Ma százéves Henry Kissinger. A magyar értelmiség, vagy pár évtizede még az egyetemi kurzusok is mint „ellentmondásos vezetőt” tartották számon. Kissinger, aki a náci üldöztetés elől menekült az Egyesült Államokba, szeret úgy tekinteni magára, mint a birodalmi béke, a kegyetlen Pax Americana megvalósítójára. A valóság viszont egészen más.

1973 borzalmas év volt. Ekkor a háború Vietnámban még javában dúlt. Szeptember 11-én Santiago de Chilében öngyilkosságot követ el Salvador Allende baloldali vezető, mialatt rezidenciáját, a La Monedát szélsőjobboldali fegyveresek repülőkről és tankokról lövik darabokra. Allende bukását még abban az évben Augusto Pinochet tömeges kivégzései és kínzókamrái követik. A szomszédos Argentínában végleg megszilárdítják a hatalmukat a „tábornokok”, akik nem csupán rémuralmat vezetnek be, de a Condor hadművelet keretében elkezdik szakszervezeti szervezők, baloldali értelmiségiek és a teljes baloldali kultúra elleni gyilkos hajszájukat. Több tízezer áldozattal.

A Közel-Keleten is véres háborút hoz az év: Egyiptom és Szíria az 1973-as „jom kippuri háborúban” a zsidó ünnepek idején meglepetésszerűen és brutális erővel támadják meg Izraelt. Mindkét oldalon óriási veszteségek és a visszatérő háborús félelem kíséri az eseményeket.

És 1973 az az év is, amikor Kambodzsa megtanulja, milyen érzés rossz helyen lenni a világtérképen, Washington szempontjából:

„Senki sem nevetett azokban az években. Az élet szomorú és reménytelen volt”

– így számolt be az amerikai Intercept magazin legújabb tényfeltáró sorozatának elején Ny, aki a kambodzsai Niak Luong súlyos, mintegy 270 halálos civil áldozatot követelő bombázásának áldozata.

Ezeket az eseményeket egy ember köti össze: az, aki a kivitelezésükért és lefolyásukért főként felelős volt, az, aki ugyan egy konfliktust, az Izrael ellenit, megállította, de olyan súlyos áron, hogy azért később a teljes Közel-Kelet fizetett érte. Ő az, aki a chilei és argentínai  kommunista veszélytől tartva, a dél-amerikai kontinensen az abszolút amerikai dominanciát népirtások sorával érte el. És ő vonta be ezekbe az amerikai titkosszolgálatot is, a CIA-t: Henry Kissinger.

Ugyanebben az évben, a vietnámi háború „lezárásának” segítése miatt Le Duc Tho észak-vietnámi diplomatával megosztva Nobel-békedíjat vehet át Stockholmban.

1973 volt az év, amikor a most százéves Henry Kissinger fotói a Nobel-bizottság előtt minden baloldali érzelmű ember számára egyértelművé tették a világon, hogy Amerika bármikor az életükre tör, ha rossz helyen, rossz időben találják magukat. Mindezt a díjazott nem így látta. Szerinte a hullahegyek és szétrombolt városok a békét jelentik

„a realista számára a béke a hatalom stabil elrendezését jelenti; az idealista számára a béke egy olyan, mindennél fontosabb cél, amely elfedi annak a nehézségét, hogy rájöjjön, hogyan is kéne azt elérni. De a termonukleáris technológia korszakában egyik nézet sem biztosíthatja az emberiség túlélését. Ehelyett a békét mint ideát gyakorolni kell, […] az igazság mindenki számára elfogadható formáját meg kell találni. Ha ezt elmulasztjuk, az csak újabb »igazságos háborúkhoz« vezet.”

Beszéde alatt is égtek Kissinger „békés világának” városai, beszéde idején is éppen árammal öltek meg exnácik békés kommunista mozgalmárokat Pinochet pincéiben, és beszéde alatt is tovább gyilkolták Kambodzsa népét. Pax Americana.

