Petrát megölte a barátja múlt pénteken. 27 éves volt, pont annyi, mint én. Fel sem tudom fogni, miért kell egy nőnek így, ilyen fiatalon meghalnia. Petra „féltékenységi drámába” sodródott, írja a Blikk és ennek nyomán a 444 is.

Sodródtam már féltékenységi drámába, tudom, milyen az. Kb. 10 évesen nem tudtuk eldönteni a barátnőimmel, ki kinek a legjobb barátnője. Nem emlékszem túlságosan tisztán, végül miben egyeztünk meg a veszekedések és látványos sértődések után, hogy ki kit szeret a legjobban, és valószínűleg nem is ez volt az első és utolsó ilyen eset, mindenesetre az élet ment tovább.

Petra viszont már nem él. Meggyilkolta a barátja. Ez nem féltékenységi dráma volt. Ez egy nőgyilkosság. Petra maga gerjesztette a konfliktust, amelynek áldozatául esett– sugallta a Blikk az utóbbi egy héten produkált ámokfutása során. Mert Petra baráti kapcsolatban maradt a több száz kilométerre élő volt barátjával. Féltékenynek lenni pedig emberi dolog.

„Angyalföldi gyilkosság: féltékenységi dráma miatt halhatott meg Petra” – írta a lap online felületén vasárnap, míg az újságosoknál az elkövető és az áldozat közös képe virított a címlapon, nagy betűkkel beharangozva a „dráma” újabb epizódját: megszólalt a meggyilkolt lány volt barátja. Az alcím pedig így szólt: „Ok az ölésre”, a férfi nem tudta elviselni, hogy „kedvese nem szakadt el” volt barátjától. Nem, az ölésre nincs ok. A féltékenység mint indíték hangsúlyozása elhomályosítja az elkövető felelősségét és az áldozatot hibáztatja: ha másként viselkedett volna, mindez nem történt volna meg. De arra, ami történt, nincsen mentség.

Az elkövetőnek pedig semmiképp sem a kedvese volt a nő, akit meggyilkolt. Sokkal inkább a tulajdonaként tekintett rá, ennek a klasszikus bántalmazói viselkedésnek a jelenlétét az áldozat ismerősei is megerősítették a sajtóban. Feljogosítva érezte magát, hogy a nő életével rendelkezzen.

Ami igazán meglepett, hogy a 444 is simán átvette a Blikk áldozathibáztató szóhasználatát, majd két újabb cikkben is sikerült elismételniük. Még ha a magyar sajtó palettáján nagyon változó is a nők elleni erőszakról való írás módja, és egyáltalán az, hogy melyik felület milyen szinten érzi szükségét, hogy szó legyen az ügyről, azt reméltem, hogy egy nőgyilkosság kifejezetten káros tudósításába a mainstream média már nem futhat bele.

De ez még nem minden, a 24.hu minapi, kriminológusinterjúja tulajdonképpen kézikönyvként is szolgálhatna a leendő gyilkosoknak: „Milyen esélyei vannak egy eddig hétköznapi életet elő embernek, aki hirtelen felindulásból emberölést követ el, és ahelyett, hogy feladná magát a rendőrségen, inkább elmenekül?” A meneküléshez adott hasznos tippeket inkább nem ismétlem el.

A cikkben olyan, kifejezetten érzéketlen, az áldozatokat számba se vevő, a társadalmat pedig popcornt majszoló krimirajongók tömegeként ábrázoló mondatokat is olvashatunk, mint: „Most még rá irányul a figyelem, vele van tele a média, de pár hét múlva a többség elfelejti, mert jönnek újabb ügyek, a baltás és kalapácsos gyilkosok.” Az ügy kapcsán a cikkben és másutt is használt „hirtelen felindulás” kifejezés pedig szintén az elkövetőt menti fel némileg, holott pontosan tudható, hogy a nők ellen elkövetett erőszak soha nem előzmény nélküli. A erőszakot átélt nőket segítő szervezetek tapasztalatai alapján is elmondható, hogy ezek az elkövetők jellemzően nem hirtelen felindulásból, magukon kívül cselekednek.

Persze, mondhatjuk, hogy a megszólaltatott kriminológus szakbarbárként kizárólag az ügy technikai részleteivel foglalkozott, de mégis: a nők elleni erőszak áldozataira nézve méltatlan, a jövőbeli hasonló esetek megelőzése érdekében pedig felfoghatatlan mindezt egyáltalán nem ellensúlyozni. Legalább a cikk szerzője megtehette volna.

Ehhez adódtak még hozzá az utóbbi napokban az elkövető elfogásáról szóló hírek, melyekből kiderült többek közt, hogy a férfi elsírta magát letartóztatásakor, és hogy az áldozata iránt érzett szeretetét bizonygató búcsúlevelet hagyott hátra.

Rég volt ekkora a felhajtás egy nőgyilkosság körül, hiszen egy jólszituált (vagy legalábbis annak tűnő) férfi gyilkolt, aki ugyan ismerősei szerint is mindig feltűnően birtokolni akarta barátnőit, nem gondolták volna, hogy képes lenne arra, amit tett.

Most a fél ország azt találgatja, mi volt a férfi indítéka, mintha ez valamiféle rejtély lenne. Pedig valószínűleg ugyanaz, mint annak a másik több tucatnyi jól és kevésbé jólszituált férfinak, aki az idén megölte vagy bántalmazta (volt) feleségét vagy (volt) barátnőjét. Nem ez itt a legfőbb kérdés, hanem hogy miért jut még mindig minden hétre egy-egy brutális bántalmazásról vagy nőgyilkosságról szóló hír.

Az öncélú, szenzációhajhász magyarázatkeresés, a gyilkos érzelmi állapotának elemzése és burkolt mosdatása helyett azt kellene kimondani: nem Petrán múlt. Soha nem múlhat egy nő élete az ő vélt vagy valós viselkedésén, csak mert az nem tetszik a barátjának, a férjének vagy az exének. Nem magánügyről, családi perpatvarról van szó, hanem egy olyan társadalmi alá-fölérendeltségi viszonyról, amelyben férfiak rendszeresen feljogosultnak érzik magukat, hogy nők életéről rendelkezzenek. Ezen pedig változtatnunk kell.