Az elmúlt hónapokban az ellenzéki nyilvánosságban egyre gyakrabban esett szó a kormány azzal kapcsolatos elképzeléséről, hogy a magyarországi munkaerőhiányt külföldi vendégmunkások behozatalával és ideiglenes letelepítésével pótolná. Miközben ez a felvetés érthető módon megdöbbenést okozhat, ha a korábbi évek menekültellenes retorikáját tekintjük, valójában egy olyan migrációpolitikai felfogásról tanúskodik, amely közel sem hungarikum vagy új keletű: az eredete ugyanis az újkori gyarmatosítás időszakára vezethető vissza. A vendégmunka gyarmati történelmének (amelyről jelentősen kevesebb szó esik, mint a Nyugat-Európa nagy részén a második világháborút követő gazdasági fellendülés idején végbement migrációról) ismerete pedig nemcsak azért elengedhetetlen, mert alapjaiban formálta át a világ számos térségének társadalmát, de a témával kapcsolatban jelenleg folyó diskurzusokhoz is érdemben tehet hozzá.

Olcsó munkaerő rabszolgák helyett – a 19. század második felének nagy kihívása

A különböző európai nagyhatalmak gyarmati gazdaságpolitikájának évszázadokon át megkerülhetetlen eleme volt a rabszolgaság intézménye. Kiváltképp igaz volt ez Észak- és Dél-Amerikában, ahová az európai (angol, francia, holland ,spanyol, portugál, svéd, dán) gyarmatbirodalmak figyelme terelődött az Újvilág 1492-es „felfedezését” követően. Itt a rabszolgaság intézménye a legtöbb esetben az úgynevezett háromszög-kereskedelem intézményén alapult, melynek részeként az európai nagyhatalmak Afrikából sok millió rabszolgát szállítottak a karibi gyarmataikra, hogy az ültetvényeiken dolgoztassák őket. Az itt megtermelt nyersanyagot Európába exportálták, és olyan luxustermékeket állítottak elő belőlük, amelyek bevételeiből újabb rabszolgákat vásárolhattak Afrikában.

A 19. századra azonban a korábban felfoghatatlan hasznot hajtó rabszolgaság intézménye részben morális, részben pedig gazdasági megfontolások miatt fenntarthatatlanná vált (az, hogy a kettő közül melyik volt a fontosabb szempont, a mai napig élénk vitát képez a történészek közt), így ez a munkaszervezési rendszer lépésről lépésre megszűnt az európai birodalmak uralta területeken.

A rabszolgaság felszámolása komoly kihívás elé állította a gyarmatbirodalmakat és a gyarmatokon tevékenykedő tőkéseket,

ugyanis ezeknek az anyaországtól távol eső régióknak a hasznosításához elengedhetetlen volt az európainál olcsóbb és könnyebben kontrollálható munkaerő jelenléte, amelyet a rabszolgaság megszűnésével nehezebbé vált beszerezni, még akkor is, ha hasonlóan Egyesült Államokhoz, az egykori rabszolgák más lehetőség híján gyakran kénytelenek voltak továbbra is egykori „gazdáik” ültetvényein dolgozni rettentően alacsony fizetésért és brutális munkakörülmények közepette. A munkaerőhiány különösen erősen éreztette a hatását azoknak az apró, valamilyen Európában nem vagy csak nehezen fellelhető nyersanyag (gyapot, cukornád, dohány stb.) kitermelésére specializálódott szigetek esetében, ahol a gyarmatosítók által behurcolt betegségek vagy az általuk elkövetett mészárlások miatt munkára fogható őslakosból  igen kevés volt fellelhető.

A probléma orvoslására a gyarmatosítók a legkézenfekvőbb megoldást a külföldi, nem-fehér munkások toborzásában látták. Munkáskézből pedig már akkor sem volt hiány, kiváltképp azoknak a népes ázsiai gyarmatoknak az esetében, ahol a gyarmatosítók által gyakorolt politikától a legkevésbé sem függetlenül a lakosság egy számottevő részének egyre nehezebbé vált a túléléshez szükséges javak előteremtése. Ez a felállás pedig sok gyarmatlakó számára akkor is vonzóvá tette a kivándorlás lehetőségét, ha ez csak átmeneti időre szólt (a legtöbb gyarmatosító eredetileg viszonylag rövid, 3-, 5-, ritkább esetben tízéves szerződést ajánlott a vendégmunkásoknak) és a nemritkán a bolygó átellenes pontjára átszállított dolgozókra új lakóhelyükön súlyos diszkrimináció, nyomor és kizsákmányolás várt. Így a 19. század során kiépült az a szerződéses munkamigráció, melyet a térségtől függően franciául engagisme-nak, hollandul contaractarbeid-nak, angolul pedig indentured servitude-nek hívtak, és amelynek a nyomait megannyi ország viseli magán a mai napig a világ legkülönbözőbb pontjain.