Az egykor halkszavú New York-i középiskolásból mindösszesen harminc év alatt olyan kegyetlen politikus vált, amilyet azelőtt ritkán látott a világ. Főleg azért, mert olyan tömegpusztító fegyverek, amelyekkel kormánya rendelkezett, még sohasem álltak rendelkezésre azelőtt.

Számos életrajzírója és a vele foglalkozó újságírók is sokat foglalkoztak a kérdéssel: miért és hogyan lett a Hitlerjugend által gyerekkorában sokszor elvert bajor-zsidó kisfiúból, Heinz Kissingerből a nemzetközi reakciósok és jobboldaliak jótevője és ünnepelt sztárja?

Maga az ünnepelt egy alkalommal minden olyan véleményt félresöpört, amely szerint a náci birodalom okozta trauma áll döntéseinek hátterében: „A náci Németországban elképesztő rend volt, de semmiféle igazság nem volt felfedezhető ebben” – gyors mondatában a meglepődés is tükrözött: hogyan hasonlíthatja jó szívvel bárki is össze az ő jóságos, atyai fenyítéseit az „igazság nélküli renddel”, ami Hitler országában dühöngött?

A számos, amerikaiak által támogatott nemzetközi atrocitás közül valahogyan leghűségesebb kísértetként Kambodzsa maradt Kissingerrel. Az 1973-ban lebombázott faluban az áldozatok számát a Külügyminisztérium – amelyet akkor Henry Kissinger vezetett – 2005-ig szigorú titokban tartotta, akkor is csak részben vallotta be.

Az incidens egy volt az amerikai légierő 1700 titkos bombázásából.

Csak az Intercept 2023-ban végzett vizsgálatai és nyomozása tárták fel: a 100-nál titokban sokkal több, valójában 270 áldozat után fizetett évekig szigorúan titkos kompenzációt az amerikai kormány.

Kissinger béketeremtőként is szerepel a történetírásban: dicsérik a kínai-amerikai közeledésért, és a már említett közel-keleti, ideiglenes békéért is. Abban a harminc évben, amikor mindez működött, a nyugati világ polgárai elhihették, megmentette őket. Most, ahogyan az egész építmény összeomlik, napvilágra kerülnek Kissinger lépései is, amelyek ehhez vezettek.

A szíriai elnökkel, Hafez al-Aszaddal az akkori amerikai külügyminiszter, Kissinger, számtalanszor tárgyalt. Garanciát vállalt neki arra, hogy a palesztinok felszabadulnak, és saját államot fognak kapni. Átverte, de cserébe az izraeliek kerültek előnybe: a szíriai határ 1973-as pacifikálása után kilenc évvel már Libanont szállják meg, az ezt követő, brutális polgárháborút az ország máig sem heverte ki.

A Kínával való megegyezésben pedig elrejtette az „egy Kína politikát”, ami Tajvan antikommunista rendszerének hivatalos el nem ismerésére épült – miközben Tajvan növekvő mértékben mégis támogatták, ezzel végül csak növelve a kínai revansizmus erejét. És ez nem egyedüli eset:

Kissinger, amerre csak járt, pusztítást és háborút okozott.

Beavatkozott Kambodzsában, Laoszban (az „agent orange” nevű amerikai vegyifegyver több ezer áldozata mellet ma is súlyos betegségeket okoz az ott lakóknak), a törököket kiszolgálva káoszt okozott Cipruson, áldásával a helyi diktátor milíciái népirtást visznek véghez az akkor Indonéziához tartozó Kelet-Timorban. Támogatja Pakisztán pusztító és értelmetlen háborúját Bangladesért (csak ők segítettek a kínaiak elérésében – nyilatkozta később). A világ, amely jelentős részének igazgatásáért felelt 1969 után, sokkal rosszabb hely lett, mire 1977-ben hivatalos kormánypozícióit elhagyta.

A béke csak Nyugaton volt béke, mindenhol máshol halál és rombolás.

