlátai vannak. Az európai nőket nyíltan nem tehették ki szexuális visszaéléseknek – míg a proletár nőket következmények nélkül meg lehetett erőszakolni, és még meg is büntették őket emiatt. Azt sem kellett fájdalmak közepette végignézniük, ahogy a gyerekeiket elszakítják tőlük és eladják az emberkereskedők. A rájuk kényszerített szülésekből származó gazdasági profit is sokkal rejtettebb maradt. Ebben az értelemben a rabszolganők helyzete sokkal nyíltabban feltárja a kapitalista tőkefelhalmozás logikájának működését. A különbségek ellenére a női testet mindkét esetben a munkaerő reprodukciójának eszközévé tették, és a munkaerő expanziója miatt ennek olyan tempót diktáltak, amelyre a nőknek nem lehetett ráhatásuk.

Az eredeti tőkefelhalmozásnak ez az aspektusa hiányzik Marx elemzéséből. Kivételt képez megjegyzése a Kommunista kiáltványban a nő hasznáról a burzsoá családban – mint az örökösök letéteményese, aki szavatolja a vagyon továbbadását –,

de Marx sosem ismerte el, hogy az utódnemzés a kizsákmányolás és így az ellenállás terepévé is válhat. Nem gondolt arra, hogy a nők akár vissza is utasíthatnák a reprodukció kényszerét, és hogy ez a visszautasítás része lehetne az osztályharcnak.

A Grundrisseben^[18] azt állította, hogy a kapitalista fejlődés a népességszámtól függetlenül halad előre, mert a munka produktivitásának növekedése folytán a munkaerő, amit a tőke kizsákmányol, folyamatosan csökken a „konstans tőkéhez” képest (ami pedig az, amit a tőke a gépesítésbe és más egyéb gyártási eszközökbe fektet), ami ebből következően meghatározza a „népességi többletet”. De az a dinamika, amit Marx úgy határoz meg, mint „a kapitalista termelési módra jellemző népesedés törvénye”^[19] csak akkor tudna érvényesülni, ha a szaporodás egy tisztán biológiai folyamat lenne, vagy egy olyan aktivitás, amely a gazdasági változásokra automatikusan reagál, így a tőkének és az államnak nem kell aggódnia amiatt, hogy „a nők sztrájkolni fognak a gyerekszülés ellen”. Valójában ez csupán Marx feltételezése volt.

Elismerte, hogy a kapitalista fejlődéshez társul egyfajta népességnövekedés, amelynek alkalomadtán az okait is tárgyalta. De, ahogyan Adam Smith is, ezt a gyarapodást a gazdasági növekedés „természetes velejárójának” látta, és a Tőke első kötetében ismételten szembeállította a „többlet népesség” meghatározottságát a népesség „természetes növekedésével”. Hogy a szaporodás vajon miért inkább egy „természeti tény”, mint egy történelmileg meghatározott tevékenység, melyet különböző érdekek és hatalmi viszonyok határolnak körül – ezt a kérdést nem tette fel. Az sem merült fel benne, hogy a nőknek és a férfiaknak eltérő érdekeik lehetnek a gyerekvállalás kérdésében, és ezt a cselekvést nemi szempontból neutrális, differenciálatlan folyamatként kezelte.

Valójában viszont addig, amíg a szaporodás és a népesedés automatikussá vagy „természetessé” változik, az állam a kapitalista fejlődés minden fázisában szabályozáshoz és kényszerítéshez folyamodott azért, hogy kiterjessze vagy redukálja a munkaerőt.