A legtöbb gyarmati vendégmunkás a 19. század során a brit uralom alatt lévő indiai szubkontinensről származott, a britek többek között Mauritiusra, Fidzsire, a Karib-térségbe, dél-és kelet-Afrikába, Malajziába vagy éppen a dél-amerikai Brit Guyanába összesen közel kétmillió indiai vendégmunkást szállítottak, ami magyarázatul szolgál arra, hogy a megnevezett térségek népességének a mai napig jelentős hányadát adják azok, akiknek ősei Dél-Ázsiából származnak (Mauritius esetében az indiai származásúak adják a lakosság kétharmadát, de arányuk például Trinidad és Tobago, Guyana és a Fidzsi-szigetek esetében is 35-40 százalékra tehető). Nemcsak a Brit Birodalom nyúlt szívesen az indiai munkások toborzásához: az egykori holland gyarmat, Suriname, vagy éppen a mai napig francia fennhatóság alatt lévő La Réunion szigete a vendégmunkáztatásnak köszönhetően szintén jelentős indiai közösséggel rendelkezik. Dél-Ázsia mellett Kínából is jelentős számú szerződéses munkás vándorolt ki a világ legkülönbözőbb helyeire, legyen szó Szingapúrról, Peruról vagy éppen a foszfátiparáról ismert egykori német majd brit gyarmatról, a mikronéziai Naururól.

A magyar kormány vendégmunkásokkal kapcsolatos törvénytervezet történelmi kontextusa kapcsán fontos leszögezni, hogy a vendégmunkások betelepítését nem kizárólag azokban a térségekben gyakorolták a gyarmatosítók, melyeknek gazdasága korábban a rabszolgaság rendszerére épült.

Erre kitűnő például szolgál az Ausztrália és Vanuatu között, Melanézia térségében fekvő francia tengerentúli terület, Új-Kaledónia vietnámi és indonéz közösségének történelme.

Börtönszigetből a francia civilizáció előörse

A több mint 140 kisebb-nagyobb szigetből álló csendes-óceáni szigetcsoportot európaiként elsőként nem más látogatta meg mint az Ausztrália és Új-Zéland „felfedezéséről” ismertté vált James Cook. A brit tengerész hajója, a HMS Resolution 1774. szeptember 4-én látta meg a legnagyobb új-kaledóniai sziget, a Grande Terre észak-keleti csücskét a mai Pouébo nevű település közelében, és a sziget magas hegyek tarkította tája annyira apja szülőhazájára, Skóciára emlékeztette Cookot, hogy Skócia latin neve, Caledonia után rögvest New Caledoniára keresztelte el a térséget. A Cook útját követő évtizedekben megszaporodtak a kereskedelmi kapcsolatok az európaiak és az új-kaledóniai őslakosok között, akiket összefoglalóan néven gyakran kanak-oknak hívunk (jelentése „ember” hawaii nyelven, a canaque átírású formáját a francia gyarmatosítók sokáig rasszista felhanggal használták, ám az 1970-es években erőre kapó őslakos függetlenségi mozgalom „dekolonizálta” ezt a szót, és mára nemcsak a függetlenségpárti politikai szervezetek nevében köszön vissza „Kanak” formában, de a francia fennhatóságot ellenzők gyakran hívják Kanaky-nak Új-Kaledóniát).

Az európai nagyhatalmak azonban nemcsak a kereskedelmen, hanem a valláson keresztül is egyre szorosabbra fűzték a viszonyukat Új-Kaledóniával: 1840-től előbb a brit protestáns London Missionary Society terjesztette ki a befolyását a szigetcsoportra az odaküldött tongai és szamoai térítőkön keresztül, 1843-tól pedig a az 1836-ban Lyonban megalapított Mária Társaság francia misszionáriusai is megjelentek a térségben.

A brit és francia misszionáriusok jelenléte Új-Kaledóniában abba a hatalmi harcba illeszkedett bele, melyet az ekkoriban Ausztrálián és Új-Zélandon keresztül hatalmas óceániai gyarmatbirodalommal rendelkező Nagy-Britannia és Franciaország vívott a korban a térség fölötti dominanciáért. Ennek részeként többek között Franciaország 1842-től kezdve lépésről lépésre, az őslakosok ellen vívott többéves háború révén a befolyási övezetébe vonta a mai Francia Polinézia jelentős részét (mint például Tahitit vagy a Marquises-szigeteket), London heves ellenkezése mellett.

