Az énbemutatásra épülő, közzösségi médiaként, social mediaként emlegetett platformoktól való függőségünk legalább annyira szociológiai, mint pszichológiai kérdés. A következőkben arra keresem a választ, hogy a Facebook és társplatformjainak széles körű elterjedése és szinte korlátlan használata milyen szükségleteket szolgál ki, és hogyan hat vissza az „offline” életünkre. Szó lesz többek között narcizmusról, spektákulumról, énmárkaépítésről, öneltárgyiasításról, humble braggingről és a reflexió valódi formájáról.

A legtöbb népszerű technikai újításhoz hasonlóan a Meta (leánykori nevén: Facebook) is kényszerítő erővel hat a társadalom tagjaira. A mobiltelefonhoz hasonlóan hatékonyan kényszeríti ránk magát, hatékonyan kényszeríti ki, hogy használjuk. A Facebook korában nem facebookozni nem ugyanazt jelenti, mint a Facebook megjelenése előtt. És ugyanez áll a mobiltelefonokra is.

A mobiltelefon- és Facebook-függőség tehát nemcsak pszichológiai, hanem társadalmi-szociológiai kérdés is egyben. Természetesen igaz, hogy a Facebook képes akár testi-pszichés függőséget is kialakítani, itt most mégis egy másik problematikus kérdésről lesz szó: arról, hogy miképpen alakítja át a Facebook (és a leegyszerűsítő énbemutatásra alkalmas egyéb platformok) azt, ahogyan önmagunkat és a társadalmi világot megragadjuk és megjelenítjük.

Korábban semmi más nem követelte meg olyan erővel a saját magunkról kialakított kép körültekintő megalkotását és folyamatos menedzselését, mint a Facebookhoz hasonló platformok (itt akár a magyar fejlesztésű, de már majd 10 éve megszűnt iWIW-re is gondolhatunk). A Facebook sikere – annak ellenére, hogy valójában megfigyeli saját felhasználóit, és a róluk gyűjtött adatokkal kereskedik – alapvetően egy nagyon egyszerű ötletnek köszönhető: szeretünk más emberekkel kapcsolatot fenntartani, mások napi ügyeivel kapcsolatban „képben lenni”. De ettől elválaszthatatlanul saját magunk bemutatása, egyfajta pozitív önkép folyamatos fenntartása, menedzselése is kötelező házi feladatunkká vált.

Sőt, ha gondolatban még egy lépéssel továbbmegyünk, akkor azt fogjuk látni, hogy a pozitivitás nemcsak az életünkről kifelé sugárzott kép esetében követelmény, hanem bizonyos felfogások szerint már az életünket is egyre inkább ennek szellemében kellene élnünk. A pozitív pszichológia egyes irányzatai és még inkább annak vulgarizált formája, a pozitív gondolkodás – vagy a Dél-Koreában született, de Németországban élő filozófus, Byung-Chul Han megfogalmazásában: a pozitivitás társadalma ^[1] – már nemcsak az én nyilvános bemutatásából, hanem a mások által közvetlenül hozzá nem férhető legbensőbb érzelmeink közül is igyekszik kigyomlálni a negativitást.)

De lépjünk vissza az énbemutatás szintjére. Aki nem teljesen naiv, tudhatja, hogy

a Facebookon magunkról mutatott kép sosem reális: a pozitív események mindig döntő túlsúlyban vannak a negatívakhoz képest,

hiszen a Facebook saját önmegjelenítésünknek, vagy ahogyan Erving Goffman kanadai-amerikai szociológus mondja, „homlokzatunk” megjelenítésének fontos terepe. Ha elmegyek valakivel sörözni, lehet, hogy el fogok késni, mert nem időben indultam el otthonról, vagy mert a buszom lerobbant. Az is lehet, hogy az alkohol hatására majd mértéket tévesztek, és részegen szalonképtelen vicceket kezdek el mesélni. Esetleg sörözés után véletlenül összefutunk egy rég nem látott általános iskolai osztálytársammal, aki ismerősöm füle hallatára azzal ugrat, hogy emlékszik ám, milyen ügyetlenül fociztam az osztálykiránduláson. Ezek a kevéssé ellenőrizhető, váratlan események mind veszélyt jelentenek a többé vagy kevésbé tudatosan létrehozott és kifelé sugárzott pozitív önkép fenntartására.