Különösen igaz volt ez a kapitalizmus felívelésének idején, mikor a munkások csontja és izma volt az elsődleges termelési eszköz. De később is – egészen mostanáig – az állam nem sajnálta az erőfeszítést, hogy kicsavarja a nők kezéből a reprodukció feletti kontrollt, és meghatározza, mely gyerekek születhetnek meg, hol, mikor és hányan. Ebből következik, hogy a nőket gyakran kényszerítették az utódok létrehozására akaratuk ellenére, elidegenítve ezzel őket a saját testüktől, a szülésüktől^[20] és a gyerekeiktől, mindezt mélyebbre hatóan,
mint ahogyan a munkásokkal szemben általában felléptek.^[21]

Leírhatatlan az a gyötrelem és elkeseredés, melyet a nők átéltek, mikor a testük ellenük fordult, ahogyan az gyakran megtörténik egy nem kívánt terhesség során. Ez különösen igaz volt azokban az esetekben, mikor a házasságon kívüli terhességeket büntették, és mikor a gyermekvállalás egy nőt társadalmi kirekesztésnek, vagy akár a halálnak tehette ki.

A nők munkájának leértékelése

A nő saját reprodukciója feletti kontrolljának kriminalizálása olyan jelenség, amelyről nem lehet eleget beszélni, egyrészt a nőkre gyakorolt hatásai, másrészt a kapitalista munkaszervezésbeli következményei miatt. Jól dokumentált a tény, hogy a középkorban a nőknek sokféle fogamzásgátló eszköz állt a rendelkezésükre: nagyrészt gyógynövények, melyekből főzeteket és „pesszáriumot” (kúpot) készítettek a menstruáció előrehozatalára, esetleg azért, hogy előidézzék a vetélést vagy a meddőséget.

John Riddle amerikai történész az Éva gyógynövényei: A fogamzásgátlás története a nyugati orvoslásban című könyvében terjedelmes katalógust tár elénk azokról a hatóanyagokról, amelyeket a kívánt hatások elérése érdekében használtak.

A fogamzásgátlás kriminalizálása megfosztotta a nőket attól a tudástól, amelyet nemzedékről nemzedékre adtak tovább, és amely valamennyi autonómiát biztosított nekik a gyerekvállalással kapcsolatban. Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos esetekben ez a tudás nem veszett el, csupán a föld alá (illegalitásba) kényszerült, mégis, mikor a fogamzásgátlás újra megjelent a társadalmi színtéren, ezek a módszerek már nem olyan típusúak voltak, mint amiket a nők korábban használtak, hanem specifikusan férfiaknak alkották meg őket. Hogy ennek a változásnak milyen demográfiai következményei lettek, az egy olyan témakör, amelyet most nem fogok kifejteni, de ennek kapcsán is Riddle munkájára hivatkozom.

Ezen a ponton csak azt szeretném hangsúlyozni: azáltal, hogy az állam megtagadta a nőktől a testük, a reprodukciójuk feletti kontrollt, megtagadta tőlük a fizikai és pszichológiai teljesség legalapvetőbb feltételét, és az anyaságot a kényszermunka státuszára redukálta, ráadásul reproduktív munkára kényszerítette őket korábban ismeretlen módszerekkel.

Nyomást gyakorolt a nőkre, hogy akaratuk ellenére hozzanak létre utódokat (ahogyan egy 1970-es évekbeli feminista dal megfogalmazta), de „kényszeríteni őket, hogy gyerekeket csináljanak az államnak” csak részben határozta meg a nők funkcióját az új nemi munkamegosztásban. Ennek egyik kiegészítő aspektusa volt, hogy a nőket mint nem-munkásokat határozzák meg, amely folyamatot sokat tanulmányozták feminista történészek, és amely a 17. századra közel kiteljesült.

Ezekben az időkben a nők lába alól kicsúszott a talaj még azokkal a munkákkal kapcsolatban is, amelyekhez előjoguk volt, mint a sörfőzés vagy a bábaság, ahol foglalkoztatásukat új megszorítások korlátozták. A proletár nőknek különösen nehéz lett más munkát találniuk alacsony státuszúakként, úgy mint háziszolga (amely ekkoriban a női munkaerő harmadát tette ki), bérmunkás, szövőnő, kötő, hímző, házaló, dajka. Ahogyan (többek közt) Merry Wiesner tudomásunkra hozza, népszerű lett az a feltételezés (a jogban, az adózás terén, a céhes rendeletekben), hogy a nőknek nem kellene a házukon kívül dolgozniuk, és csak olyan termelésben kellene részt venniük, amellyel a férjüknek segítenek. Sőt, azt is állították, hogy bármit dolgozik is a nő az otthonában, az nem számít munkának, és értéktelen még akkor is, ha annak produktuma piacra került.^[22] Így, ha egy nő varrt néhány ruhát, az „házimunkának” vagy „háztartásvezetésnek” számított, abban az esetben is, ha ezek a ruhák nem a család számára készültek, ám ha ezt a saját háztartásán kívül csinálta, akkor is kevesebbet fizettek neki, mint egy férfinak, annyit pedig sohasem, amennyi elég lett volna ahhoz, hogy megéljen belőle.