Ami Új-Kaledóniát illeti, attól tartván, hogy majd helyettük a britek teszik meg ugyanezt, III. Napóleon császár döntésére a francia hadsereg 1853. szeptember 24-én, Auguste Febvrier-Despointes admirális vezetésével hivatalosan elfoglalta a szigetcsoportot.

Új-Kaledónia annektálásával a francia állam célja nemcsak a csendes-óceáni pozícióinak megerősítése volt, hanem a kormányzatban sokan úgy vélték, hogy itt kialakítható egy olyan börtönkolónia is, amely a Francia Guyanában már a 18.század végén létrehozottnál jobb éghajlati körülmények mellett tenné lehetővé az állam által nemkívánatosnak tartott elemek száműzetését. Így jött létre 1864-ben a La Nouvelle nevű börtönkolónia, amelyre 1897-ig közel 21 ezer elítéltet deportáltak, akik között nemcsak köztörvényes bűnözők, hanem olyan politikai elítéltek is voltak mint az 1870-1871-es algériai gyarmatosítás-ellenes felkelések vezetői, vagy éppen a rövid életű (de történelmileg annál jelentősebb) Párizsi Kommün tagjai és támogatói, köztük a francia anarchista és feminista mozgalom egyik legikonikusabb alakjával, Louise Michellel.

A métropole-tól 17 ezer kilométerre száműzött és nemegyszer kényszermunkára ítélt elítéltek igencsak jó szolgáltatott tettek a francia államnak Új-Kaledónia gazdasági hasznosításához, legyen szó a mezőgazdaságról vagy az 1875 óta zajló és azóta is a szigetcsoport legfőbb gazdasági tevékenységének számító nikkelbányászatról (Új-Kaledónia a világ öt legfőbb nikkelkitermelője között van, ami talán magyarázza, hogy Párizs miért ragaszkodik továbbra is a szigetcsoport feletti francia fennhatósághoz). Azonban a szigetcsoportokkal kapcsolatos másik tervet, a Franciaországból származó telepesek meghonosítását és ezáltál a francia civilizáció „előretolt helyőrségének” csendes-óceáni kialakítását igencsak megnehezítette az a tény, hogy a telepesek számára hiába álltak nagy számban rendelkezésre a hatóságok által kijelölt „bennszülött rezervátumokba” (réserves indigènes) száműzött kanakoktól elrabolt földterületek, viszonylag kevesen voltak azok, akik szívesen telepedtek volna meg a világ átellenes pontján fekvő, kezdetleges infrastruktúrával rendelkező szigeten, ahol ráadásul visszaeső elítélt bűnözők ezrei tengették a mindennapjaikat. Ezért a franciák által Algériában (a britek által pedig Amerikától elkezdve Dél-Afrikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig a világ számos pontján) gyakorolt telepesgyarmatosítás nagy támogatójának számító új-kaledóniai kormányzó, Paul Feillet 1897-ben az általa csak „szennyvízcsapként” jellemzett börtönkolónia felszámolása mellett döntött.

A börtönkolónia felszámolása (amely nem egyik napról a másikra, hanem több évtized alatt ment végbe) azonban jelentős munkaerőhiány elé állította az új-kaledóniai gazdaságot.

A fehér lakosság lélekszáma igen korlátozott volt, a kanakokat pedig hiába kötelezték különböző javadalmazás nélküli vagy rettenő alacsony fizetségű munkákra, a francia jelenlét kezdete óta számuk a behurcolt betegségek és mészárlások nyomán jelentősen lecsökkent, valamint a gyarmati kormányzat célja elsősorban az őslakosok apartheidet idéző, és arra jogi szempontból is igencsak hasonló szegregációja és a társadalomból való száműzése volt, így viszonylag kevés érdeklődést mutattak az őslakosok munkára fogása iránt.

A legolcsóbb, legkizsákmányolhatóbb munkaerő megtalálásának nehézségei

Ennek fényében a legjobb megoldást a külföldi vendégmunkások behozatala jelentette. Ebben a francia államnak Új-Kaledóniában már egyébként is volt némi gyakorlata, ugyanis az 1860-as évek közepétől kezdve „importáltak” munkásokat olyan óceáni szigetekről mint a szomszédos Vanuatu, vagy a Salamon-szigetek, hasonlóan a brit gyarmatosítókhoz, akik például az Ausztrália keleti partvidéken található Queensland ültetvényeire toboroztak munkásokat a csendes-óceáni szigetvilágból. Ez a blackbirding-nek („feketerigózás”) is hívott gyakorlatot egy idő után igen komoly botrány övezte, mivel az európai gyarmatokra betelepített munkásokhoz megtévesztés, hazugságok és nemritkán közönséges emberrablás útján jutottak hozzá a hódítók, akik a rabszolgaság korára kísértetiesen emlékeztető módon bántak a dolgozókkal, így a francia gyarmatosítók kénytelenek voltak alternatív, kevésbé konfliktusos munkaerő-beszerzési útvonalak után nézni.

