Végre vége 2022-nek. Kiábrándító és utálatos év volt. Háborúval, gazdasági válsággal, egyre kilátástalanabb belpolitikai helyzettel. Jó lenne elfelejteni, de tartozunk magunknak annyival, hogy nem hunyjuk be a szemünket a valóság előtt. Hátha vannak tanulságai is ennek az évnek.

1.

Nos, az egyik tanulság az volt, hogy bár sokan még mindig nem akarják elhinni, de helytállónak bizonyult a különböző kutatók különböző terminológiát használva mégiscsak nagyjából ugyanazokat a tételeket megfogalmazó diagnózisa a magyar politikai helyzetről.

Van egy politikai erő, amely hegemón helyzetben van, jelentős társadalmi támogatottsággal, ugyanakkor annak is haszonélvezője, hogy a politikai versengés feltételei szisztematikusan el vannak torzítva. A sors iróniája, hogy ebben nem csak a kutatók között van többé-kevésbé konszenzus, de lényegében a rendszer manifeszt képének is megfelel (már amikor éppen nem az ellenkezőjéről próbálja győzködni a megfelelő közönséget, mert olyan is előfordul persze).

Tényleg konszenzus van ebben? Nyilván túlzok. De nem nagyon. A fontos részletkülönbségek ellenére ugyanis feltűnő és lényegi hasonlóságokat lehet felismerni a hazai politikai viszonyokat bemutatni akaró, egymástól ideológiailag, politikai, elméleti és módszertani szempontból is távol álló könyvekben, cikkekben. Direkt nem sorolom a jól ismert (vagy éppen sajnálatosan sokak által még mindig nem eléggé ismert) címkéket és szerzőket, pillanatokon belül összerakható a kép az interneten úgyis.

Persze, a részletkülönbségek tényleg fontosak bizonyos szempontból, és persze nyilván nagyon másfajta politika következik egy konzervatív, liberális vagy épp marxista elemzésből, de mindezt elismerve is, szerintem kifejezetten szokatlan és zavarba ejtő, hogy mennyire ugyanazt és ugyanúgy látják a magyar belpolitika megfigyelői. Ez egyszerre lehangoló (mert a látvány, amit bemutatnak, nem éppen szívderítő) és reményt keltő (mert ezek szerint talán mégsem teljesen lehetetlen egy közös valóságban élni).

2.

A másik tanulság – ha ugyan annak lehet nevezni ezt –, hogy nincs igazán tanulsága ennek az évnek.

Hogy abból, hogy meglepően könnyen meg lehet mondani, hogy milyen a helyzet, a világon semmi nem következik a gyakorlatra nézve. Főleg nem bármi biztató.

Emlékszik bárki alaposabb közéleti vitákra arról, hogy mondjuk mi az előválasztások és a közös indulás mérlege? Olyan szembenézésre, ami nem csak egy faék egyszerűségű ítéletet mondott volna, hanem gondosan számba vette volna a pozitívumokat és a negatívumokat, és felvázolt volna lehetséges forgatókönyveket a jövőre nézve?

Biztosan sokak számára nem a legfontosabb kérdés ez, de legalább a 2018-2022 közötti ellenzéki politizálás leglátványosabb eredményét (és kérészéletű sikerét) hozó eseménye volt, amely példátlan logisztikai kihívás volt, százezreket mozgatott meg, és kijelölte a választásig tartó politizálás útját. Ugyanakkor jól láthatóan nem töltötte be nem is a legvadabb várakozásokat, de a minimális célját sem. Lenne min gondolkodni ezzel kapcsolatban. Én, bevallom, nem vettem észre, hogy ez a helyzetértékelés, szembenézés, vita lezajlott volna.

Holott: mi jobb dolgunk van, mint kezdeni valamit azokkal a dolgokkal, amik velünk történnek?

Van persze sok más fontos ügy is, de, ismét csak vallomással tartozom: én legalábbis nem látom, hogy az előválasztás feldolgozása azért szorult volna háttérbe, mert amúgy minden percünket lekötötték volna az élet nagyobb, fontosabb kérdéseiről szóló sistergően intenzív közéleti viták. Kár. Éppen elég baj, hogy ennyi minden félrement, nem kellene azzal tetézni a bajt, hogy lemondunk a tanulságok feldolgozásáról.

3.

A harmadik tanulságnak azt látom, hogy az ellenzék kisebb és jelentéktelenebb lett, mint valaha.

És ez részben abból következik, amit az előbb mondtam.

Eddig sem feltétlenül az volt velük a baj, hogy nem próbáltak volna ki mindenféle lehetséges dolgot, hogy sikerük legyen, hanem hogy semmit, amit megpróbáltak, nem vittek következesen végig, és nem tanultak a kudarcokból. Annak ellenére, hogy szerintem nem igaz, hogy ne lenne a pártok részéről semmilyen tartalmas alternatíva kínálva a jelenlegi berendezkedéssel szemben (épp ellenkezőleg, van egy csomó). Csak éppen nem könnyű elhinni, hogy képesek lennének kormányozni, s emiatt igazából tök mindegynek tűnik, mit mondanak, mit csinálnak és miért.

Az egyetlen olyan dimenziója az ellenzéki politizálásnak, amely szerintem viszonylag következetesen értelmezhetőnek tűnik, az a különféle pártok vagy pártokon belüli frakciók, ambiciózus politikusok egymás közötti küzdelme.