Mikor valakivel életünkben először találkozunk, reflexszerűen igyekszünk magunkról benne pozitív képet kialakítani. Természetesen az esetleges későbbi találkozások alkalmával ez a kép egyre árnyaltabbá válik, sőt, akár önmaga ellentétébe is átfordulhat, hiszen az önmagunkról közvetített pozitív képet olyan sok irányból érik kihívások, hogy azt képtelenség a végtelenségig fenntartani.

A Facebook azonban, mivel mi magunk gondoljuk ki és döntjük el, mit osztunk meg rajta, lehetővé teszi ezeknek a váratlan baleseteknek a kivédését, ezáltal pedig önmagunk idealizált képének megőrzését, napirenden tartását. Lehetőségünk van csak a minket jó színben feltüntető életeseményeket és képeket megosztani, a többit pedig homályban hagyni, ezáltal másokból elismerő gesztusokat vagy egyenesen irigységet kiváltani.

A Facebook ebben a formában a Christopter Lasch amerikai történész által definiált modern narcisztikus személyiség ideális terepe: „ez a személyiségtípus ügyesen alakítja mások róla szerzett benyomásait, mohón igényli, hogy körülrajongják, de lenézi azokat, akiket e cél érdekében manipulál; kielégíthetetlen étvággyal habzsolja az érzelmi élményeket […]”^[2]

A narcisztikus ember számára a közösségi média ideális terep arra, hogy megpróbálja kielégíteni a szüntelen külső megerősítés és pozitív visszatükrözés iránti olthatatlan vágyát. Mivel gyerekkorában azt tanulta meg, hogy csak akkor értékes, így csak akkor csökken átmenetileg a szorongása, a saját értéktelensége miatt érzett szégyene (a bűntudatot a tévedés, a szégyent az értéktelenség érzése hívja elő), ha képes valamilyen teljesítményt, „sikereket”, „érdemeket” felmutatni, közönségre van szüksége, akik az ő sikereit, érdemeit és így saját értékességébe vetett ingatag hitét folyamatosan megerősítik.

A közönség azonban ennek a törekvésnek a hatására puszta eszközzé és többé-kevésbé arctalan tömeggé válik,

amely nemcsak aktív elismerésével, de már passzív szemlélődésével vagy közönyével is elősegíti az idealizált kép fenntartását, a narcisztikus személyiség ugyanis „belső muníció híján, ami önmaga egészséges értékeléséhez vezetne, főleg kívülről kapható energiákra szorul”^[3]. Vagy, ahogyan Byung-Chul Han fogalmaz:

„A mai nárcisztikus teljesítményszubjektum mindenekelőtt sikerre törekszik. A sikerek a másik általi igazolást jelentik. Az egyén ezáltal lealacsonyítja a másikat, megfosztja másságától, tükörré változtatja, amellyel saját egóját igazolja”^[4]

Mivel azonban az elismerés vagy irigység kiváltására irányuló törekvés szemben áll azzal a kényszerrel, hogy ezeknek tilos kendőzetlen formában hangot adni, valamiképpen be kell őket csomagolni. E kettős és ellentmondásos kényszer nyomására születnek meg az álszerényen dicsekvő posztok és kommentek (angolul: humble bragging, a humble mint szerény, alázatos és a bragging mint dicsekvés szavakból), amelyek „úgy mennek, mintha jönnének”, úgy dicsekszenek, hogy közben a szerénység, a nyűg álruháját öltik magukra.

