Dicsekedhet-e az előrelátásával a pillanat uralásáról elhíresült vezető, aki romba dönti az oktatást, és nem tudja, mit kezdjen az általa elszabadított akkumulátoripari káosszal?  

Orbán Viktor tizenhárom plusz négy éve tartó regnálása legkésőbb a hírhedt 2015-ös G. Fodor-i mondatok óta a mára unalomig ismételt „pillanat uralása” kifejezéssel, a rövid távú hatalomszerzéssel és -megtartással párosított reálpolitikai stratégiával kapcsolódik össze. Múlt pénteken a miniszterelnök reggeli rádióinterjújában ehhez képest éppen azt nevezte kormányzása fontos erényének, hogy milyen eredményesen sikerült átlátnia és megértenie a távolabbi jövőt, a magyarok életét befolyásoló hosszú távú folyamatokat.

„Aki hamarabb látja, hogy mi fog történni, hamarabb érti meg, hamarabb készít tervet, hamarabb alkalmazkodik, lépéselőnyre tesz szert, például a nagyokhoz képest. […] Tehát egy Magyarország méretű országnak az eszében van az ereje, az ész ugyanis előrelátó képességet és gyorsaságot jelent. […] Előrébb vagyunk, jó néhány évvel, sőt egy egész évtizeddel, mint mások, és ebből a gyorsaságból, előrelátásból nagyon komoly gazdasági előnyeink származnak.[…] Tehát a gyorsaság, a jövő megértése fontos dolog.”

A miniszterelnök két példával támasztotta alá állításait. Egyrészről azt hozta fel, hogy jóval az energetikai problémáink akuttá válása előtt ápolni kezdték a kapcsolatot Törökországgal és a türk államokkal, mely jó viszonyra az energiaellátás stabilitása miatt továbbra is kiemelten figyelnek. Másfelől pedig azt említette, hogy mi már jócskán az ukrajnai háború kitörése előtt felépítettünk magunknak egy tankgyárat Zalaegerszegen.

„Mit kellett a magyar kormánynak csinálni, miután továbbra is importból szerezzük be a gázt? Más útvonalat kellett találni [az orosz-ukrán háború kitörése után – a szerk. ]. […]  Ma a csap Erdoğan elnök úr kezében van. […] Ezért a törökökkel mindenképpen meg kell állapodni, jóban kell lenni, meg kell adni a tiszteletet, és együtt kell velük működni más területeken is, ha azt akarjuk, hogy nekünk kedvező energiapolitikai elbírálásban legyen részünk. […] Emlékszem, a magyar sajtóban is itt gúnyolódtak már évek óta azon, hogy mit keresünk mi a türk államokkal való együttműködésben. Mi a fészkes fenének kell nekünk barátkozni a törökökkel, az azeriekkel, az üzbégekkel, kirgizekkel, türkménekkel, kazahokkal? És teljesen nyilvánvaló, hogy a következő évtizedben ez a térség meghatározó szerepet játszik. Nemcsak az energiában – az is fontos –, de, mondjuk, egy nagy magyar banknak tulajdona van Üzbegisztánban” – vázolta Orbán, hogy az energetika esetében mit jelent a jövő megértése.

A zalaegerszegi Rheinmetall-üzemről pedig úgy nyilatkozott:

„Ugyanez van a fegyveriparral is. Most adtunk át egy hatalmas, a világ egyik legmodernebb fegyverét előállító gyárat Magyarországon. Mi nem akkor kezdtünk fegyveripart fejleszteni, amikor kitört a háború, hogy most mindenki szaladgál itt fejvesztve. Mi már 2016-2017-ben megkötöttük azokat a stratégiai megállapodásokat, amik most már a gyártószalagon mennek teljesülésbe.”

