Válaszok az Indymediának

 

Mire ez a pár sor megjelenik, már mindenki eldöntötte, hogy passzív marad-e. Én nem tudok szavazni, nem is fogok.^[2] Miután föladtam a „kisebbik rossz” választásának rutinját, nyilvánvalóan csak ez maradt. Ámde ez fölveti a következő kérdést, amely voltaképpen fontosabb is:

a rendszeren kívülre helyezkedő rendszerkritika álláspontjából mi következik egyáltalán a parlamentarizmusra nézve?

Még hányszor kell néhányunknak avval kínlódnunk, hogy megfelelő párt nincs, számolgassunk hát, melyikük kevésbé veszélyes a népnek, melyik sérti kevésbé a stílusérzékünket, melyik nem annyira gáz? Húsz esztendővel ezelőtt az SZDSZ és a Fidesz volt az akkori jó fejek számára az anticiki, ma pedig – természetesen – a Lehet Más a Politika. Elképzelhetetlen lenne, hogy olyan értelmiségiek, mint Kukorelly Endre, Szilágyi Ákos, Borbély Szilárd, Vári György más párt listáján föltűnhessenek^[3] és az LMP vezetői között is magas a jófejségi faktor. Az LMP – amely láthatólag az egyetlen szóba jöhető opció fiatalabb emberek között – eklektikus programmal (számos rokonszenves eleme van) föllépő nemzedéki és lifestyle-párt (én is igyekszem bioélelmiszert vásárolni, nincs autóm és tévém), amelynek a legsajátabb közege a bobo populáció (bourgeoisie bohème), romkocsmák, avant-garde kiállítások, indy.^[4]

De hát belül marad a kapitalizmuson, sőt, a NATO-n. Tudjátok. Az LMP sokatok jövőjét fogja közelről befolyásolni, nyilván kialakul majd az intézményi környezete, egyre több aktivistára lesz szüksége, rengeteg jelöltre a helyhatósági választásokon: el fogja árasztani az alternatív vagy enyhén rendszerellenzéki szubkultúrát, vezető téma lesz a nagy arcok fontos beszélgetésein. Ezt én már átéltem korábban, nem rossz. Legföljebb majd rekonstruálni kell az alternatív közeget, amely az LMP-siker hatására összezsugorodik és még kijjebb szorul. Annak ellenére, hogy az LMP nagyon állat, nem valami bátor, amikor átallja nyüstölni a nemzeti jobboldalt, amiben persze taktikailag igaza van, mert a jobboldal bírálata még azok között sincs divatban, who wouldn’t be seen with a fideszes dead in a ditch. Nem annyira gyávaságból nem basztatja nagyon az LMP a Fideszt, hanem azért, mert érzékeny a közhangulatra (fashion-conscious). És ennek a közhangulatnak nemcsak az az oka, hogy az MSZP-kormányok… – nem is folytatom – , hanem az, hogy komoly eltolódás következik be az uralkodó osztály szerkezetében^[5], továbbá masszív nemzedékváltás van soron. Az LMP pontosan ennek a fordulatnak a széles körű megérzése miatt népszerű a stratégiailag fontos rétegekben (fiatal diplomások).

Sokra fogja vinni.^[6][7]

Engem is lelkesít, hogy valamilyen formában síkra szállt a living wage (magyarul a Grundeinkommen) mellett, amely az egyetlen dolog a világon manapság, amiben a radikális baloldal és a keresztyén konzervativizmus egyetért (más-más okokból persze). Reméljük, nem járna reálbércsökkentéssel: az LMP máris a minimálbér befagyasztását javasolja – logikusan.

No igen, ez a lokális probléma, amellyel olvasóimnak majd szembe kell nézniük, ha eljön az ideje. De csakugyan: játszadozzunk-e még a parlamentarizmussal? (Kivéve az esetet, amikor a Jobbik 52 százalékon áll majd, amikor mindnyájunknak el kell menni… és í. t., bár alapvetően erre az esetre is illik a „kisebbik rossz” dilemmatikája, amelyről értekeztem már.)

A parlamentarizmussal kapcsolatban most két kérdés vetődik föl. Az első: a reprezentáció (ez valamivel szélesebb, mint a „képviselet” fogalma), a második: az ideológia (tehát nem pusztán a „manipuláció”) problémája.