Mikor olyan megnyilatkozásokat olvasunk a nyilvános térben, hogy „Nem hiszem el, megint elkérték a személyimet a boltban!” (értelemszerűen egy 18 évnél jóval idősebb ember esetében), vagy hogy „Mindenkinek nagyon köszönöm! Annyi pozitív visszajelzést küldtetek az új videómra, hogy be is telt a postafiókom!”, akkor elsőre legfeljebb csak valami diffúz diszkomfortérzés kerít minket hatalmába, amíg rá nem jövünk, hogy

ez a szokatlan érzés a kiposztolt üzenet ellentmondásosságából adódik, amely egyszerre panaszkodik és dicsekszik, ezért első ránézésre nem eldönthető, hogy vajon a sajnálat vagy inkább a másik öröme, sikere okán érzett öröm vagy irigység-e a „megfelelő” reakció.

(Ugyancsak a belső ellentmondásra, tartalom és forma feszültségére épülnek azok a passzív-agresszív kijelentések, amelyek elismerésbe, törődésbe vagy kedvességbe csomagolva próbálják meg kialakítani az értékességbeli aszimmetriát, itt azonban nem a beszélő vagy posztoló fel-, hanem az üzenet címzettjének a leértékelésével: „Azt te mind meg tudod enni? Nem semmi!”, „A te korodban azért már jobb, ha óvatos az ember a focipályán!”, „Olyan aranyos vagy, amikor hisztizel!”, stb.)

A humble bragging, vagyis a szerénységnek vagy panaszkodásnak álcázott dicsekvés ebben az értelemben azokra az optikai illúziókra hasonlít, amelyek láttán szédülni kezd az ember, mert első ránézésre nem tudja eldönteni, hogy mi az, amit lát, hogy azt hogyan is kellene nézni. Második ránézésre azonban tisztulni kezd a kép: az emberek nagy része felismeri a díszesen csomagolt álszerénységet, amelynek megítélése így mind a nyílt panaszkodásnál, mind a kendőzetlen dicsekvésnél kedvezőtlenebb megítélés alá esik.

Saját sikerünk kendőzetlen nyilvános megjelenítése két okból is tabu alá esik: az egyik az empatikus viselkedés – még meglévő, de egyre gyengülő – kívánalma: saját sikerem érzékenyen érinthet másokat, akik – ebben a pillanatban – nem tudnak hasonló sikereket felmutatni, vagy egyenesen komoly nehézséggel küzdenek az életükben; a másik pedig a siker természete és forrása körül kibontakozó vita, amely komoly bizonytalanságot szül: hogyan mérjük a sikert? Pénzben, presztízsben, karrierben, önmegvalósításban, hódításokban, önzetlenségben? Másrészt pedig: minek köszönhető a sikerem? A családi hátteremnek? A genetikai adottságaimnak? A szerencsének? A kitartásomnak és a motivációmnak? De vajon honnan származik a bennem meglévő kitartás és motiváció? Mondhatom, hogy sikeremnek az a záloga, hogy én jobban akartam a sikert, mint mások. De honnan származik ez az akarat? És vajon lehet-e valamit – puszta elhatározásból – jobban akarni, mint amennyire akarom? Lehet akarni akarni? Stb-stb.

A Facebook – s ha lehet, az Instagram vagy a TikTok talán még inkább – a nyilvánosságot olyan irányba torzítja el (ezt nevezte Jürgen Habermas refeudalizált nyilvánosságnak), amelyben a racionális, érvelő vita háttérbe szorul, a teret pedig (mint egykoron a királyi udvarokban a király és alattvalói viszonyában) egyre inkább önmagunk ünnepeltetése és mások ünneplése tölti ki.

„A nyilvánosság helyére a személy nyilvánossá tétele lép. A nyilvánosság ezáltal kiállítási térré válik. És egyre inkább eltávolodik a közös cselekvés terétől.”^[5]

A Facebook a valóság – valamiféle szisztematikusan eltorzított – képét közvetíti, ennyiben debord-i értelemben véve spektákulummal van dolgunk Márpedig, mondja Debord, „a spektákulum a párbeszéd ellentéte”. Baudrillard ezzel rokon, bár radikálisabb álláspontot képvisel. Szerinte „szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs.”^[6]

A Facebook tehát egyszerre nyújt kiváló terepet a narcisztikus vonások kibontakozásának, a párbeszéd és az érvelő vita helyett inkább önmagunk ünnepeltetésének és olyan dolgok vagy vonások felmutatásának, amelyekkel talán nem is rendelkezünk, legalábbis nem abban a formában, ahogyan azt bemutatjuk.

