Negyvenegy menekült, köztük három gyermek halt meg hajótörésben az olaszországi Lampedusa szigeténél – közölték túlélők a helyi médiával.
A katasztrófát túlélő négy ember elmondta, hogy a hajó a tunéziai Szfaxból indult Olaszország felé.
A túlélők eredetileg Elefántcsontpartról és Guineából származnak. Elmondásuk szerint egy nagy hullám borította fel a hajót, amelyen csak tizenöten viseltek mentőmellényt. A hajóroncsot és az elhunytak holttesteit még nem találták meg.
Idén eddig több mint 1800 ember vesztette életét az Észak-Afrikából Európába tartó átkelőn, köztük több mint 280 kisgyermek.
Csupán két nappal a negyvenegy ember halálát okozó hajótörés előtt két hajó is elsüllyedt Lampedusa partjainál, amelynek következtében két embert találtak holtan, egy nőt és egyéves gyermekét, és további harminc ember után kutatnak.
Eközben körülbelül 20 ember ragadt péntek óta egy sziklán, miután Lampedusába érkezéskor csónakjuk szikláknak ütközött, és a parti őrség sem tengeren, sem helikopteren nem tudta elérni őket.
Ezeket a tragédiákat nem a véletlen okozza. Júliusban került aláírásra az a megállapodás Tunézia és az Európai Unió közt, amelynek értelmében akár egymilliárd eurós jutalmat is adhat az EU Bizottsága Tunéziának a menekültek visszatartásáért cserébe. A Tunéziával kötött megállapodást tárgyaló uniós küldöttség tagja volt Olaszország miniszterelnöke is.
Georgiai Meloni, Olaszország szélsőjobboldali miniszterelnöke már régóta szeretné „biztonságos országként” elismertetni Tunéziát, hiába nem biztonságos. Lásd, Tunézia elnöke, Kaísz Szaid az elmúlt hónapokban több száz szubszaharai afrikai országból származó embert vitetett erőszakkal a Líbiával és Algériával határos sivatagba, víz, élelem és menedék nélkül.
Az olasz kormány 2022-ben azt is elrendelte, hogy a civil szervezetekhez tartozó hajók egyszerre csak egy bajba jutott menekülthajónál segítsenek, ezt követően haladéktalanul el kell indulniuk a Belügyminisztérium által kijelölt kikötőbe. A rendszer be nem tartása a hajó lefoglalásához vezethet.
Az út a mentési helyszíntől a kiszállási pontig gyakran több napos navigációt vesz igénybe, ami korlátozza a mentés végrehajtását, vagyis emberáldozatokkal járhat. Pedig a nemzetközi jog szerint ha egy csónakot találnak a tengeren, a legközelebbi hajónak kötelessége mentést végrehajtani. A törvényt egyébként az olasz partiőrség meg szokta szegni azzal, hogy több mentést is engedélyez a civil szervezeteknek.
Az Európai Unióra általánosan is jellemző, hogy befogadás helyett ide-oda tologatja a menekülteket és diktatúrákra hárítja az útvonalak berekesztését, pénzért cserébe. Beszédes, hogy az Európai Unió 2015-ben négyszáz millió eurót biztosított afrikai országoknak a már úton lévő menekültek „kezelésére”. Az Oxfam kutatása szerint ennek az összegnek csupán 3 százalékát fordították a migrációs útvonalak biztonságosabbá tételére, a fennmaradó 97 százalék pedig a menekülők visszatartására, elfogására és visszafordítására ment.
Ennek a politikának szintén egy közelmúltbéli példája, amikor június 13-án a hétszáz utasból alig százan élték túl egy halászhajó elsüllyedését, amely a líbiai Tobrukból tartott az olasz partok felé. A mentés során a görög parti őrség rendkívül szakszerűtlenül, kötéllel vontatta az eleve instabil hajót, ami miatt több túlélőben is felmerült, hogy a hatóság egyáltalán meg akarta-e menteni a hajón rekedt, életveszélyben lévő embereket.
Az egyre súlyosbodó klímaváltozással, a periféria országait hatványozottan érintő gazdasági válsággal és a háborús konfliktusok miatt veszélybe kerülő élelmiszerellátási láncokkal elkerülhetetlenül nőni fog a menekülők száma a közeljövőben, hiába ad pénzt az Európai Unió afrikai diktatúráknak a menekültek visszatartásáért cserébe.
Ergo, hacsak nem történik változás, az elkövetkező évtizedekben a Földközi-tenger az emberiség történelmének legnagyobb tömegsírjává fog válni.
Ráadásul ezeket a válságokat túlnyomórészt a centrumországok nagyvállalatai idézik elő, amelyek kizsigerelik a természetet és az emberiséget – ezért sem létezik szigorú értelemben vett „helyi megoldás”.
