„A békéről való megállapodáshoz párbeszéd és kompromisszum szükséges – ehhez pedig több bátorság kell, mint a háború folytatásához.”

Ezt az Európai Unió külügyi főképviselője, Josep Borrell mondta a múlt év augusztus 11-én, de nem az ukrajnai háborúval kapcsolatban, hanem Etiópiáról szólva, a Kelet-Afrikában zajló öldöklés befejezését szorgalmazva. Kérdés, hogy miért nem alkalmazzák az európai politika főszereplői ugyanezt a megközelítést a közvetlen közelünkben folyó háború esetében, és mi kellene ahhoz, hogy a helyzet e tekintetben változzon.

Béke versus igazság?

Az igazság az, hogy az elmúlt másfél évben nemcsak a béke megteremtésére irányuló lépések igényeltek bátorságot, hanem önmagában az is, hogy a békéről beszéljünk. Az orosz invázió után nem sokkal indultak ugyan béketárgyalások a moszkvai és a kijevi kormányok képviselői között (előbb Belarusz, utána pedig Törökország közvetítésével), ezek azonban hamar megfeneklettek. Onnantól (tehát 2022 áprilisától) fogva

az európai diskurzusban uralkodóvá vált az a nézet, hogy a jelen viszonyok között a béke csak igazságtalan lehet.

A béke végül majd eljön ugyan, de csak az ukrán katonai győzelem után. A döntéseknek a csatatéren kell megszületniük, és nem a tárgyalóasztalnál. Vagy ha végül az utóbbira kerül is sor, előbb a hadszíntéren kell segíteni Ukrajnát abban, hogy a tárgyalóasztalnál később jobb alkupozícióba kerüljön.

A béke és az igazságosság szembeállítása olyannyira általánossá vált, hogy az Európai Külügyi Tanács (ECFR) meg is kérdezte 10 ország polgárait arról, hogy melyiket tartják fontosabbnak a másiknál. A közvélemény-kutatók úgy találták, hogy az európaiak jelentősen megosztottak a kérdést illetően: van, aki inkább a békét, és van, aki az igazságosságot részesíti előnyben. A 2022 júniusában közzétett felmérés azt mutatta, hogy 35% volt a „béketáborban”, vagyis a háború mihamarabbi befejezését támogatta volna. A másik oldalon a válaszadók 22 %-a mondta azt, hogy elsősorban igazságot akar, vagyis hogy Oroszországot büntessék meg, és állítsák helyre Ukrajna területi egységét. Az egyes országok jelentős eltéréseket mutattak: a lengyelek akarták leginkább az „igazságosságot” (elhúzódó háború árán is), míg Olaszországban, Németországban és Romániában a relatív többség az ellenségeskedés békés lezárását részesítette volna előnyben.

Amikor ez a felmérés készült, a nyugati szolidaritás éppen hogy elérkezett arra a szintre, amelyen a fegyverszállítmányok hatása már megmutatkozott a harctereken, miközben erőteljes kampány zajlott annak érdekében, hogy az Európai Unió tagjai közé fogadja a függetlenségét az agresszív szomszédjával szemben megvédeni próbáló Ukrajnát. Ez a körülmény, az Oroszországgal szemben meghozott szankciókkal egyetemben azt jelentette, hogy az Ukrajnával vállalt szolidaritás a konfliktus eszkalációja felé mutatott, nem pedig a harcok lezárása, vagy legalább is szüneteltetése felé. Mindez sokat megmagyaráz az elmúlt egy év történéseiből.

A háború megnyerése azonban nem az egyetlen ukrán cél, sőt talán nem is a legfontosabb. Idő közben ugyanis Ukrajna kormánya rengeteget invesztált abba, hogy az EU tagjelöltjévé váljon, valódi esélyekkel a tényleges tagságra. Moldovával együtt Ukrajnát már több mint egy éve az EU tagjelöltjei közé soroljuk. Érdekes ugyanakkor, hogy ugyanabba a gondolatmenetbe nem mindig fér bele, hogy egy háborúban lerombolt ország nem tud csatlakozni az EU-hoz, tehát a majdani tagságot meg kell, hogy előzze az újjáépítés. Azt megelőzően kell, hogy „kitörjön” a béke, amit általában megelőz a fegyverszünet, amihez valamilyen deeszkaláción keresztül vezet az út.

A hadviselés eszkalációjából még elméletileg sem lehet átugrani az EU-tagságba. Az összes köztes lépést pedig valakinek meg kell terveznie és le kell vezényelnie.