Mindezt Henry Kissinger nem kis tehetséggel megtervezett stratégiának, zsenialitásnak tartotta. Már doktori disszertációjában annak bebizonyítását célozta meg ugyanis, hogy az igazságosság fogalmából kiindulni a nemzetközi „stabilitás” eléréséhez hibás gondolat: előbb a stabilitást és dominanciát kell bármi áron elérni, majd azután az elért „reálpolitikai” helyzet megteremti az „igazságosság” új, „gyakorlati” fogalmát is.

Már 1977-es távozása után annyira nyilvánvalóvá vált a káosz és pusztítás, hogy még saját, konzervatív köreiből is szervezkedni kezdtek ellene. Irving Kristol és Norman Podhoretz a „neokonzervativizmusnak” nevezett politikai irányvonalat képviseltek. Külpolitikájukkal Kissinger és Nixon nácikkal, napalmmal, csonkolt végtagú és égett bőrű emberekkel szegélyezett útját próbálták elhagyni. Kissingerre reakcióképpen született meg a mára már, Irakkal és Afganisztánnal sírba szálló gondolat, hogy az Egyesült Államoknak nem puccsokkal és katonai diktatúrával, hanem „demokráciaexporttal”, nem fegyveres különítményekkel, hanem médiával, nagykövetekkel és szelíd (vagy éppen kemény) meggyőzéssel kell befolyási övezetét igazgatnia.

Henry Kissinger a teljes kudarcot, amelyet a neokonzervatívok okoztak, akár önmaga és konzervatív realizmus igazolásának is tarthatja (mások bizonyosan annak tartják). Jellemző ez rá. Ugyanakkor nincs szerencséje. Miközben saját magát egy életen át a legfontosabb embernek, szürke eminenciásnak próbálta eladni, az immár nyilvános hangfelvételek, amelyeket Nixonnal folytatott telefonbeszélgetéseiről ő maga rögzített, egészen más képet tárnak elénk.

A felvételek bizonyítják az amúgy is széles körben ismert tényt: az 1974-ben botrányai miatt lemondó Nixon elnök pszichopatikus, kőkemény bántalmazó volt, haragja óriási részét pedig Kissinger kapta. Beszélgetések sorozatában Kissinger rettegése a sokak szerint súlyos alkoholos befolyásoltság alatt  őrült parancsokat osztogató Nixontól kézzelfogható.

Kambodzsa és Laosz bombázása is parancs volt. Parancs, amelyet a hatalmat ép ésszel elviselni nem tudó Nixon elnök osztott ki neki: „mindent meg kell semmisíteni, a k..va életbe, hallod? Most! Ez parancs b.sszameg!” recseg át  a telefon felvételén az elnök.

És ott van Kissinger, a magát Napóleon ravasz diplomatájaként, Talleyrandként, vagy még szívesebben az osztrák Metternich herceg kései követőjeként eladó nagy stratéga pedig a másik oldalon szinte mormog: „Igenis, Elnök úr! értettem, Elnök úr!”

Még származásában is hagyta magát megalázni. Sőt, túl is kompenzált. Nixonról ismert volt ugyanis, hogy a feketék és az írek, vagy az olaszok mellett a zsidókat is gyűlölte. Egy hangfelvételen úgy fogalmaz, „túl sokan vannak a kormányzatban, és mindegyikük ravasz, áskálódó alak.” Külügyminisztere és nemzetbiztonsági tanácsadója, Kissinger pedig egy alkalommal minden alapvető morális határt hajlandó áthágni, hogy biztosítsa, ő ebben egyetért. Amikor ugyanis, igen korán, a szovjet zsidók kiutazásának és menekültstátuszának kérdéséről esik szó a Fehér Házban, egy másik felvétel szerint Kissinger igyekszik biztosítani Nixont, őt aztán ez az egész nem érdekli – nehogy részrehajlással vádolhassa az elnök. Úgy fogalmazott:

„ez [a kimenekítés] nem az amerikai külpolitika érdeke. És ha a szovjetek akár gázkamrába is terelik a zsidókat, az is maximum humanitárius, de nem amerikai probléma.”