Ekkorra már a házasságra úgy tekintettek, mint a nők valódi hivatására, és azt, hogy egy nő nem tudja magát egyedül eltartani, olyan biztosra vették, hogy amikor egy egyedülálló nő megpróbált letelepedni egy faluban, elüldözték akkor is, ha pénzt keresett. A földek elkobzásával együtt ez a bérfoglalkoztatás terén megvalósult hatalomvesztés vezetett a tömegessé váló prostitúcióhoz. Ahogyan Le-Roy Ladurie számot ad róla, a prostituáltak számának növekedése mindenfelé látható volt Franciaországban. Avignonban és Narbonne-ban „strichelő nők” (femmes de debauche) tették közszemlére magukat a városkapuknál, „a vöröslámpás negyedekben és a hidakon 1594-re a szégyenletes üzletelés úgy virágzott, mint soha előtte”.^[23] Hasonló volt a helyzet Angliában és Spanyolországban, ahol a városokba mindennap szegény nők érkeztek vidékről, és előfordult, hogy a kézművesek feleségei is így egészítették ki a család jövedelmét. 1631-ben Madridban rendeletet adtak ki a hatóságok, megbélyegezve a problémát. A csavargó nőkre panaszkodtak, akik a városok utcáin, sikátoraiban, tavernáin csavarogtak, arra csábítva a férfiakat, hogy bűnbe essenek velük.^[24]

A prostitúció azonban korábban lett a fő megélhetési formája nők tömegeinek, mint ahogy az intézményi hozzáállás megváltozott volna irányába. Míg a késő középkorban hivatalosan elfogadták, mint szükséges rosszat, és a prostituáltak magas kereseti kategóriába tartoztak, a 16. században ez a szituáció megfordult. Egy erősen nőgyűlölő környezetben, amelyet a reformáció térnyerése és a boszorkányüldözés jellemzett, a prostitúciót először újfajta szigorítás alá vetették, majd kriminalizálták. 1530 és 1560 között a városi bordélyházak mindenütt bezártak, és a prostituáltak, főként az utcaiak, komoly büntetésben részesültek, például száműzték, megkorbácsolták őket, és a megtorlás más kegyetlen módszereit alkalmazták velük szemben. Ezek között volt a boszorkányfürdetés (ducking stool), azaz az akabuszád, „a kegyetlen színház egy darabja”, ahogy azt Nickie Roberts említi – ahol az áldozatokat megkötözték, néha ketrecbe kényszerítették, és aztán egy folyóba vagy tóba merítették, míg meg nem fulladtak.^[25]

Mindeközben a 16. században Franciaországban egy prostituált megerőszakolása nem számított bűncselekménynek. Madridban úgy döntöttek, hogy a női csavargóknak és a prostituáltaknak nem szabadna az utcán lenniük és ott aludniuk, ezért ha elkapták őket, száz botütés volt a büntetésük, hat évre kitiltották őket a városból, és le kellett borotválniuk a fejüket és a szemöldöküket.

Minek köszönhető ez a drasztikus támadás a női munkások ellen? És hogyan kapcsolódik a nők kizárása a társadalmilag elismert foglalkozásokból és a pénzügyi viszonyokból ahhoz, ahogyan az anyaságot rájuk kényszerítették, és az akkor tömegessé váló boszorkányüldözésekhez?