A reprezentáció a tőkés rendszer lényegi aspektusa. A piac csak úgy lehet „szabad” – és maga az egész „polgári társadalom” is csak úgy lehet „szabad” – , hogy a korlátozások elvontak és közvetítettek (jogiak), hiszen az életföltételek újratermelése is közvetített: maga a piac a közvetítés. Amikor az életföltételek újratermelése megtörténik, akkor a termelő munkája nem a saját szükségleteinek kielégítését célzó tevékenység, a cél annak az eszköznek (durván: a pénznek) a megszerzése, amellyel a termelő újra megjelenik a piacon, ezúttal mint fogyasztó. Az életföltételek újratermelését a pénz nemcsak kieszközli, hanem reprezentálja (megjeleníti, képviseli) is. „Nincs pénzem” – mondjuk, és nem azt mondjuk, hogy „nincs kenyerem és borom”. A modern (polgári) társadalom elkülönítésekben, osztályok, funkciók és életszférák elválasztásában létezik, ezeket az elkülönítéseket reprezentációk hidalják át, közvetítik. El van választva a termelés és a fogyasztás, a munkaidő és a szabadidő, a magánélet és a közélet, a civil társadalom és az állam, a bourgeois és a citoyen, a „haza” és a „külföld” stb.

Ennek ellenére a polgári társadalom kénytelen fönntartani a „közjó” és a „közérdek” eszméjét (a belső béke, pontosabban: az ellenállás nélküli elnyomatás érdekében), amelyet a följebb említett elkülönítések egyik pólusának a reprezentációs extrapolációjával ér el. Az állam – éppen a reprezentáció, így a képviseleti kormányzat, vagyis a parlamentarizmus közvetítésével – képviseli a civil társadalmat, a tőke („gazdaság” álnéven) pedig a munkát, a közélet a magánéletet, a citoyen (a honpolgár mint a politikai közösség egyenlő és felelős tagja) a burzsoát (azaz az önző magánembert a maga széttartó és ingatag érdekeivel), a „haza” az „emberiséget” stb. A Marx előtti szocializmus – amely bizonyos értelemben tovább él – ezt egyszerűen csalásnak minősíti.

Pedig ez nem egészen úgy van. A tőkés újratermelés által elkülönített szférákat csakugyan össze kell fogni, és ezt csak közvetítéseken keresztül lehet megvalósítani. A politikai közösség egyedei passzív értelemben egyenlők politikailag (általános, titkos, egyenlő és közvetlen választójog, a törvény előtti egyenlőség, a származási kiváltságok és a hátrányos megkülönböztetés tilalma stb.), a népszuverenitásból fakadó hatalmat azonban átruházzák egyszeri (időszakosan megismételt) akaratnyilvánítással a megbízásos jogviszony analógiájára. A „választások” szokásos rutinjával az állam elismeri a magán- és csoportérdekek, a részleges világnézeti „közösségek” sokféleségét, amely képviselhető. Az érdekek és nézetek sokfélesége úgy alakul a szuverén általánosságává (elvileg), hogy az aritmetikai többség dönt. (Ezen keveset változtat a különféle választási rendszerek esetleges igazságtalansága vagy aszimmetriája, ez mellékes kérdés.) Az egyes érdek- és világnézeti csoportok versengése kényszerűen úgy megy végbe, hogy mindannyiuknak  a közjóra és a közérdekre kell hivatkozniuk ahhoz, hogy többséget szerezzenek, ez megszelídíti a vetélkedést, és mások érdekeinek és nézeteinek a tekintetbe vételére sarkall. (Pluralizmus.)

A szuverént úgy hozzák létre (konstituálják), hogy közben elismerik a magán- és csoportérdekek legitimitását, enélkül a verseny természetesen lehetetlen volna. (Természetesen mindezt nemcsak így lehet megvalósítani, nem minden, nem is a legtöbb tőkés rendszer liberális-demokratikus, nem is szabadversenyes, de mi ezt az esetet vizsgáljuk. A közvetítések általános rendszere a tőkés társadalmakban más mechanikával – például az állami szakapparátus és a politika egyesítésével, az állampárttal mint az egységes nép közvetítő megtestesítőjével – is megszerkeszthető.)

