A háború súlyosan érintette Ukrajna teljes lakosságát. Sokan elvesztették munkájukat, és lakóhelyük elhagyására kényszerültek. A Rating társadalomkutató csoport szeptemberi felmérése szerint az ukránoknak csak a 65 százaléka tartotta meg az állását, az ő 36 százalékuk dolgozott teljes munkaidőben. A Világbank számításai szerint 2022 augusztusára körülbelül 817 ezer lakóépület rongálódott meg, amelyeknek a 38 százalékát helyre sem lehet hozni. Más szóval ukránok milliói kerültek kiszolgáltatott helyzetbe.

A háború a kiszolgáltatott, a szociális háló által nem védett emberek jelentős részét a túlélés határára sodorta. Mi több, a szociális szektor infrastruktúrájának egy része is megsérült vagy megsemmisült, a szociális intézmények terheltsége pedig óriási mértékben megnőtt a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek beáramlása miatt. A rendszerszintű szociális támogatás tehát nemcsak kiemelt fontosságú kérdés, hanem úgyszólván a létezése is kérdésessé is vált.

Ebben a cikkben bemutatom az ukrán szociálpolitika háború előtti trendjeit, mert azok megmutatják, hogyan gondolkodik a kormányzat a szociális támogatásokról. Ezután vizsgálat alá veszem az állam jelenlegi szociálpolitikai javaslatait, és elemzem azt, hogy milyen politika áll az elképzelések mögött. Végül felvázolom a háború utáni szociálpolitika alternatív megközelítéseit, és azt, hogy miért nélkülözhetetlenek az újjáépítés során.

Szociális védelem a háború alatt

A szociális védelem rendszere Ukrajnában nem állt készen egy teljes körű invázió jelentette kihívásokra. Júliusban Luganóban bemutatták az ukrán szociális védelmi szféra helyreállítási tervét. A dokumentum szerzői a jelenlegi helyzetet az ukrán szociális védelem elavultságának és „szovjet jellegének” tulajdonították: túl széles körű, és olyan juttatásokat ígér a polgároknak, amelyeket az állam a gyakorlatban nem tud garantálni.

Ismerjük ezt, minden rezsim az elődjére hárítja a problémák terhét. De miért tekintsünk ilyen távol a múltba, amikor itt van az elmúlt 30 év történelme, benne a szociális szférára fordított kiadások csökkentésével, a privatizációval és az állami szociális infrastruktúra leépülésével? Az állami hatóságoknak persze eszük ágában sincs letérni erről az útról.

A mindenre kiterjedő háború kezdete óta a kormány számos intézkedést jelentett be és valósított meg az emberek jólétének stabilizálása érdekében. Sok azonban a munkajogok és a szakszervezetek jogainak szűkítéséhez vezetett, korlátozva a munkanélküli segély igénybevételének a lehetőségét. A regisztrált munkanélkülieket például közmunkára kötelezik, a minimálbérnél nem alacsonyabb fizetésért, ha 30 napon belül nem kapnak állást. Azok, akik megtagadják a közösségi szolgálatot, elveszítik a munkanélküli státuszt és a segélyt.

A kormány emellett bejelentette, hogy kidolgozzák a szociális törvénykönyvet, amelynek célja az állami szociális járulékok „létező kötelezettségeinek feltérképezése” és összhangba hozása az állam pénzügyi lehetőségeivel. Emellett a 2620. törvény felszámolta a Társadalombiztosítási Alapot. A nyugdíjalap megkapta a költségvetési forrását, és a feladatainak egy részét átvette, miközben a kiadásait és a munkavállalóinak a számát is jelentősen csökkentették. A társadalombiztosítási rendszer működése tehát egy jelentős probléma.

A kormány által a háború alatt hozott és a helyreállítási tervben javasolt intézkedések jelentős részét nem csak és nem annyira a háború által okozott kihívások indokolják.

Ezek annak a politikai kurzusnak a folytatását jelentik, amely a szociálpolitika területén (valamint a kapcsolódó területeken, például az egészségügyben) már régóta jelen van. Ez a politikai irányvonal az elmúlt évtizedekben a neoliberalizmus nevet kapta. Azonban ne magáról a neoliberalizmus ideológiájáról beszéljünk.  Azt javaslom, hogy vázoljuk fel a konkrét politikai programok neoliberális elemeit.