Ha a jelenségre a jelen nézőpontjából tekintünk, a nők négy évszázadnyi kapitalista fegyelmezése után, a válasz nem magától értetődő. Habár a nők bérmunkáját, házimunkáját és (fizetett) szexuális munkáját még ma is túl sokszor egymástól elkülönítve vizsgálják, most már olyan helyzetben vagyunk, hogy megértsük, a diszkrimináció, amit a nők bérmunkásként elszenvedtek, közvetlenül abból a funkciójukból fakadt, amelyet az otthonaikban fizetetlen munkásként betöltöttek. Így hát összeköthetjük a prostitúció betiltását és a nők eltávolítását a szervezett munkahelyekről a háziasszony és a család – mint a munkaerő újratermelésének színhelye – szerepmodelljének megalkotásával.

Mindazonáltal elméleti és politikai szempontból az az alapvető kérdés, milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy ez a lealacsonyítás lehetséges legyen, milyen társadalmi erők támogatták, melyek voltak bűnrészesek ebben. A válasz az, hogy fontos faktor volt a nők munkájának leértékelésében az, amikor a kisiparosok kezdeményezték a késő 15. században, hogy kizárják a női munkásokat a műhelyeikből, feltételezhetően azért, hogy megvédjék magukat a kapitalista kereskedők visszaéléseitől, akik olcsóbban foglalkoztatták a nőket. A kézművesek ezen irányú erőfeszítéseinek bőséges bizonyítéka maradt.

Olaszországban, Franciaországban és Németországban a bérmunkások petíciókat írtak a hatóságoknak, hogy ne hagyják a nőket versenyezni velük, tiltsák el őket a munkavégzéstől, sztrájkoltak, ha ezeket a rendeleteket nem hozták meg, és visszautasították, hogy olyan férfiakat alkalmazzanak, akik nőkkel is dolgoztak.

Úgy tűnik tehát, hogy a kisiparosoknak szintén érdekükben állt a nőket a házimunkára korlátozni, „mivel az adott gazdasági nehézségek miatt a körültekintő háztartásvezetés a feleség részéről” szükséges feltételévé vált a csőd elkerülésének és a saját bolt fenntartásának. Sigrid Brauner (akitől az előbbi idézet származik) ír erről a társadalmi szabályról, amelyben a német kézművesek kiegyeztek.^[26]

A nők próbáltak ellenállni a támadásnak, de – szembesülve a férfi munkások velük szembeni megfélemlítő stratégiáival – elbuktak. Amelyikük a saját otthonán kívül dolgozni merészelt, például a köztereken vagy a piacokon, azt szexuálisan agresszív hárpiaként, sőt „szajhaként”, „boszorkányként” ábrázolták.^[27]

Bizonyítékok vannak arra is, hogy a késő 15. századi nőgyűlöleti hullám – amely az európai városokban tetőzött, és abban a férfi megszállottságban tükröződött, amelyet a „nadrágért folyó harcként” írhatunk le, vagyis az engedetlen feleség populáris irodalomban is megjelenő karakterével, aki megüti a férjét, és a hátán lovagol – abból az (önpusztító) szándékból eredt, hogy eltávolítsák a nőket a közterekről és a piacokról.

Másrészt ez a szándék nem ért volna célba, ha a hatóságok nem segítettek volna benne. De nyilvánvalóan úgy látták, az ő érdekük is, hogy így tegyenek.

Ahhoz, hogy a lázadásra hajlamos bérmunkásokat megbékítsék, a nők eltávolítása az iparosságból nyújtotta a szükséges bázist, ezért kellett rögzíteni a helyüket a reproduktív munkában és az alacsony bérezésű háziiparban.

Nők: az új közjavak és a kárpótlás az elvett földért

A földek privatizációjával együtt az iparosok és a városi hatóságok közötti szövetség volt az, amely az új nemi munkamegosztást, avagy az új „nemi szerződést” formába öntötte, mely a nőket – mint anyákat, feleségeket, lánygyermekeket, özvegyeket – úgy határozta meg, hogy elfedje munkabeli státuszukat, miközben a férfiaknak szabad hozzáférést adott a nők testéhez és munkaerejéhez, valamint gyermekeik testéhez és munkaerejéhez.