A Facebookon és az én leegyszerűsített bemutatására szolgáló egyéb platformokon a korábban nem nyilvános, bensőséges, intim életesemények is egyszerű látványelemekké válnak, az elismerés kivívása érdekében kiárusíttatnak. Áruvá válnak a szó szimbolikus és – egyre gyakrabban – gazdasági értelmében is. A Facebook tehát fokozatosan a maga bűvkörébe vonja mindennapjainknak, életünknek – eddig – a nyilvánosság elől elzárt területeit is.

Az intimitás áruvá válásának és eltárgyiasításának legradikálisabb formája az influenszeripar részeként népszerűvé váló personal branding vagy énmárka-építés.

Ebben az esetben szinte korlátlanul erőforrásként lehet használni bármilyen, korábban a nyilvánosság elől elzárt eseményt, információt, videó- és képanyagot. Kizárólag saját magam vagyok saját sikerem záloga, ehhez azonban magamra is egyre inkább eszközként, dologként, márkaként kell tekintenem. Én vagyok cselekvésem alanya és tárgya, én vagyok az eszköz saját céljaim eléréséhez, én vagyok az a márka, amelyet építek.

Ennek a perspektívának azonban komoly mellékhatása is van:

azt, aki egyre inkább öncélként, márkaként tekint önmagára, adott esetben mások is ekként fogják kezelni. Céloknak, eszközöknek, márkáknak nincsenek érzéseik vagy emberi jogaik, amelyeket tiszteletben lehet tartani vagy meg lehet sérteni.

Ha én magam egyre inkább dologként (tárgyként, objektumként) és egyre kevésbé emberként (alanyként, szubjektumként) tekintek magamra, vagyis – a német filozófus, Axel Honneth^[7] szóhasználatával élve^[8] – eltárgyiasítom saját magamat, akkor ezzel akaratlanul is arra ösztönzök másokat, hogy ők is ezt tegyék velem, és ennek megfelelően viszonyuljanak hozzám.

Kétségtelen, hogy a magunkra nézve pozitív tartalmú képek, videók megosztása a Facebook egyik motorja. Ennek hatása azonban túllép az online téren, és a Facebookon kívüli „offline” életünkre is visszahat. Nem véletlenül tekinti Byung-Chul Han ezt a logikát az önkizsákmányolás, az önátvilágítás új formájának, amely folyamatosan az önmagunkról való nyilvános beszédet és a velünk kapcsolatos magántermészetű információk folyamatos – és nemritkán kényszeres – megosztását ösztönzi:

„A digitális panoptikonból hiányzik a[z orwelli értelemben vett] Nagy Testvér, aki akaratunk ellenére információkat csikar ki belőlünk. Sokkal inkább szabad elhatározásból tárulkozunk ki, leplezzük le önmagunkat. […] Az önkéntes kitárulkozás lép a kínzással kikényszerített vallomások helyébe.”^[9]

Ráadásul, ha az ember egyszer kitárja a nyilvánosság előtt a magánélete kapuit, később már lehetetlen lesz becsukni. Ahogyan Erőss Antónia híradós fogalmaz: „Ha az esküvődre meghívod a sajtót, akkor a valópereden is ott lesznek.”

A Facebook és társplatformjai hatására gyakran már az offline eseményeket is azon logika köré szervezzük, hogy azok mennyire fényképezhetők, filmezhetők, prezentálhatók, hogyan fognak majd mutatni, milyen képet fognak majd rólunk közvetíteni a többé-kevésbé korlátozott nyilvánosságban.

