Mielőtt 2022 február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, az utóbbi európai összehasonlításban az egyik legszegényebb és legeladósodottabb országnak számított. Hogy maga a háború ezen túlmenően milyen mértékű anyagi romlásba döntötte Ukrajnát, arról egyelőre csak találgatni lehet, hiszen a halálos áldozatok számáról senki sem tud biztosat mondani, és azt sem lehet előre látni, hogy a Nyugatra menekültek közül mennyien térnek majd vissza, ha majd egyszer az ország újjáépítése elindulhat.

Elemi rombolás

A háború következtében 2022 első három negyedévében az ukrán GDP 34.8 százalékkal csökkent. 2022 végéig az ország infrastruktúrájában közel 140 millárd dollárnyi kár keletkezett (amennyiben a megsemmisült vagy sérült eszközök helyreállítási költségét vesszük számítási alapnak). A mezőgazdasági termelés nagyjából 40 százalékkal csökkent 2022-ben, aminek a hatásai világszerte érezhetők.

Az ukrán természeti erőforrások és ökológiai minisztériuma egyszer kiadott egy számadatot (46 milliárd dollár) arról, hogy mekkora kár keletkezett a talaj, az erdők és folyók pusztításával, de ez a kár értelemszerűen továbbra is nő; napról napra, mindaddig, amíg a háború véget nem ér. Minden ukrán hő- és vízerőmű megrongálódott; az áramtermelő és elosztó kapacitás nagyjából egyharmadával csökkent. Mint az a haditudósításokból ismert, a zaporizzsjai atomerőművet az oroszok leválasztották az ukrán elektromos hálózatról, a hűtéséhez szükséges víztározó leeresztése pedig nemcsak az áramforrás elvesztésével jár, de a nukleáris biztonságot is veszélyezteti.

A fentiek következtében Ukrajna nemcsak katonai, de pénzügyi értelemben is az őt támogató országok áldozatvállalásától függ.

Az állam működéséhez (beleértve az alapvető közszolgáltatások működtetését is) nagyjából havi 4 milliárd dollár transzferre van szüksége. A honvédő háborút folytató Ukrajna pénzügyi támogatása kölcsönök formájában is zajlik, sőt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) saját szabályait áthágta már Ukrajna érdekében, hiszen háborúban álló országnak korábban még soha nem nyújtott hitelt; most ezt is megtette. Tavaly még sok szó esett arról, hogy az ukránok kártalanítása és az újjáépítés a lefoglalt orosz vagyonokból finanszírozható lesz, az utóbbi hónapokban azonban mintha ritkábban hangoznának el efféle várakozások.

Az első jelentős ukrán újjáépítési konferenciát 2022. júliusában rendezték a svájci Luganóban, és további hasonló konferenciák szervezés alatt állnak. A nyugati kormányok ezeken a platformokon nagyvállalatok tucatjait vonultatják fel, amelyek kisebb-nagyobb részesedéshez juthatnak majd az újjáépítés során. Ez a készülődés – legalább részben – magyarázhatja, hogy az ukrán kormány a háború teremtette rendkívüli helyzetet arra használta ki, hogy a szociális jogokat építse le a munka világában (a 2022 augusztusában elfogadott törvénnyel lazították az elbocsátások szabályozását, a maximális heti munkaidőt 60 órára emelték és bevezették a nullaórás munkaszerződést is). Ez az irány konzisztens azzal, hogy Zelenszkij elnök már a megválasztása (2019) óta neoliberális reformokkal operált (pl. az egészségügyben, de a munkaerőpiacon is). A háborús áldozatvállalás időszakában, a szakszervezetek tiltakozása közepette mindez mindenképpen visszatetsző.

Elrontott gazdasági átmenet

Ukrajna pusztulása nem 2022. február 24-én kezdődött. Az 1990-es években a nyugati orientációhoz és a tőkés piacgazdasághoz visszatérő kelet- és közép-európai országok nagyjából egy elveszett évtized után tértek vissza a gazdasági növekedés útjára. Ukrajnában azonban a transzformációs visszaesést követő fellendülés lényegében sohasem következett be. Ennek számos oka lehet, de az egyik legfontosabb mindenképpen az a gazdasági és politikai modell, amelyet a versengő tőkéscsoportok (oligarchák) nagyfokú gazdasági és politikai instabilitás mellett a maguk javára üzemeltettek.

Alapvető vonásait tekintve ez a gazdasági átalakulás az orosz mintát követte, de annál sokkal diszfunkcionálisabb maradt. Ugyan nem volt olyan átalakuló ország Ukrajnától nyugatra sem, amelynek gazdasága a vasfüggöny lebontása után azonnal kilőtt volna, de az ukrán történet mindenképpen csalódás azoknak, akik azt gondolták, hogy a Szovjetunióhoz képest csak jobb jöhet. A piacgazdaságra történő áttérés eredményeként Ukrajnában egyfajta neoliberális kleptokrácia alakult ki. Ezen érdemben nem javított a 2013-ban kidolgozott, és aztán 2014-ben aláírt társulás az Európai Unióval. Az ukrán GDP 2019-ben alacsonyabb szinten állt, mint 1989-ben, és a férfiak várható életkora mindössze 67 év volt. Ez még akkor is megrázó, ha tekintetbe vesszük, hogy a Donyec-medencében már 2014 óta harcok folytak a kijevi központi kormány és az Oroszország által támogatott szakadárok között.