Bármennyire is kényelmetlen ez a következtetés, de az újjáépítés megkezdéséhez békére van szükség, mégpedig olyan tartósnak ígérkező megállapodásra, amely a fennálló antagonizmus helyett kölcsönös megértésen nyugszik.

Ahhoz, hogy a béke tartós legyen, nem épülhet ingatag pillérekre, és főleg nem tűnhet igazságtalannak a harcoló felek szemében.

A két oldalnak el kell érnie az empátia egy minimális szintjét ahhoz, hogy viszonylagos stabilitást tudjanak teremteni, ami az élet újraindításához szükséges. Bár a proxyháború fogalmával már mindenki megismerkedett, a proxybékét nehezebb elképzelni A béke nem feltétlenül igényli az írásos békeszerződést, de azt igen, hogy mindkét oldal előnyben részesítse a békés egymás mellett élést az egymás elleni erőszaknál.

Lehetetlen háromszög

Edward Knudsen oxfordi kutató a helyzet bonyolultságát egy trilemmával jellemezte, vagyis három olyan tényező együttállásaként, amelyek közül viszont egyszerre csak kettő tud érvényesülni a gyakorlatban. Az ilyen összefüggéseket szokták lehetetlen háromszögnek nevezni, bár hozzá kell tenni, hogy néhány ütős trilemma (legfőképp a Nobel-díjas Robert Mundell monetáris politikára vonatkozó elmélete) mellett sok olyan is megjelent már, ami szerényebb magyarázó erővel bír.

Knudsen trilemmájának három tényezője a következő:

1. ami katonailag lehetséges,
2. ami Ukrajnán belül elfogadható a társadalom számára, és
3. ami egybevág az Európai Unió érdekeivel.

Ebből a három tényezőből tehát úgy lesz trilemma, ha feltételezzük, hogy a három közül egyszerre csak kettő valósítható meg. Például, ami katonailag lehetséges és – a jelek szerint – az ukránok számára is elfogadható, az az elhúzódó állóháború, amit mostanában anyagháborúnak is szokás nevezni. Ez azonban akkor sem állna az EU érdekében, ha Ukrajna számára az összes logisztikai támogatást az Egyesült Államok biztosítaná, hiszen az EU-ra megannyi indirekt költség hárul (kezdve a menekültek millióinak ellátásával), és a katonai konfliktus következtében az EU külgazdasági kapcsolatrendszerének jelentős része is a hadviselés áldozatává vált.

Ami katonailag lehetséges, és illeszkedne az EU érdekeivel is, az a fegyverszünet területi veszteségekkel. Ez nyilvánvalóan nem fogadható el Ukrajna számára mindaddig, amíg a kijevi kormány az ún. 1991-es határok helyreállítását tekinti az egyetlen lehetséges háborús célnak. Ugyanakkor van egy harmadik kombináció is, amely egybevágna az EU érdekeivel és legitim volna Ukrajnán belül is: a totális ukrán katonai győzelem. Ez azonban – mai ismereteink alapján – nem minősül katonailag kivitelezhetőnek. A nyugati országok közössége lépésről lépésre biztosít erősebb fegyvereket Ukrajnának: HIMARS rakétavetőket tavaly nyáron, Leopárd tankokat a télen, kazettás bombákat ez év júniusában. Ez az óvatosan adagolt támogatás egyelőre a 2021-es határok helyreállításához sem tűnik elégnek, nemhogy az 1991-eshez, és nagyon távol van attól, hogy ennek segítségével Ukrajna diktálni tudja a majdani béke feltételeit Oroszországnak.

A Knudsen-trilemma alig három hónappal az orosz invázió után született, de időtállónak tűnik: jól érzékelteti, hogy az ismert keretek között miért nem könnyű békét teremteni. Kérdés persze, hogy a trilemma premisszái, az általa feltételezett adottságok és korlátok elmozdulhatnak-e. A Nyugat felturbózhatja a katonai támogatást és esetleg reálissá válhat egy katonai győzelem egy szétzilálódó orosz vezetés fölött. A nagy emberveszteség – amennyiben az ukrán társadalomban tudatosul, hogy milyen áldozatot hoznak és miért – esetleg a területi kompromisszumok felé terelheti a kijevi kormányt. Ugyanakkor arra is kell gondolni, hogy a győzelem érdekében történő nagyobb erőbedobás mindig egyfajta eszkalációt is jelent, és a világ nem a konfliktust feloldó megoldás és megnyugvás, hanem egy disztópikus végkifejlet felé sodródik általa.