Ami a földgázt illeti: ha szélsőséges pragmatizmussal szemléljük, és pusztán energetikai kérdésnek tekintjük a török és türk barátságok ápolását, akár nehezünkre is eshet belekötni Orbán logikájába. Ámbátor ezzel együtt sem látszik észszerűnek mindezért azt a költséget megfizetni, hogy a magyar miniszterelnök annak idején Európából tök egyedül helyeselte Erdoğan szíriai agresszióját; sem pedig az, hogy a magyar külügyminiszter látványosan játszotta a tudatlant, amikor a magyar kormány kiadta Azerbajdzsánnak a baltás gyilkost. (És még hosszan folytathatnánk a szimbolikus voltukon túlmutató diplomáciai szalonképtelenségek sorát ebben a témában.)

A Rheinmetallal kapcsolatban már nehezebben méltányolható a miniszterelnök által levezetett érvelés: épp a legutóbbi NATO-csúcson, Litvániában –  és az állami média műsoridejének minden második percében – mondta el azt sokadszorra Orbán, hogy Ukrajnába nem fegyvereket, hanem békét kellene vinni. Hova kellenének akkor pontosan a ravasz előrelátással megtermelt magyar-német tankok?

Mindez azonban kevésbé fontos, mert amíg a miniszterelnök az energetika és a fegyveripar példáján keresztül igyekszik kidomborítani a kormány jövőlátásban mutatott erényeit, van itt (legalább) két másik olyan ágazat, amelyben napról napra, egyre durvábban ütközik ki a hosszú távú kormányzati gondolkodás totális nélkülözése.

Az akkumulátorgyárak kérdése sokat tárgyalt téma, nehéz már újat mondani, talán a kevésbé tájékozottaknak is vannak már fogalmaik arról, hogy milyen rövid, közép- és hosszú távú munkavédelmi és ökológiai rizikói vannak a robbanásszerűen elszaporodó, a szabályozó hatóság által többnyire nagyvonalúan kezelt cellagyártó és más ipari létesítményeknek.

Vajon a jövő pontos érzékelését mutatja, hogy amikor ezekkel az aggodalmakkal szembesítik, maga a kormány is rendre külső kényszerből fakadó kötelezettségnek állítja be – mint tette azt a legutóbbi kormányinfón is –  az elektormobilizációhoz köthető termelés nyakló nélküli felfuttatását? Vajon a jövő érzékeléséből fakad-e a gyárakban dolgozók és a gyárak mellett lakók egészségének, biztonságának, mindenfajta ökológiai hatásnak és következménynek a figyelmen kívül hagyása?

Vajon a következő évek folyamatainak bölcs érzékelését kell-e kiolvasnunk abból, hogy a rövid távú hatalommegtartás érdekében elkezdett, 2015 óta tartó gyalázatos, rasszista hergelést követően a kormány most azon izzad, hogy a bevándorló és az akkugyárakat építő vendégmunkás fogalmait szétválassza?

Mindezt teszi azért, hogy az érintett településeken a vendégmunkások ezreinek érkezése nyomán – a módszeresen elültetett idegenellenesség miatt – fellépő feszültségeket valahogy kordában tartsa, a Fideszt érő potenciális politikai károkat enyhítse. Éles előrelátásról, az évek óta szított „migránsellenesség” következményeinek belátásáról árulkodik-e Gulyás Gergely friss eszmefuttatása?

„A bevándorlás és az, hogy valaki a jobb élet reményében jön Európába, az valóban elfogadhatatlan”, de a településekre költöztetett vendégmunkások „ettől teljesen független rezsim”, hiszen ők „nem élnek velünk hosszú távon”. Baj a miniszter szerint azzal van, amikor „valaki akár képzettség nélkül, akár terroristaként idejön Európába”, nem pedig azzal, amikor „valakit most ellenőrzött módon és korlátozott időre Magyarországra hoznak”.