Ezen új társadalmi-nemi szerződés szerint a nő lett a kárpótlás a férfi munkások számára a földek elkülönítéséért. A nő így a legalapvetőbb termelőeszköz lett, olyan köztulajdon, amelyet bárki birtokolhatott és használhatott akarata szerint. A primitív eltulajdonítás visszhangjai hallatszanak a „közös nő” fogalmában^[28], amelyet azokra használtak a 16. században, akik magukat prostituálták. De az új munkaszervezésben minden nő (akiket nem a burzsoá férfiak privatizáltak) közjóvá vált, mivel a nők tevékenységét nem-munkaként definiálták.

A női munka tehát egyfajta természeti erőforrásnak kezdett tűnni, mindenki számára elérhetőnek, mint a levegő, melyet belélegzünk és a víz, melyet megiszunk. A nők számára ez történelmi vereség volt.

A nők kézműiparból való kiűzésével és a reproduktív munka leértékelésével a szegénység elnőiesedett, és hogy megerősítse a nők munkájának férfiak általi „elsődleges eltulajdonítását”, új patriarchális rend épült ki, kettős függésre kényszerítve ezzel a nőket: a munkáltatóktól és a férfiaktól is függtek. A tény, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyok nők és férfiak között már a kapitalizmus megjelenése előtt is léteztek, ahogyan a diszkriminatív nemi munkamegosztás is, nem von le az értékelésünkből.

A prekapitalista Európában enyhítette a nők alárendeltségét, hogy volt hozzáférésük a közjavakhoz és a köztulajdonban lévő eszközökhöz, míg az új kapitalista rezsimben a nők maguk váltak köztulajdonná, a munkájukat pedig természeti erőforrásnak tekintették, amely a piaci viszonyokon kívül esett.

A bér patriarchátusa

A családban is jelentős változások játszódtak le: ebben az időszakban vált le a nyilvános szféráról, és kezdte el felvenni modern jelentését mint a munkaerő újratermelésének központja. A piac ellentéteként, a társadalmi viszonyok privatizálásának eszközeként, legfőképp pedig a kapitalista fegyelmezés és a patriarchális uralom propagandaeszközeként a család az eredeti tőkefelhalmozás időszakában emelkedik fel mint a legfontosabb intézmény a nők munkájának kisajátításához és elrejtéséhez.

Különösen jól látjuk ezt, mikor a munkásosztálybeli családra tekintünk.

Ez a téma eddig nem kapott elegendő tudományos figyelmet. Korábban a vagyonos férfi családján volt a hangsúly, valószínűleg azért, mert a tárgyalt időszakban ez volt a domináns forma, valamint a szülői és házastársi viszonyok modellje. Itt tehát több érdek kapcsolódott a családhoz mint politikai intézményhez és mint munkahelyhez. Amit kiemeltünk tehát, az az új burzsoá család, amelyben a férj képviseli az államot, így feladata fegyelmezni és felügyelni az „alárendelt osztályokat”, amely kategóriába a 16. és 17. századi politikai teoretikusok (például Jean Bodin) szerint beletartoztak a felesége és a gyermekei.^[29] Úgy azonosították tehát a családot, mint mikroállamot vagy mikroegyházat, melyben a hatóságok megkövetelték a munkásoktól, hogy a gazdáik házában és uralma alatt éljenek.

Rá kell mutatnunk arra is, hogy a burzsoá családban a nő elveszítette hatalma nagy részét, alapvetően kizárták a családi vállalkozásból, és a háztartás felügyeletére korlátozták. Ám ami hiányzik ebből a képből, az az a felismerés, hogy míg a felsőbb osztályokban a vagyon volt az, ami a férj hatalmát adta a felesége és a gyermekei felett, addig a munkásosztálybeli férfinak hasonló hatalmat szavatolt a nők kizárása a bérmunkából. Mintaszerű ebben a tendenciában a háziipari munkások családja a bedolgozórendszerben.

