Az elmúlt év kezdetén leginkább abban reménykedtünk, hogy végre túljutunk a pandémia kritikus szakaszán. Ez be is következett: ha a pandémiát okozó vírus nyilvánvalóan nem is tűnt el, e globális válság az elmúlt hónapok során már egyértelműen leáldozóban volt és egyre kevésbé határozta meg mindennapjainkat. Sőt, az éveken át húzódó „kivételes állapot” sokak számára mostanra már-már feledésbe merült.
E rég várt fejleményt azonban jelenleg eszünkbe se jut elégedettséggel nyugtázni. Ennek legfőbb oka nyilvánvaló: az Oroszország és általa támogatott kelet-ukrajnai felkelők az ukrán állammal szemben nyolc éve kirobbantott véres háborúját Putyin keményedő diktatúrája 2022 februárjában radikális módon eszkalálta.
A revansista orosz rezsim ezzel épp a pandémia végéhez közeledve okozott újabb súlyos kataklizmát, melynek következményei roppant tragikusak és hosszabb távon is kiszámíthatatlanok. Ez akkor is így van, ha egyébként gyakorlatilag a kezdetektől fogva szemet szúr, hogy az agresszor mennyire hanyagul tervezett és sok tekintetben mennyire durván elszámította magát.
Hogy a legkülönbözőbb válságok szorosan követik egymást, ahhoz 2022-re szinte már hozzáedződtünk. A csaknem tizenöt éve kezdődő pénzügyi, gazdasági és megszorítási válság, mely az európai társadalmak perifériáinak további leszakadásához vezetett; az egyre súlyosbodó, szinte mindent átható klímaválság, mely az általunk ismert emberi civilizáció jövőjét fenyegeti; a demokrácia és a jogállamiság fokozatos hanyatlásával járó autokratizációs válság, melynek Kelet-Európa, azon belül is Magyarország az egyik gócpontja; az ún. migrációs és menekültválság, melyet – a klímavészhelyzeten túl – a hatalmas globális egyenlőtlenségek, az elnyomó apparátusok és az elszabaduló erőszak táplálnak; valamint a pandémia kritikus szakaszát követően jelenleg a szomszédban zajló, területszerzésre irányuló és civilek elleni tömeges erőszakkal járó háború okoz rendkívül súlyos megpróbáltatásokat.
Miközben a „korábbi” válságok szövődményeinek érdemi orvoslása alig kezdődött még meg, az Ukrajnával szembeni frontális orosz támadással kontinensünk alapvetően új korszakba lépett:
február 24-ével a hidegháborút követő korszak is egyértelműen véget ért Európában.
A második világháború követő békével kapcsolatos, nyugatabbra ugyancsak népszerű történelmi elbeszélés ugyan szűken eurocentrikus és félrevezető – a dekolonizációs folyamatot megakadályozandó az európai hatalmak még 1945 után is számos háborút vívtak, valamint Európán belül is több véres konfliktusra került sor azóta (gondoljunk csak a kilencvenes évek posztjugoszláv háborúinak borzalmas példájára). Igaz ugyanakkor, hogy az orosz-ukrán háború 1945 óta az első nagyhatalmi kezdeményezésre kirobbant háború Európa kvázi-földrajzi határain belül, az agresszor ráadásul (köztudomásúlag) az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal felruházott tagja.
Ennek hatására a közelmúltban még domináns liberális intergovernmentális nézetek – amelyek szerint az államok alapvetően saját érdekeiket követik, de azokat elsősorban tárgyalásokon és egyezségek megkötésén keresztül próbálják érvényesíteni –kontinensünkön belül is visszaszorulóban vannak. Jelenleg épp jóval élesebb határkijelöléseknek lehetünk tanúi.
A 19. századra hajazó imperialista ideológia nevében és a 20. század legsötétebb napjait idéző brutalitással vívott orosz háború számos európaiban – az akut émelygésen túl – a történelmi időzavar érzetét kelti.
Magyarország jövőbeli kilátásait illetően e történelmi kataklizma, valamint a liberális intergovernmentális nézetek abból eredeztethető európai leáldozása pedig talán a lehető legrosszabbkor következett be. Meglátásom szerint az országban jelenleg ugyanis négy alapvető folyamat esik egybe, melyek együttállása az ország középtávú kilátásait illetően roppant veszélyforrást jelent.
E négy folyamat a következő: Magyarország belső politikai erőviszonyait a módfelett nagyfokú stabilitás határozza meg. A kormányoldal politikáját eközben évek óta a jobboldali autoriter irányba való radikalizálódás jellemzi. Számos állampolgár életében fokozódott a mindennapok kiszámíthatatlansága és a kiszolgáltatottság érzése. Az ország az európai és nyugati világon és intézményrendszeren belüli pozícióját illetően pedig szemlátomást felgyorsult a periferizáció, sőt a marginalizálódás folyamata.
