Egyre több jel utal arra, hogy a Fővárosi Ügyészség súlyos hibát vétett, amikor február 11-én egy magyar nő letartóztatását kérte, azzal gyanúsítva őt, hogy egyike volt a „viperás támadások” elkövetőinek. Miközben D. K. már szabadlábon tisztázhatja magát és a szélsőjobboldali – részben a Fideszhez kötődő – médiák által indított lejáratókampány még tart, Kocsis Máté a külföldi támadókkal való állítólagos kapcsolatra hivatkozva a titkosszolgálatok bevetését helyezte kilátásba politikai ellenfelével szemben. A kormányzati és szélsőjobbos lejáratókampány azt is megmutatja, hogy a hatóságok milyen könnyen válhatnak a – jelen esetben baloldali – ellenfelek ellen indított támadások eszközeivé. 

A február 11-ei, kitörés napi szélsőjobboldali rendezvénysorozathoz köthetően több, feltételezhetően antifasiszta indíttatású támadás történt Budapesten, melyeket a gyanú szerint a fővárosba látogató külföldi aktivisták követtek el. A támadások nagyrészt a magyarországi szélsőjobboldali szubkultúra ismert figurái (kisebb részben egyelőre legalábbis azonosítatlan lengyel állampolgárok) ellen irányultak, a kormány és holdudvara pedig nem volt rest kihasználni az alkalmat arra, hogy a baloldal elleni morális pánikot gerjesszen.

Ennek keretében a főváros lakosságát terrorizáló, veszélyes antifa-különítményeket vizionálva, egyszersmind hatósági intézkedéseket sürgetve, nem utolsósorban összemosva az erőszakos cselekedetek elkövetőit a magyarországi baloldal egyes intézményeivel.

A NER vádaskodásai mellett pedig kifejezetten aggasztó, hogy az állami szervek – rendőrség, ügyészség – is elhamarkodottnak tűnő módon keverte bele a Szikrát és más baloldali szervezeteket az ügybe, ezzel komoly muníciót szolgáltatva a kormánypártoknak és más szélsőjobboldali szervezeteknek.

A Bayer-művek és a Pesti Srácok importpánikja

Ami Budapesten történt február második hetében, legalábbis mifelénk valóban példátlan. Magyarországon évtizedek óta megszervezik neonáci csoportok a „Becsület napját”, aminek keretében az 1945-ös budavári kitörésben résztvevő náci és magyar katonákra emlékeznek. De legalább ilyen fontos, hogy Európa náci csoportosulásainak tagjai kapcsolataikat is ápolhatják a rendezvény égisze alatt. Noha az elmúlt években a hatóságok több gyűlést is betiltottak, ennek csak ímmel-ámmal szereznek érvényt: a szélsőjobboldali csoportosulások – akárcsak idén – rendszerint megtalálják a módját, hogy megtartsák rendezvényüket, miközben az állam szemérmesen félrenéz.

Pedig, mint a bulgáriai példából is látszik, lehetne hatékonyabban tiltani a nácivonulást: egyrészt az állami és kormányzati szervek látványosan és élesen elítélik, másrészt a jelek szerint hathatós erőfeszítéseket tesznek a tiltás kikényszerítésére. Ha tehát a hatóságok és a kormány komolyan gondolná, hogy nem szeretne fasiszta-antifasiszta csatateret csinálni a fővárosból, erre lenne módja.

Ugyanígy évek óta szerveznek magyarországi antifasiszták legális ellentüntetéseket, amelyeken az utóbbi években külföldi aktivisták is részt vesznek. Ezen megmozdulásokra rendszerint mozgósítanak különböző baloldali szervezetek, és a Mérce, valamint társoldalunk, a Tett is kiemelt figyelmet fordít a jelenségre, tekintve hogy – olykor kritikus taktikai megfontolásokkal együtt – fontosnak tartjuk a fasizmus elleni megmozdulásokat. Akárcsak az elmúlt években, idén is így tettünk.