A neoliberalizmus egy régi ellensége

Amit széles körben jóléti államnak hívunk, az a neoliberalizmus régi ellensége és célpontja. Az európai szociálpolitikák éppen a háború utáni időszakban keletkeztek és virágoztak. Az 1970-es években azonban az olajválság és a gazdasági recesszió miatt panaszkodni kezdtek a neoliberális szárny képviselői a szociális programokra és a lakosság támogatására fordított „magas” kiadások miatt, amelyek lassítják a gazdasági növekedés ütemét.

A szociálpolitika története Ukrajnában máshonnan ered, mint a Nyugaton. Az 1990-es években azonban felszálltunk a piacgazdaság felé vezető vonatra. Az első évtized gazdasági recessziója és a teljes körű privatizáció azonnal a szociális szférára fordított kiadások csökkentéséhez és a szociális infrastruktúra leépüléséhez vezetett, különösen vidéken. A független Ukrajna első két évtizedében az óvodák száma például csaknem kétharmaddal csökkent. A nemzetközi donorok és hitelezők is a szociális szférára fordított költségvetési kiadások csökkentését (vagy ahogyan gyakran fogalmaztak, a „források hatékony felhasználását”) szorgalmazták. A globalizáció és a befektetőkért folytatott verseny kifejezett ösztönzője lett a munkajogok és a szociális garanciák rendszerszintű korlátozásának, valamint annak, hogy minél kedvezőbb adózási környezetet biztosítsanak a tőke megtartásának érdekében.

Az univerzalizmustól a legszegényebbek támogatásáig

Hogyan néz ki a neoliberális kurzus az ukrán szociális szférában? Egyrészt a szociális védelemre fordított kiadásokat kívánja csökkenteni, másrészt megváltoztatná a szociálpolitika természetét.

Hogyan történik a kiadások csökkentése? Ahhoz, hogy segélyt kapjon valaki, bizonyítania kell, hogy rászorul a támogatásra, azaz igazolnia kell a jövedelmét. A jövedelemhatár azonban nagyon alacsony.

Nézzük meg például, hogy milyen feltételek teljesülése szükséges ahhoz, hogy egy családot alacsony jövedelműnek minősítsenek, tehát hozzáférjen a segélyhez. 2022 novemberétől ahhoz, hogy segélyt kapjon valaki, egy két felnőttből és egy 6 év alatti gyermekből álló családnak nyilatkoznia kell arról, hogy az elmúlt 6 hónap átlagos havi összjövedelme kevesebb mint 29 474 UAH (310 ezer forint – a ford.) (körülbelül havi 4912 UAH, 51700 forint – a ford.). Ráadásul a jövedelem mellett más tényezők is befolyásolják a segély megítélését. Elutasíthatják például a kérelmet akkor is, ha valamelyik, vagy egyik felnőtt sem dolgozott avagy tanult nappali tagozaton az elmúlt három hónapban. Továbbá szigorú ellenőrzéssel próbálják kiszűrni azokat, akik nem jogosultak a támogatásra.

Emellett a meglévő szociális programokat is leépítik. Ahogy korábban említettem,

a kormány módosítani akar az állam meglévő szociális kötelezettségein, hogy leépítse mindazt, ami állítólag „nem felel meg a pénzügyi lehetőségeknek”.

Emellett bejelentették a „szociális kifizetések kiterjedt rendszerének átalakítását egy univerzális szociális támogatássá”, amely a legszegényebbeket célozza majd. Egy ilyen szociális védelmi rendszer már nem nyújt például pénzügyi támogatást minden egyedülálló anyának. Ehelyett csak azok kapják majd meg ezt a támogatást, akik megfelelnek a jövedelmi kritériumnak – a legszegényebbek. Ezért valójában az embereket fokozatosan megfosztják a támogatáshoz való egyetemes joguktól.