Az pedig külön ironikusnak látszik, hogy Orbán Viktornak éppen akkor sikerül a jövő megértéséről értekeznie, amikor a felhalmozódó akkumulátoripari hulladék témájában – tehát egy, a jövőt elég konkrét formában érintő problémában – elkezdtek újra sokasodni a kérdőjelek. Akkor beszél jövőlátásról, amikor kiderül: nincs tényleges elképzelése az államnak arról, hogy az akkuipari nagyhatalommá válás egy kritikus pontján túl kiknek a feladata lesz az akkuhulladék kezelése, begyűjtése, ártalmatlanítása, újrahasznosítása.

Tényleg nincs jövő

Talán az akkumulátoripar szabályozatlan terbélyesedésének hosszú távú következményeinél is kevesebb magyarázatot igényel, hogy egy másik témakörben, az oktatás területén miért látszik ingatagnak a kormány jövőtudatosnak mondott attitűdje.

A közelmúlt tüntetésein olyan sokszor hangzott el, hogy „nincs tanár, nincs jövő” hogy mára szinte belefásultunk annak végiggondolásába, hogy valójában mennyire igaz is ez. A Pedagógusok Szakszervezetének csütörtökön közzétett becslése szerint a jelenlegi 160 ezerből várhatóan 22 ezer teljes állású pedagógussal lesz kevesebb öt év múlva, ha figyelembe vesszük azt, hogy mennyien mennek nyugdíjba, és hogy a jelenlegi tendenciáknak megfelelően csak minden ötödik pedagógushallgató marad hosszú távon a szakmában. Ráadásul ez a becslés nem számol azzal a hatással, hogy kifejezetten az új jogállás (státusztörvény) bevezetése is számos pedagógust téríthet el a pályától.

Még ha feltételezzük is, hogy az oktatás és a többi állami szolgáltatás elhanyagolása mögött kevéssé explicit, ám annál tudatosabb politika és számító, privatizáló-kapitalista működésmód bújhat meg, amely bizonyos piaci szempontok szerint még logikusnak is tűnhet, a közoktatás lezüllesztésével  már most olyan látványos társadalmi károk keletkeztek, amelyeknek a jövőben – de a jelenben is – biztosan súlyos költségei lesznek. A képesítés nélküli tanítás, a fejlesztő pedagógusok hiánya, a funkcionális analfabetizmus, a nyelv- és szaktudás drasztikus hiánya és még számtalan oktatási deficit súlyos béklyókat köt még egy olyan társadalomra is, amelynek vezetői hosszú távon a közoktatás – és sok minden más – kiárusításában látják az ország boldogulását.

A „nincs tanár” felvetést a legutóbbi kormányinfón azzal ütötte el a miniszter, hogy „gyerek pedig – sajnos – még kevesebb van, tehát ezt a problémát is odébb tudjuk tolni még egy kicsit. Azt mindenki döntse el maga, hogy a tanulók számának csökkenése mit árul el a „demográfiai súlypontú” kormányzás eredményességéről.

Ám az, hogy a kevesebb gyerek miatt jobban kijön a matek az államtitkár kockás papírján, nem fogja vigasztalni azt a diákot aki 3.-ból 4. osztályba menet veszíti el a tanító nénijét.

Ez pedig csak egy példa a megtéríthetetlen, visszacsinálhatatlan traumák és károk sokaságára, amelyeket a közoktatásban tanuló diákok ezrei szenvednek el évről évre, nap mint nap.

Ugyancsak múlt pénteken a jövőlátás analógiájára azt a futballhasonlatot is alkalmazta a miniszterelnök, hogy „Az amatőrök rávetik magukat a labdára, és összerugdossák egymást, a profik oda mozognak, ahol a labda lesz. Ez a különbség kormány és ellenzék között.” Ez a hatalomtechnika dimenziójában, a „pillanat uralásának” világában akár meg is állja a helyét, de sok más, 9 millió ember életét alapjaiban befolyásoló kérdésben a fentiek alapján úgy tűnik, hogy a kormány sem a labda érkezésének helyét nem tudja megjósolni, sem azzal nincs, vagy nem akar igazán tisztában lenni, hogy egy hosszú, sokmeccses bajnokságban milyen kihívásokkal kell szembenéznie a csapatának.