Olyan viszont még nem volt, hogy antifasiszta aktivisták szervezett formában, csoportosan támadtak meg a neonáci rendezvényekhez és csoportokhoz köthető embereket, akik közül többeket súlyosan bántalmaztak. Itt érdemes megjegyezni, hogy az immár évtizede szervezkedő magyarországi antifasiszta mozgalmárok és az általuk meghívott, immár három éve úgyszintén minden évben mozgósító külföldi szövetségesük, az NS Verherrlichung Stoppen kampány szervezői nem tudtak előre a támadásokról – mi több, állításuk szerint nem is ismerik a támadókat, és amint velük készített interjúnkban kifejtették, a támadásokkal nem is tudnak azonosulni.

Amint az egyik magyar szervező mondta, „[a] neonácik logikája bandaháborús, és könnyen lehet, hogy a viperára viperával fognak válaszolni. Eszkalálódhat minden, ami ártatlanokra üt vissza”.

Általában, a magyarországi antifasiszta közvélemény egységesnek tűnik abban, hogy az utcai harcok importálása óriási felelőtlenség, hiszen – ahogy Incze Béla, a neonáci Légió Hungária egyik vezetője mondta – a külföldi fasiszták és antifasiszták egyaránt hazamennek. Mi viszont itt maradunk velük összezárva.

De nemcsak velük maradtunk összezárva, és nemcsak a külföldi aktivisták importáltak nyugati gyakorlatokat. Épp így tett ugyanis a kormánymédia, amely kapva kapott az alkalmon, hogy a nyugati szélsőjobbos politikai közbeszédben – pl. amerikai republikánusok vagy a német jobboldal köreiben – az utóbbi években markánsan jelenlévő baloldalellenes morális pánikot is importálja.

Nem mellesleg nem először próbálkoznak ezzel. A Republikánus párt radikális szárnyának, illetve Donald Trump, az Egyesült Államok egykori elnökének politikai ámokfutása és közéleti holdudvarának, médiájának megnyilvánulásai afféle morális-ideológiai iránytűként és kommunikációs mintaként szolgáltak – és részben szolgálnak a mai napig – a Fidesznek. Így nem meglepő, hogy a George Floyd meggyilkolása után új erőre kapott Black Lives Matter mozgalom, valamint az antifasizmus elleni elnöki kirohanásokat is igyekeztek valahogy átültetni a magyarországi közbeszédbe. Ez akkoriban nem volt különösebben sikeres projekt, pedig Boldog István – trumpi mintára – még az „antifa mozgalom” terrorszervezetté nyilvánítását és betiltását is megpróbálta kieszközölni. A cél nem önmagában a betiltás, hanem a kirekesztő, elnyomó struktúrák normalizálása, azáltal, hogy az ellenük fellépőket aposztrofálja veszélyes és „abnormális”  elemekként.

A kormányközeli sajtóorgánumok, talán leglátványosabban a Pesti Srácok most is rárepültek a témára, de a baloldali elhajlással nehezen vádolható, viszont a nácikkal és nyilasokkal  kíméletlenül kritikus Pethő Sándor egykori lapjának a nevét bitorló Magyar Nemzet szerkesztőségi vezércikkben buzdít az antifasizmus elutasítására.

Miképp a korábbi kísérlet idején, újfent kényelmetlen gondolatokat ébreszt, hogy ez esetben a kormányzati sajtó egyik zászlóshajója vajon milyen elveket propagál?

Ha az antifasizmus elutasítására buzdít, akkor mi az az eszmerendszer amit elfogadhatónak tart?

Mindenesetre a gazdagréti biztonsági kamera felvételeit, melyen egy katonai ruhás férfi elleni csoportos támadás látszik, az is látta, aki nem akarta, és a belvárosban megvert neonáci rokker feldagadt arca is napokig virított a címlapon. A cikkekből pedig az a kép rajzolódhatott ki, hogy külföldi és magyar radikális baloldaliakból szervezett szabadcsapatok rontanak rá gyanútlan járókelőkre Budapest utcáin, az áldozatokat szemérmesen a katonai stílusú ruházatok rajongóiként vagy jámbor nemzeti rockzenészként aposztrofálva – ezzel is azt a látszatot keltve, hogy bárkiből lehet áldozat.