A közvetítés és a reprezentáció egylényegű: mindkettő megkívánja a másikat, és mindkettő szükséges a kapitalizmus működtetéséhez, vagyis a személyes uralom és a merev szociális szerepek kiküszöböléséhez (amelyek megnehezítenék a technikai, a tudományos fejlődést, a mobilitást, és így az akkumulációt, a növekedést), a politikai egyenlőség, a hatalomnak való hiánytalan és egységes alávetés, az erőszakmentes irányítás, az uniform és kiszámítható viselkedés fönntartásához. A kapitalizmusnak egyszerre van szüksége egyenlőségre és hierarchiára, ezt a hierarchiát azonban nem ruházhatja eleve rögzített csoportokra – ez ellentmondana mind a tőkés dinamikának, mind a polgári társadalom alapvető világnézetének, amely nem tűri a születési előjogokat és az egyszer s mindenkorra rögzített világnézeti tekintélyt.

Nem is szükséges evvel a rendszerrel visszaélni ahhoz, hogy elnyomó funkciója – méghozzá személytelen, ezért nehezen megragadható funkciója – szembe tűnjék.

(Márpedig visszaélnek vele, különösen úgy, hogy létező társadalmi csoportérdekeket meghamisítanak vagy kizárnak: a mai magyarországi Országgyűlésben köztudomásúlag hiányzik „az alsóbb néposztályok” akár jelképes reprezentációja, ami másutt megvan, persze manapság többnyire eredménytelenül, de ez – például a második világháború utáni Nyugat-Európában – már megvolt, tehát nem lehetetlen.) A hatalom átruházása épp oly hiánytalan, mint az abszolút monarchiában, és pusztán nem intézményes kontroll (nyilvánosság, civil társadalom) lehetséges, és a nyilvánosság autoritárius és manipulatív átalakításának nincsen semmiféle alkotmányos akadálya. A „King in Parliament” szisztémája – a hatalmi ágak ún. elválasztásának itt nincs jelentősége – azt jelenti, hogy a hatalom belsőleg tagolt, de kifelé osztatlan, és a jogforrás (kiegészítve az egyre befolyásosabb és elterjedtebb bírói jogalkotással, amelyhez hozzáadódik a nem választott szervezetektől származó nemzetközi és föderációs – így az európai – bírói és közigazgatási jogalkotás) szigorúan el van különítve a jogalkalmazóktól és a jogalanyoktól.

A parlamentarizmus arra szolgál, hogy deliberatív (észszerűen és érvelően tanácskozó) módszerrel, a passzív nyilvánosság ítéletének kitéve hozza létre a jogot. (A végrehajtó hatalom ellenőrzése, esetleg eltávolítása alkotmányos okokból csak ultima ratio.) Ez egészen addig, ameddig a rendszer antagonistái is megjelennek a nyilvánosságban (az európai történelem során ezeket többnyire az egyház, a másik oldalról pedig a munkásmozgalom jelenítette meg), jelent valamiféle hatalomkorlátozó ellensúlyt. Az első világháború előtt ezt az ellensúlyt az uralkodó osztály a választójog korlátozásával próbálta meggyöngíteni – Magyarországon is a sajtó meg a kultúra (irodalom, társadalomtudomány stb.) volt Tisza István ellenzéke, nem a parlamenti ellenzék, és hasonló helyzet alakulhat ki 2010. áprilisa után is – , ma pedig mind a pre-, mind a posztkapitalista ellenzék végzetesen gyönge, nálunk politikailag nem létező.

A kései kapitalizmusban előbb az állammonopolista szerkezet (imperializmus, diktatúrás államkapitalizmus), majd a mostani globális káosz az, ami relativizálja a képviseleti kormányzat sajátosságait, előbb a végrehajtó hatalom túlsúlyával, majd most a nemzetközi bírói jogalkotás és a meg nem választott nemzetközi intézmények (az EU-tól a WTO-ig stb.) növekvő jogforrási jellege révén a nemzetállami parlamentek jelentéktelenné változtatásával. A legsikeresebb tőkés állam (Kína) parlamentarizmus és plurális nyilvánosság nélkül aratja gazdasági diadalait.

Ami a legfontosabb: a közvetítés és a reprezentáció (amely a személyek közvetlen megjelenését a társadalomban, illetve a politikai akaratformálást az egyes politikai szubjektumok részéről lehetetlennek vagy irrelevánsnak nyilvánítja, recte azzá teszi) a polgári társadalom sajátossága, és merő illúzió azt képzelni, hogy a polgári társadalmon – a kapitalizmuson – kívül van értelme vagy létjogosultsága. A kommunizmus megszünteti ezt a közvetítettséget. A parlamentarizmus viszonylag fontos része a rendszernek, tehát nem egészen mindegy, mi történik vele, de a rendszer része.