A múlt mint referencia

Ami még a majdani békéről való értekezésnél is kényelmetlenebb, az annak felemlítése, hogy a jelenlegi háború előtt is béke volt. A 2022. február 24-es dátum nem feltétlenül jelenti a háború kezdetét, hiszen azt megelőzően sem volt teljes egészében béke, de nem volt nemzetközi háború. A tavaly februárban indított orosz invázió előtt egy nemzetköziesedett polgárháború zajlott, mégpedig egy belpolitikai konfliktus mentén, amelybe mind az Egyesült Államok, mind Oroszország beavatkozott (az előbbi politikailag, az utóbbi katonailag is). Az 2014-15-ös minszki megállapodások a béke kereteit próbálták biztosítani, mégpedig olyan feltételekkel, amelyek kedvezőbbek voltak annál, mint amit most, másfél év háború után Ukrajna elérni tudna. A kényelmetlen igazság tehát az, hogy a nemzetközi diplomácia nem invesztált eleget a minszki megállapodások végrehajtásába, a pusztító háború elkerülésébe – talán azért, mert az oroszok háborúval való fenyegetését sokan blöffnek tartották, vagy azért, mert egy esetleges háborútól különféle előnyöket reméltek.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) kellene többet tennie a békéért, vagy legalább azért, hogy a háborúzó felek tárgyalóasztalhoz üljenek. Az ENSZ ebben a szerepben valóban nem jeleskedett, és igazából csak két ügy miatt jelent meg a színen másfél év alatt: az egyik a fekete-tengeri gabonaszállítás biztosítása volt, a másik pedig a zaporizsjai atomerőmű biztonságával kapcsolatos lépésekről való megegyezés. Nem volt látható jele annak, hogy az ENSZ egy általános tűzszüneti megállapodást próbálna átvinni, vagy akár csak megpróbálná kiszélesíteni a gabona- és atomügyi tárgyalások napirendjét.

Senki nem idézi meg a boszniai béketeremtő Richard Holbrooke vagy a Nobel-díjas finn Martti Ahtisaari szellemét, hogy diplomáciai tárgyalásokra sarkallja a háború közvetlen és közvetett résztvevőit. Ilyesmi felvetése, miközben a nyugati országok fegyvereket szállítanak Ukrajnának a jobb katonai eredmények elérése érdekében, egyfajta elhajlásnak minősül. Kína béketervét, amelyet az orosz invázió első évfordulóján terjesztett be, az európai és észak-amerikai politikusok többsége túl általánosnak és komolytalannak bélyegezte, mint ahogy megmosolyogták sokan azt is, hogy 6 afrikai ország (Szenegál, Egyiptom, Zambia, Uganda, a Kongói Köztársaság és a Comore-szigetek) vezetője békemisszió keretében látogatott el egymás után Kijevbe és Szentpétervárra.

Az Egyesült Államok korábbi elnöke, Barack Obama 2009-ben kapta meg a Nobel-békedíjat, „a nemzetközi diplomácia és népek közötti együttműködés erősítéséért mutatott rendkívüli erőfeszítéseiért”. Vagyis nem kellett, hogy ténylegesen is béketeremtő legyen; lényegében azt ismerte el a díjat odaítélő bizottság, hogy az Egyesült Államok egy olyan elnököt választott, aki korábban ellenezte az iraki háborút. Az orosz-ukrán háború is van elég nagy konfliktus ahhoz, hogy elismerjük azok munkáját, akik a háború elkerülésén dolgoztak. Ilyen például Németország mai elnöke, Frank Walter Steinmeier, aki még külügyminiszterként fáradozott azon, hogy a 2015-ös minszki egyezményt mindkét oldalon végre is hajtsák, és így indokolt lenne a békedíj várományosai közé sorolni.

Bár sokmindent mondtak utólag a minszki megállapodásról, egy jövőben kötendő békéhez valami ilyesmi jelentheti majd a kiindulópontot, bármennyire is kényelmetlen lehet ezzel a gondolattal megbarátkozni. Ami nem azt jelenti, hogy van visszaút a múltba. Egy jövőbeni rendezés valószínű elemei között lesznek demilitarizált zónák, kölcsönös biztonsági garanciák, és újjáépítési vállalások is.