Honnan jön a „zsaroló anya” képe, aki mindent megtesz azért, hogy váláskor hozzá kerüljenek a gyerekek, és ne az apához? Érzékeli-e a manipulációkat a jogrendszer? Felismerhető-e a rendőrség, a bíróság, a gyámügy számára egy családon belüli erőszak? Mi az eljárás, ha a gyermek nem bántalmazott, csupán tanú egy családon vagy kapcsolaton belüli erőszak-szituációban?

Többek között ezek a kérdések merültek fel a Van jogunk a biztonsághoz? című kampány második nőjogi fórumán, június 14-én, ahol az elkövetők felelősségre vonásáról beszélgettünk.

A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, a NANE és a PATENT egyesület kampányának célja, hogy népszerűsítse az Isztambuli Egyezményt, cáfolja a vele kapcsolatos álhíreket és tévhiteket, és bemutassa, milyen jó gyakorlatok építhetők ki végrehajtása esetén.

A kerekasztal résztvevői dr. Péterfi Vera jogász, a PATENT Egyesület jogsegélyszolgálatának munkatársa, Vad Réka, aki maga is megtapasztalta, mennyire nehéz boldogulnia az erőszak áldozatának a magyarországi viszonyok közt, és Szalai-Komka Norbert, az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ vezetője voltak.

M az, ami miatt láthatatlan, felismerhetetlen marad az intézményrendszer számára az erőszak?

Milyen lenne ideális esetben a felelősségre vonás menete, és hogyan tenné egyszerűbbé a folyamatot az Isztambuli Egyezmény gyakorlatba ültetése?

Péterfi Vera több olyan akadályt sorolt fel, amelyekkel az áldozatok találkoznak a jogérvényesítés során, és amelyeknek megoldása az Egyezmény elfogadásával könnyűszerrel kodifikálható lenne. Az egyik ilyen akadály egy túlélő számára a szülői felügyeletről való döntéshozatal, amely során a bíróság nem veszi figyelembe a korábbi partnerbántalmazás tényét, ez nem érinti a szülői felügyeleti jogokat.

Pedig, ha a bántalmazó kapcsolatban nem is történik gyermekbántalmazás, a gyerek, már azzal, hogy tanúvá válik, traumatizálódik – emelte ki Szalai-Komka Norbert. Péterfi rámutatott, hogy azokban az esetekben, amikor mindkét szülő felügyeleti jogot kér, a bíróságok 50-50 százalékban ítélik oda egyiknek vagy másiknak a szülői felügyeletet. Tévképzet, hogy a nők gyakrabban kapnák meg a gyermekfelügyelet kizárólagos jogát.

Miért maradt fenn mégis az a legenda, hogy az anyák gyakran zsarolnak a gyermekfelügyelettel? Vad Réka^[1] arról beszélt, hogy négy éven át tartó gyermekelhelyezési pere során rengetegszer érezte úgy, hogy nem veszik figyelembe a döntéshozók az ő szempontjait, hiába történt akár a jelenlétükben verbális erőszak, hiába gyűjtött bizonyítékokat:

„olyan volt, mintha ott sem lettem volna”.

Beszélgetőtársai rengeteg hasonló esetet tapasztaltak. Péterfi szerint, amennyiben perre kerül sor, jobban mozognak ugyanis a rendszerben azok a bántalmazók, akiknek legfőbb eszköze a manipuláció. A rendőrség, a gyámhatóság, a bíróság képviselői sokszor nem érzékelik, hogy őket is manipulálja a bántalmazó, könnyebben döntenek így az ő javára.

Szalai-Komka rámutatott, hogy nincs egyezményes, minden intézmény számára értelmezhető nyelvezet, s ebben hiánypótló tudna lenni az egyezmény elfogadása. Sok esetben központjuk jelezheti ugyan (hiszen kötelesek jelezni) a gyámügynek, a rendőrségnek, hogy bántalmazás történt, a rendőrség mégis úgy ítéli, hogy, amennyiben a bántalmazás nem rendszeresen és nem súlyos formában valósult meg, nem szükséges lépni.