A Párizsban és Nouméában (Új-Kaledónia fővárosa) megszabott politikai célkitűzéseknek a megvalósítására leginkább alkalmas munkások megtalálása azonban közel ment zökkenőmentesen. Kezdetben felmerült, hogy sok más térséghez hasonlóan Új-Kaledónia is Kína felé forduljon (és a szigetcsoporton meg is jelent néhány kínai vendégmunkás), de sem a kínai kormányzat nem lelkesedett azért az ötletért hogy abba a kizsákmányolásba és brutális bánásmódba küldje az ország lakóit ami a csendes-óceáni gyarmaton várta volna őket, sem pedig az új-kaledóniai európai lakosság nem rajongott a kínai bevándorlás ötletéért, nem függetlenül azoktól a századfordulón a nyugati közgondolkodásban nagyon népszerű, „sárga veszedelmet” vizionáló elképzeléstől, melyek szerint a kínaiak beengedésével rövid időn belül fordulna a kocka és az ázsiai lakosság átvenné az irányítást a fehérek felett.

A másik alternatívát Japán jelentette, amely a Meidzsi-korban az állampolgárainak is lehetővé tette a külföldi munkavállalást (ennek volt része az igen erőteljes migráció az amerikaiak által régóta dominált, 1898 óta pedig hivatalosan is amerikai fennhatóság alatt álló Hawaii felé, ahol az 1920-as évekre már a teljes lakosság több mint negyven százaléka volt japán származású). 1892-ben az első számú új-kaledóniai nikkelbányászati vállalat, a La Société Le Nickel hívására meg is jelent az első, ötéves munkaszerződéssel rendelkező japán vendégmunkások kontingense az egyik fő bányászvárosnak számító Thioban, és 1941-ig összesen körülbelül ötezer japán élt Új-Kaledóniában, mielőtt 1940 szeptemberében a Charles de Gaulle tábornok vezette francia ellenállás oldalára álló szigetcsoport gyarmati kormányzata nem döntött volna az internálótáborokba zárásukról és Ausztráliába száműzetésükről (erősen hasonló módon, mint ahogyan azt Amerikában tették az ott élő japánokkal, amely eljárást, mint ismeretes újabban csehországi háborús uszítók szeretnek bőszen mentegetni).

A japánok szerződéses vendégmunkásként való alkalmazása viszont 1919-re véget is ért, köszönhetően annak, hogy a 19.század végétől rohamosan erősödő, regionális nagyhatalmai álmokat dédelgető japán kormányzat szigorú feltételeket szabott állampolgárai külföldre engedéséhez, elvárván, hogy a japán dolgozók ugyanolyan jogokkal rendelkezzenek Új-Kaledóniában, mint európai társaik.

Ennek a védelemnek köszönhetően a japán bányászok attól sem riadtak vissza, hogy munkaszerződésük egyoldalú felmondásával vagy éppen nagy tömegeket megmozgató sztrájkokkal tiltakozzanak a rossz munkakörülmények ellen, ami érthető módon kevéssé volt ínyére a bevándorlástól  kiszolgáltatott, könnyen irányítható és olcsó munkaerőt remélő új-kaledóniai nagyvállalatoknak.

Így hát az új-kaledóniai gyarmatot sújtó strukturális munkaerőhiányt végül nem japán, hanem indonéziai és indokínai forrásokból pótolta a francia kormányzat. Ezekben a térségekben a gazdasági-demográfiai helyzet remek lehetőséget teremtett a dolgozók toborzására. Az 1600-as évek eleje óta holland fennhatóság alatt lévő Java szigetén a 19. század első évtizedeitől kezdve rohamos növekedésnek indult a népesség, azonban az egyre nagyobb lakosságnak egyre nehezebbé vált a megélhetéshez szükséges élelem előteremtése, nem kis részben a holland gyarmati politikának köszönhetően. A cultuurstelsel névre hallgató agrárpolitika értelmében a földek jelentős részét az exportra szánt termények, mint például a cukornád vagy az indigó termesztésére használták, miközben csökkentették a fő élelmezési cikknek számító rizs termőterületét –

ez a hivatalosan az 1870-es évekig életben lévő politika a gyarmatosítókat mesés vagyonnal, a gyarmatosítottakat pedig rendszeres éhínségekkel jutalmazta.