De a szociálpolitikát alapjaiban is megpróbálják átformálni: igyekeznek átszabni a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek és finanszírozásuk rendszerét. A 2019-es reform célja így a szociális szolgáltatások piacának megteremtése, ahol a magánszolgáltatók versenghetnek az állami és közösségi intézményekkel. Mindeközben a szolgáltatások költségét (részben vagy egészben) az állam állja, nem ezek az intézmények. Ugyanaz a logika, amit már az egészségügyi reformnál is megfigyelhettünk, ahol a pénz a beteg után jön, és a kórházak vállalkozásokká alakulnak, hogy fennmaradhassanak.

A nyugdíjbiztosítás területén is ugyanezekkel a javaslatokkal találkozhatunk, vagyis elhagynák a szolidáris nyugdíjrendszert egy vegyes modell javára. Ebben bevezetnék a magán nyugdíjbiztosításokat és privatizálnák a nyugdíjellátást. A reformra – melyet a háború előtt nem sikerült bevezetni – már most „objektív szükségszerűségként” hivatkozik az újjáépítési tervezet és a Verhovna Rada, az ukrán parlament szakbizottsága is.

Összefoglalva, amellett hogy egyszerűen csökkentik a szociális szféra finanszírozását, mindent a profitszerzés eszközévé alakítanak.

Ráadásul, miközben állítólag nincsenek pénzügyi források a társadalombiztosítási rendszer megtámogatására, senki sem említi az üzleti profit, a nagyvállalatok és a vállalkozások adójának növelését, a többsávos adókulcs bevezetését. Ellenkezőleg, háború idején az állam a vállalkozásoknak tesz engedményeket, különösen az adók terén. Mindeközben a munkavállalók adóterhei mit sem változnak. Vagyis a vállalkozások által felhasznált munkaerő újratermelése, a társadalmi reprodukció, egyre inkább magára a munkaerőre támaszkodik.

Szolidaritás vagy atomizálás?

Miért veszélyes ez az irány? A támogatási programok egy része a legtöbb fejlett szociálpolitikával rendelkező államban így vagy úgy, de a kedvezményezett jövedelmi szintjéhez van kötve. A kérdés azonban az, hogy a közjavak (vagy ahogy mi mondjuk: szolgáltatások) mekkora része áll minden állampolgár rendelkezésére – egyetemes jogként, jövedelemtől függetlenül. Például, hogy mindenki ingyenesen hozzáférhessen az óvodákhoz, iskolákhoz és egészségügyi szolgáltatásokhoz, vagy gondolhatunk a gyermekek után járó családi támogatásokra, stb.

Minél kevésbé széleskörűek a különböző állami segélyprogramok, minél inkább csak a legszegényebbek támogatását célozzák, annál kevésbé elfogadottak az adófizetők körében. Ha csak a legszegényebb családok jogosultak például segélyre, az átlagember úgy érezheti, hogy hiába nehezek az életkörülményei, esélye sincsen hasonló támogatáshoz jutni. Miért fizetne tehát társadalombiztosítási járulékot a semmiért? Az emberek kevésbé hajlandóak finanszírozni olyasmit, amiből valószínűleg nem származik személyes hasznuk. A szociális védőhálót fenntartó kiadások így persze csökkenni fognak, ahogyan a meglévő támogatási programok száma is.

Ráadásul egy ilyen megközelítés megbélyegzi a kedvezményezetteket, mivel látszólag elkülönülnek a társadalom többi részétől. Rendkívüli a nyomás ezeken az embereken, hogy minél előbb lépjenek be a munkaerőpiacra, ami arra ösztökélheti őket, hogy akármilyen feltételek mellett munkát vállaljanak, legyen az bármilyen. Ez csak még súlyosabbá teszi a bizonytalan helyzetüket – ezúttal a munkahelyükön. Azokra az emberekre pedig, akik különböző okokból nem tudnak belépni a munkaerőpiacra, élősködőkként és eltartottakként tekintenek – mivel a többi adófizető nem kap semmit az államtól ebben a rendszerben, miközben fizeti a társadalmi hozzájárulást.