Messze nem volt megkerülhető a házasság és a családalapítás, mert a férfi háziipari dolgozók függtek tőle, hogy a feleség „segítsen” nekik a munkában, amit a kerekedőnek végeztek, hogy a fizikai szükségleteiket kielégítse, hogy gyereket szüljön nekik, akit kiskorától foglalkoztatni lehet a szövőszéknél vagy valami kisegítő foglalatosságban. Így a háziipari munkások még a népességcsökkenés idején is tovább tudtak sokasodni; családjaik olyan népesek voltak, hogy egy kortárs 17. századi osztrák a falvak lakóit úgy írta le, mint akik úgy tömörülnek otthonaikban, mint a verebek a tetőgerendán. Ami kiemelkedő ezekben az elrendeződésekben, az az, hogy bár a nő a férje mellett dolgozik, és ő is a piacra termel, a férj volt az, aki az ő bérét is megkapta. Ez igaz volt a női munkásokra is, miután férjhez mentek.

Angliában „egy házas ember jogosult volt felesége keresetére”, még akkor is, ha ezt dajkaként vagy szoptatással kereste meg. Így mikor a hitközség felbérelte a nőt egy ilyen munkára, a nyilvántartásokban „gyakran el voltak rejtve mint munkások”, mivel a fizetésük a férjük neve alatt volt iktatva. Hogy a feleség vagy a férj kapta-e kézhez a fizetést, az a hivatalnok szeszélyétől függött.^[30]

Ez a szabály lehetetlenné tette a nők számára, hogy saját keresetük legyen, és megteremtette az anyagi feltételét annak, hogy a férfiak alárendeltjei legyenek, és munkájukat kisajátítsák a férfi munkások. Ebben az értelemben beszélek a bér patriarchátusáról.

A „bérrabszolgaság” fogalmát is újra kell gondolnunk. Amennyiben igaz, hogy a férfi munkások csak formálisan lettek szabadok az új bérmunkarendszerben, a kapitalizmusba való átmenet idején, az a csoportja a munkásoknak, amelynek helyzete a leginkább hasonlítható a rabszolgákéhoz, a munkásosztálybeli nő volt. Ugyanakkor a nyomorúságos körülmények miatt, amelyek között a munkások éltek, a házimunka, amit a nők végeztek azért, hogy családjukat ellássák, szükségszerűen limitált volt. Házas volt, vagy sem, a proletár nőnek keresnie kellett valamennyi pénzt, amit egyszerre akár többféle munka vállalásával ért el. A házimunka ráadásul valamennyi reproduktív tőkét is igényel: bútorokat, konyhai eszközöket, ruhákat, pénzt és élelmet.

Ám a bérmunkások szegényen éltek, „reggeltől estig robotoltak” (ahogyan egy nürnbergi kézműves jelentette ki 1524- ben), hogy elkerüljék az éhezést, etetni tudják a feleségüket és a gyerekeiket.^[31] Épphogy csak volt tető a fejük felett, kunyhókban éltek, ahol más családok és állatok is laktak, és ahol a higiénia (ritkán látott még a jobb körülmények között élőknél is) teljesen hiányzott; a ruháik rongyok voltak, az ételük a legjobb esetben is némi kenyérből,
sajtból és zöldségből állt. Emiatt nem találjuk meg ebben az időszakban a munkásosztályban a főállású háziasszony klasszikus figuráját.

Csak a 19. században – válaszként az ipari munka elleni harc első intenzív ciklusára – vált általánossá a „modern család” modellje, mely a főállású háziasszony fizetetlen reproduktív munkája köré szerveződött, először Anglia munkásosztályában, majd az Egyesült Államokban. Ez a fejlemény (követve a Factory Act passzusát, amely korlátozta a nők és a gyerekek foglalkoztatását a gyárakban) tükrözte a tőkésosztály első hosszú távú befektetését a munkaerő reprodukciójának érdekében, túl a számszerű expanzión. Ez annak az alkunak az eredménye volt, amely a felkeléstől való félelemben kovácsolódott, miközben magasabb béreket garantált, amellyel el lehet tartani a „nem dolgozó” feleséget, noha valójában egy sokkal intenzívebb formáját jelentette a kizsákmányolásnak.