Pedig ahogy a B1 Blogcsalád posztjából kiderül – ami a kormánysajtó cikkeiben a sorok között olvasva ugyancsak nyilvánvaló lehetett –, itt bizony nem találomra vertek össze embereket az utcán, hanem prominens szélsőjobboldaliakat támadtak meg. Ahogy a megvert rokker sem az Ismerős Arcok-féle neohorthysta szenvelgést, sokkal inkább a zsidóirtós vonalat képviseli. Ez egyébként – nem tagadva a csoportos, lesből végrehajtott brutális utcai támadások elfogadhatatlanságát – felveti a kérdést, hogy mit tart a kormánysajtó társadalmilag elfogadható viselkedésformáknak?

A jelek szerint az áldozatok által vallott elveket sokkal inkább – hisz míg a támadókat, és rajtuk keresztül az antifasiszta elveket általánosságban veszélyes szélsőségként állítják be, a prominens szélsőjobboldali áldozat egyszerű trafikossá, a zsidóirtásról fantáziáló művész nemzeti rockzenésszé szelídült a híradásokban. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a kormányfüggetlen sajtó jelentős része sem mindig volt különösebben reflektált e tekintetben.

A kormánysajtó ugyanakkor nemcsak a morális pánikot igyekszik gerjeszteni, de jól láthatóan kihasználná az alkalmat, hogy arcot adjon a „veszedelemnek”, egyszersmind diszkreditálja a magyarországi baloldali projekt jobban látható részeit.

Legalábbis nehezen lehetne mással magyarázni, hogy a Pesti Srácok oknyomozónak álcázott cikksorozata hogyan kutatta ki, hogy a verekedős antifák hálózatos kapcsolatban állnak a budapesti támadásokat élesen elítélő Szikra Mozgalommal, Jámbor András képviselővel (lapunk alapítójával és volt főszerkesztőjével) és a Mércével, valamint társoldalaival, továbbá mémoldalakkal. Mások mellett Bayer Zsolt kormánypárti publicista is megbízhatóan szállítja veretes publicisztikáit, melyekben a védjegyének számító mélységes felháborodással konstatálja, hogy eszmei ellenfelei most már tényleg minden határon túlmentek, egyszersmind szentesíti és elvárja a méltó megtorlást.

És ő sem felejti el a Szikra, Jámbor, Mérce hármast összekötni a támadássorozattal, hangsúlyozva, hogy a kormánypárti álláspont szerint ezen szervezetek valamennyien társadalomra veszélyes antifasiszta eszméket hirdetnek. Miképp a támadássorozatból is világossá kellett válnia. (Ennél kicsit tovább ment Bánó Attila kollégája, aki egyenesen az USA-ig vezette az antifasiszta összeesküvés szálait.)

A kormánypártok és sajtójuk tudatos maszatolása, hogy a kitörés napja előtti támadásokkal is összemossák ezt az igen heterogén baloldali közeget.

A lila kabát és a Facebook-lájk, amik az ügyészséget, a kormánypárti publicistákat és a Fideszt is megtévesztették

Az összemosásban váratlan helyről kapott segítséget a széljobbos magyar sajtó. A támadásokkal összefüggésben ugyanis meggyanúsították és letartóztatták a Szikra Mozgalom egyik tagját – erről pedig különböző niche szélsőjobbos portálok után a hivatalos kormányzati kommunikáció is elkezdett tényként kommunikálni, felfedve az aktivista kilétét. A helyzet és az események drámai értékelését pedig nem utolsósorban az is megkönnyítette a szélsőjobboldali sajtó számára, hogy a rendőrség tagadhatatlanul és saját elmondása szerint is igen komoly erőket mozgósított a támadók kézrekerítése érdekében, amint erről egy szokatlan, feszült hangvételű sajtótájékoztatón is beszámolt.