Erőss megjegyzéséből eszünkbe juthat, hogy nem ritka, hogy a házassági fogadalom szövege szerint is „szent”, „egyszeri és megismételhetetlen”, a mindennapok banalitásából szándékosan kiszakított esküvői szertartás bizonyos epizódjait „profán módon” meg kell ismételni, mert a róluk készült fényképek/filmfelvételek sötétek, zajosak, életlenek, nem jól komponáltak, vagyis nem sikerültek az elvárásoknak megfelelően, így félő, hogy a nyilvánosságban nem lesznek képesek másokból elismerést vagy irigységet kiváltani.

A saját személyünk köré rendezett „jelenetekben” tulajdonképpen bárki és bármi képes statisztává vagy díszletté válni.

Utazásaink során egyre kevésbé gyönyörködünk az elénk táruló tájban, városban, épületben, látványban. Figyelmünk ehelyett arra a képre összpontosul, amelyet magunkról a táj vagy az épület előterében készítünk. Korábban, az analóg fényképezés és videózás korában még maga a táj, az épület, a város vagy más emberek voltak a rögzített kép vagy videó tárgyai, amelyeket később – a hordozó felület (papírkép, videókazetta stb.) sajátosságai miatt – csak egy igen korlátozottan nyilvános kör láthatott.

A táj, az épület vagy a város manapság eszközzé, kellékké, dekorációvá, legújabban pedig kereskedelmi célokat szolgáló egyszerű tartalommá válik. „Ha nem készült róla kép, akkor meg sem történt” – szokás mondani, vagy még radikálisabban: „Ha nem a megosztható tartalom előállítását szolgálja, akkor nincs is értelme”. Aminek nincs kiállítási értéke – mondja Han^[10] (2020b: 24) –, az értéktelen.

A Facebook logikája alapján újraszerveződő világban fokozatosan az önmagát fényképező vagy filmező egyén válik a kép vagy videó valódi tárgyává, nem elválaszthatatlanul attól, hogy

a kép már elkészítése pillanatában nyilvános használatra volt szánva, már elkészítése pillanatában, sőt, feltehetőleg már jóval korábban, az utazás vagy a városi séta útvonalának megtervezésekor önmagunk nyilvános és pozitív megjelenítésének célját szolgálta.

A jelenet, melyet fotózunk vagy videózunk, kompozícióvá, színházzá alakul át (vagy fokozódik le). Így válik egy hírességgel készített közös fénykép vagy újszülött gyerekünk vizuális megörökítése is önmagunk ünnepeltetésének, az elismerés vagy az irigység kiváltásának eszközévé, adott esetben („szponzorált”) „tartalommá”. A valódi esemény, vagyis a találkozás egy ismert emberrel vagy az intimitásnak korábban a nyilvánosság elől elzárt pillanatai – például egy újszülött világra jötte – önmaga reprezentációjává fokozódik le, s az az illúzió – vagy talán már nem is csak illúzió – jön létre, hogy

a valóság önmaga reprezentációjával, vagyis a róla közvetített képpel egyenlő.

A celebek esetében ez a hatás olyan erős, hogy képesek nemcsak pozitív, hanem negatív elemeket is beépíteni a nyilvános imidzsükbe. Például szüntelenül felmerül velük kapcsolatban: X vagy Y igazából nem is szakított vagy nem is halt meg, majd biztos „feltámad”, mindezzel csak a figyelmet akarja magára vonni és ezt csak újabb és újabb értékesíthető tartalom előállítására felhasználni. Mivel minden a nyilvános imidzs létrehozását szolgálja, idővel szétszálazhatatlanná válik, hogy mi igazi és mi hamis, mi őszinte és mi őszintétlen. Nem tudjuk, hogy a kutyáját nyilvánosan gyászoló celebritás valóban gyászol-e, érzelmei őszinték-e, mivel számára a meghatottság és az őszinteség is csak egy szerep, amelyet a pénzre váltható követőtábora növelésének érdekében hitelesen kell alakítani.