A másik aspektus az ideológia. Guy Debord-nak teljesen igaza volt, amikor 1967-ben megállapította, hogy a reprodukció és a reprezentáció a kései kapitalizmusban már nem válik el egymástól, fuzionál (spektákulum^[8]). A klasszikus kapitalizmusban azért állhatott fönn a szabadságpátosz („demokrácia” stb.), mert a társadalmi kényszer egyrészt szerződéses formát öltött (tehát az uralkodó forma az „önkéntes beleegyezésen”, a „fair” megállapodáson alapult elvileg – és most itt tekintsünk el a gyarmatosítás hekatombáitól), másrészt az elkülönítések intézményes jellegűek és szilárdak voltak. A szabadidő magánügy volt, a reprodukciós szférát (család, háztartás, egészség, öregkor, gyermeknevelés, pihenés, sport, gondűzés stb.) az állam nem ismerte, mindez teljes egészében magánügy volt. A legtöbb ember számára régente a magaskultúra egyetlen ismeretes formája az intézményes vallás (organised religion) volt, ezen fölül csak folklór létezett – ez csak nagyon lassan változott meg, Kelet-Európában csak a XX. században.

A szabadidő és a magánélet egyrészről állami gyarmatosítása (a szociális és művelődéspolitika révén: a nyugdíjtól és a fizetett szabadságtól a bölcsődéig és í. t.), másrészről – ettől elválaszthatatlanul – a fogyasztói piac részévé tétele (a filléres tömegsajtótól a gyakorlatilag ingyenes rádióig és televízióig, az olcsó nyaralástól, tömegturizmustól a szintén majdnem ingyenes internetig) a reprezentációt termelési tényezővé tette.

A reprodukciónak alárendelt produkció, a reprezentációnak alárendelt prezentáció csaknem a feje tetejére állította a tőkeviszonyt.

A „spektakuláris” szubjektumot már nem kell a régi módon „képviselni”, reprezentálni, közvetlenül prezentálják a mechanikusan megsokszorozott nyilvánosságban (az intézményes, nagy tőkebefektetéssel készült újságtól a „spontán” és „ingyenes” blogig, a drága – és reziduálisan magaskultúrás – hanglemeztől, filmtől a fájlmegosztó technikákig, amelyben nem a kulturális tartalom közvetett, hanem megfordítva: éppen a piaci elem); úgy tetszik, mintha már nem volna képviselni való, mindenki „visel(het)i a képét” a Facebookon stb. Látszólag az információ nem privilégium többé, Twitteren (korábban sms-ben) szerveznek forradalmakat.

A reprezentáció (egalitárius) „demokratizálása” azt sugallja, hogy a kései kapitalizmus emberei (karaktermaszkjai) nem szorulnak képviseletre, reprezentációra, megjelennek személyesen, nincs közvetítettség, lehetséges azonnal a spontán akció és a „tartalmak” spontán, személyes termelése. Ez ahelyett, hogy delegitimálta volna a képviseleti kormányzatot, rehabilitálta. (Lásd az Obama-kampányhoz fűzött, döbbenetesen naiv illúziókat.^[9]) A közvetítést, mint mindig, a civil társadalom végzi (ennek szerves része a piac és a nyilvánosság, amely a spektákulumban egyesül), de ez a civil társadalom és ez a nyilvánosság további fúzióval az államot is bevonja a közvetítésbe, amely immár megkülönböztethetetlen a spektákulum többi részétől. (Nem lehet megkülönböztetni Berlusconit, a tévétulajdonost a tévészereplőtől, a politikai vetélkedés egyik alanyától, a végrehajtó hatalom fejétől, a nemzetközi represszió egyik irányítójától, a gyarló – „szexmániás” és „hiú” – magánembertől, aki csinos nőkből állítja össze a kormányát, gálánsan bánik velük, mint jobb úriemberek a ringyókkal.)

„A szabad választás” és a „szabadverseny” kétszáz éve rezzenetlenül áll a kapitalizmus legitimációs ideológiájának a középpontjában együtt a közjót megtestesítő, a legitim kényszert a köz javára érvényesítő állammal, azaz „a szabad választás” ellentétével.