Igencsak hasonló volt a helyzet az 1858-tól kezdve több lépcsőben francia uralom alá hajtott Indokínai-félszigeten is. A mai Vietnám északi részét felölelő Tonkin protektorátusban már a francia gyarmatosítás előtt is komoly problémát jelentett az éhezés, és ahogy azt az indokínai származású új-kaledóniak történetének elismert kutatója, Claudy Chêne is kifejtette, a Tonkin-térségében az 1800-as évek végén tapasztalható nélkülözésben a túlnépesedés és a kedvezőtlen éghajlati viszonyok mellett komoly szerepet játszott a gyarmatosítás, amely jelentősen visszaszorította a hagyományos paraszti gazdálkodást az erőltetett, exportorientált iparosítás javára, melyből azonban a gyarmatlakók igen kevéssé profitáltak.

A Jáva-szigete és Tonkin régiója már csak azért is bizonyultak jó választásnak Új-Kaledónia munkaerővel kapcsolatos problémáinak orvoslására, mert mindkét térségben bevett volt a munkamigráció. A holland kormányzat nemcsak Holland Kelet-India olyan külső szigeteire, mint például Borneó vagy Szumátra küldött jávai vendégmunkásokat, de a szintén hágai fennhatóság alatt lévő Holland Guyana (a mai Suriname), illetve a britek irányította maláj terültek, a queenslandi ültetvények vagy éppen a Német Birodalomhoz tartozó Új-Guinea is számíthattak a jávai munkáskezekre, akiket a Batáviában székelő holland kormányzat a többi gyarmatosító nagyhatalommal való jó kapcsolat fenntartására is használt. Francia-Indokínában pedig jelentős belső migráció zajlott Tonkinból a déli Kokinkína (Cochcincine ) kaucsukültetvényei felé.

Az első indokínaiakat szállítóhajó 1891-ben érkezett meg Új-Kaledóniába, az első indonéz munkások pedig 1896-ban telepedtek meg a csendes-óceáni francia gyarmaton, és a két népcsoport migrációja a második világháborúig kvázi folyamatos volt – csúcsát a két világháború között érte el, 1929-ben a japán bevándorlókkal együtt összesen körülbelül 15 ezer ázsiai bevándorló élt a szigetcsoporton, megközelítve ezzel a köznyelvben gyakran csak caldoche-nak hívott európai telepesek lélekszámát.

Az ázsiai vendégmunkások legfőbb foglalkoztatója a néhány nagyvállalat kezében összpontosuló bányászat volt, de a jávai munkásokat (akiknek ipari foglalkoztatását a holland hatóságok csak bizonyos kritériumok mellett engedélyezték, például nem végezhettek földfelszín alatti munkát, ami azonban igen enyhe kikötés volt, figyelembe véve, hogy a térség első számú ásványkincsének számító nikkel esetében nagyrészt nyílt színi bányászat folyt) a telepesek is szívesen alkalmazták az ültetvényeiket és háztáji gazdaságaikban.

A munkásokat nagyrészt öt, ritkább esetben hároméves időtartamra toborozták, lehetőséget biztosítva a szerződés egyszeri meghosszabbítására. Nyolc év munkaviszony után elvileg lehetőség lett volna a résidence libre névre hallgató tartózkodási engedély megszerzésére, ami a szabad munkahelyválasztásra is lehetőséget biztosított volna, de a gyarmati gazdaság domináns szereplői jelentős politikai befolyásukat kihasználva mindent megtettek annak érdekében, hogy megnehezítsék ennek a státusznak a megszerzését, így azon a pár száz indonéz és indokínai bevándorlón kívül akik az 1930-as évek végéig megkapták a szabad tartózkodási engedélyt, a legtöbb dolgozó a szerződése lejárta után kénytelen volt visszatérni szülőhazájába (igaz, ez néha nehezebb mutatványnak bizonyult, mint arra eredetileg a dolgozók és a francia hatóságok számítottak, mivel a második világháború és azt rögvest követő vietnámi és indonéz függetlenségi háborúk miatt egyes vendégmunkásoknak több mint egy évtizedet kellett várniuk a hazatelepítésükre).

Miközben az kétségtelen, hogy a Java-szigetén és a mai Észak-Vietnám területén uralkodó állapotokhoz képest az Új-Kaledóniában dolgozó vendégmunkások viszonylagos jólétben élhettek, ennek azonban brutális munkakörülmények és intézményesített diszkrimináció volt az ára.