Ennek alkalmával a rendőrség szóvivője már közösség tagja elleni erőszakként minősítette a támadásokat, az alapján, hogy az áldozatok katonai ruházatot viseltek – legalábbis a rendőrség első sajtótájékoztatóján ezzel kötötte össze az áldozatokat a hatóság szóvivője. Ez egyébként felveti azt a kérdést, hogy a hatóságok és a magyarországi jogrend kiket tekint védendő közösségnek, akik érdekében a hatóságoknak keményen fel kell lépniük a társadalom más csoportjaival szemben?

Feltűnő, hogy miközben a hatóságok hangsúlyozzák, hogy az „erőszaknak nincsen színe”, az antifasiszta indíttatású erőszakot – miképp a Telex remek cikkéből is kiderül – látványosan másképp kezeli, mint a fasiszta, szélsőjobboldali cselekedeteket.

Később azt is megtudhattuk a Fővárosi Törvényszék közleményéből, hogy a gyanúsított személyt – akit ekkoriban a szélsőjobboldali média felületein már névvel és a Szikra tagjaként emlegettek – egy facebookos lájk és az alapján vették őrizetbe, hogy az ügyészség meglátása szerint a profilképén viselt kabát megegyezik a támadások egyik elkövetőjének ruházatával. Mindez úgy tűnik, még az ügyészség számára sem volt meggyőző, február 24-én szabadon engedték a továbbra is gyanúsítottként kezelt aktivistát.

És noha semmiféle hivatalos kommunikáció nem utalt erre, a magyarországi jobboldali sajtó egy ki tudja honnan származó, német lapban megjelent szivárogtatás alapján vérmérséklettől függően napokon át sugallta és harsogta, hogy a Szikra Mozgalom tagja, „Jámbor András aktivistája” „gyanútlan járókelőket” vert az utcán nemzetközi elvtársai társaságában. Az pedig a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy a szervezet cáfolt, lapunk pedig a jelek szerint a nyomozó hatóságok szakembereinél alaposabban vizsgálhatta meg a gyanúsítottra nézve állítólag terhelő tényeket.

De a jobboldali médiát az sem hatotta meg, hogy az ügyészség végül elrendelte a nő szabadlábra helyezését – legendáriumukban immár úgy tűnik, a Szikra és a Mérce végérvényesen összekapcsolódott a „viperás támadásokkal”, és semmi sem utal arra, hogy felhagynának a baloldali intézmények ellen folytatott kirívóan durva lejáratókampánnyal.

Kocsis Máté – a nemzet házmestere a titkosszolgálatokhoz fordul

„Az első lépés, hogy ezt a hálózatot fel kell tárni. És nemcsak azokat, akik az elkövetők voltak, hanem akik kapcsolatban állnak a külföldi erőszakos szélsőséges baloldali szervezetekkel. (…) Először nézzük meg [hogy mit csinálnak]. Ezen dolgozniuk kell a hatóságoknak. Rendőrségnek, titkosszolgálatoknak, mindennek”

– szállt be a morális pánikkeltésbe egy stílusos belépővel Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője. A kormánypártok emblematikus figurája azt is kifejtette a Kossuth Rádión, hogy amennyiben szükséges lesz, törvényt is fognak alkotni, hogy megakadályozzák az „erőszakos baloldali csoportosulások” térnyerését, jelentsen ez bármit is.

Az ugyanakkor aggasztó – de nem meglepő –, hogy a nagyobbik kormánypárt frakcióvezetője nyíltan felszólítja a hatóságokat, hogy lépjenek fel politikai ellenfeleivel szemben, amihez ürügyként használja a viperás támadásokat, mindezt egyetlen, a jelek szerint nagyon gyenge lábakon álló gyanúsítás alapján.

Azt ugyanis aligha tagadhatjuk, hogy Kocsis véleményének, noha nincs kormányzati pozícióban, a Fidesz egyik vezető politikusaként – és a nemzetbiztonsági bizottság tagjaként – súlya van. Nem utolsósorban pedig az ő bizalmi embere felügyeli az immár Rogán Antal hatáskörébe tartozó titkosszolgálatokat.