A 2022 februári orosz invázió óta sokszor elmondták, mennyit szenvedtek az ukránok a Szovjetunióban. Ez mindenképpen igaz a sztálini időszakra, amelyet nemcsak az erőltetett ruszifikáció jellemzett, hanem például az 1932-34 közötti – az erőltetett iparosítás és kolhozosítás miatt bekövetkezett – éhínség is. Ugyanakkor a szovjet időszak nagy előrelépés volt az ukrán államiság és identitás megszilárdulása szempontjából. Akkor még szovjet tagállamként ugyan, de Ukrajna mint konkrét határokkal és igazgatási központtal rendelkező ország nemcsak hogy létrejött, hanem egyre kiterjedtebbé is vált. Nem volt ugyan szükségszerű, de a Szovjetunió megalakulásakor az Ukrán SzSzK része lett a Donyec-medence. A II. világháború után lett Ukrajna része Észak-Bukovina, Galícia és Kárpátalja, végül pedig 1954-ben a Krím-félsziget is.

A Szovjetuniónak köszönhető földrajzi terjeszkedéssel együtt azonban Ukrajna egyre heterogénebbé vált etnikai, nyelvi és kulturális összetétel szempontjából. Miután azonban az állam szerkezete nem volt képes stabil keretet adni a belső társadalmi és regionális sokszínűségnek, az emiatt kialakult belső feszültségek előbb polarizációhoz, majd erőszakhoz és polgárháborúhoz vezettek. A közép- és nyugat-ukrajnai bázissal rendelkező, egyre erősebb amerikai orientációt követő politikai erők irányítása alá kerülő Ukrajna egyre mélyebb, egyre kibékíthetetlenebb konfliktusba került Oroszországgal – s ez csak tovább rontott a gazdasági kilátásokon. Az ország a 2000-es években az Egyesült Államok és Oroszország közötti, egyre nyíltabb rivalizálás színterévé vált.

Míg az Európai Unió számára Ukrajna egy segítendő szomszéd, Amerikában nem Zbigniew Brzezinski volt az egyetlen stratéga, aki számára Ukrajna egy nagy geopolitikai sakktábla részeként jelent meg.

A segítő kéz meggyengül

Az Ukrajnát ért orosz agresszió óta vezető nyugati politikusok újra meg újra elmondták: ameddig csak kell, támogatjuk Ukrajnát; kerül, amibe kerül. E mögött kezdetben élt egy olyan feltételezés, miszerint az EU-tagországokra nem nehezedik majd túlzott teher, esetleg 1-2 fokkal lejjebb kell venni a fűtést az orosz gázról való lemondás miatt, és rövidebb ideig kell zuhanyozni azokban az országokban, ahol a fűtés és melegvíz-szolgáltatás kapcsolatban áll az Oroszországból származó energiahordozókkal. Azóta a helyzet sokkal súlyosabbá vált. A háború szociális következményei jelentősek, és az sem biztos, hogy a nehezén túl vagyunk.

Mivel két nagy élelmiszer-exportőr vív háborút egymással, a világ mezőgazdasági piacai felbolydultak, az élelmiszerárak tavaly nyáron az egekbe szöktek, és emiatt Európán belül is újabb milliókat érint az anyagi depriváció kockázata.

Közben a kelet-közép-európai agrártermelők tiltakozni kezdtek az ukrajnai gabonaimport ellen. Az Oroszországgal folyó gazdasági hadviselés következtében felrobbant az energia ára is, ami miatt egész gazdasági ágazatok kerültek a lét és nemlét határára. Az enyhe tél ellenére milliós nagyságrendben nőtt azoknak a háztartásoknak a száma, amelyet a bent lakók nem tudnak megfelelően fűteni, miközben sok energiapiaci szakértőtől azt hallhattuk: a következő tél nehezebb lesz.

Miközben az európai gazdaság növekedési potenciálja csökken, és az átlagos életszínvonal hanyatlásnak indult, az EU-tagországok Ukrajnából nem hárommillió menekültet fogadtak be, mint az emlékezetes 2015-ös évben, hanem annak dupláját – már a háború első hat hónapja során. Aggasztó, de nem teljesen váratlan, hogy az év végére az európai politika elkezdett migrációellenes irányba fordulni, és februárban már az általános bevándorlóellenesség jellemezte az Európai Tanács hozzáállását.

Az pedig, hogy az ukrajnai háború egyfajta új fegyverkezési hajszát vált ki, az európai államok költségvetésében folyamatos nyomás fog nehezedni minden olyan tételre, amely nem katonai jellegű, így az állami szektor fizetéseire és a szociális kiadásokra is.

Európa választhat az eddiginél militarizáltabb fejlődési modellt, de ennek kockázatairól és költségeiről őszintén kellene beszélni, ami ezidáig nem történt meg.

Országonként változó megoldások születtek az anyagi terhek méltányosabb elosztására (kiugró profitok megadóztatása, kedvezményes alapszolgáltatások a lakosságnak stb.), a háború elhúzódása esetén azonban az eddiginél többre lenne szükség, és a szankciós politikát koordináló Európai Uniónak szociális védőhálók erősítésében is az élre kellene állnia.

Sem az Európában, sem az Európán kívül élőktől nem lehet elvárni, hogy a háborúval kapcsolatos álláspontjukat teljes egészében függetlenítsék attól, hogy ez a háború hogyan hat az életükre. Az állampolgárok egyszerre várnák el a kormányoktól az ukrán honvédő háború hatékony támogatását, a szociális következmények enyhítését, a menekültek hosszú távú ellátását és integrációját, valamint a további katonai eszkaláció megakadályozását. A politikai vezetők többségének mindez egyszerre emberfeletti feladatnak tűnik.