A bányákban nehéz munkát végző indokínaiknak nemritkán 12 órás műszakot kellett elvégezniük a szerződésekben vállalt 8-9 órák helyett, anélkül, hogy megfizették volna túlórákat, és a bányák közelében kialakított táborhelyeken katasztrofális állapotok uralkodtak: a francia gyarmatügyi minisztérium Aix-en-Provence-ban található levéltárában megőrzött jelentések szerint Nouméa Doniambo nevű városrészében működő nikkelbányánál való 1929-es látogatásakor még gyarmatügyi minisztérium felügyelője, a már csak szakmáját tekintve sem éppen antikolonialista nézeteiről ismert Georges Gayet is botrányosnak találta, hogy a rossz állapotú barakkokba összezsúfolt közel 700 indokínai munkásnak mindössze két csap állt rendelkezésére a tisztálkodáshoz, valamint hogy számos helyen sok hónapnyi késéssel csak egy nappal azelőtt fizették ki a munkásokat, hogy a felügyelő megjelent volna vizsgálatot tartani.

Annak érdekében, hogy jobban tudják kontrollálni őket, a francia hatóságok számos módon korlátozták a szerződéses vendégmunkások (az engagé-k) szabadságjogait. A vendégmunkásokra este nyolctól kezdődő kijárási tilalom vonatkozott, nem fogyaszthattak alkoholt és nem léphettek be az európaiak által működtetett kocsmákba és kabarékba. Ezeket a fehér lakosságra nem érvényes korlátozásokat eredetileg a kanakok szabadságának korlátozására hozták 1887-ben, amikor Új-Kaledóniában is meghonosították indigénat nevű, a gyarmatosított lakosságot jogilag diszkrimináló büntető törvénykönyvet, amely az 1881-ben Kokinkínában és Algériában vezettek be először mielőtt néhány kivételtől eltekintve az összes francia gyarmaton alkalmazni nem kezdték volna.

Az indigénat egyes előírásainak kiterjesztése a vendégmunkásokra tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát a munkáltatójuk felé, az este nyolcas kijárási tilalom alól például kizárólag a munkáltató adhatott felmentést eseti alapon, valamint a brutális bánásmód miatt a munkahelyüket elhagyó vendégmunkásokat szökevényként kezelték a hatóságok, akik ilyen esetekben a börtönt vagy a kényszermunkát kockáztatták.

Az említett brutális bánásmód pedig a mai napig Új-Kaledóniában élő vietnámi és indonéz származású francia állampolgár visszaemlékezései szerint szerves részét képezte az engagé-k mindennapjainak: a bányákon és ültetvényeken tevékenykedő munkafelügyelők például gyakran büntették veréssel a szerintük nem megfelelően dolgozó vendégmunkásokat. Az Új-Kaledónia és az indigénat elismert specialistájának számító Isabelle Merle az első európai telepesekről szóló könyvében, az Expériences coloniales-ban pedig találkozhatunk olyan visszaemlékezésekkel, melyben a már idős telepesek mesélnek arról, hogy

kisgyermekként tanúi voltak annak, ahogy a szomszédaik büntetésként arra kötelezték a náluk dolgozó jávai munkásokat, hogy a tűzőn napon, meztelenre vetkőzve, feltett kézzel térdeljenek egy hangyabolyban.

Az ilyen és ehhez hasonló brutális bánásmódot elszenvedő vendégmunkások pedig nemcsak a rendvédelmi szervek támogatására nem számíthattak, de a gyarmatosítók közötti szolidaritás jegyében még azok a telepesek sem voltak hajlandóak panaszt tenni a közösségük tagjai ellen, akik nem értettek egyet ezzel a fajta bánásmóddal.

Az ázsiai vendégmunkások behozatala nem csupán a munkaerőhiány enyhítése érdekében volt előnyös a gyarmatosítók számára, de hamar az Új-Kaledónia térségében aktív ipari-pénzügyi konglomerátumok egyik legjövedelmezőbb tevékenységévé vált. Ezen cégek közül külön érdemes megemlíteni a Bordeaux-ból származó Ballande-családhoz tartozó Établissements Ballande nevű kereskedőházat.

Az új-kaledóniai gazdaságban a mai napig óriási szerepet játszó, eredetileg borkereskedelemre specializálódott vállalatcsoport már 1859 óta jelen van a szigetcsoporton és az évek során működését kiterjesztette a nikkel kibányászására és exportjára, valamint a szerződéses munkamigráció kialakulása után hamar monopóliumjogot szereztek az indokínai vendégmunkások Új-Kaledóniába és a szomszédos, 1980-as függetlenedéséig Új-Hebridák néven brit-francia közös irányítás alatt álló Vanuatuba való szállítására (nagy szívfájdalmukra ugyanezt a jávai munkások esetén nem tudták elérni, mivel Hága ragaszkodott ahhoz, hogy holland tőkések profitálhassanak a migráció lebonyolításából), sőt még azt is elérték, hogy a különböző bányásztársaságok telephelyein működő, a vendégmunkásokat ellátó boltok is a hozzájuk tartozó agrárvállalatoknál töltsék fel a készleteiket.