A polgári politika e kettő között ingadozik a hivatalos értelmezés szerint, azaz a „szabad döntés” (a. m. piac) és a legitim kényszer (a. m. állam) között, a két végponton – állítólag – Thatcher és Sztálin között. Ez persze nem igaz. A különbségek jelentősek, és a két állítólagos véglet között számtalan árnyalat létezik, de a tőkeviszony állandó. A két opciót a mai politikai propaganda – most itt csak a helyi tájszólást idézem, de mindenütt ez folyik vagy valami hasonló – vagy „kommunizmusnak” nevezi (ennek az alváltozata a „nemzeti bolsevizmus” az eddigi neokonzervatív mainstream szerint^[10]), vagy pedig „liberalizmusnak”, ezt a most hatalomra kerülő nemzeti jobboldal tartja helyesnek gyűlölni, mindkettőt az ilyen vagy amolyan jogok szűkítése végett hozzák föl a vetélytársak egymás ellen. Egyszerre a kettőt a (poszt)fasiszták alkalmazzák vádként.

Az egész virulens, bár elavult.

Mind a klasszikus szabadverseny, mind a klasszikus polgári állam kaputt.

A „rend” és „szabadság” polgári szintézise többek között azt szolgálta, hogy a belső béke megőrzésével, a jogi és a fizikai kényszer lehető mellőzésével, a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolásban való érdekeltté tételével lehessen megvalósítani a teljes lakosság munkába állítását, illetve a munka technikai és logikai fegyelmének kiterjesztésével higiénikussá, „civilizálttá”, nyugodttá és mozgósíthatóvá lehessen tenni a társadalmat. De minderre a kései kapitalizmusnak nincs szüksége, a munkába állítást (a „foglalkoztatást”) nem is akarja, de nem is képes realizálni. A spektákulum fönnáll, de immár nem pacifikál, hanem beletörődik abba, ami a polgári társadalom számára a legfélelmetesebb: a polgárháborúba. Amikor a tőke-munka kontinuumba beilleszthetetlenek elleni polgárháborús hadüzenetről van szó, akkor a képviseleti kormányzat nagy gonddal kidolgozott egyetemességi igényei semmisek.

Kelet-Európa voltaképpen hasonló helyzetben van, mint 1917/19-ben: a polgári demokrácia esélytelen, csak „a cár” és „Lenin” között lehet választani, azaz ma mindazt, amit jóindulatú emberek a polgári demokrácia ilyen-olyan fölfrissítésével, zöld és/vagy rózsaszín reformjával el akarnak érni (bár sikerülne nekik, de nem sikerülhet), azt csak az autonóm ultrabaloldal diskurzusának elterjesztésével lehet megközelíteni. Vannak maradékok, amelyeket csak a szakszervezetek és a régimódi munkáspártok tudnának fölszámolni, elintézni, rájuk épp úgy szükség van, mint a zöld/rózsaszín reformmozgalmakra, elérhetnek részsikereket, ami az általános sötétségben nem csekélység. De nem is megoldás.

A liberális antifasizmus kudarcot vallott – én ennek a helyetekben nem örülnék, de tény –, és e tekintetben a magyar nép védtelenül áll legádázabb ellenségeivel szemben. A polgári demokrácia – nem először – tehetetlennek bizonyult a benne, úgy látszik, inherens veszedelemmel szemben. Nem ezen a módon kell szembeszállni a barbársággal.

A puszta szörnyülködéssel fölsültek a polgári humanisták. Másokra marad – ránk – ennek a minden bizonnyal iszonyú küzdelemnek a megvívása. Ebben nem segít a polgári humanizmus és az óbolsevizmus valaminő új népfrontja, ami létező – és nem érthetetlen – kísértés. De már húsz éve kísérleteznek vele (jobb híján, bár szkeptikusan, magam is részt vállaltam ebben olykor), de igazán szemmel látható most (és nemcsak Magyarországon, hanem a legvilágosabban Olasz- és Franciaországban), hogy ennek az égvilágon semmi értelme. A kései kapitalizmusnak a posztfasizmus a legígéretesebb kiútja, és kár a fáradságért, ha vissza akarjuk állítani a polgári társadalom korábbi, humánusabb formáját, amelyből szintén fasizmusok keltek ki.

Nem vérmérsékleti okokból vagyunk radikálisok, hanem azért, mert muszáj.