Ez viszont, lássuk be, akkor sem valami érdekfeszítő része a pártpolitikának, ha van a kívülállók számára bármi tétje, vagy ha egyébként szükséges kelléke is a politikai sikernek. Ennek pedig az az eredménye, hogy nagyon nehéz komolyan venni, amit lát az ember. Néha kifejezetten meg kell erőltetnem magamat, hogy eszembe jusson, némelyik pártnak ki az elnöke éppen. Máskor rácsodálkozok egy-egy hírre, hogy jé, ez az ember, akinek a neve rémlik valahonnan (vagy még az sem), átlépett egyik pártból a másikba. Vagy belebotlok egy hosszú Facebook-posztba, amelyben egy vezető ellenzéki politikus nagyon magyaráz valamit, és el kell telnie egy kis időnek, míg hozzászokik a szemem a szöveghez, a hangnemhez (szarkasztikus, belső poénokkal teli vagy éppen szenvedélyesen indulatos), hogy beazonosítsam a témát, és hajlandó legyek elfogadni, hogy nekem ehhez valami közöm van.

Nem akarom lebecsülni ezzel azoknak a tisztességes embereknek az erőfeszítéseit, akik szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. Amiről beszélek, az inkább csak egy tünet leírása. Azé a tüneté, hogy a politika iránt az átlagnál jobban érdeklődő ember számára is nehezen követhetővé vált, ami zajlik. Mindez azért is baj, mert, ahogy az az elmúlt ciklus és a 2022-es kampány történetéből könnyen megfejthető, az ellenzék előtt három kihívás állt és áll ma is: a választási rendszer által rájuk erőltetett logika, a kormányzó erők országos népszerűsége és a helyi szintű szervezett politikai jelenlét.

Ezek együttes megoldása egyszerre igényelne nagy-nagy belső elszántságot, lelki szilárdságot, rengeteg, a természetéből adódóan a közvélemény előtt rejtve maradó szervezőmunkát és kifelé is érdekes, releváns politizálást. Az ellenzék eljelentéktelenedése pedig világos kifejeződése annak, hogy messzebb van, mint valaha ennek a három problémának az egyidejű megoldásától. Ez persze nem teljesen végzetszerű: az előválasztás idején az ellenzék relevánsnak, valódi kihívónak tűnt a társadalom szemében (a közvélemény-kutatások és a részvételi adatok legalábbis ezt sugallják), csak éppen mégis, nem is egészen alkalmi politikai hibák eredménye, amit látunk, hanem strukturális probléma is.

Az ellenzék ma egyszerűen alkalmatlan az erőforrásai alapján arra, hogy képes legyen tartósan magára irányítani a figyelmet.

4.

A negyedik tanulság, s én ezt tartom a legszomorúbbnak, az, hogy nem csak a politikai struktúra állt be, nem csak az ellenzék tanácstalanodott és jelentéktelenedett el, de úgy általában véve a társadalom is nagyrészt lemondott a politikáról és elfogadta, hogy „itt fogunk élni”.

Nagyon kevés jelét látni annak, ami a politika alapfeltétele lenne pedig, hogy ti. a társadalom legitimációt, magyarázatot, elszámoltathatóságot várna el azoktól, akik a mindennapi sorsunkról döntenek.

Teljesen mindegy, mit tapasztalunk (ötvenezer halottat egy járványban, napról napra ijesztő ütemben dráguló élelmiszereket, egyik napról a másikra radikálisan megváltoztatott adószabályokat, rothadó közösségi létesítményeket, szakemberhiányt vagy éppen alkalmatlan szakembereket, egymásnak homlokegyenest ellentmondó politikusi nyilatkozatokat, újságírói kérdésekre adott impertinens nem-válaszokat, a szomszédunkba építendő veszélyes hulladéklerakókat, intézmények költségvetésének radikális megszorítását egyik napról a másikra, akármi mást), legfeljebb maroknyi érintettet leszámítva, akik maguk se nagyon látnak túl a legszűkebb kisviláguk problémáin, és akikről másoknak sokszor megvan a maguk sarkos véleménye (pl. hogy az illetőknek is vannak hibáik, hogy bezzeg hol voltak, amikor másoknak volt gondjuk stb.), amit ilyenkor el is mondanak vagy legalább elsuttognak (míg mások esetleg arról áradoznak, hogy ebből végre lesz „valami”, és hogy ezek itt az „elsők”, akik vége csinálnak „valamit”), nemigen mozgatnak meg senkit ezek a dolgok.

Ráadásul az érintettek erőtlen tiltakozásai is inkább kivételszámba mennek.

A tipikus reakció szerintem inkább a csendes, közönyös politikátlanság. A dolgok történnek ugyan, de csak rajtunk, de nem velünk. Nem akarom tagadni, hogy ez is legalább annyira tünet, mint önálló probléma. Ha a politika érdekesebb lenne, át lehetne törni a közönyösség falát időnként. De azért ne legyenek illúzióink: nem teljesen véletlenszerű és nem csak a szervezett politikai erők alkalmatlanságából fakad, hogy ilyesmi ritkán történik. A politika hiánya ma már a társadalom általános állapota, és mint ilyen, az érdekesebb, relevánsabb politizálás nehezen meghaladható akadálya is.

Nem akarom tagadni, hogy ha akarnék, sorolhatnék biztató jeleket. De nem azért nem akarok, mert ezekből úgyse lesz semmi, hanem mert 2022 összképe lehangoló, és túl sok szó ezekre a biztató jelekre meghamisítaná az összképet. Ettől még 2023 lehet sokkal jobb év is majd. Legyen is.