Azon felül, hogy nyilvánvalóan senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Szovjetunió a hetvenes-nyolcvanas években ilyet tett volna, a felvétel jól mutatja: a magát a stabilitás őrének beállító Kissinger nem volt más, mint kaméleon, aki mindig azt tükrözi vissza, akivel éppen tárgyalt. Eltűnik az előadni és filozofálni is mindig szerető diktátorok és nagy vezérek árnyékában, és behízelegve bólogat, sőt, rá is licitál minden ökörségre, amit mondanak.

A nagy diplomata sikere mögött egy saját magát sem szerető, saját célokkal, véleménnyel nem rendelkező udvari kijáró sejlik föl.

Az immár 100 éves udvaronc büntetése ugyanaz volt, mint jutalma: megérhette még, ahogy élő legendaként tanácsát keresi egy sor amerikai elnök, a sajtó pedig sokszor úgy kezeli, mint valami kínai bölcset. De látszólag csak azért, hogy végül azt is megérje: külpolitikája a világ súlyos válságához vezessen és Donald Trump elnök beletörölje a cipőjét negyvenéves munkásságába (Trump jelszava, „Amerika az első!”  visszatérés az elzárkózáshoz, be nem avatkozáshoz, Kissinger munkájának teljes tagadása). Majd

végül azt is megérhette, hogy a termonukleáris háború fenyegetése, amelyet 1973-as meggyőződése szerint (az ő receptjével) végleg el lehet kerülni, ismét közvetlen fenyegetéssé váljon,

olyanná, mint ifjú egyetemista korában, amikor megoldásán gondolkozni kezdett.

Legutóbbi interjúját Kissinger a berlini, neoliberális Weltnek adta. Ebben már szinte teljesen úgy fogalmazott, mint Orbán Viktor magyar miniszterelnök: a 100 évesen is friss elmével megáldott (tehát a neki kedves építmény és finom szövésű háló szétesését még így megérő) Kissinger látszólag nyugtalan. Elmondja például, a Putyin által indított háborúért szerinte sem egyedül és kizárólag Putyin a felelős (jó alkalom ez a világ megmentésébe Oroszországot is bevonni próbáló neokonzervatív ellenfelei kritizálására), elmondja, az atomháború fenyegetése szerinte azzal arányosan nagyobb „ahogyan Putyin egyre mélyebbre merül az orosz identitás lényegébe”, és hozzáteszi, Putyint Hágába citálni az egyik leghülyébb ötlet, amit valaha hallott (valahogy ez a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság neki sem szimpatikus, egyrészt Washington nem is tagja a szervezetnek, másrészt ha az lenne, ő már biztosan megjárta volna a vádlottak padját).

Henry Kissinger még elmagyarázhatja, miért volt igaza, hiszen még mindig rengetegen meghallgatják a médiaelitben. Az Intercept „születésnapi ajándéka” azonban egyértelművé teszi: mint ahogy más, ő sem „nagy történelmi személyiség”, csupán egy mérhetetlen hatalommal rendelkező, több millió ember haláláért felelős hivatalnok, aki szervilizmusa szégyenét konyhafilozófiába (orosz lélek és nukleáris fegyver!) önti.

Kissinger csupán öt évvel Eric Hobsbawm után látta meg a napvilágot, Hobsbawm gyermekkorának városától, Bécstől mintegy száz kilométerre. Mindketten a széteső osztrák és német tizenkilencedik századi birodalmak romjaiból, életüket mentve kényszerültek menekülni a nácik elől. Hobsbawm a világforradalom és világszabadság napszámosaként elméleti emberként talált megoldás gyermekkora traumáira, és míg munkássága maradandó, humanizmusa él, addig, bár Kissingernek ott volt a világ összes eszköze és lehetősége a kezében, maga után a világban csak halált, romokat, embertelenséget, és választott hazája, az USA iránti dühöt, bosszúvágyat és revansizmust hagyott.