„Azoknak a társadalmaknak a teljes élete – mondja Guy Debord –, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott.”^[11]

Annak illúziója ez, hogy amit látunk, maga a valóság, sőt, talán még „igazibb is”, mert relevánsabb a valóságnál, amennyiben könnyebben megosztható, tartalomként azonnal értékesíthető.

A feszengés vagy irigység, amelyet mások látványos – és nyilvánossá tett – sikere miatt érzünk, pontosan abból táplálkozik, hogy azt próbálják meg elhitetni velünk, hogy az, amit látunk, egylényegű a valósággal. Vagyis hogy a Facebooknak és társplatformjainak egyik vagy másik használója esetében megjelenített „sikerszéria” hátterében egy hasonlóan sikeres, problémáktól mentes – a szigorúan monoton növekvő lineáris függvények ívét követő – életút rejlik.

A sikeresség képének megkonstruálása céljából felhasznált elemek azonban elveszítik eredeti jelentésüket, és saját homlokzatunk egynemű építőköveivé válnak, fokozódnak le.

Ebben az értelemben egy gyerek születése, egy utazás, egy új autó, egy sportsiker vagy a találkozás egy ismert emberrel mind ugyanabban a dimenzióban jelenik meg. Mindez egyneművé, egymással egylényegűvé válik, eltűnik a megkülönböztetés fontos és jelentéktelen, intim és nyilvános, spontán és megrendezett között.

Mind ugyanannak a pakli kártyának lesznek magas pontértékű lapjai, hiszen mindegyik elsősorban abból a szempontból válik fontossá, hogy az én szimbolikus értékemet mennyiben képes mások szemében, az egyre kevésbé korlátozott nyilvános térben növelni.

Mindennek hatására a Meta-világban a felhasználó tekintete egyre inkább önmaga felé fordul. E felismerésből kiindulva naiv módon azt is gondolhatnánk, hogy a Facebook reflexívebbé teszi az embert, ha nem tudnánk, hogy ez a reflexió mindenekelőtt nem önmagunk jobb – pszichológiai vagy szociológiai – megismerését szolgálja, hanem a mások elismeréséért folytatott harc^[12] vagy a bizonyos helyzetek (a párkapcsolat, a nyaralás, a szórakozás) legitim meghatározásáért folytatott szimbolikus küzdelem (Bourdieu) húzódik meg a hátterében.

S ha mindez még nem lenne elég, az önmagunkra irányuló tekintet a tükör előtt magunkról a tükörben készített fényképek formájában tovább radikalizálódik. Ekkor a megfigyelés második hatványra emelkedik. Nem egyszerűen önmagunkat fényképezzük, hanem önmagunkat fényképezzük, miközben azt figyeljük, hogy önmagunkat fényképezzük.

Önmagunk megfigyelése közben figyelhetjük meg önmagunkat. A tekintet tehát nem egyszerűen az alanyra, hanem az alany tekintetére irányul. Az önmagunkra irányuló tekintetet azonban itt sem a megismerés szándéka vezérli, hanem önképünk narcisztikus piedesztálra emelésének eszköze.

Paradox módon manapság éppen önmagunk fotózása és filmezése válik reflektálatlan gyakorlattá. Eközben éppen a valódi – pszichológiai szociológiai vagy filozófiai értelemben vett – reflexivitás enyészik el. Elmarad önmagunk szerepének átgondolása, a fontos és a jelentéktelen, a nyilvános és a magántermészetű elválasztása.

Valódi reflexivitásról ebben az esetben éppen az tanúskodna, ha lemondanánk arról az igényünkről, hogy önmagunkat tegyük meg a Facebook-posztok, képek és videók egyetlen fontos alanyává, és minden mást önmagunk pozitív bemutatásának rendeljünk alá.

Hozzáállásunk pontosan akkor válhat reflexívvé, ha képesek leszünk lemondani az önmagunkra irányuló narcisztikus reflexióról.

Csak akkor, ha tekintetünk, érdeklődésünk ismét más objektumokra (tárgyakra) és szubjektumokra (emberekre) irányul majd, a rajtunk kívüli világ pedig kiszabadul a rá osztott díszletszerepből.