Az Igazságügyi Minisztérium szerint a kormány családon belüli erőszak felszámolásáért tett lépései három pontban összegezhetők:

• 10 évvel ezelőtt bevezették a Büntető Törvénykönyvbe a párkapcsolati erőszak fogalmát,
• a Nemzeti Bűnmegelőzési Stratégia egyik céljául tűzték ki „a család védelmi funkciójának növelését”,
• és létrehoztak úgynevezett krízisambulanciákat, melyek célja „a kapcsolati erőszak áldozatainak mielőbb segítséget nyújtsanak, megelőzve a krízishelyzetek kialakulását”

– derült ki a minisztérium válaszából, miután Vadai Ágnes DK-s országgyűlési képviselő a kormány intézkedéseiről érdeklődött írásbeli kérdésében.

Májusban megölte terhes barátnőjét egy férfi Nyírkátán, július elején megölte – korábban távoltartást kérő – feleségét és gyermekét egy férfi Albertirsán, múlt hét szerdán elrabolta, halálosan megfenyegette és szexuális erőszakot követett el volt feleségén egy férfi, múlt hét pénteken pedig megölte barátnőjét egy férfi Angyalföldön.

Miközben éppen hetente újabb és újabb súlyos bántalmazási ügyekkel és nőgyilkosságokkal van tele a sajtó, felmerül a kérdés, mire elegendők a kormány intézkedései. Látszólag ugyanis pontosan ugyanott tartunk, mint amikor 3 évvel ezelőtt az apjuk által meggyilkolt két győri gyermek tragédiája kapcsán Varga Judit egykori igazságügyi miniszter drámai Facebook-videóban jelentette be: 2020. az áldozatsegítés éve lesz, és a kormány lépéseket tesz a nők és gyermekek védelmében.

„Egyetlen intézkedés sincsen, ami valós segítséget jelentene” a nők elleni erőszak megelőzésében vagy az áldozatok segítésében – jelentette ki Spronz Júlia ügyvéd, a PATENT Egyesület jogsegély-szolgálatának vezetője lapunk megkeresésére a minisztérium válaszaira reagálva. A szakember emlékeztetett: a kapcsolati erőszak 2013-ban társadalmi nyomásra került be a Büntető Törvénykönyvbe (Btk.), „enyhe szemtelenség ezt saját intézkedésként promotálni.”

Ráadásul a kormány korántsem végzett alapos munkát, hiszen semmilyen képzés, jogalkalmazói felkészítés nem kapcsolódott a Btk. módosításához, ezért nagyon sok évig azt se tudták a rendőrök, ügyészek, hogy létezik ilyen tényállás.

Amellett, hogy ezt a nőjogi szervezet jogsegély-szolgálatára befutó esetek sokasága is alátámasztja, dr. Garai Renáta, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa is megerősítette 2019-es tanulmányában.

„A kutatás során egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a nyomozó hatóságok túlnyomó többsége a rendőri jelentés, a feljelentés, illetve a helyszínen felvett tanúvallomások ellenére nem a kapcsolati erőszak bűncselekményében, hanem más, tradicionálisan megszokott — tipikusan testi sértés, zaklatás, garázdaság — bűncselekmény miatt rendeli el a nyomozást akkor is, ha a sértettek egyértelműen régóta fennálló, többszöri bántalmazásról számolnak be.  (…) Általánosságban elmondható, hogy a rendőrségek a kapcsolati erőszak bűncselekményét és az esetleges halmozatokat (tipikusan kiskorú veszélyeztetése, magánlaksértés, hamis tanúzásra felhívás, zaklatások) — kevés kivételtől eltekintve — egyáltalán nem ismerik fel még úgy/akkor sem, hogy annak tényállási elemeit maguk rögzítik a kezdő iratokon, összefoglaló jelentésekben, előterjesztésekben, egyéb iratokban.”

— olvasható a tanulmányban, amely felhívja a figyelmet többek közt arra is: az sem ritka, hogy a rendőrség „semmiféle tájékoztatást nem nyújt a sértettek részére (távoltartás, anyaotthon, áldozatvédelmi és krízisközpontok igénybevételi lehetősége stb.), sőt ameddig lehet, próbálnak távol maradni a családi veszekedésektől — ezzel pedig a hatóságok magukat tartják távol a sértettekről és nem az elkövetőt.”

Spronz úgy látja, „a nők megszűntek önmagukban védendő lényeknek lenni” Magyarországon. Muszáj lenne elismerni a nők elleni erőszak társadalmi kontextusát.

Az Igazságügyi Minisztérium szerint a családnak „kiemelt jelentősége van az értékközvetítésben, ezért fontos, hogy a családok védelmi funkcióját növeljük”, amit a helyi problémákat jól ismerő szervek és szervezetek képesek megtenni azáltal, hogy  „képesek a megfelelő tanácsokkal és segítséggel ellátni az arra rászoruló családokat”.

Spronz ugyanakkor leszögezi: nem családoknak kell tanácsot adni, hanem a nőknek, és hatékonyan kell segíteni őket.

„Azt mi is tapasztaljuk, hogy nagyon hangsúlyosan van jelen a család egyben tartása, ami bántalmazó kapcsolatoknál kifejezetten még jobban veszélyezteti a nőket, ahelyett, hogy segítenék őket a menekülésben”

– fogalmaz.

A Varga Judit által korábban sokat emlegetett krízisközpontokkal kapcsolatban pedig úgy vélik a jogvédők, hogy hiába hozták létre őket, ha nincsenek képzett szakembereik. Csak hogy egyetlen igen súlyos problémát említsünk: nem tudnak jogi képviseletet biztosítani egy ilyen intézménynél sem.

Spronz szerint hiába van jogász, akivel lehet konzultálni, „de itt csatasorba állítható ügyvédekre van szükség, akik a bíróság előtt, a különböző szervek előtt képviselni tudják az ügyfeleket. Jobb helyeken bekerül az ember egy ilyen intézménybe, és kap maga mellé egy pszichológust, egy szociális munkás segítőt és egy ügyvédet. Nálunk ezekből semmi nincsen, pszichológiai segítség is nagyon korlátos számban van”, ez általában néhány alkalomra szól.

„Ezek az intézmények maguk is nagyon panaszkodnak, hogy nincs apparátusuk, célzott képzésük pedig egészen biztosan nincs. Így pedig nem tudnak valódi segítséget nyújtani, mert nem ismerik a problémának (a nők elleni erőszaknak – a szerk.) a természetét, a ciklusát, a traumatudatos ellátást”, de Spronz tapasztalatai szerint az is könnyen előfordul, hogy az áldozatok kifejezetten káros jogi tanácsokat kapnak, mert nem a témában jártas szakemberek próbálnak segíteni nekik. A rendszer számos hiányossága pedig azokon a nőkön csattan, akiknek a legnagyobb szükségük volna a szakszerű segítségre.