A politikai erőviszonyok nagyfokú stabilitását roppant erővel jelezte az elmúlt év választási eredménye: a harmadik ismétlés. Az eredményekkel intenzíven foglalkozó politológusok nyilván most is képesek lennének kiemelni érdekfeszítő részleteket, a meghatározó vonalakat illetően 2010 óta azonban roppant kevés változást lehet csak érzékelni. Az áprilisi szavazást megelőző ősszel még úgy tűnhetett, hogy az egyesült ellenzék legalábbis komoly kihívó lesz és előrébb lép majd; az ismét roppant egyoldalú eredmény értelemszerűen annál nagyobb kiábránduláshoz vezetett.
E súlyos vereségből nehéz nem arra következtetni, hogy az ellenzék országos hálózata továbbra is gyenge, erőforrásai a kormányoldalhoz viszonyítva kirívóan szűkösek, kreativitása korlátozott, vezetőinek pontos összetétele a választások kimenetelét illetően pedig már-már lényegtelen.
Négy választás elegendő kell legyen ahhoz, hogy leszögezzük: komoly belső megújulás, új szereplők és szervezetek felfutása nélkül aligha képzelhető el jelentős javulás.
Ennek esélyei azonban a mindennapok fokozódó kiszámíthatatlanságával, illetve a magyar társadalom Európán belüli további periferizálódásával (ami a tehetséges és vállalkozó szellemű fiatalok schengeni térségen belüli tömeges kiáramlásának évek óta zajló folyamatát is tovább erősítheti), illetve a hazai politikai kultúra ezzel párhuzamos elsekélyesedésével és radikalizálódásával rövidtávon alighanem tovább csökkennek majd.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (k), illetve a Fidesz és a KDNP országgyûlési frakcióinak képviselõi az új Országgyûlés alakuló ülésére mennek Budapesten 2022. május 2-án. A kormányfõ mellett jobbra Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, balra Orbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára, mögötte Kósa Lajos, fideszes országgyûlési képviselõ és Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetõje (takarásban).
MTI/Benko Vivien Cher
A Fidesz 2022-es tarolása – melyre bevallottan mélyen egyenlőtlen erőviszonyok és tisztességtelen feltételek között került sor – azért is volt jelentős, mert több, hagyományos esetben fontos tényező ezúttal éppenséggel ellenük szólt.
A választásokat válságos évek előzték meg és az elmélyülő válságot a kormány meglehetősen rosszul és érzéketlenül kezelte. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált a kormány külpolitikai elszigeteltsége is. 2022 tavaszán már jobbközépen álló közelmúltbeli szövetségesei is határozottan Orbán pártja ellen foglaltak állást (gondoljunk csak Donald Tusk budapesti kiállására, mely mindössze a jéghegy csúcsát mutatta). Sőt, az Ukrajna elleni orosz agresszió februári eszkalációjával, illetve az arra adott határozott nyugati válaszlépésekkel gyakorlatilag közvetlenül a választások előtt omlott össze a magyar kormány sokéves külpolitikai lavírozási kísérlete.
Az országtól nyugatabbra, de főként Kelet-Európa legtöbb államában megmagyarázhatatlannak tűnik, hogy a magyar kormánypárt – masszív propagandagépezetének hatására – még utóbbiból is jól tudott kijönni, legalábbis belpolitikailag. A véres hódítással próbálkozó, a legalapvetőbb jogokat élesen negáló orosz imperializmussal kapcsolatos sajátos magyar ambivalencia különösképp Kelet-Európa nemzeti önrendelkezésükre büszke, a nagyhatalmi revansizmus veszélyeit akutan érzékelő államaiban okozott mély megütközést és vezetett a magyar kormánytól való látványos elidegenüléshez.
Bevallom, számomra az amoralitásba burkolt Putyin-pártolás a Fidesz tizenkét éves uralkodásának legijesztőbb fejleménye, egyúttal mondhatni legnagyobb „teljesítménye” is.
Az eredetileg Európába tartó polgári közép konzervatív koncepciójával kormányzó Orbánnak mostanra sikerült szinte teljesen áthangolnia a korábban köztudottan zsigerileg oroszellenes magyar jobboldalt. A magyar szavazók perdöntő kisebbsége a magunk mögött hagyott évben már az imperialista háborús agresszort következetesen elítélő magyar ellenzéket büntette.