Az állami finanszírozás fokozatos csökkenésével az olyan közjavak minősége is romolhat, melyeket a közösségi és állami intézmények nyújtanak. A tehetősebb emberek így vonakodnak attól, hogy ezeket a szolgáltatásokat igénybe vegyék, és inkább a magánszolgáltatásokat (iskolákat, egészségügyi és ápolást nyújtó intézményeket, stb.) részesítik előnyben. A közszolgáltatók és ügyfeleik még inkább megbélyegzetté válnak, és a jóléti államra fordított kiadások ismét csökkennek – elvégre miért finanszírozzunk olyasmit, amit „mi” nem használunk, és rosszabb minőségű?

Azzal, hogy a támogatásra jogosultak körét erősen korlátozzák, a társadalmi kockázatokat egyénivé teszik. Szemléletes példái ennek a trendnek a magán nyugdíjbiztosítások, ahol az adott ember jóléte lényegében a tőzsdei befektetései sikerétől függ. Ennek eredményeképpen inkább az üzleti élethez, a befektetőhöz kezd kötődni, mintsem polgártársaihoz. A politikai tudat strukturális, tektonikus változásai politikai szempontból veszélyesek. Mindez aláássa azt az érzést, hogy a a generációk egymást támogatják, és a társadalmi tudat individualizálódásához vezet – egy olyan társadalom kialakulásához, amelyben mindenki magára van utalva, és az állam csak a legszélsőségesebb esetben segít.

Tényleg ilyen társadalmat kívánunk, különösen a háború után? Miért a nagyobb individualizáció és atomizálódás felé kéne haladnunk, miközben éppen példátlan egységbe kovácsolódtunk?

A szolidáris társadalom szociálpolitikája

Bár a háború valamilyen módon mindenkit érint, egyeseket aránytalanul nagyobb veszteség ért. Különösen azok szenvednek, akik már korábban is nehéz helyzetben voltak, az ő problémáik csak súlyosbodtak és egymásra rakódtak. Hogyan lehet túllépni ezen a helyzeten, és elindulni egy összetartó és szolidáris társadalom felé?

Az igazságos az lenne, ha magasabb jövedelemadót és nagyobb jövedelem-újraelosztást követelnénk, hogy nagyvonalú szociálpolitikát és széleskörű szociális támogatási programokat lehessen megvalósítani. Nincs más hatékony módja annak, hogy támogassuk azokat, akik elvesztették otthonukat és munkahelyüket.

Nem elég az ellenséges hadseregnek felmutatnunk a szolidaritás erejét, egymás felé is vállalnunk kell azt. Máskülönben az a forrás, amelyből most mindannyian erőt merítünk, elapad, mivel mindenki a saját túlélésére lesz kénytelen összpontosítani.

Ez nem csak azokról a politikai víziókról szól, hogy milyen lehet a társadalmunk. Pragmatikus megfontolások állnak mögötte. Boldogabbak, egészségesebbek és stabilabbak azok a társadalmak, ahol kisebbek az egyenlőtlenségek, nagyvonalúbb a szociálpolitika, és ahol mindenki hajlandó hozzájárulni a közjóhoz, utána pedig élvezheti annak előnyeit. A háború befejezte után meg kell akadályoznunk a belpolitikai instabilitást, hiszen a gazdasági kihívások, a túlélés és a méltó élet megteremtésének gondjai elmélyíthetik a társadalmi megosztottságot. Ez vonatkozik a jelenleg megszállt területek reintegrációjára is, és mindenekelőtt a 2014 óta megszállt területekre. Az utóbbiak esetében a nagyvonalú és mindenkire kiterjedő szociálpolitika lehet az egyik eszköz a társadalmi konszolidációra és az ott élők (ukrán) társadalomba való visszaillesztésére.

A pusztán a legszegényebbek támogatási rendszereként működő szociálpolitika nem tud megbirkózni a háború és a háború utáni újjáépítés kihívásaival úgy, hogy közben ne az egyenlőtlenségek növekedéséhez és a társadalom atomizálódásához vezessen. Univerzális és szolidáris szociálpolitikára van szükségünk, amely minden csoportra kiterjed, és mindenki számára biztosítja a minimális, tisztességes életkörülményeket. Ez a fajta rendszer segíthet az embereknek abban, hogy azt érezzék, a társadalmi szolidaritás hálója veszi őket körül, amelyre számíthatnak.