De nem kellett sokat várni a kormányzati megnyilvánulásokra sem a témában. Noha az ilyen pozíciót elfoglaló politikusok általában igyekeznek visszafogottabban kommunikálni a kultúrharcos témák felvezető időszakában – vagyis amikor a kormánysajtón, fideszes megszólalásokon keresztül igyekeznek bevinni egy adott kérdést a köztudatba – Dömötör Csaba elkezdte megkocogtatni a jeget.

A miniszterelnöki kabinetiroda parlamenti államtitkára a Mi Hazánk-os Toroczkai László országgyűlési képviselő kérdésére válaszolva melegítette újra a vádat, miszerint az antifasiszta mozgalom „terrorszervezet jellemzőit mutatja”. Kocsis után pedig ő is megismételte, hogy

„az antifa mozgalom kiemelt figyelmet érdemel a magyar hatóságok részéről, a legszigorúbb fellépést, mint minden olyan radikális szervezet, amely a közbiztonságot veszélyezteti”.

Azt pedig, hogy az antifasizmus eszme, nem pedig mozgalom, és így igen nehéz koherens csoportként értelmezni, a kormánypárti és más szélsőjobboldali propagandistákhoz és párttársaihoz hasonlóan – ő sem vette figyelembe.

A kormánypártok, és immár a kormány anti-antifasiszta szólamait ugyanakkor nehéz másképp értelmezni, mint egy központilag előkészített és koordinált kampány nyitányát, amihez már csak casus bellire volt szükség. Kétségtelen, hogy a külföldi antifasiszták által elkövetett erőszak kapóra jött a hatalomnak, de hiba lenne tehát ezt a kormányzati retorikát szimpla reakcióként értelmezni.

Merre tovább, magyarországi közbeszéd?

Noha a társadalom széles rétegeivel egyelőre láthatóan kevésbé rezonál az antifasizmus körül keltett morális pánik, szembeszökő, hogy a közbeszéd, a média nem szélsőjobboldali fórumain is, akarva-akaratlanul, de helyenként meglepő nyíltsággal köszön vissza a kormány narratívája: miszerint az antifasizmus veszélyes, agresszív és a társadalomra káros eszme. Ez nem meglepő. A nemzetközi és hazai jobboldali, konzervatív világ- és történelemszemlélet az elmúlt évtizedekben szívós munkával érte el, hogy a szélsőjobboldali eszmékhez hasonló, de leginkább súlyosabb veszélyforrásként láttassa a baloldali gondolatokat, ezzel együtt az antifasizmust.

A náci eszméket elutasító polgármesterek akkor lesznek politikailag korrektek, ha mindkét oldal áldozatairól megemlékeznek, és a náci mítoszokat romboló sztártörténész útmutatásával készül emlékösvény a várban az elesett német katonáknak. A nácizmus bűneiről nem lehet a „kommunizmus bűnei” nélkül beszélni, az imígyen torzított közbeszédben az antifasiszták pedig Sztálinnal kerülnek egy lapra. A felszabadulásból megszállás lesz, és a közbeszédben – ahogyan a XII. kerületi Turul-szoborra –  felkerülnek a háború áldozatainak tablójára a zsidóság mellé a háborús bűnösök is.

Holott, miképp mások mellett Tamás Gáspár Miklós frappánsan és tömören, Kapelner Zsolt pedig bővebben kifejtette, az antifasizmus civilizációnk morális alapállása.

Nemcsak önmagáért való szemlélet és gyakorlat, de a kapitalista rendszer egyre nyilvánvalóbb élhetetlensége miatt egyre erősödő szélsőjobboldali tendenciákra adott válasz. Ha úgy tetszik, szükséges, de nem elégséges gondolat és cselekvés a mindenki számára élhető világért.

Az emberi méltósághoz tartozó javak és jogok újra, és egyre inkább a megfelelő osztályhoz, nemhez, etnikumhoz stb. tartozó kevesek kiváltságai, akkor is, ha a megkülönböztetésnek szerencsés helyeken nem bőrdzsekis verőlegényei szereznek érvényt. A kizárás és elnyomás garanciái ott vannak a társadalom legalapvetőbb intézményeiben és reflexeiben. Nemet mondani az antifasizmusra ma egyet jelent annak elismerésével, hogy társadalmaink jó úton haladnak.

Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.