„Ha nem törik el a karja, vagy reped fel a feje, az nem bántalmazás?”

– tette fel a költői kérdést a szakember.

Péterfi szerint az is nehezíti az áldozatok védelmét és jogérvényesítését, hogy azok a bűncselekmények, amelyek tipikusan a nők elleni erőszak és a bántalmazás fogalomtárába tartoznak (a kapcsolati erőszak, a zaklatás, a könnyű testi sértés) magánvádas eljárásban folytathatóak csak le. Ez azt jelenti, hogy a bántalmazott fél nem kap állami segítséget: nincs rendőrségi nyomozás, nincs ügyészi vádképviselet.

Nincs sok köszönet az áldozatvédelemben most használatban lévő eszközökben sem. A távoltartás egy jól működő rendszerben hatékony eszköz lenne ugyan – arról az előző kerekasztal során beszélgettünk, hogy abszurd módon ez a legtöbbször az áldozat ide-odamozgatását jelenti. Viszont nagyon ritka, hogy ez megfelelő időre szóljon, s hogy a szankciók is elrettentő hatásúak legyenek. Magyarországon a maximális idő errre hatvan nap, de

„a bírói gyakorlat olyan magas követelményszintet támaszt az áldozatok elé, ami miatt nagyon ritka, hogy megtörténjen”

– foglalta össze Péterfi.

Szalai-Komka a megelőzés, a prevenció fontosságára hívta fel a figyelmet, és a beszélgetést moderáló Dés Fanni, a NANE munkatársa felvetésére a mediáció széleskörű alkalmazásáról,  rámutatott, a mediálás egyik alapvetése, hogy alá-fölérendelt viszony gyanúja esetén nem alkalmazható. Dés, Péterfi és Vad is megerősítette, hogy ennek ellenére általánosan elterjedt gyakorlat a párterápia, a mediáció alkalmazása bántalmazó kapcsolatok, illetve kapcsolaton belüli erőszak esetében is, kikényszerített egyezségeket idézve elő.

A „hallgatassék meg a másik fél” elve így sokszor oda vezet, hogy egyenlő félként kezelik a bántalmazót és bántalmazottat. Hogyan ismerhető fel mégis az erőszak ezekre az egyenlőtlenségekre vak rendszerben? Általában a bántalmazott félen látszanak ennek jelei, s ugyanúgy, ahogy léteznek fizikai nyomok, úgy léteznek észlelhető viselkedésbeli jegyek is. Fontos indikátor lehet Szalai-Komka megfogalmazása szerint, hogy a bántalmazó ugyanazzal az elnyomó, leuraló attitűddel viszonyul az intézményrendszerhez s annak dolgozóihoz, mint amit a kapcsolatban is használ. Amennyiben nem ő kerül előnyösebb helyzetbe, könnyen válthat hangnemet, alkalmazhat verbális agressziót a családsegítő vagy gyámügyi dolgozókkal szemben – ez is indikátor lehet.

Az óbudai szakember a bántalmazást nem nemi, hanem hatalmi kérdésként tárgyalná. Szerinte nem a biológiai nemtől függ a bántalmazás, hanem a társadalmi nemtől, a gendertől, és azoktól a hatalmi struktúráktól, amelyek mentén felépül az egészen szűk család és a társadalmi berendezkedéseink is. Az Isztambuli Egyezmény e téren is fontos distinkciókkal szolgálhat, és egy alaposabb jogi nyelvezet és eljárásrend kidolgozását segítheti.

„Nehéz úgy döntést hozni, hogy a genderkérdés össze van mosva a szexuális orientációval, a homofóbiával, a pedofíliával”

– foglalja össze Szalai-Komka, és félő, hogy pontos jogrend, kodifikált, értelmező leírások hiányában sok túlélő kényszerül majd Vad Rékához hasonlóan, sok éven át tartó, méltatlan eljárásokban védeni érdekeit és jogait.

A beszélgetés meghallgatható A Mérce Podcast csatornáján a Spotify-on és a Google Podcasten.