Mindebben jelentősen segítette őket, hogy a gyarmat legfőbb politikai tisztségeit gyakran a Ballande-ház tagjai vagy hűséges támogatói töltötték be, így a Franciaországból Új-Kaledóniába küldött funkcionáriusoknak igen kevés mozgástere (illetve nyilvánvalóan korlátozott mértékű akarata) volt a nagyvállalatok állami megregulázására.

A második világháború (melynek során Új-Kaledónia a Csendes-óceáni hadszíntéren bevetett amerikai csapatok egyik legfontosabb bázisa volt) után a gyarmati viszonyokat a jogi elnyomás enyhítésével fenntartani kívánó Franciaország véget vetett az indigénat rendszerének, állampolgárságot adott a kanak lakosságának (akik fölött egyébként régebb óta rendelkezik a francia állam, mint például Nizza, Annecy vagy Chambéry lakóival, mivel ezeket az ikonikus városokat csak 1860-ban csatolták Franciaországhoz) és szabad tartózkodási státuszt biztosított az ázsiai vendégmunkásoknak.

A legtöbb jávai és indokínai azonban úgy döntött, hogy hazatér a gyarmati igából frissen felszabadult szülőhazájába (a vietnámi munkások esetében ez attól sem függetleníthető, hogy a francia hadsereg által vívott nyolcéves indokínai háború bukásával párhuzamosan megszaporodtak az ellenük elkövetett rasszista támadások). Így a hatvanas évekre már csak néhány ezren maradtak az egykor több tízezres ázsiai közösségből, az élet pedig ment tovább Új-Kaledóniában, a hatvanas-hetvenes évek elhozták a nikkelbányászat újbóli felélénkülését, amely számos bevándorlót vonzott az európai Franciaországból és egy másik tengerentúli területről, a Polinéziában található Wallis-és-Futunáról ( ez utóbbi népességmozgás jelentőségét jól példázza az a tény, hogy 20 ezres lélekszámával az Új-Kaledóniában ma élő wallis-és-futunai közösség kétszer olyan népes mint ahányan az anyaországban élnek).

A jávai, japán és indokínai vendégmunkások erőfeszítéseiről Új-Kaledónia gazdaságának felépítésére és az általuk elszenvedett diszkriminációról azóta is igencsak kevés szó esik a Franciaország európai vagy akárcsak a új-kaledóniai nyilvánosságában.

A vendégmunka-rendszer gyarmati öröksége és az ellenzék céltalan opportunizmusa

Új-Kaledónia és más egykoron európai birodalmak irányítása alatt lévő területek példája jól mutatja, hogy a vendégmunkarendszer korántsem újszerű jelenség, hanem legkésőbb a gyarmatosítás kora óta szerves részét képezi a kapitalista gazdasági berendezkedés munkaviszonyainak. Azonban, ahogy a vendégmunkások kizsákmányolását is súlyosan történelmietlen lenne csupán a rabszolgaság folytatásaként leírni,

úgy az sem lenne több holmi leegyszerűsítő frázis pufogtatásnál, ha azzal vádolnánk a külföldi munkaerőt toborozni kívánó magyar kormányt, hogy a gyarmatokra jellemző társadalmi viszonyokat kívánja meghonosítani félévszázados késéssel.

Ugyanakkor amikor ugyanez a kormány összesen három évben maximalizálná a vendégmunkások tartózkodási engedélyét, megtiltja nekik a családegyesítést és tartós letelepedést, valamint a szabad munkahelyválasztás jelentős korlátozásával a munkáltatójukhoz láncolja a külföldről érkező dolgozókat, akkor kísértetiesen hasonlóan jár el például a cikkünk témájául szolgáló Új-Kaledónia francia gyarmattartóihoz.

Úgy tűnik, hogy erre a súlyos kizsákmányolás veszélyét magában hordozó migrációs politikára a parlamenti ellenzék egy jelentős részének válasza kimerül a jobboldalt totálisan ötlettelen, amatőr és erkölcstelen módon másoló idegengyűlöletben. Egyes ellenzéki politikusokat hallgatva ugyanis könnyen felmerülhet az emberben, hogy vajon a kormánnyal szemben állók pártok tényleg komolyan gondolják, hogy akkor van esélyük megfordítani a választásról választásra egyre kellemetlenebb vereségszériájukat, ha a vendégmunkások ostorozásával elhitetik a választókkal, hogy valójában nem a hatalmon lévők, hanem ők azok, akik megálljt parancsolhatnak a „migránsok” Magyarországra áramlásának?