Ami belpolitikailag még a tavaszi kiélezett helyzetben is előnyösnek bizonyult a kormánypárt számára, az nemzetközileg minden valószínűség szerint súlyos további morális és politikai hitelvesztésbe torkollik. Könnyen lehet ugyanis, hogy 2022 – a korszakos sokkon túl – egy korszakos útelágazás éve is volt.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor magyar kormányfõ (b), Mario Draghi olasz ügyvivõ miniszterelnök (b2), Emmanuel Macron francia államfõ (b3) Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Kiriákosz Micotákisz görög miniszterelnök (takarásban) az EU-tagállamok vezetõinek csúcstalálkozóján Brüsszelben a tanácskozás második napján, 2022. október 21-én.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
Ennek megértéséhez érdemes némileg tágítanunk a látószögünkön, pillanatképet készítve az Európai Unión belüli aktuális politikai változásokról. A pandémiából lábadozó-éledező, az orosz agresszió sokkját épp emészteni próbáló EU legkomolyabb gazdasági erőforrásokkal rendelkező tagállamai közül ugyanis négyben is választásokra került sor 2021-22 során: Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Hollandiában.
E választásokon a magyarországihoz a tekintetben kifejezetten hasonló eredmények születtek, hogy leginkább már korábban is érzékelhető folyamatok erősödtek tovább – vaskos meglepetésre egyik választáson sem került sor. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a tágan vett liberális centrum alapvetően tartja hatalmát az Unión belül. Orbánék radikális külpolitikai tervei ily módon egyértelműen presztízsveszteséget okoztak és mostanra határozottan gyengébb pozícióba juttatták az országot.
Franciaországban Emmanuel Macron elnöknek sikerült hatalmon maradnia, bár a liberális centristák elveszítették parlamenti többségüket, miközben a szélsőjobboldal népszerűsége némileg tovább nőtt. E folyamat érzékeltetéséül: Marine Le Pen jóval több, mint kétszer annyi szavazatot kapott a tavalyi második fordulóban, mint apja húsz évvel ezelőtt. Ezzel együtt gyanítható, hogy Le Pen szavazóbázisa a tavalyi, ötmilliónál is több szavazattal elveszített második fordulóban tetőződött – ennél komolyabb szélsőjobboldali áttöréstől egyelőre felesleges túlzottan tartani Franciaországban.
Elhúzódó tárgyalásokat követően végül 2022 januárjában kezdte meg tevékenységét – a Marconnal is szoros szövetségben álló – Mark Rutte negyedik koalíciós kormánya Hollandiában. Ezzel Rutte épp Orbán mellett a legrégebb óta hatalom lévő uniós vezetővé avanzsált – immár mindketten országuk történetének legtovább hatalomban lévő kormányfőjének számítanak.
A Kabinet-Rutte IV, hasonlóan az azt közvetlenül megelőzőhöz, négypárti, liberálisok által dominált, ugyanakkor konzervatív irányba húzó, balra zárt kormány. A példátlan ideje domináns liberális kormányzati filozófia mellett a demokratikus pluralizmus hagyománya is komoly megerősítést nyert az EU ötödik legnagyobb gazdasági hatalmában, ugyanis a tavalyi választások hatására immár 12 párt és további 6 független képviselő ül az ellenzéki oldalon az összesen is csak 150 tagból álló holland alsóházban.
A Németországban 2021 őszén némileg váratlanul megválasztott Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár által vezetett szocdem-liberális-zöld kormány a négyciklusnyi Merkel-korszak után akár komoly váltást is jelenthetne. Scholz sikerében azonban az is komoly szerepet játszott, hogy – ironikus módon a kereszténydemokratákkal ellentétben – ő képes volt magát a megbízhatóság és a folytonosság garanciájaként feltüntetni.
Részben a bonyolult koalíciós helyzetből adódóan (gazdaságpolitikájukat tekintve a FDP liberálisai éppenséggel a német parlamenti hatok legjobboldalibbnak számító ereje) korszakos újragondolásnak mostanáig leginkább a német külpolitikában vannak markáns jelei. Az óvatoskodása és hezitálása miatt a 2022-ben nemzetközileg sokat kritizált német kormány valójában sok évtizedes tabukat döntött meg azzal ahogy kiállt Ukrajna önvédelmi harca mellett – bár a háborúellenesség, illetve a további eszkaláció elkerülésének alapelvei továbbra is hangsúlyosan jelen vannak a német külpolitikai gondolkodásban, hangsúlyosabban, mint számos szövetséges országéban (e tekintetben a domináns német irányvonal mutat is némi hasonlóságot a magyar kormányéval, bár előbbi indoklási módja minőségileg másmilyen és jóval elvszerűbb).
Bár a militarizmus felerősödésével kapcsolatos német aggályok megfontolandó szempontokat is tartalmaznak, a gazdasági hatalmát a közelmúltban még előszeretettel moralizáló retorikával párosító Németország alighanem a múlté.
A kortárs nemzetközi gazdaságpolitikai alapvetésének amoralitása, melybe a szövetségeseit ignorálva kifejlesztett szoros orosz kapcsolatok is belefértek, lelepleződött és tagadhatatlanná vált.