Marx úgy beszél erről, mint a váltásról az abszolútról a relatív többletre, vagyis átállásról arról a típusú kizsákmányolásról, amely a munkanap maximális megnyújtásán alapult, arra, amely a bér minimumra való redukálásán alapult: egy rezsimre, amelyben a magasabb béreket és a rövidebb munkaórákat a munka és a sebesség produktivitásának fokozásával kompenzálják. Kapitalista perspektívából nézve ez szociális forradalom volt, amely felülírta a hosszú távú elköteleződést az alacsony bérekhez. Egy újabb egyezségben végződött a munkások és a munkáltatók között, ismét a nők kizárásával a bérmunkából – véget vetve foglalkoztatásuknak az ipari forradalom korai szakaszában.

Ez is az új kapitalista jómód jele volt, a rabszolgamunka két évszázadnyi kizsákmányolásának terméke, amely nem sokkal később új löketet kapott a gyarmati expanzióval. A 16. és 17. században ezzel szemben, a népesség méretével és a „dolgozó szegények” számával kapcsolatos megszállott aggodalom ellenére, a valós befektetés a munkaerő újratermelésébe nagyon alacsony volt. Ebből következően a reproduktív munka zöme, amelyet a proletár nő végzett, nem a saját családjában történt, hanem a munkáltató családjában, vagy pedig piaci szolgáltatás volt.

A női népesség átlagosan egyharmada cselédként dolgozott Angliában, Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban. Így, a proletariátusban a házasság kitolása és a család felbomlása általános tendenciának számított (a 16. századi angol falvak 50 százalékos éves cserélődést tapasztaltak meg). A szegényeknek gyakran meg volt tiltva a házasságkötés, amennyiben félő volt, hogy gyermekeik közsegélyre szorulnak, és mikor ez megtörtént, a gyerekeiket elvették tőlük, és kihelyezték őket a hitközségnek szolgálatra. Becslések szerint a vidéki európaiak harmada vagy még nagyobb hányada maradt egyedülálló, és a városokban ez a szám magasabb volt, különösen a németországi nőknél, akiknek 40 százaléka volt „vénkisasszony” vagy özvegy.^[32]

Noha a proletár nők által végzett házimunkát a minimumra redukálták, és a proletár nőknek mindig dolgozniuk kellett a piacra – az átalakulás korában a munkásosztálybeli közösségben látjuk felemelkedni a nemi munkamegosztást, amely tipikussá vált a kapitalista munkaszervezésben. Ennek központjában egy fokozódó különbségtétel állt férfi és női munka között, ahogyan a feladatok férfiak és nők között kezdtek jobban szétválni és legfőképpen eltérő társadalmi kapcsolatok hordozói lenni. Elszegényítettek és hatalmuktól megfosztottak lehettek ugyan a férfi bérmunkások, de még mindig hasznot húzhattak feleségük munkájából és béréből, vagy megvásárolhatták prostituáltak szolgálatatásait.

A proletarizációnak ezen első fázisában a prostituált volt az, aki a férfi munkások számára a feleség szerepét betöltötte, főzött és mosott rájuk amellett, hogy szexuálisan kiszolgálta őket. Sőt, a prostitúció kriminalizálása a nőket keményen büntette, ám kuncsaftjaikat alig érintette, így erősítette meg a férfiak hatalmát. Bármelyik férfi tönkretehetett egy nőt, ha egyszerűen azt állította róla, hogy prostituált volt, vagy nyilvánosságra hozta, hogy kielégítette a férfi szexuális vágyait. A nőknek esdekelniük kellett a férfiaknak, hogy „ne vegyék el a becsületüket (egyetlen megmaradt tulajdonukat)^[33], így marad a feltevés, hogy az életük a férfiak kezében volt, akik (mint a hűbérurak) dönthettek életük és haláluk felett.