Amikor Varga Zoltán, a DK debreceni politikusa a hajdúsági városban épülő BMW-gyár megépülése kapcsán azzal riogat, hogy a német autóipari vállalat vezetői „több mint kétezer pakisztáni, török, meg ki tudja milyen vendégmunkást akarnak idehozni”, akkor stílusában tényleg annyiban különbözik a 2015-től kezdődő kékplakátos etnikai hergeléstől,

vagy az emlékezetes „23 millió román bevándorlótól”, mint amennyire azt szeretné magáról elhitetni?

Amikor az LMP-s Ungár Péter még 2018-ban a nyugat-magyarországi lakhatási válság kapcsán azoknak a Győr és Sopron kertesházas városrészében élő „családos embereknek” a kálváriájáról beszélt a parlamentben, akiknek a közeli munkásszállókon élő szerb, ukrán és Magyarország más részeiről származó vendégmunkások zajongása közepette kell megpróbálniuk felnevelniük a gyerekeiket, akkor vajon komolyan azt gondolta, hogy dolgos, becsületes magyarok és a külföldi zajos munkások szembeállítása majd annyira kellemetlen helyzetbe hozza a térség átlagosan 50-60 százalékos eredménnyel megválasztott kormánypárti képviselőit, hogy szó nélkül mehetünk el amellett, amikor egy elviekben baloldali párt képviselője úgy tűnik nem veszi figyelembe, hogy talán akkor sem ugyanaz az osztályhelyzete (és így mindennapi problémáinak súlya) egy kertesházat tulajdonló családnak és szeretteiktől és szülőhelyétől, egy túlzsúfolt munkásszállón élő, gyakran alulfizetett és kizsákmányolt dolgozóknak, ha Magyarországon a családi ház birtoklása önmagában nem szinonimája az arcpirító gazdagságnak?

Amikor az MSZP társelnöke, Komjáthi Imre arról beszél, hogy a kormány a bérek letörésére hozza be a „más munkakultúrájú” vendégmunkásokat, akkor azon túl, hogy a köztük lévő ideológiai szakadék ellenére igencsak hasonló módon nyilatkozik, mint a Párizs melletti Saint-Cloud-ban található kastélyukból a „hazai” dolgozók munkakörülményeit aláásó bevándorlókról szónokló Le Pen-família tagjai, az is felmerül, hogy milyen alternatív lehetőségeik vannak a Magyarországnál összehasonlíthatatlanul szegényebb régiókból származó dolgozóknak, minthogy Európája jöjjenek „letörni a béreket”?

Mert persze nyilván jól hangzik a „helyben kell segíteni” unalomig ismert frázisa, de a helyzet az, hogy a kapitalista gazdasági berendezkedésnek elkerülhetetlenül részei a világ különböző térségei közötti hatalmas egyenlőtlenségek, így amíg ebben a rendszerben élük,

addig azoknak, akik akaratuk ellenére nem megfelelő helyre születtek, az emigráción kívül nincs valódi lehetőségük a nélkülözésből való kitörésre – még akkor is, ha ehhez előnytelen munkaszerződések aláírására vagy az európai önzés ásta tömegsíron, a Földközi-tengeren való bizonytalan átkelésre van szükségük.

Ezért a magyarországi baloldal feladata nem a különböző származású dolgozók egymás ellen fordítása kéne, hogy legyen, hanem egy olyan politika képviselete, amely hozzásegítheti a dolgozókat a nyelvi, vallási és származási különbségeket meghaladó szolidaritás megerősödéséhez.

Senki sem mondja azt, hogy ez egy könnyű küzdelem lenne, hiszen a tőke és az őt kiszolgáló állam semmitől sem retteg annyira, mint hogy az elnyomott néptömegek az általuk szított mesterséges megosztottságon túllépve közösen lépnek fel kizsákmányolóik ellen, így mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az elnyomottak határokon átívelő összefogása ne valósulhasson meg.

Ugyanakkor ez a politika elkerülhetetlen is, hiszen a munkásságnak nincs hazája, bőrszíne vagy származása, csupán az a nemes feladata, hogy sikerre vigye azt a nemzetközi küzdelmet, amellyel egy napon megszüntethető válik az ember ember általi kizsákmányolása és a világ önös nagyhatalmi érdekeket követő felosztása.