Az EU-s körökben évek óta növekvő aggodalommal szemlélt olasz helyzet eközben annyiban kétségkívül romlott, hogy tavaly a fasiszta korszakot követően első ízben alakult szélsőjobboldali pártok által dominált kormánykoalíció. A Giorgia Meloni első női olasz miniszterelnök által vezetett kormány mozgástere azonban a válságos olasz gazdasági helyzet és jelentős eladósodottság miatt meglehetősen szűk.
Vezető képviselőinek ideológiai hátterétől függetlenül az új olasz kormány – ellentétben a Fidesz elmúlt évekbeli jobboldali radikalizálódásával – alighanem inkább középre igyekszik majd húzni az európai politikában, mivel mindenképpen szeretné magát elfogadtatni a liberális-jobbközép meghatározó erőivel.
Úgy tűnik jelenkorunkban bármilyen irányultságú is legyen az aktuális olasz kormány, egyik alapcélja nem más lesz, mint hogy jobb feltételeket kapjon Brüsszelben és Frankfurtban – amihez Orbán csapatának megbízhatatlansága és folyamatos kuruckodása a lehető legrosszabb receptet kínálja.
Röviden: a pandémia kivételes állapotában lefolytatott vagy azt szinte közvetlenül követő választások eredményeként a szélsőjobboldal ereje összességében nőtt, aminek Olaszország a kulcspéldája, de a tágan vett liberális centrum nézetei és preferenciái az Európai Unió vezető tagállamaiban továbbra is meghatározók. Leginkább korábban is érzékelhető tendenciák erősödtek csak némileg tovább és a közeljövőben sem lehet éles változásokra számítani.
Ami ellenben érdemben megváltozott, az a liberális centrum öndefiníciója és politikai agendája.
A nemzeti konzultációt hirdetõ plakát (k) Budapesten, a XI. kerületi Budaörsi úton 2022. október 19-én. A „brüsszeli szankciókról” szóló konzultáció ívén hét kérdés szerepel az Oroszországgal szemben már bevezetett, illetve tervezett szankciós lépésekrõl, illetve azok következményeirõl.
MTI/Koszticsák Szilárd
E tág értelemben liberális centrum immár nem egy egyre nyitottabb világ vízióját kívánja megvalósítani, hanem főként Európa védelme, a megőrzés és a biztonság kategóriáiban gondolkozik. E változási folyamatban az orosz háborús agresszió eszkalációja fontos katalizátori szerepet játszott, bár kezdetei évekkel korábbra tehetők.
Az európai, illetve azon belül kiemelt módon a német politikai elit jelenleg már éles határokat próbál húzni saját szférája és a stratégiai riválisai által meghatározott szférák közé. Szemlátomást elvesztette ugyanis az autokráciákkal folytatott politikai párbeszéd értelmébe, illetve ezen autokráciák intenzív kereskedelmi kapcsolatokon keresztüli fokozatos liberalizálásába vetett hitének jelentős részét.
Ebben a helyzetben – a biztonság-centrikus, elsősorban megóvni kívánó liberalizmus új korszakában – előreláthatólag az EU-s tagállamok, a nyugati szövetségesek és partnerek megbízhatóságát is jóval szigorúbban mérik majd. A magyar stratégiai ambivalenciának, a Fidesz-kormányok „elvtelen alapelvének” ideje ezzel alighanem lejárt.
Hogy mindössze egyetlen konkrét példával éljek: előreláthatólag távolról sem marad pusztán retorikai kérdés, hogy ha az EU-n belül többé nem tűrik meg az orosz állami propaganda és álhírek terjesztését, akkor hogyan is viszonyuljanak az e tekintetben bizony élen járó magyar médiumokhoz?
Az ország jövőbeli kilátásait illetően a fokozott hitelvesztés tehát különösen fájónak bizonyulhat, ugyanis alighanem korszakos útelágazásnak lehetünk épp tanúi. A liberális intergovernmentális nézetek látványos nyugati leáldozásával ugyanis többé nem a tagállamok kormányaival való megegyezés lesz az EU-n belüli tárgyalások legalapvetőbb célja. E leáldozás következtében pedig alighanem épp a büszkén illiberális, külpolitikájában módfelett ambivalens magyar rezsim kerül elsőként szorítóba.
Amennyiben a rezsim nemzetközi kilátásait illetően az imént elmondottak esetleg túl „pesszimistán” hangzanak, annyi mindenképpen világos, hogy Magyarország EU-n belüli morális és politikai marginalizálódását a magát mostanra bebetonozni látszó Orbán rezsim – ha esetleg vissza is próbálna fordulni a jelenlegi tévútról – csak nagyon komoly és következetes erőfeszítésekkel lehet majd képes megakadályozni.
